A villamos komótosan haladt kifelé a városból. A zöld övezet barnásszürke színei bágyadtan szívták magukba a napfényt, amely incselkedve csalogatta a rügyeket, de az ágak még csupaszon bóbiskoltak, nem engedtek a kísértésnek. Dóra próbálta elringatni feszültségét az ütemes zakatolásában, de nem sikerült. Így befelé fordulva eleresztette a tájat és környezetét.

Nyugtalansága, amely tegnap délután óta egyre fokozódott, mostanra annyira elárasztotta, hogy nem tudott ellenállni, csak megadóan engedni neki. Amikor reggel megemlítette, hogy munka után bemegy Tatához, a család élénken tiltakozott.

— Minek mennél be hozzá? Holnap már úgyis hazahozzák — mondta értetlenül Mama.

Tudta, hogy látszólag nincs alapja, de azt is, hogy mégis be fog menni, mert be kell mennie, nem tehet mást, nem tud szabadulni a sürgető érzéstől. Aznap az irodában türelmetlenül leste az idő múlását, telefonálás vagy gépelés közben rá-rápillantva a szemközti falon lévő óra csigalassúsággal mozgó mutatóira. Nem értette, mi történik vele, mi okozza múlni nem akaró szorongását, de belegondolni sem mert jobban, így próbálta elhessegetni magától a balsejtelmet, babonásan, hogyha magának sem vallja be, hogy milyen gondolat gyötri, nem hívja ki a sorsot maga ellen, és talán nem is következik be a baj, amitől tartott.

Azonban gondolatai továbbra is Tata körül forogtak. Idegeinek minden rezdülése azt sürgette, hogy minél előbb legyen ott nála, és láthassa, hogy minden rendben van vele, és hogy rossz előérzete csak képzelgés, és akkor olyan lesz majd, mint a lidércnyomásos álom, amiből verejtékezve, de megkönnyebbülve ébred az ember.

Gondolatban már mellette ült, megérintette a kezét és fejét, mint gyerekkorában, amikor dús, ősz haját fésülgette, és egyszer még piros masnit is font bele, amelyet ő elnéző mosollyal engedett. Vele lenni mielőbb, az ő nagy, magas, hajdan erős Tatájával, a módos gazda legidősebb fiával, aki apja korai halálával fiatalon családfővé érett, majd beleszeretett a szép, de szegény családból származó Ilonkába, akivel kiszakadva természetes, földhöz kötődő gyökereiből a fővárosba került a földek államosítása elől, hogy segédmunkásként, hosszú ideig albérletben élve,  eszköztelenül, Toldi Miklós-féle hallgatag megadással tűrje a városi csibészek incselkedéseit, akik szószátyárkodva rajta köszörülték nyelvüket, mert érezték, hogy fajsúlyosabb, nem közülük való, de az ő erőssége, védőbástyája, a föld biztonsága akkorra már régen kiolvadt a lába alól. Szép Ilonkája kedvéért, akit élete végéig szeretett…

Azóta sok év telt el, és ők ketten már régóta élvezték a főváros vonzáskörzetében lévő, nyaralóból átalakított kis kertes házuk által nyújtott függetlenséget, amelyben még neki, a kedves unokájuknak is jutott egy szoba, amikor leérettségizve hozzájuk költözött, és onnan járt be a fővárosba dolgozni. A kertjük tavasszal Mama büszkeségére és gyönyörűségére virágba borult, de volt néhány gyümölcsfájuk is, köztük a hatalmasra nőtt kajszibarackfa, melynek nektáros édessége visszahozta szülőföldjük ízeit, aztán egy pár sor szőlő, aminek kipréselt levét Tata meleg nyári napokon a kerekes kút hűs vizében hűtött szódával hígítva iszogatta.

Aztán egy késő őszi este, amikor már csípősek voltak az éjszakák, sokáig hiába várták, hogy bejöjjön hátulról, a nyári konyhából lefeküdni.

— Miért nem jött még be? Hol van ilyen sokáig? – kérdezte aggódva Mamától.

— Kint van, biztosan ott borozgat a nyári konyhában.

— Lehet, hogy valami történt vele? Nem szokott ilyen sokáig fent maradni!

— Bánom is én! Minek borozgat annyit! – csattant fel türelmetlenül Mama.

— De Mama! Egy üveg kövidinkát szokott beosztani magának majdnem egy hétre. Egy-két pohárnál többet nem iszik meg egy este, azt is vízzel felöntve fröccsnek. Én kimegyek, megnézem, nincs-e valami baja.

Tatát a földön fekve találta a sötétben, a nyári konyha előtt. Ijedten hajolt fölé.

— Tata, Tata! Mi baj van? Hall engem?

Nehezen, távolról jött a lassú válasz.

— Hallak, Dórikám. Csak kicsit megszédültem, elestem, aztán nem emlékszem semmire.

— Jöjjön, álljon fel, majd segítek.

Alányúlt, és feltámogatva bekísérte őt a szobába.

Így kezdődött, aztán többször is előjött a szédülés, majd zsibbadtak a lábujjai, aztán lilák és érzéketlenek lettek, és ez a folyamat felhúzódott egészen a lábfejéig, az is kezdett elhalni, már alig érezte. Dóra sürgetésére, hogy tegyenek valamit, kivizsgáltatta magát a kórházban, de megmondta, hogy darabolni nem hagyja magát. A fiatal férfinak, aki mellette feküdt, először a lábujját, majd a lábfejét, később a lábát vágták le térdig, hogy mentsék az életét. Ő már 72 éves, nem akarja végigjárni ezt az utat. Ami jön, ami vár rá, azt elfogadja, de egyben szeretne eljutni odáig. Dóra megrettenve nyelte le az ellenkezését.

Most hozzá igyekezett a kórházba, balsejtelmektől gyötörve. A legközelebbi megállónál türelmetlenül leugrott a villamosról, és még elérte a szemközti megállóból éppen induló buszt. Már nem figyelt másra, csak feszülten várta, hol kell leszállnia, ahonnan szinte futva tette meg a rövid utat a kórház bejáratáig, majd dobogó szívvel futott fel a lépcsőkön a kórterembe. Belépett az ajtón, köszönt, de anélkül, hogy körülnézett volna, szeme csak a bejárattal szemben lévő ágyat fürkészte, ahol Tata feküdt mozdulatlanul, mintha csak aludna. Leült mellé, odahajolt hozzá, és halkan szólítgatta:

— Tata, Tata! Én vagyok az, Dóra. Ébredjen fel!

De az álom mély volt, és az arc távoli, rezzenéstelen maradt, nem ért el hozzá a kérése. Tanácstalanul nézett körül a nyolcszemélyes kórteremben, egyetlen nő a csupa beteg, idős férfi között. Volt, aki betakarózva aludt, mások ébren feküdtek, és üveges tekintettel, mozdulatlanul néztek maguk elé. Két ággyal odébb az egyik beteg, aki vastag, kék csíkos pizsamájában újságot olvasott az ágy szélén ülve, hozzá fordult, és azt mondta:

— Tegnap délután idejött a csaphoz egy pohár vízért. Aztán elesett, elvesztette az eszméletét, és azóta nem tért magához.

—  Értem. Köszönöm, hogy elmondta.

A férfi nem válaszolt, csak bólintott, majd ismét beletemetkezett az újságjába.

Nem, ezt nem tudja elfogadni, fel kell ébrednie! Hiszen csak alszik! Ha meghallja, hogy ő hívja, ő szólítja, biztosan visszajön hozzá, nem mehet el csak így, még el sem búcsúztak, még ideje sem volt elválni tőle! Nem!

— Tata, Tata, ébredjen fel! – szólongatta a kezét szorítva, a haját óvatosan megsimítva, miközben könnyek csorogtak végig az arcán.

Hosszú percek teltek el így, a sápadt arc rezzenéstelenül rejtette magába titkát. Nem árulta el, hogy a véráramlat útjába kerülő rög kiváltotta kaotikusan dúló harc kínozza-e zsongó gondolatokkal, feltoluló, kusza emlékképek összevisszaságával a megzavart agyat, vagy már megnyugodva, beletörődve, békésen elrendezte őket, és még egyszer utoljára, mint hosszú filmet, pergeti végig élete eseményeit. De akkor, egyszer csak megmozdult, és váratlanul hang tört elő a fekvő, beteg férfi torkából, gurgulázva, mélyről jött, onnan, ahol már nincs artikuláció, olyan mélyről, ahonnan már nem is jöhetett volna, ha az agy utolsó csepp erejét összegyűjtve, és egy hangba sűrítve, egyszer még utoljára nem próbált volna megmutatni valamit hajdani erejéből, és felszínre hozni a gondolatot, a közlési szándékot, amit a többi szerv,  a torok,  a nyelv már nem segített megformálni.

A betegek felkapták a fejüket, dermedt csend ülte meg a termet. Dóra megrettenve, összeszorult mellkassal figyelte az arcot, még jóval azután is, hogy a hang már elült, és a vonások újra mozdulatlan merevségbe simultak, mintha meg sem történt volna az egész, csak a képzeletében. Kezét még mindig a beteg kezén tartotta, de már nem kérlelte. Mint amikor az égő arc pirosan érzi még a pofon helyét, úgy égette, mardosta a szégyen, mert most értette csak meg, hogy amit tett, azt nem kellett volna megtennie. A feltörő majd elhaló hang olyan mélységet tárt elé, amibe beleszédült, ahogyan belenézett. Hogy tehette ezt? Hogyan gondolhatott csak magára, a maga fájdalmára, amelyet a mindenkinél jobban szeretett ember elvesztése okoz számára. Mert a szeretet, amely őket összekötötte, feltétel nélküli volt, tiszta és önzetlen, mentes minden ármánykodástól, egymás befolyásolásának vágyától, megkérdőjelezhetetlen összetartozás jóban és rosszban, örökre. Hogyan lehetett hát ennyire önző, hogy megzavarja őt, a távozóban lévőt, aki már elindult az úton, amelyről nincs visszatérés, és ahonnan még egy utolsó üzenetet kellett küldenie felküzdve magát a mélyről a felszínre, abba a világba, amellyel már leszámolt, és amelyet békésen elhagyni készült. Megbolygatta, megzavarta a távozását kesergésével, siránkozásával. Hát most itt marad, fogja a kezét, addig, amíg mindketten meg nem nyugszanak. Erős lesz, hogy el tudja engedni őt, hogy békésen, megnyugodva távozzon, és érkezzen abba a másik világba, ahová készül.

Sokáig maradt még mellette, mozdulatlanul, a kezét fogva. A kórteremben csend volt, a szürkület észrevétlenül lopózott be, és lassan összemosta a tárgyak körvonalait. Ekkor felállt, még egyszer nagyon finoman és  puhán hozzáért Tatája hajához, megpuszilta a homlokát, és lassan kiment a kórteremből.

Elindult hazafelé, de még nem tudta, kivel ossza meg fájdalmát. A számára elválaszthatatlanul összetartozó emberpár, Tata és szeretett Ilonkája, Mama, már régóta nem tartoztak össze. Az együtt leélt évek megkoptatták a szeretetet, és megkeményítették Ilonka szívét, aki már nem tudott őszintén visszaemlékezni az egykor magas, sűrű fekete hajú, szép kedvesére, aki otthagyta érte a földet, és a szegénységet választotta, amiből együtt küzdötték fel magukat a hosszú, együtt megtett úton.

Anyjához indult hát, aki a két gyereke közül egyszerűségében leginkább hasonlított Tatához, és aki maga is legjobban apját érezte magához közel állónak. Másban aztán már egyáltalán nem hasonlítottak. Anyja ösztönei szerint élő asszony volt, nagy szívvel, nagy érzelmekkel, nagy drámákkal maga körül, teljesíthetetlen, mohó igénnyel a szeretetre. Ő pedig ösztönösen és önvédelemből távol tartotta magát tőle, mert anyja érzelmeinek hullámzása megijesztette, olyan volt az, mint az örvény, amely a hozzá közel állókat magával sodorta, és lehúzta a mélybe, ahonnan anyja általában győztesen és új harcra készen került ki, miközben voltak, akik elmerültek, és lent maradtak.

Most mégis őt választotta, egyenesen hozzá tartott a kórházból, de ahogy nehezen és darabosan elindult a beszélgetés közöttük, egyre jobban érezte, hogy nem tud belekezdeni abba, amit elmondani szeretett volna.  Minél inkább beszélgettek a hétköznapi élet egyszerű, semmitmondó apróságairól, annál inkább úgy tűnt számára, hogy sohasem lesz képes kimondani magától a súlyos szavakat. Akkor anyja váratlanul félbeszakítva a lassan csordogáló beszélgetés fonalát, hosszasan ránézett, és azt kérdezte:

— Valami baj van, kislányom? Mondd meg, mi az?

— Semmi — nyögte ki Dóra nehezen.

— Tudom, hogy baj van, kislányom, látom rajtad. Tatával történt valami? – kérdezte, és felállva a lánya felé indult.

— Igen  — mondta az nagyot nyelve, aztán anyjához lépve átkarolta őt, és annyit mondott:

— Haldoklik.

Ahogy kimondta, megkönnyebbült, és anyja sem tudott többet kérdezni. Szabad folyást engedtek érzelmeiknek és könnyeiknek, miközben egymást átölelve, mozdulatlanul álltak a konyha közepén. Összekapcsolta őket a férfi, az apa és nagyapa, akit mindketten a legjobban szerettek, és akitől most együtt búcsúztak.

Szabó Ilona Valéria az Irodalmi Rádió szerzője. Az írást nálam több évtizedes intenzív olvasás előzte meg. A mesék…