Mese felnőtteknek

A nagymama korainak gondolta, de szülők úgy döntöttek, hadd jöjjön. A gyermek megszületett. Kényeztették, mindent úgy tettek, ahogy a gyermek akarta, aki szépen növögetett, de egyre önzőbb és hazugabb lett. Ha megkérdezték miért ilyen gonosz, ő csak rántott egyet a vállán és azt mondta:

– Nem tudom!- így lett a gyermek neve Nemtudom.

Hamarosan testvére született. Jellemes lett a neve. mert szerény volt, segítőkész és okos. Nemtudom gyakran bántotta Jellemest, becsapta őt és hazudott neki. Jellemes nem szólt rá, tűrt és hallgatott.

Az isteni gondviselés világra segítette a harmadik gyermeket is, aki idővel szintén érdekes becenevet kapott. Akármilyen rosszat tett, akármilyen bajt csinált, a számonkérésnél csak annyit mondott:

– Nem emlékszem!

Nőtt, növögetett a három gyermek. Jól megvoltak, mert akármi szóba jött, az egyik azt mondta, nem tudom, a másik azt, hogy nem emlékszem, Jellemes pedig csak hallgatott, mert szerette a testvéreit. Mindhárman családot alapítottak, gyermekeik születtek, melyek pont olyanná lettek, mint a szüleik. Nemtudomok, Jellemesek és Nememlékezők.

Nemtudom és Nememlékszem egy nap összedugták a fejüket.

– Minden a miénk lesz, osztozzunk! – mondták, s úgy is tettek. Jellemesnek nem jutott semmi. Számára csak az agyában elraktározott emlékei maradtak meg. Nemtudom és Nememlékszem ettől félt a legjobban:

– Mindent tud rólunk! Nehogy mesélni kezdjen!

Úgy döntöttek végleg megszabadulnak tőle. Megtagadták, és azt susogták mindenkinek, Jellemesből rossz ember lett.

A cseperedő Nemtudomok és Nememlékezők is csak azt hallották szüleiktől, hogy Jellemest és gyermekeit kerülni kell, ne álljanak szóba velük! Így eshetett meg, hogy a Nemtudomok Nemtudomkái már valóban semmit nem tudnak, és a Nememlékezők csemetéi sem emlékeznek semmire.

Jellemesről csak annyit tudunk, hogy családja körében, szép, igaz élete van. Egy nap, meglátogatta őt egykori osztálytársa, gyermekkori barátja, aki egy régi iskolai füzettel érkezett.

– Emlékszel? A tiéd, kölcsönadtad nekem, nálam maradt. Ennyi év után, most találtam meg.

Jellemes boldogan vette kézbe az ismerős irkát, szemébe könnyek gyűltek:

– De jó, hogy visszahoztad, így legalább van egy kézbe fogható emlékem. Köszönöm! Miért is adtam neked kölcsön? – nyitotta ki a füzetet. Lapozgatták, nézegették, felelevenedtek, halmozódtak az emlékek. Az egyik oldalra feltapadva, két megsárgult fénykép lapult. Az egyiken egy kisbaba, babakocsiból integet.

– Ez ki? -kérdezte az osztálytárs.

– Nemtudomka.- válaszolta egykedvűen Jellemes. A vendég nem értette, de nem kíváncsiskodott.

– És ő ki? – mutatott a másik fényképre, melyen egy vaskos lábú, csapzott hajú, logó hasú fiatal, két gitárral hadonászott.

-Nememlékszem – mondta Jellemes halkan, majd szomorúan miszlikbe morzsolta szét a képeket.

 

 

Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal.…