Vivát Miskolc! Vivát Egyetem!

„Amit magamnak leszűrtem igazságként: nem születik miskolcivá az ember, még akkor sem, ha Miskolcon születik, de miskolcivá lesz vagy miskolcivá lehet, hogyha vannak olyan emberek, akik felvállalják ezeknek az ismereteknek a közvetítését.”

/Szabó Lőrinc/

Halkan duruzsolnak a kerekek, kíváncsian nézem a napraforgótáblákat az autó ablakából, de szemem el-el siklik felettük, türelmetlen tekintetem a távolt fürkészi.

– Már látom! Mindjárt ott vagyunk! – kiáltom önfeledten.

– Igen – bólint rá csendesen a férjem, de látom, hogy a keze a kormányt szorosabban fogja.

Hirtelen bukkan fel az ismerős hegyoldal. Nézem, és nem tudok betelni a látvánnyal. Lágyan ölelkező lankák között, a kimagasló lakótelepek házai, mint egy erődítmény láncolata, méltóságteljesen üdvözöl. Reszket a gyomrom, néma a szám, megilletődve iszom a viszontlátás mámorát. Hatodszor vagyok itt! Miskolc Egyetem város, az Egyetemi Szenátus nyilvános ünneplése. Gyémánt és arany okleveles hallgatók köszöntése, és egyben a Gépészmérnöki Karon végzett mérnökök találkozója. Férjem, negyvenöt éve, itt szerzett diplomát, s e szép találkozóra ismét elkísérem őt.

 

Másképpen kezdődik, mint az eddigi évek során. Ma estére hozták előre az évfolyami vacsorát, és majd  holnap lesz, a hivatalos ceremónia. Jó ötlet, így sokkal több idő marad a beszélgetésre!

Hangulatosan feldíszített terem, gondosan megterített asztalok. Sorban érkeznek a véndiákok. Vének? Dehogy! Arcukon a fiatalság derűje, boldog üdvözlések után, az abroszokra kitett tanköri táblácskákat kutatva, izgatottan, a helyüket keresik.

– Az 502-esből hányan jöttek?… Az 509-esből csak ennyien? Hol van ő, és hol van ő? …Mit tudtok, mi van velük?- hallom innen-onnan a kíváncsi kérdéseket, majd helyet foglal mindenki. Bensőséges, rövid köszöntő után, kezdetét veszi a vacsora. Zsongó, zajos, örömteli kavalkád! Kérdések, válaszok, mosolyok, bánatok. Sorsok, évek, örömök, szenvedések. Egy a közös bennük, mind vigaszra talál, kap egy jó szót, egy kedves, együtt érző mosolyt, vagy egy elismerő csettintést: ügyes vagy, csak így tovább! Minket, házastársakat sem hagynak ki a beszélgetésből. Kíváncsian faggatnak, nevetve évődnek velünk, kényeztetnek, a kedvünket keresik.

Nem tudok betelni velük! Mosolygó, vidám társaság, érző szívű, önfeledten ünneplő, sokszálú család.

A gyorsan pergő idő zsarnok, félbeszakít minden életutat regélő sóhajtást. Menni kell! Másnap vár a legszebb varázs, nem szabad lekésni az ünnepi ceremóniát!

 

Reggel az aula előtere, dongó kaptárhoz hasonlít, fehér inges, lelkes tömeg tölti be. Ölelések, kézfogások, a viszontlátás öröme. Az egykori hallgatók, átveszik az ünnepi alkalomra készült emlékkorsókat, és lassan elfoglalják helyeiket. A karzatra megyek, innen jól látom a történéseket és rálátok az izgatottan várakozó ünnepeltekre. Megilletődötten ülnek. Nyakkendőjüket igazgatják a férfiak, ruhájuk redőit rendezgetik az asszonyok.

Felharsan a zene, jönnek a zászlóvivők, méltóságteljesen lépdel mögöttük a dékáni kar. Mindenki állva tiszteleg a bevonulók előtt. A Himnusz éneklése közben, bevillan agyamba a fiaim diplomaosztója, akkor hatott így rám, ez a pátoszos dallam! Sírás feszít, s hagyom, hogy eleredjenek a könnyeim. Szívem a múltban jár, eszem a jövőt reméli. Már csak öt év, s az én férjem is ott ül majd, az arany diplomások között!

Megnyitó beszéd, majd egyperces, néma főhajtással emlékezünk az elhunyt tanárokra, hallgatókra. Hirtelen zizegni kezd az aula, a széksorok közt, az ünnepeltek, mint szélben táncoló búzatábla, úgy hajladoznak. Vágyakozó tekintettel nézik, a katedrán sorakozó, díszes diplomákat!

Végre feláll a rektor helyettes! Szép szavakkal köszönti az egybegyűlteket és kezdetét veszi a teljesített elvárások, az éveken át hitelesen elvégzett munka, az eredmények, méltó ünnepe.

Először a gyémántdiplomásokat szólítják egyenként az emelvényhez. Tapssal üdvözöljük őket, s tapssal kísérjük, míg a helyükre visszatérnek. Milyen szép kort megéltek, hatvan éve végeztek! Hajlott háttal, nehézkesen lépdelnek az emelvény felé, de szálfaegyenes derékkal veszik át a szép kötésű diplomát, és a tisztelet jelképeként kapott, egy szál hófehér rózsát.

„Vivát Egyetem! Vivát Gépészek!” kiáltják felénk, míg csillogó tekintetük körbe járja az aulát. Csodálatos érzés nézni őket, és az a lágyan duruzsoló dallam is, mely a ceremóniát kíséri, még az érett férfiszemekből is kicsalja a könnyet.

Váratlanul megáll a sor, halljuk a nevet, de nem lép a pulpitushoz senki sem. Istenem, milyen felemelő, emberi pillanat! Az ünnepelt nem tud kijönni a diplomáért, s a taláros elöljárók lejönnek a széksorok közé, kezet fogva gratulálnak, így adják át, a jól megérdemelt dokumentumot. Vastapssal köszöntjük a nemes gesztust, s ez megismétlődik, többször is. Nem számít a ceremóniára előre kiszabott idő, csak a tisztelet, a megbecsülés, az ember számít, csak az az egy a fontos, aki éppen sorra kerül.

Már piros a tenyerem, pedig az ötven éve végzettek, csak most következnek. Százhatvan valahányból százharmincegyen, hosszú évek óta, először veszik át ilyen sokan az arany diplomát, halljuk a rektor helyettes büszke hangját. Újra zümmög a meghitt zene. Taps, oklevél átadás, taps, és a szál virág, így sorolnak egyenként, a megilletődött, egykori hallgatók, és főhajtással köszönve indulnak vissza a helyükre. Milyen szép esemény! Maximális tisztelete az embernek, maximális tisztelete a tudásnak és a tanulásnak, milyen nagyszerű, felemelő érzés ez! Ha jól belegondolok, én, aki csak vendég vagyok itt, tapsolok, ujjongok, külön-külön minden embernek, olyanoknak, akiket nem is ismerek! Ha én ilyen meghatott vagyok, akkor, mit érezhetnek az ünnepelt diplomások?

– Nézd, ő következik! – bök oldalba a férjem. Ha nem szólna, akkor is tudnám, hisz dübörög az aula az ismerős név hallatán. Felharsanó tapsviharral, állva köszöntik az idős professzort, amikor elindul a rektorhelyettes felé. Ő, aki annyi hallgatót tanított, és segített a hőn áhított papíros megszerzéshez, most ő veszi át, a jól megérdemelt aranydiplomát! Fürgén veszi kézbe, s menne már, de a vastaps nem engedi, hogy szerényen siethessen a helyére. Tombol az aula, hatalmas ovációval köszönti tanárát száz és száz vén diák. Majd elcsitul a tömeg, s halkan folytatódik a ceremónia. Az Informatikai tagozat jubiláló diplomásai is sorra átveszik az értékes bizonyítványt. Végül az egyetemi tanárok kitüntetése következik. A kitüntetett, egykori hallgatók, már megkönnyebbülve, büszkén üldögélnek. Fentről csak ősz fejeket látok, a diplomákat, és a kezekben a szál virágot, boldog kertészeit a tudásnak. Türelemmel, érdeklődve figyelik a dékáni beszámolót, az Egyetem történéseit, jövőbeni terveit, majd főhajtással tisztelegnek az egykori tanárok szobrának megkoszorúzásakor.

Elrepült az idő, máris a zárszó és a Szózat következik. Könnyezve kíséri a sok szempár a kivonuló taláros testületet és a zászlóvivőket. Gondolatuk messzire réved: „ Öt év múlva, vajon itt leszek-e?”

Nincs idő töprengeni, vár a tanköri találkozó az előadó teremben! Kivel, mi történt az elmúlt öt év alatt, mit tudnak a hiányzókról, kinek az elérhetősége változott. A hajdani névsor szerint mindenkit fegyelmezetten sorba vesznek, majd felszabadultan anekdotáznak az emlékeken. Egymás szavába vágva, nevetve mesélik a sztorikat, ki erre emlékszik, ki amarra. Aztán lassan elhalkulnak, szívük sajdul, érzik, egyre nehezebb kitolni, hátráltatni az elválás perceit. Harsány kézfogások, ígéretek, mögé bújva rejtik el a szomorúságot, hogy vége a találkozónak és lassan indulunk a kijárat felé.

Még egy pillantás a híres előadó teremre. Itt rajzolt csodás műszaki ábrákat a táblára, Terplán Zénó jobb és bal kézével egyszerre, itt magyarázta a gépészet alapismereteit. Briliáns tudása lenyűgözte a hallgatókat, szakmai alázata példát mutatott, és hivatássá emelte mindenki számára a mérnöki precizitást.

Pár lépéssel arrébb ott a lépcső, vörös márványát hány láb koptatta már! Hányszor csúsztak le a korlátján a menza felé sietve, nehogy lekéssenek az ebédről! És ott a park, a zöldellő bokrok, a padok, a focipálya, a tornaórák. A műhelyek, a könyvtár, a rengeteg tanulás, a vizsgák, a diplomatervek. Mennyi emlék! Szájtátva hallgatom, tán egy picit irigykedve is? Nem, inkább büszke vagyok, hogy itt sétálhatok velük, részesévé váltam életük szép korszakának.

– Hová megyünk? – kérdezném, de már el is harapom a szót. Hát persze, majdnem elfeledtem!

A társaság kicsit jobb kedvre derülve, rendezett sorokban, ösztönösen egyfelé halad, az A/1-es épület elé. Az elmaradhatatlan rituálé következik. Kőkata  megsimogatását mindenki kötelezőnek érzi, a fekvő lány szobrot, sorban megérintik. A szobor mosolyog. 1961 óta fekszik itt, kő könyvei mellett, a tanulás jelképeként. Milyen hosszú ideje tűri, hogy az egyetemi hallgatók tréfálkoznak vele, becézik, hol Kőkatának, hol Kőböskének. Verseket zengenek róla, kifestik. öltöztetik. Távolt fürkésző, magabiztos tekintete elárulja, tudja jól, hogy a szigorlatok és utóvizsgák nélküle nem sikerülnének, erőt ad, hitet, hogy ha megsimogatod, minden sikerülhet. Én is megsimogatom. Köszönöm, hogy vigyázott a férjemre és örök riválisom marad, mert Kőkata volt, van és lesz, kitörölhetetlenül belopva magát, a hallgatók szívébe.

Egy búcsú fotó, csoportkép Kőkatával. Egy ölelés, egy vállveregetés, ígéretek, fogadkozások, majd mindenki elindul hazafelé. Elcsendesedik az egyetem, csak a szökőkút mesél csobogva, a vizénél hűsölő madaraknak.

 

Némán ülünk a kocsiban. Lopva férjemet lesem. Arcizma sem rándul, figyelmesen vezet, de érzem az elválás szomorúságát a szívében. Visszanézek. A lemenő nap búcsúfénye fel-felcsillan az egyre távolabbról hunyorgó ablakokon. Vigasztalom magam, öt év múlva újra itt leszünk, és akkor már a  férjemnek is tapsolhatok.

A visszapillantó tükrön át, még búcsút intek Miskolcnak. Könnyező szemmel, hálásan motyogom:

„Vivát Miskolc! Vivát Egyetem! Vivát legendás 507-sek, közülük is, te édes férjem, mert ezt a gyönyörű élményt, neked köszönhetem!”

Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal.…