Úti morzsák

 

 

Agresszió

Munkám Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe szólított. Nehéz, hosszú, meleg nyári nap végén indultam haza Vásárosnaményból, amely ha a világnak nem is, de a sztrádának mindenesetre a végén van.  A ráhajtásra kétszer egy sávos, forgalmas út vezet. 80-90 közötti kényelmes tempóban hajtottam, amikor utolért egy kis piros autó. Mozgásán, magatartásán látszott agresszív ember ül a volánnál. Egészen rám húzódott, előzni akart, de nem lehetett. Majd vissza és újból. Rám húzódás, ki balra, de ismét vissza kellett menni. Egészen a kiszélesedésig tartott ez a felelőtlen és veszélyes „játszadozás,” ahol is végre átvághatott a mellettem lévő sávba és – jobbról – megelőzhetett. S ekkor ahelyett, hogy – hiszen teljesülvén vágya, mehetett volna, ahogy csak akart – eliszkolt volna, valamiért fontosnak tartotta, hogy engem megleckéztessen, megbüntessen. Ennek oka előttem azóta sem teljesen világos, hiszen legkevésbé én voltam az akadálya annak, hogy nem tudott előzni, – de mindegy is. A szokásos – hogy is mondjam: nem túl intelligens vezetők (a köznyelvben sokszor a „bunkó” kifejezést használják e figurára) – megoldást választotta, vagyis elém vágott, majd beletaposott a fékbe. Én persze nem különben, lévén, hogy ilyenkor reális esélye van egy ráfutásos balesetnek. De nem, hiszen ő nézett a visszapillantóban, s ha látta, hogy túl közel vagyok, s a tükörben megjelent riadt arcom – gyorsan ismét gázt adott.  S ezt megismételte még háromszor vagy tán négyszer is, majd, mint ki jól végezte dolgát, gázt adott és lassan távolodni kezdett. Mit mondjak! Elegem lett. Ráadásul az én autóm erősebb, nagyobb és gyorsabb is. Nyomás utána! Ezt vissza fogom bosszulni, könnyedén megelőzöm, elé vágok, s ugyanezt fogom csinálni – fogalmazódott meg fejemben azonnal a „zseniális” terv. Miközben – valószínűleg vörös fejjel – ráztam az öklömet felé.

Közben kiértünk a sztrádára, eljött az én időm – gondoltam. Csakhogy – szerencsére – addigra már felülkerekedett a bölcsesség és a józan ész. De hiszen akkor pont olyan leszek, mint ő – villant belém! Meg mit is érnék el vele? Egy ilyen közlekedési veszélyeztetés meg végképp méltatlan hozzám. 40 éve – mióta vezetek – nem csináltam még ilyet, pont most, ősz fejjel kezdjem el?

130-al könnyedén beértem. Szánalmas kis apró emberke pislogott a napszemüvege alatt, s erőltetetten, megszeppenve meredt előre – véletlenül sem nézett oldalra – várta, vajon most mi fog történni? Meg lennék esküdve rá, arra számított, – sőt, talán készült is – hogy elé állok, hirtelen befékezek, majd gázt és újból fék és gáz – ahogy ő ezt ilyenkor szokta……De már végképp elpárolgott a haragom. Amikor végül mégis rám nézett mutatóujjamat felemelve tanár bácsisan megdorgáltam, aztán a kis piros autó lassan elmaradt mögöttem és nyugodtan kihúzódhattam az üres autópálya szélső sávjába.

Tanult belőle vajon – tűnődtem? Valószínűleg soha nem fogom megtudni mosolyodtam el, majd kényelmesen behelyezkedtem a hosszú utazáshoz és felhangosítottam a rádiót. Az Illés együttes zendített rá éppen a Ne gondold, hogy tied a világ című nótájára.

 

 

 

 

 

 

Heveny hasfájás

Egyenletesen zúg a motor. Szól a reggeli hírműsor, hol csóválom a fejem, hol egyetértek, hol felcsattanok egy-egy hír hallatán. Aztán megszólal a telefon. Lelkész barátom van a vonal másik végén, s miután biztosítom, hogy igazán nem zavar még így korán reggel sem, egy történetbe kezd.  Kihangosítom a készüléket és úgy hallgatom.

„Tegnap volt egy kis izgalom – meséli.   Tudod, 15 éves lányuknak így a szünetben munkanap este 9-re kell hazajönnie. Ezt többé kevésbé be is tartja, noha van, hogy alkudozik, vagy el-el késnek egy kicsit, amikor a barátjával belefeledkeznek a csavarogásba a kellemes nyárestéken. De semmi gond, ennyi belefér. Tegnap úgy ¼ 10 körül megszólalt a telefon és sírva szólt bele, hogy itt vagyunk nem messze, de nem tudok jönni, mert rettenetesen görcsöl a hasam, rosszul vagyok. Végül valahogy mégis hazahozta Balázs, s tényleg elég rossz bőrben volt szegény. Sírt, rohangált a WC-re, rosszul volt. Fürdött és azonnal nyöszörögve az ágyába kuporodott. Megmondom őszintén megijedtünk. Állításuk szerint vanília fagyit ettek, ami azért furcsa, mert soha nem szokott vanília fagyit enni, most azonban – állították egybehangzóan – úgy döntöttek közösen megkóstolják. De ahogy Rejtő mondaná, bár ne tették volna……. Egyrészt nem voltunk biztosak, hogy mindez tényleg a fagyitól van e? Kérdeztük nem ivott e? Nem. Nem evett e valami mást? Nem. Másrészt felvillant, esetleg – akarva, akaratlanul – nem került-e valamilyen drog a szervezetébe?  Felhívtam a barátját és mondtam, nyugodtan elmondhatja, ha valami gáz van, mert a gyerek most nincs olyan állapotban, hogy értelmesen válaszoljon, viszont akár az élete múlhat a késlekedésen, ha netán ki kell hívni éjszaka az orvost és mi nem tudunk értelmes információt adni neki.  Kicsit zavart is volt, de valójában konkrétan semmi nem utalt alkohol vagy drog jelenlétére. Balázs megilletődött, s hangján érezhető volt, hogy igazat beszél, tényleg nem  volt más. Aggódtunk, de megbízunk a fiúban. Persze gyors szervezés, anyukája nem megy dolgozni másnap délelőtt. Én sietek, és délután leszek ügyeletes otthon. Telefonok, sms-ek,  ételek, diéta, mi van itthon, átszervezés. S mire mindezekkel végeztünk, a gyerek végül elaludt, majd szépen ki is nyújtózott, jelezve, hogy elmúlt a kínzó gyomorgörcs. Lassan mi is lefeküdhettünk……

Reggel épp a konyhában készítettem a reggelit, amikor- a legnagyobb örömömre –  mosolyogva megjelent: ”Apa már jól vagyok”. S tényleg. Szeme ismét a régi fényében csillogott, arca kisimult azzal az aranyos kis arcával pedig megint mosolygott. Ma még otthon maradt, mert gyenge. Pihen, olvas, egy nap diéta, s aztán már csak egy rossz emlék lesz az egész történet.   Holnap mehet vissza dolgozni. Most a gyülekezeti gyerektáborban segít, 70 gyereket kell ellátni, mozgatni, okosítani, fegyelmezni. Nem is tennék mást  hozzá ehhez a történethez, mint a 328-as énekünk 3. versszakát: „Ne félj tehát, kicsiny csapat, Ha rád felleg borul: Kegyelmet rejt, s belőle majd Áldás esője hull. Bízzál az Úrban, rólad ő Meg nem feledkezik, Sorsod sötétlő árnya közt Szent arca rejtezik.” – fejezte be barátom, aztán elköszöntünk egymástól.

A telefon szétbont és ismét megszólal a reggeli hírműsor. Csak én már nem tudok figyelni rá.

 

 

 

 

Almák

Ősz volt, a szokásos heti körünket róttuk Szabolcsban, vagyis végigjártuk azokat a településeket, amelyekkel előre, aznapra egyeztettünk a találkozót.

Az utak mellett mindenhol emberek szorgoskodtak, az almaszüret idejének kellős közepén jártunk. A tábla széli konténerek tele illatos, mosolygó gyümölcsökkel, a fák között létrák, és sürgölődő emberek. (Itt még tetten érhető a hagyományos, régi, magyaros vendégszeretet.  Mikor megálltunk, hogy kérjünk megkóstolni egy-egy gyümölcsöt, soha senki nem volt, aki ne szívélyesen, örömmel kínálta, adott volna.)

Az utak terhelése is nő, ilyenkor léptem nyomon pótkocsikba traktorokba botlik az ember, amelyek lassan, döcögve húzzák terhüket valamelyik közeli feldolgozó felé. (Milyen kár, hogy valami ostoba gazdasági döntés következtében, csak fillérekért léalmának vásárolják fel a kiváló minőségű termést a magyar gazdától, miközben a külföldről érkezett jóval silányabb termékeket egy vagyonért vásároljuk meg a piacon….. )

Ki tudja, már hányadik traktor megelőzésén voltunk túl, amikor egy utánfutós személyautót értünk utol. El kell ismerni, annak ellenére, hogy alaposan meg volt pakolva, tisztességesen nyomta gázt. Csak úgy pattogtak hátul a rekeszek.  S ez volt a baj. Egy nagyobb zökkenőnél ugyanis az egyik önállósítva magát lehuppant az utánfutóról, pont előttünk érve földet az aszfalton.  A farekesz azonnal ripityára tört, az almák pedig szanaszét. Komoly vezetői bravúr kellett hozzá, hogy ne legyen baleset. Fékezve, szlalomozva próbáltuk csökkenteni a találkozások kockázatát, ami bár nem sikerült maradéktalanul, de szerencsére nem esett kár, se karcolás, se horpadás nem keletkezett az autóban. Az előttünk haladó jármű azonban úgy látszik semmit nem észlelet a lezajlott eseményekből, mert csak akkor kezdett el a messzi távolban lassítani, amikor dudálva, villogva próbáltuk a tudtára adni, hogy meg kellene állnia. De nem, ő ment tovább. Mi pedig végül megálltunk és meggyőződhettünk róla, – leszámítva a szétkent almák által okozott szennyeződést – hogy szerencsére nem történt káresemény.

Kisvártatva megérkezett az országutat almával elárasztó jármű is. Vezetője megállt mellettünk, s motort sem állítva le kiszólt az ablakon: „Maguk villogtak?”  „Látja miért?” – szóltam vissza, megpróbálván alkalmazkodni a keresetlen stílushoz miközben körbe mutattam az országúti csatatéren. Erre azért már leállította a járművet – csak úgy az út közepén – majd kiszállt a termetes gazda és körülnézett. S lakonikus tömörséggel csak ennyit válaszolt. „De.”

Ezután félreállt az autóval, s ránk ügyet sem vetve elkezdet összeszedegetni az épen maradt gyümölcsöket.  Közben eszébe juthatott, hogy talán meg kellene nézni az autónkat, hátha kárt okozott benne a kéretlen almaeső.  Így hát egy szó nélkül komótosan odaballagott s alaposan szemügyre vette a jármű maszatos elejét. Majd ránk nézett, aztán újra vissza, babrált egy kicsit s mert konstatálta, hogy nem esett kár, másrészt meg mi sem reklamáltunk, felegyenesedett s inkább kelletlenül, mint  szívélyesen, de egyáltalán nem bántón csak odaszólt felénk:    „Vihetnek almát – ha akarnak!”

 

Gyarmati Gábor

 

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…