Az asszony és a macska

A valót írom, mindig a valót írom. Ez a történet is megesett valamikor, lényegtelen, hogy mikor. Lehet, hogy sokunkkal megtörtént, csak éppen engem csókolt homlokon a múzsa, hogy a tollam végére tűzzem, nem pántlikaként, hanem csak úgy, hogy a búmat, bánatomat feledjem. Ahogyan az asszonyt is a macskája mentette meg a haláltól.

Ismerik Vaszary János képét a lila ruhás asszonyról és a macskáiról? Az asszony hosszú, a századfordulón megszokott fűzős ruhában a feje fölé emel egy cicát, minden örömét a macska felé sugározva. A kép valóban festői, érezhető benne a pillanat és a női lélek minden rezdülése, s az a boldogság utáni vágy, amelynek tárgya nem feltétlenül az a pici szőrgombolyag, amelyet egy szeretnivaló asszony kicsi keze átfog, hanem valami filozofikus értelemben elképzelhetetlenül nehezen megfogalmazható életérzés, amit mi emberek úgy nevezünk: boldogság.

Boldog volt egyszer ez az asszony is. Szeretett, és azt képzelte, hogy viszontszereti egy férfi, akinek a nevével a gondolatai között aludt el minden este három éven keresztül. Egyet kért lefekvéskor az Istentől: azt kérte, hogy ez az ember viszontszeresse őt. Az asszony tudta, hogy a férfi nem a saját ura; tudta, nem lehet maradéktalanul boldog, azt is tudta, hogy soha nem hallhatja azt a boldogító szót, amit a legtöbb nő hallani szeretne: „Szeretlek téged”.

Ő mégis szerette a férfit. Rohant hozzá minden reggel, minden este. Akkor is, ha nem egyedül látta, akkor is, ha a férfi barátai megsértették, akkor is, amikor a férfi bántotta, akkor is, amikor a férfit becsület nélküli emberek megtévesztették, és arra vették rá, hogy fogadást kössön az asszony tisztességére.

Az asszonynak nem voltak kötöttségei. Férjétől már hosszú évek óta különvált, tudta, hogy sosem megy vissza hozzá, köteléküket a világi úr is felbontotta. Isten előtt házasságot nem kötött, bár mindig szerette volna, ha az egyház az Isten földi helytartója előtt szokásos szertartás szerint teszi rá pecsétjét azzal az emberrel kötendő nászára, akit igazán szeret. Nem tudta akkor, hogy azt az embert, akit később igazán szeretni fog, még nem ismeri.

Két házassága volt a világ előtt. Mindkét házasságában megalkudott. Az egyikben a férje anyagiasságában, az anyához való erős kötődésében és én-központúságában, a másodikban a férj önállótlanságában és felelősségérzete hiányában. Az első élethelyzetben úgy érezte, az otthon melegét ő teremti meg, de ugyanezt a melegséget, a szeretet melegségét nem kapja vissza, egyoldalú a házasságban adott érzésvilág, a férje kifelé akar „mutatni”, s nem a belső érzések dominálnak. Az első férjével nagyon ritkán mentek kézen fogva. Olyan érzése volt, hogy a férje a baráti társaságnak akar megfelelni, olyankor vele nem foglalkozott. Gyermek a házasságukból nem született, tán jobb is volt így; érdekes módon a férje az elidegenedés szakaszában kérdezte meg tőle, hogy mi lenne, ha gyermekük születne. Mintha csak magához akarta volna láncolni ezzel is és egy nagyobb lakás gondolatával is.

Az asszony szeretetre vágyott. Azt hitte, létezik olyan házasság, amelyikben ezt megkapja. Amelyikben a férje átöleli, megcsókolja, akár ismeretlenek vagy a barátaik előtt is. Amelyikben a férje nem rohan minden hétvégén az anyjához azért, hogy megspórolja a hétvégi ebéd költségeit, miközben ő a közös fészket alakította, festette, rendezgette. Elgondolkodott ezen néha, miközben otthon takarított vagy a munkahelyére igyekezett.

Ezért vált el és házasodott másodszor is a válása után másfél évvel. Megint csak megalkudott, bár ekkor is azt hitte, boldog lesz. Tudta, hogy az új férje szeretni fogja, tudta, hogy amire vágyik, a szeretetet megkapja. Látta azonban a férje gyengeségeit és azt a terhet is, amit magára vállal az elvált férfi mellett: annak első családját, az első feleség pénzsóvárságát és hátsó szándékát, az angyali arc mögötti ártást. Látta, hogy a férje nem bírja az italt, és azt is, hogy mind a volt feleség, mind a férje munkahelye visszaél ezzel, de ezen egy ideig nem tudott segíteni.

Gyermekük született, noha erre az asszony nem számított, nem is tervezték a gyermeket. Az asszonynak felelősség volt eldönteni, hogy megtartsa-e, mert talán etikai oldalról kifogásolhatóan eljáró orvosok nem tanácsolták. Ő és a férje mégis vállalták. A gyermek viszonylag kis súllyal, de egészségben született. Hamarosan megerősödött. Két éves volt, amikor az apja elvesztette a vidéki kisvárosban biztonságosnak hitt polgári állását.

Az asszony tudta, talán még a férje sem gondolt bele, hogy voltaképpen ez egy megpróbáltatás. Kitöltötte életüket a gyermek, a gyermek mosolya, sírása, a háztartás, a mindennapok. Az asszony nem foglalkozott a miérttel, a nehézségekkel; amikor a gyermek három éves lett, ahogyan kellett, visszament dolgozni. Néhány hónap elteltével felkérték, legyen középvezető. Ismerték a munkáját. Jól, alaposan és megbízhatóan dolgozott. Ugyanígy dolgozott később is, teljes életében, akkor is, amikor felvállalta, hogy feljönnek Pestre, hátha a férjének is találnak a korábbi felelősségéhez igazodó állást.

Hosszú évek alatt a férje sok olyan dolgot megtanult tőle, ami talán egy nőtől szokatlan: házi munkák, barkácsolás, lakásfestés, a bevásárlás. Ezek lekötötték a férjét, később abban az időszakban is, amikor a helyben egyébként köztiszteletben álló állását elvesztette. Az asszony hosszú éveken keresztül dolgozott vezetőként. Sokáig megbecsülték és értékelték a munkáját. Többen kérték tanácsát fontos ügyekben. A férje már tíz éve nem dolgozott, amikor úgy döntött, elválik tőle. Nem az anyagi teher, inkább annak tudata volt nyomasztó, hogy mi lesz akkor, ha vele, mint családfenntartóval történik valami. Nem tudott már felnézni a férjére. Lehet, hogy hozzásegítette ehhez egy kötődés az egyik munkatársa iránt, amit később – úgy érezte – azért nem tudott felvállalni, mert úgy érezte, a férfit köti egy titok, ami, talán az egyik közös kollégájukhoz kapcsolódik. Ezért feladta egy olyan kapcsolat kezdeményét, amihez úgy gondolta, másnak több joga van, mint neki.

Lefoglalta magát, egy olyan időszakban, amikor egyébként is több gondot hozott az élet. A munkahelyi változások, az ismertből az ismeretlenségbe való váltás, az emberek közötti bizalmatlanság kialakulása, az ismeretségi körbe tartozók időhiánya. Lakást vásárolt a megtakarításából, intézte a hitelét, költözött, sajátkezűleg festett, cipekedett, függönyt varrt, intézte az ügyes-bajos dolgokat, bevásárolt.

Fél évvel a költözés után jött derült égből a villámcsapás… a szerelem. Első látásra. Ahogyan az áram megrázza az embert. Ahogyan a gyönyörű zene bizsergése végigszalad az ember gerincén a csodától és a csodálattól.

A férfi közvetlen volt. Zárat cserélni hívta, s maga is szabadkozott, hogy nincs nála elég pénz. Másnap bevitte az üzletbe az elvégzett munka árának másik felét. Valami lenyűgözte; tán a férfi bőbeszédűséggel együtt járó őszintesége, a szeme csillogása, a zöldes színben úszkáló barnás pettyek, és az is, hogy a szája sarkában mindig ott bujkált egy nehezen leplezhető mosoly. Bizonyára az is, hogy szemmel láthatóan szerette azt a szakmát, amiről hosszasan tudott lelkesen beszélni, miközben a szeme csillogott. Az asszony szerette a munkájukat kedvelő embereket. Mindig azt tartotta, hogy ha a szakmáját elhivatottam gyakorolja az ember, nagy baj nem történhet a világban. Egyfajta jó belső kontroll mellett az elhivatottság együtt jár a jó teljesítménnyel. S ha sokan jól teljesítünk, és figyelünk egymásra, talán boldogok is lehetünk. Valami megfogta a férfiban. Minden nap reggel és este ott ment el az üzlete előtt. A férfi már hallotta a lépteit és kijött az üzletből, váltottak néhány szót. Öröm volt, hogy látják egymást.

Aztán az asszony beteg lett, összeszedett valami vírust, ami a gyomrára ment. Kórházba került egy hétre. A férfi közben felhívta, segített neki hazajönni. Nem volt más segítsége.

Aztán s férfi bemutatta a feleségét. Rendes, szorgalmas asszonynak tűnt, egyszerű kétkezi foglalkozással, kis fehér blúzban, krémszínű nadrágban. Néhány felszínes mondat után a feleség megkérdezte, mit akar az urától. Ő az igazat válaszolta: nem akar senkit elvenni a családjától. Tudta, hogy a férfinak vannak gyerekei is, s bár már csaknem teljesen felnőtt korúak, ez a körülmény meghatározó volt a gondolkodásában. Az ő gyermeke sem volt még nagykorú, s ilyenkor a szülő a gyermek érzelmi kötődésére is gondol.

A beszélgetés első harmadában a férfi furcsa mosollyal az arcán állt fel az asztaltól és magára hagyta a két asszonyt. Mintha csak engedélyt kért volna a feleségétől, és a személyes beszélgetés meghatározó lett volna a jövő szempontjából.

– Miről is beszélhetnénk? – gondolta magában az asszony, megitták a kávét és az üdítőt, és nem maradtak tovább sokáig.

Ezután még többet beszéltek egymással, a férfi hozzászokott, hogy a reggeli második kávéját az asszonynál fogyasztja el, reggel hozzá csöngetett be, később már a kávét is lefőzte, míg az asszony készülődött. Örült neki. Két éven át reggelente a napi szokásos beszerzéseit intézve menet közben elvitte őt a munkahelyéig. Kölcsönösen bemutatták egymást a baráti körüknek, meghívták egymáshoz a másikat. Időnként voltak közös programjaik, színház, egy pohár ital a sörözőben, baráti körben szervezett estek, nyáron a strand vagy a vízpart. A férfi ismerte az asszony volt férjét és a gyerekét is.

A nő boldog volt. Korábban azt mondta, hogy igazán arra van szüksége, amit egy alkalommal egy pszichológus mondott egy rádióműsorban: az emberek javarészt reggel átlagosan hét percet töltenek egymással, többnyire a konyhában, és este néhány órát a hozzátartozóikkal vacsora közben vagy az ágyban, valamit olvasva. Őt a reggeli fél óra beszélgetés is boldoggá tette, pedig csak évente két-három alkalommal fordult az elő, hogy kettesben tudtak elmenni valahová, többnyire akkor, amikor a férfinak valamilyen útja akadt. Egyik sem akarta a másikat a gondjával terhelni, bár a nő sok mindent szeretett volna megosztani a férfival, és ő is magára vállalta, hogy segítsen. Tanácsot adott a férfinak, hogyan alakítsa a gyermekeihez való kapcsolatát, hogyan rendezné be az üzletet, egyszer még kölcsön is adott, pedig neki sem volt. Boldog volt, még így is; akkor is, ha egyedül ment haza a férfitől és a családjától, mert a férfi meghívta magukhoz, és szemmel láthatóan örült, hogy megkínálhatja a főztjéből. Egyedül ment haza késő este, de még így is boldognak érezte magát akkor is, ha a férfi nem kísérte le a kapuig, ha mások előtt nem mutathatta ki teljesen az érzéseit. Az utcában mindenki a férfi feleségének gondolta, annyira látszott a mozgásán, szeme csillogásán, járása szaporábbá válásán, amikor az üzlet felé közeledett, hogy boldog.

A nő mégis úgy érezte egy idő után, hogy valami miatt terhére van a férfinak, szerette volna tudni az okát. A férfi nem beszélt, de azt sem akarta, hogy a nő beszéljen. Reggel megitták együtt a kávéjukat. Olyan érzése volt, mintha a munkahelye ostoba módon „hátulról” beavatkozott volna a kapcsolatukba. Talán így is volt.

A munkahelyén nem sokat beszélt: eleve az volt az elve, hogy a munkahely nem szólhat bele egy ember magánéletébe, eleve nem is érdekelte mások tanácsa, elengedte a füle mellett. A férfi egyre többet kiabált, idegessé vált, zavarta, ha felhívja, nem hívta már olyan gyakorisággal beugrani egy könnyű ebédre a kínaiba vagy valahová egy kávéra.

Valószínűleg jól érezte, a munkahelye beavatkozott az életébe, hazudtak és valótlant állítottak róla, és szándékosan kompromittálni akarták a férfi előtt. Ő úgy gondolta, hogy szabad ember, kipróbálhat másik kapcsolatot is, különösen akkor, ha az az ember, akit szeret, már csak kiabál vele, és mindig odahívja a feleségét, amikor ő is ott van. Mintha csak valaki irányítani kezdte volna a férfit, mit tegyen, mit ne tegyen. Beszélniük kellett volna róla, de a férfi elzárkózott ettől. Nem hívta többé magukhoz, leszokott arról, hogy az asszonyt elvigye a munkahelyéig.

Az asszony szenvedett. A lelke belehalt abba, amiről nem tudta, hogy történt. Csak abban volt biztos, hogy valami durva hazugság, valami embertelen és felháborító dolog történt az egész mögött, amihez a munkahelyének és valami másnak is köze van. A férfi jól tudta, hogy hűségesküt nem várhat egy egyedülálló, korban már ifjúnak nem, csak fiatalosnak és csinosnak mondott asszonytól. Az asszony úgy érezte eztán, hogy mintha csak egy másik férfit akarna találni számára, amivel megalázta. Ha ezt a férfi találta ki, rossz ötlet volt, ha más, aljas és ártó szándék. A férfi egy idő után nem csókolta meg, csak a homlokára adott egy puszit.

Eltűnt néhány ruhája és ékszere is. Mintha csak valaki más akart volna a helyére tülekedni, könyökölni egy jóval későbbi cél miatt. A férfi egy idő után eltűnt, mintha csak más munkát és másik ismeretségi kört talált volna magának vagy megtiltották volna neki, hogy kapcsolatot tartsanak. Így telt el két év. Az asszony megpróbált egy-két kapcsolatot, de nem látta értelmét annak, hogy kevés idejű emberek szobába bezárt barátnője legyen, aki a hétvégét magában tölti. Egyedül maradt a nagyváros zajában.

A férfi hozott neki egy macskát. Cirmosat, még nagyon kicsit, tán háromheteset. Örült neki. A férfit tán akkor látta utoljára őt is, amikor a macska kéthónapos lett. Ahogy nőtt a macska, egyre támadóbbá vált, karmolt, mint egy vadmacska. Kandúrmacskát kapott, ritkán tudta megölelni. Ez volt az egyetlen öröme. Amikor hazaért, felkapta, az már várt rá. Magához ölelte, az arcához szorította, a macska szőre lágyan simogatta a bőrét és visszagondolt arra, amikor a férfi keze simogatta így. Néha a macska az ölébe kuporodott vagy szeretett volna felugrani az ölébe, amikor ebédelt vagy vacsorázott. Le kellett parancsolnia az asztalról, ha a macska felugrott. Örült, amikor a macska az ágyra ugorva odabújt mellé a paplanon. A férfit pótolni lett volna hivatott, de a pótlék nem tudta azt a boldogságot adni, mint egy hús-vér ember. Sajnálta. Magát is és a macskát is. A macska napközben volt egyedül, ő pedig hosszú évek óta testben és lélekben, éjjel és nappal, azt a boldog három évet leszámítva. Eljárt kulturális rendezvényekre, színházba, imádta a zenét. Mit sem ért ez azonban, ha nem volt mellette a férfi, az ő embere. Amikor hazaért az előadásról, nem volt kinek elmondja, mit hallott, senkinek nem tudta átadni az örömöt, amit megélt…..mert a kulturális élmény csak futó öröm volt, és nem boldogság.

A macska…   Vonzások és választások, életutak, kereszteződések, irányváltoztatások. Ahogyan a macska is irányt változtat, ha az útjában van valami. Egy macskának hét élete van…a mondás szerint. Az embernek csak egy.

A boldogságot meg lehet ölni, a szerelmet soha, a szerelemben megbúvó szeretetet sem. Feledni sem lehet. Az asszonyon lila ruha volt…..hazaért a napi munkából. Felkapta a macskát, felemelte, mint Vaszary János festményén a hölgy, majd magához ölelte. Szeméből kicsordultak a könnyek…..

 

RosaMariaB – 2016. február

 

Burik Mária Rozália (szerzői név: Rosamaria B.) Magyar jogász költő. Budapesttől nem messze, a Dunakanyarban, Zebegényben született. Szülei…