Dér

 

Csendben megtelepszik a rét fűszálain a kelő nap csillogó fényében,

harmattá válik, mire felkelsz, s reggel nyújtózol szobád melegében.

Nem látod már, mire a nap felkúszik az égre,

s   felengedett a fagyhatárról a föld éjjeli dermedtsége.

 

Tavasz, ősz, kora tél hibernált természete:

mintha minden félálomban lenne, majd hirtelen ébredne.

Hajnali háromkor még roppan a deres fű a lábad alatt,

hétkor már lágyan mossa cipőd oldalát a hajnali harmat.

 

Így mosta a lágy nyári eső hajad zuhatagát,

mely sötéten csillogott fiatalon s életünk derekán,

a nap ereje szárította s a szél gyengéden simogatta,

gond és árny szívedet nem szomorította.

 

Arcod vonásai megkeményedtek, ritkán érzem szemed mosolyát,

mit most is szépnek látok, bár elszállt felettünk a nyár,

ereinkben a vér nem zsibog úgy, mint rég,

s rövidre vágott hajad is belepte már a dér.

 

RMB – 2017 március vége

 

 

Burik Mária Rozália (szerzői név: Rosamaria B.) Magyar jogász költő. Budapesttől nem messze, a Dunakanyarban, Zebegényben született. Szülei…