Magány

Magányos fa, ki büszkén állsz a hegy ormán,

vihartól megtépve, villámtól megrázván.

Ágad töredezett, a fagy is megviselt.

Miért nem mozdulsz, mire vársz?

 

Majd jön a tavasz, kihajt ágam,

a Nap kisüt, melege ereim átjárja,

gyökereim megújulnak, szívják az erőt,

új életet adok a friss sarjnak, mi törzsem mellett kinő.

 

Kérged darabokban válik, jeges szél az ágaid tépi,

miért viseled a viszontagságokat mégis?

Nincs, ki gondozzon, nincs, ki féltsen,

ágaid megnyesse, ritkítsa, törzsed védje.

 

Majd jön a tavasz, megújulok,

a pusztulás árnyékától megszabadulok,

gyökereimben rejtező lelkem kiszabadul,

s a kacagó tavaszi szellőtől lombom virágba borul.

 

Élek, míg van, ki gondol rám,

míg a Nap kisüt és fényét árasztja rám,

míg a gyermek kacaja megnevettet,

ha a fegyverek hangja elhalkul, s  szellemem újra szabad lesz.

 

Élek, míg élni érdemes,

élek, míg tenni van kiért és lehet.

Élek, ha a lét ad valami varázst,

ami megöli köröttem a zord magányt.

                                                                      RMB – 2016. március

Burik Mária Rozália (szerzői név: Rosamaria B.) Magyar jogász költő. Budapesttől nem messze, a Dunakanyarban, Zebegényben született. Szülei…