Ökördi Péter: Mivel tartozom neked?

Anyám!
Hidd el, én sohasem féltem attól,
hogy belém rúgnak, kigúnyolnak vagy kitaszítanak;
nem rémisztett a fájdalom,
s bár hajlított a szégyen
mégsem volt mindenek felett.
Tudom korán elhagytalak.
Korán felágaskodott bennem az önállóság,
felfénylett a világ,
s a szűk szobából magához csalt az élet.
Nem néztem a könnyeket arcodon,
nem hallottam makó-patak-fény szavad,
nem éreztem féltő gondod súlyát
míg lépésenként romboltam le
a körém épített gondoskodást,
s már csak álmatlan szemednek hozott hírt rólam
néha az éjszaka.
Most mégis mi mást tehetnék?
Nyitott kezekkel jövök hozzád,
hogy segíts.
S te lesimítod a ráncokat homlokomról,
leporolod korom-vas szemem –
hosszú a hajad, sovány vagy,
szakadt a ruhád fiam –
még csengenek üveghangjaid idegszálaimon,
s fejemben összeáll egy kép –
ajkadon könny serken,
már kívánnád, bár remegne még kezem,
mert leesik a perc és felegyenesedve
újra elmegyek.

Anyám!
Én erre nem készültem!
Itt nem vágnak pofon!
Mosolyba gyűjtik hibáimat,
míg megéhezik az alkalom.

Ha kezem nyújtom, arcom nézik,
ha arcom könnyes, súlyom mérik,
s ha eldőlök,
szánakozva szakadt árnyékom átlépik.
Anyám!
Tudom már rég kinőttem a kort
mikor szemed vigyázta két kezem,
s hogy járni tudtam,
már menni tanítottál, egyenesen.
Gondod voltam, s fiad vagyok;
erőd kicsorbult véremen,
mégis, ha megmart nap vagy éj
jövök és azt is elveszem.
S ezért most fizetni kell? Ki mondja?!
Törvény, jog, szabály!?
Cserébe bármit adhatok? Fizethetek?!
Hisz a fizetség néked halál.(!)
De nincs is másom, csak mi lettem.
Hangod szerint emberré igyekszem;
a múltam veled tart, s nekem van jövőm –
Elég?
Nékem elég egy könnycsepp arcodon,
hogy jobban szorítsam gyermekem kezét.

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…