A regény olvasásához a Naruto c. anime ismerete szükséges. Jó szórakozást!

Nem hagyom!

Kész, ennyi, döntöttem! Ha senki nem képes rá, akkor majd én! Miért nem érti meg senki, hogy ha egy veszélyesnek tartott személyt kiutálunk magunk közül, azzal csak magunk alatt vágjuk a fát?! Azzal csak magunkra haragítjuk a szerencsétlent! Jó, Naruto speciel pont az ellentettje, de én most Deidaráról beszélek! Könyörgöm, lehet egy rendes, falusi civil, vagy egy szökött ninja, egyik se szereti a magányt!
– Az idődet és energiádat vesztegeted, Yatori! – nézett rám  Kurotsushi dühösen.
– Nem! Te a testvére vagy, miért nem foglalkozol vele te? Akkor nekem nem kéne. – vágtam vissza. Egy szúrós pillantást kaptam. Majd barátnőm arca megenyhült, és szorosan a karjaiba zárt.
– De én nem akarom, hogy bármi bajod essen! Mi van, ha nem fogadja el a társaságod, és egyszerűen felrobbant? Aligha viselnem el… – motyogta a hajamba. Elmosolyodtam, majd viszonoztam az ölelést.
– Naa, hugi, nyugodj meg! – simogattam meg a hátát. Direkt szólítottam huginak. Én vagyok az idősebb, és már kiskorunkban nővérkémnek szólított, én meg elkezdtem hugizni. Régen még Deidara is mindig velünk játszott. Csak aztán… Igen. A művészek mindig is érdekesen gondolkodtak.
– De… Ígérd meg, hogy nem fogod hagyni, hogy bántson! És ha már ott vagy… – szipogta.
– Nyugi. Nen lesz baj. – csitítgattam. Aztán egy nagy robbanás hallatszott, nem is olyan messze a falu központjától. Elengedtem Kurotsushit, majd rohantam a füstgomba felé. Odaérve kellett rájöjjek, hogy egy étterem ért földi pályafutása végére.
– Deidara! Már megint berobbantott?! Biztos, hogy ő volt! – hallatszott a füstből.
– Suiton:Mizurappa! – kiáltottam, majd eloltottam az égő épületet. Az sistergések közepette hajlandó volt elaludni. A füst elült, én pedig már a szememmel kutattam Deidara után. Nem kellett sokáig erőltetnem magam. Egyszerűen a tömeg felé mentem, ahonnan szebbnél szebb káromkodásokat véltem felfedezni. Nem kellett csalódjak, valóban körbeállták a szőke fiút, aki csukott szemmel, karba tett kézzel tűrte a rá szórt átkokat. Ami fura, hiszen van olyan lobbanékony természetű, mint a bombái. Valami készül, ha Deidara nem védekezik!
– Igazán eltűnhetnél végre! Fordulj fel!! – és hasonló, ezeknél sokkal szebb beszólások. Az igazságérzetem pedig nem hagyott nyugodni. Átfurakodtam a tömegen  hogy a szöszi elé kerüljek. Jeges szemével ridegen mért végig, mintha csak azt várná, hogy én is elkuldjem valahova. De a tömeggel szembe fordultam és elordítottam magam:
– POFA BE!!! – csak mondták a magukét – KUSS LEGYEN, VAGY DEIDARÁVAL EGYÜTT ZÚZLAK SZÉT TITEKET!!! – üvöltöttem, és a hatás kedvéért megjelent a kezemben a Chidori. Igen, víz és villám elemű vagyok. Végre mindenki hajlandó volt befogni a lepénylesőjét, egyedül Deidara meglepett hangját hallottam a hátam mögül:
– Y-Yatori?! Hm! – nem fordultam meg. Ugyanis épp farkasszemet néztem Oonokival, a Tcutsikagéval. Kitártam a karom, jelezve, hogy ezt a fiút nem fogja bántani senki!
– Yatori… Miért állsz az ő oldalán? – sziszegte Oonoki-papi.
– Magatokra gondoltok! Nem veszitek észre, hogy ennek a fiúnak – mutattam Deidarára – csak egy kis törődés kell! Ehelyett elzárkóztok előle és szidjátok! – kiabáltam. Midnenki feszülten figyelt – Beálltítjátok egy szörnynek, egy gyilkosnak! És?! Voltaképpen minden ninja az! Mindannyiunk kezéhez vér tapad, csak ráfogjuk a haza védelmére! Szégyelljétek magatokat! – kiáltottam, mire minden fej a földet tanulmányozta. Igazam van, vagy igazam van?
– Yatori… – szólt mögülem egy gyenge hang. Megfordultam, és Deidara helyett Akatsushi gólemével találtam szembe magam. Ez se normális, hogy Deidara ezt hagyja. – Szerinted Deidara-níí nem hibás? – kérdezte a nagy termetű srác.
– Akatsushi… – kezdtem sajnálkozva, miközben a gólemmel szemeztem – Természetesen ép eszű ember nem a saját faluját robbantja fel… De most te mit csinálsz? Mást hibáztatsz. Mellesleg, Deidara! – kezdem sértődötten – Ez a kedvenc kajáldám volt. – mutattam a romokra.
– De ha még közelítünk is hozzá, vagy elutasít, vagy elkezd beszélni a művészetéről! – jött egy hang a tömegből.
– Az elutasítás benne van a pakliban, személytől függetlenül. Azt pedig nem hiszem el, higy csak és kizárólag a művészetéről beszél! Ő is ember, bármily meglepő!
– Itt vagyok, rémlik? Hm! – szólalt meg ingerülten Deidara. Hogyhogy eddig nem csuklott? Végig róla beszéltünk…
– Akatsushi, vedd le a gólemedet, kérlek. – közöltem higgadtan.
– D-De Yatori! – dadogta, mire elegem lett. Tiszta erőből beleütöttem a sziklatömegbe. Az megrepedt, majd darabjaira hullott. Igen, egyszerűbb lett volna kikerülni vagy átugrani, de az nem lett volna drámai. Hehe.
– Azért robbantom a falut, mert itt nem tisztelik a művészetem! Hm! – kiáltotta Deidara.
– Akkor most én is verjem szét az egész hóbelevancot, mert nem olvassák a regényeim?! – vágtam a szavába. Pislogva meredt rám, persze nem egyedül. Akatsushin és Kurotsushin kívül senki nem olvasta – Mindig mutogattam, ajánlottam, de mindenki elutasította, mondván nincs ideje. Hidd el, van némi tapasztalatom arról, milyen az, ha nem tisztelik amit csinálsz! – vágtam oda a fiú szeme közé – Úgyhogy – mosolyodtam el halványan – Szeretném megismerni a te művészeted. – fejeztem be, immár egy széles, mégis kedves mosollyal. Deidara nézett rám, mint hülye a moziban, de a szeme igencsak felcsillant. Elé léptem, mire Akatsushi elengedte a szöszi fiút. Mikor magához tért, zavartan elmosolyodott, és megvakarta a tarkóját:
– Azt hiszem, megvan egy időre az elfoglaltságom, hm! – mondta, és nem lehetett nem felfedezni azt a kis vidámságot a hangjában. Biztatóan rámosolyogtam, majd elindultunk ki a faluból, Deidara műhelye felé.

Egy ártatlan álarc

– Wow! Ez… Wow! – bámuldoztam elmésen. Kicsit felvázolom neked a termet: egy olyan négy és fél magas termet képzelj el, ami tele van rakva Deidara agyagszépségeivel. De mikor azt mondom, “tele”,akkor a padlótól majdhogynem plafonig vannak kirakva a szobrok. Mindenféle, a rókától egészen a katicáig, vagy egy pici sárkányig.
– Tetszik, hm? – kérdezte Deidara kedvesen, mégis kérlelve, hogy dicsérjem még, mert jól esik neki. Ez nem lepett meg. Ki tudja, mikor szólt hozzá utoljára bárki egy kedves szót is?
– Igen! Én… Még soha nem láttam ehhez hasonlót! – néztem bele a kék szemébe, elszakítva a tekintetem a szoborgyűjteményről. Szeme végre tisztábban csillogott, nem volt sötét, mint az előző években, amikor elszigetelődött tőlünk. Bár nem volt teljes, de az arca is mintha ragyogott volna, és nem torzult el úgy, mint mikor a faluba jött robbantgatni. Ilyen sokat érne néhány kedves szó? – Ez de jó! – léptem oda az egyik kis szoborhoz. Egy pingvin volt, tulajdonképpen életnagyságban. Kicsi, kerek, fekete szemei és az apró szárnyak igazán barátságossá tették, meg nem gondoltam volna, hogy a “rettegett Deidara” ilyet is tud készíteni.
– Szereted a pingvineket, hm? – sandított rám. Mosolyogva fordultam felé:
– Aranyosak, de nem a kedvenceim. A sólymokat jobban szeretem. – válaszoltam. Szeme felcsillant, majd megragadta a csuklóm, és húzni kezdett maga után. Hirtelen az egész fiú megtelt élettel. Jó volt ilyennek látni. Ezt hagyták ki a falusiak? És mindezt azért, mert Deidara be lett állítva valami tömeggyilkosnak, vagy tudom is én, minek? Persze, azért Deidara sem szent! Ez most olyan, mintha a homokrejtekieknek azt mondaná valaki, hogy nyugodtan közelítsenek Gaarahoz, nem lesznek kinyírva… Nem hiszem, hogy olyan hosszú sorokban tologanának. De ők is egy álarcot húztak az áldozatukra. Azért gyűlölet ide vagy oda, egy kis jóság mindenkiben ott van. Igen, tudom, süket duma, egy párszor elsütötték már, mégis… Van benne igazság.
Közben odaértünk egy másik teremhez. Ez kisebb volt, mint az előző, de ami benne volt…
– Úgy hívom: Senjuk és Uchihák találkozása. Egészen jó lett, hm! – mondta nagy büszkén Deidara. És valóban. A terem két oldalán két különböző madársor csücsült. Bal oldalon baglyok, ők voltak a Senjuk. Jobb oldalon sólymok, ők az Uchihák. Olyan méltóságteljesen álltak egymással szemben, hogy az ember azt hihette, mindjárt elítélik. A terem végén két, a többinél nagyobb madár szemezett egymással.
– Uchiha Madara és Senju Hashirama? – fordultam a fiú felé. Mosolyogva biccentett – Hihetetlen vagy. – eresztettem el én is egy halvány mosolyt. Deidara büszkén kihúzta magát, mintha nem is egy embernek, hanem egy egész hadseregnek mutatná a művét.
– I-Izé, köszönöm, hm. – vigyorgott. Ezzel a találkozással mindketten jól jártunk. Őt végre valaki megdicséri, én pedig élvezem, hogy ezzel boldoggá teszem.
Az elkövetkező órákban volt szerencsém felfedezni Deidara művészetét, gondolkodásmódját. Olyan kis önfeledten beszélt, öröm volt nézni. Ha belegondolok, hogy Kőrejtek mitől fosztotta meg magát… Félnek. A falusiak félnek Tőle. Csak azért, mert nem olyan ninja, mint amilyennek elvárnák. De… Még a legerősebb kapitány is ráparancsol egy emberére, hogy ne menjen oda, mert az veszélyes. Mert a kapitány is fél. Fél, hogy elveszti az egyik emberét. Ezért mindenféle maszkot húznak fel. Csak épp nem magukra, hanem a kiszemeltre. Ezek azok a történetek, amiket mások azért találnak ki, hogy leplezzék a saját félelmüket, néha az irigységüket. Például, hogy ne is menjek messzire, anno még apától hallottam, hogy mikor még háborúban voltunk, Deidara direkt felrobbantotta a falu védelmét…
– Miről szólnak a regényeid? – szakított ki a gondolataim közül a szobrász. Meglepetten pislogtam rá.
– Ne haragudj, de azt hittem, el is felejtetted, hogy valaha mondtam ilyet… – motyogtam. Erre dühösen nézett rám:
– Miért hiszi mindenki, hogy csak magamra gondolok, és másra nem is figyelek?! Hm?! – akadt ki. – Elmodnjam? – fogtam szavon. Még folytatta volna, de olyan stílusban szólaltam meg, hogy benne maradt, amit mondani akart. Úgyhogy folytattam – Elvonultál magadnak, ha mégis váltottál pár szót bárkivel a faluban, a művészetedről beszéltél. Ezért mindenkinek az jött le, hogy te csak ennek élsz, számodra ez az egyetlen, más nem fontos. – fejeztem be. Igyekeztem odafigyelni a hangomra, hogy az ne legyen bántó – És ezzel nem bántani akarlak, ne vedd támadásnak! – léptem oda hozzá, és lefejtettem összefont karjait. Ez is egy testbeszéd. Az ember akkor teszi karba a kezét, ha védekezni akar, és kell neki egy fal. Magunkon észre sem vesszük, de ha jobban megfigyeljük a kialakult helyzetet, rá kell jönnünk, hogy tényleg így van.
– Hm! – válaszolta nagy bölcsen.
– Most komolyan bevágtad a durcit?! Hallod, nehogymár ennyire zavarjon, ha valaki őszinte veled! – morogtam. Aztán rá jöttem, hogy ez semmi jóra nem vezet – A regényeim vagy romantikusak, vagy próbálkozom megfejteni az embereket, vagy úgy alapjában az életet. – közöltem, ezúttal sokkal szelídebb hangnemben. Igen, biztos felfigyeltél arra, hogy sokszor említem a stílust, illetve a hangsúlyt. Ez azért van, mert ez az egyik legfontosabb dolog, ha komminikálunk. Ahogy anya mondta, “mindent meg lehet mondani, csak nem mindegy, hogyan. ” Deidara tekintete is kedvesebb lett, mi több, elmosolyodott.
– Elolvasnám, hm! – mondta. Erre elpirultam. Nem azért, mert “Úristen, el akarja olvasni!”,hanem mert nem tudtam, hogy melyiket!
– M- Melyiket?  Van három romantikus meg két ilyen “boncolgatom az életet” könyv. – motyogtam. A válasz igencsak meglepő volt:
– Mindet. – már nyitottam volna a szám, de folytatta – A romantikusat is. Azt írod le, amit szeretnél, ha megvalósulna, igaz? Én is van, hogy megalkotom, amit valóságnak szeretnék, hm! – közölte. Ez a srác gondolatolvasó! Valóban azt írom le, amit szeretnék valóságként felfogni.
– O-Oké. Wow, tényleg érdekel? – találtam vissza magamhoz. Erre elnevette magát:
– Nem, csak tiszteletből akarom tenni, mivel te is foglalkoztál a művészetemmel, hm! – nevetett, majd az arcomat látva folytatta – Azért akarom elolvasni, mert érdekel, mi inspirál, hogy látod a világot, vagy hogy mire vágysz. A tisztelet egy kicsit sem tud izgatni, hm! – fejezte be mosolyogva. Én is elmosolyodtam.
– Akkor menjünk!
– M-Mi?! Most?! – lepődött meg.
– Szerinted? Tudod, mekkora élmény egy művésznek, ha kíváncsiak az alkotására? Azt nem lehet halogatni! – ragadtam meg a karját, majd kifelé húztam. – De a falusiak! Ugyanúgy fognak rád nézni, mint rám! – erre megfordultam.
– Nem érdekel! – nevettem ki tiszta szívből ezt az átkozott kitagadós, lenézős gondolatot, ezzel kicsit a családomat, a falusiakat is – Felőlem nézzenek, ahogy akarnak! Én most veled akarok lenni, és kíváncsi vagyok a véleményedre! Nem hat meg különösebben a falum gúnya! – kiáltottam boldogan, ismét elindulva a kijárat felé, magam után húzva a meglepődött szöszit.
– Y-Yatori… Te… Tényleg velem akarsz lenni? – kérdezte halkan, amiből nem lehetett nem kihallani azt a kis boldogságot. Hátra néztem, bele a kék szemébe.
– Igen!

Kipaterolva

– VIIIGGYÁÁÁZZ! – ordítotam zuhanás közben. Jó, konkrétan repültem, mivel apának és az egész családomnak nem tetszik, hogy Deidarával foglalkozom, és csak aludni megyek haza. Úgyhogy ki lettem rúgva. Páros lábbal. Hát, most na. Apa egy elég erős jounnin… Tudom, nem szép dolog elhanyagolni a családom, de ha esetleg mag tudom győzni Deidarát, hogy ne zúzza szét kőrejteket, igencsak hálás lesz nekem a falu. “Ki foglak húzni abból a mély gödörből, amiben vagy, Deidara!”
Szóval repültem, majd hatalmas csattanással becsapódtam, de úgy, hogy betörtem a falat. Kábán próbáltam rájönni, kinek a házát kell kifizetnem, vagy épp vakolnom. Aztán hirtelen Kurocushi termett előttem:
– Y-Yatori?! – aztán egy hangos kiáltás hallatszott a szomszéd szobából:
– Hoy, Kurocushi! Állítsad már le magad, olvasok, hm! – aha. Szóval frankón a Tsushikage családi házában landoltam. Egy élmény lesz magyarázkodni Oonoki-papának…
– Ez most más, Deidara-nii! Izé… Yatori átugrott hozzánk… – kiáltott vissza, miközben talpra állított, mivel eddig a törmeléken feküdtem.
– Hm? Yatori?! – hallatszott a válasz, mire gyors és erős léptek igyekeztek a szoba felé – Izé, Kurocushi… Bejöhetek? – hallatszott az ajtó elől a hang, miközben bekopogott. Barátnőm meglepetten fordult felém:
– Yatori… Mit csináltál vele? Még soha nem kopogott, vagy kérdezte meg, hogy bejöhet-e… – erre csak mosolyogva megvontam a vállam – Persze, gyere! – kiáltott vissza a fiúnak. Deidara belépett, arcára őszinte meglepettség ült ki, ahogy meglátta a törmelékhalmot, meg engem, ahogy a húga támogat.
– Mi történt itt?! Hiszen ma még nem is robbantottam fel semmit, hm! – kérdezte kikerekedett szemekkel.
– Még… – jegyezte meg Kurocushi ironikusan. Erre csak kínosan megvakartam a tarkóm. Muszáj lesz az igazat mondani. Elvégre nem szokott az ember csak úgy röpködni, hacsak nem Oonoki-papa az alany.
– Annyi történt, hogy kicsit összakaptam apával, aki ennek örömére kicsit megröptetett… – fejeztem be.
– Az a kis röptetés olyan erősségű volt, hogy betörted a falat! – szidott le Kurocushi.
– De jól vagy ugye? Hm? – pillantott rám Deidara. Biccentettem.
– Persze. Igen puha nálatok a fal. – engedtem el barátnőmet, akinek eddig a vállán volt az egyik karom. Odaléptem a törmelékhez, és egy keveset szétmorzsoltam az ujjaim közt. Deidara teste megfeszült, de olyannyira, hogy meg Kurocushinak is feltűnt. Habarcs, némi téglapor, és… Agyag? Gyanakodva néztem fel Deidarára, aki csak idegesen pillantott vissza rám.
– Nos? Találtál valamit? – kérdezte a kunoichi. Megráztam a fejem, majd felálltam.
– Semmi. De… Mióta is áll ez a ház? – tettem fel a kérdést.
– Talán az első Tsushikage óta. – morfondírozott. Kedvező.
– Akkor nem kéne ugyan, de benne van a pakliban, hogy elöregedett a ház. – mondtam.
– Lehet fel kéne újítani. – pillantott a plafonra Kurocushi. Biccentettem. Ezt a minimális agyagot egyszerű építész nem találja meg. Deidara teljesen védve van. Bár még mindig ott motoszkál bennem a gyanú, nem ítélkezem, míg meg nem bizonyosodtam mindenről.
– Deidara! Azt mondtad, olvastál… Izé, mit? – kérdeztem óvatosan. Rám nézett, majd elmosolyodott. Kinyújtotta felém a kezét, majd felsegített a földről. – Van kedved sétálni, hm? – kérdezte kedvesen. Nem fordultam meg, de szinte láttam, hogy Kurocushi a padlón keresi az állát merthogy az leesett a meglepettségtől. Mosolyogva bólintottam, majd elhúztam a szám.
– És ezt ki fogja eltakarítani? – mutattam a törmelékre.
– DEIDARA!! MIÉRT VAN EGY HATALMAS LYUK A HÁZON?!?! – ordította valaki, igencsak paprikás hangulatban. Deidara homloka gyöngyözni kezdett:
– Eee, a papi haza talált, hm! – préselte ki magából.
– Menjetek, megoldom! – mosolygott ránk biztatóan Kurocushi. Pislogás nélkül meredtünk rá.
– Úgyse fogja elhinni, hogy betörted a falat, hm…. – morogta Deidara.
– Miért, azt elhiszi, hogy én?! – nevettem fel kínosan – Na de mindegy, mégiscsak én repültem idáig, majd kimagyarázom magam. Na de hogy nekem is a Tsushikage családi házába kell becsapódjak… – morogtam, majd az ajtó felé indultam.
– Yatori!
– Hm?
– A papi után gyere a műhelyemhez, hm! – mondta a szemembe, madj megfordult és kiugrott a lyukon. Biccentettem, majd kiléptem az ajtón, nem kis meglepetést okozva ezzel az éppen dühöngő Tsushikagénak.
– Yatori?
– Papa! Yatori átjött hozzánk, csak nem tudtam szólni, mivel nem voltál itthon! – jött utánam Kurocushi. Azért jólesett, hogy a bajból is kiveszi a részét. Ilyen ember is kevés van. Biztatóan rám kacsintott, majd ismét Oonoki-papára nézett – Ugye nem baj? – kérdezte ártatlanul. Ő csak bámult rá, majd megszólalt:
– Miért van egy hatalmas lyuk a ház falán? – kérdezte, nekünk meg rászorult a hurok a nyakunkra. Nagyot nyeltem, aztán gyorsan elhadartam:
– Apával volt egy kis nézet eltérésünk, úgyhogy repültem egyet, és itt értem földet… – mondtam, majd óvatosan felnevettem. A Tsuchikage csak pislogott t, majd a szemével üzent, hogy gyorsan távozzak. Úgyhogy követtem Deidara példáját, és nemes egyszerűséggel kiugrottam a ház falán tátongó lyukon.
– Izé… Yatori… Azt… Nos, azt szeretném mondani, hogy… Khmm, kösz… Köszönöm, hm… – dadogta Deidara. A műhelye egy dombba van beépítve, a teteje viszonyt ugyanolyan füves, mintha az egész domb érintetlenül maradt volna. Ott sétáltunk. Kellemesen fújt a szél, ami lebegtette fehér hajam, de jól esett.
– Ugyan. Csak annyit kérek, hogy ne élj vissza a bizalmammal. – mondtam – Ugye nem azért volt agyag a falban, mert…?
– …Fel akartam robbantani, a házat? Egy régi elmélet, amikor nagyon mélyponton voltam, és a művészetem még nagyon kezdetleges volt, hm. Tehát hiába van agyag a falba, az nem fog felrobbanni, hm! – magyarázta. Megnyugodtam – Yatori…
– Hm?
– A te szüleid nagyon szigorúak, ugye?
– Nos, igen…
– Hol fogsz aludni? Apáddal ha egyszer beszeltem, sokat mondok, hm. De azt tudom, higy ha egyszer ajtón kívül találod magad, akkor oda nem mégy vissza, hm!
– Igen… Hogy hol fogok aludni? – nevettem fel keserűen – Valahol. Erdőben, híd alatt, fene se tudja… – Alhatnál a műteremben, hm. – szólt közbe. Nagy szemekkel néztem rá.
– Deidara… Te tényleg… Megengednéd nekem? – suttogtam. Erre pökhendien elmosolyodott:
– Jelenleg csak a te társaságodra tartok igényt, hm. De az nem fog menni, ha szétfagysz valamelyik utcán. Gyere, hm! – mondta, majd leugrott a domb tetejéről. Utána ugrottam. Megragadta a kezem, és bevezetett egy kisebb, de már korábban látott terembe – Maradj itt, hm! – azzal kiment. Később visszatért egy pokróccal. A kezembe nyomta:
– Tessék. Én haza megyek, otthon alszom. De ha a műveimnek baja esik, akkor én…! – vette komolyra a figurát. Aztán megenyhült – Ne élj vissza a bizalmammal, hm! – óvatosan elmosolyodott, majd kiment. Hallottam a hatalmas ajtó csapódását. Lefeküdtem, magadmra terítettem a pokrócot, majd ennyit suttogtam:
– Arigato, Deidara.

Drága emberiség…

Ott voltam, azon a dombon, ahol tegnap sétáltunk Deidarával. Csak most egyedül voltam. Fújt a szél. Aztán valami irdatlan erős földrengés, vagy tudom is én, mi lehetett, de leestem. “Katsu!!”

– WHOÁÁÁÁ!!!! – ültem fel a földön, ezzel lesodorva magamról a pokrócot. Aztán pislogtam párat. Deidara állt előttem, befogott fülekkel. Hm? Mi történt?

– Hallod, én már nem attól félek, hogy te teszel kárt a műveimben, hanem hogy mások simán bejönnek, míg te alszol, hm! –  szidott le.

– És ezért kellett berobbanatni? – akadtam ki.

– Igen, mivel hogy váll rázogatással nem mentem sokra, hm… – nézett rám unottan. Ó. Akkor lehet, hogy amikor földrengés volt az álmomban… upsz….

– Bocs, de alig aludtam valamit, ha már egyszer elájulok végre a fáradtságtól, hagyjanak aludni! – mondtam kislányosan. Deidara arcán végigfutott az a “felképeljem, vagy kivágjam a francba?” gondolat. És a poén, hogy még igaza is volt.

– Bocsánat… – motyogtam. Erre értetlenül bámult rám:

– Hm? Miért kérsz bocsánatot?

– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy nyafogjak, elvégre te szállásoltál el. – magyaráztam. Fáradtan sóhajtott:

– Még egy ilyen nőszemélyt, mint te, hm… – rázta meg a fejét. Aztán kordult egy nagyot a gyomrom.
– Hogy az ember lányának sosincs nyugta… – tápászkodtam fel.
– Hová mész, hm? – kérdezte Deidara.
– Haza. Összeszedem a cuccaim. De legfőképp hozok némi ellátmányt. – közöltem a tervem. Deidara elmosolyodott.
– Azt hagyd későbbre. Gyere, meghívlak, hm! – nevette. Hogy ezen mi olyan vicces…? Ennek ellenére bólintottam, majd követtem a szöszi fiút.
– Mit kérsz? – kérdezte kedvesen.
– Dangot. Vagy valami kis apróságot. – gondolkodtam. Nem akartam semmi méregdrága kaját, csak azért, mert most más fizet – Izé, Deidara…
– Hm?
– Próbáltál már… Ilyen kedves lenni a falusiakkal is? Mármint, tudom, hogy elsőre úgyis elutasítják, de… Nekem borzasztóan jól esik, hogy ilyen kedves vagy. – néztem a szemébe. Amiben két dolgot láttam: egy kis melegséget, és mérhetetlen undort.
– Nem érdemlik meg a kedvességem, hm! Majd ha tesznek érte, akkor tárgyalhatunk, hm! – közölte, de úgy, hogy szinte már vártam, hogy leköpjön. Elmosolyodtam:
– Én mit tettem azért, hogy kedves legyél velem? – kérdeztem, belenézve a szemébe. – Nos… – pislogott, majd hátrált egy lépést. Ennyire kínos helyzetbe hoztam volna? Pedig csak egy egyszerű kérdés, amit minden embernek fel kéne tenni – Kiállsz értem, és vállalod, hogy mindenki úgy nézzen rád, mint… Mint rám, hm… – motyogta halkan. Felkuncogtam – Hm?!  Mi olyan vicces?! – ráncolta a szemöldökét. Abbahagytam a kuncogást, majd kislányosan pislogtam rá.
– Pocak nem érzi jól magát… – motyogtam. Erre értetlenül bámult rám, amolyan “te mit szívtál?! ” pillantással. Köszi, Deidara! – Banyek, ennyire azért értsed már a gyerek nyelvet! Éhes vagyok! – tártam szét a karom.
– Logikus, hm. – nézett unottan, majd bement az étterembe, ami előtt ácsorogtunk. Aztán, mielőtt még utána mehettem volna, kiabálás ütötte meg a fülemet.
– Menjél kifele, még felrobbantasz nekem valamit! – erre sietősen léptem be a takaros kis bódéba, ahol Deidara farkasszemet nézett a pincérrel.
– Miről maradtam le? – értem be a szöszit.
– Kértem egy tál curryt, meg két dangot. Eggyel nem laksz jól, hm. – magyarázta, teljesen higgadtan.
– Y-Yatori… – mért végig a pincér – Segíts, ha rosszul értelmezem, de… Deidara meg akar hívni téged? – bámult értetlenül. Vigyorogva megvakartam a tarkóm:
– Ehh, na igen, ki lettem paterolva otthonról, és… De várjunk már! Deidara is ember, miért furcsa az, hogy rendes? – szakítottam meg a gondolatmenetet. Könyörgöm, még a legádázabb gonosztevőben is van emberség! Deidara is köztük él, nem igaz, hogy csak a rosszat látják benne! Ha nem járná az utcákat nap mint nap, akkor még megértem. Na de így?!
– I-Izé, semmi furcsa nincs benne természetesen! – dadogta a pincér.
– Azér! – biccentettem csípőre tett kézzel – És ezt most mondja el úgy, hogy legalább úgy tűnjön, minha egyetértene velem! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. Deidara rám pillantott, és azt hiszem, halványan elmosolyodott.
– Nincs semmi baj azzal, hogy rendes. – ismételte.
– Kicsoda? – nyúztam tovább.
– D-Deidara-san…
– Helyes! Nos, hallotta, egy nagy tál curry, meg két dango lesz! – intettem vidáman. Már nyoma sem volt a szidásnak, mind az arcomon, mind a hangomon. Úgy tettem, mintha nem is küldött volna el melegebb éghajlatra. Leültem az egyik asztalhoz a sarokba, majd magam mellé mutattam. Deidara halkan elnevette magát, majd elindult felém.
– Nem vagy semmi, hm! – ült le mellém – Már azt hittem, az akadémiai anyagot is kikérdezed, olyan szigorúan álltál előtte, hm! – kuncogott. Ezért már megérte. Mosolyog. Mosolyt csaltam az arcára. Ez boldoggá tett. Szerintem az a legszebb, mikor egy ember általad mosolyodik el. Mert nem könnyű ám a másikba lelket verni, nemhogy megmosolyogtatni! De mégis… Ha sikerül, az szebb mindennél!
– Most na! Mondd, hogy nem volt igazam! – fordultam felé, de nekem is nehéz volt megállni, hogy ne nevessek.
– Teljesen, igazad van, hm! – nevetett.
– A curry és a dango. – morogta a pincér, majd letette élénk az ételt. – Whoaa! Itadakimasu! – tettem össze a két tenyerem. Aztán Deidara felé fordultam – Arigato, Deidara! – mosolyogtam rá. Viszonozta a gesztust, majd hozzákezdett enni.
– Mikor ettél utoljára dangot, hm? – kérdezte.
– Hm… – nyeltem le az édességet – Mikor Kurocushi utoljára meghívott. – morfondíroztam.
– Nem vettél soha?
– Más fontosabb volt. – vontam meg a vállam. Például anyának gyógyszert venni, de ezt persze már Deidarának nem mondtam. Ha egy kicsi pénzt is kaptam, abból öcsinek meg magamnak vettem valamit. Nem éltünk szegénységben, de nem is voltunk fúúú de gazdagok. Olyan közép kategória. Mikor kicsi voltam, és öcsivel kaptunk egy kis pénzt, önző dolog, de mindig félretettem magamnak egy kicsit. Úgyhogy mára biztosan összegyűlt valamennyi – Hm. – mosolyodtam el a gonolatra, ahogy öcsi kezét szorongatva vettünk selyemcukrot.
– Mit hümmögsz? – kérdezte Deidara. De én még a gondolataimban voltam elmerülve.
– Hm, hm… – de kis kicsik voltunk! Olykor Kurocushi és Akatsushi is csatlakozott hozzánk.
– Hé, Yatori! Hm! – bökött meg Deidara, mire magamhoz tértem. – M-Mi van? – pislogtam – Bocsi, elkalandoztam.
– Azt látom. Elkezdtél magadban hümmögni. Hm. – közölte.
– Ó! Hm! – mosolyodtam el.
– H-Hé! – ráncolta a szemöldökét.
– Azt hiszed, csak neked szabad? – vigyorogtam rá – Hm?
– Hmmm! – nyújtotta ki a nyelvét. És így, egész étterem láthatta, hogy a rettegett Deidara képes így is viselkedni.

Arctalan könnyek

– Yatori… – állt elénk Kurocushi, mikor jöttünk hazafelé az étteremből. Kifejezetten jókedvvel léptünk ki mindketten, így mosolyogva fogadtuk az érkező kunoichit.
– Mondd, Kurocushi. – néztem rá. Közelebb lépett.
– Vigyázz magadra. Egyre többen suttogják a papa fülébe, hogy egyszerű kém vagy, aki Iwagakure ellen akarja uszítani Deidarát.
– És a szüleim?! Ők… – kezdtem, de barátnőm megrázta a fejét.
– Egyszerű agymosás. – ennyi? Ennyire lennék fontos a számukra? Egy agymosás, után már nem is a lányuk vagyok, hanem holmi kém?
– De… A Tsushikage nem hisz nekik… Igaz? – kérdeztem félve a választól.
– Egyenlőre nem nagyon lehet meggyőzni, de ha így halad, nem kizárt, hogy esetleg megpróbálnak megölni. – rázta a fejét. Hátráltam egy lépést, így neki mentem a mögöttem álló Deidarának. Óvatosan hátra fordultam. Teljesen érzelemmentes arccal nézett vissza rám. Várta a reakcióm. Visszafordultam.
– Megoldom. Hisz tudod, én mindent megoldok! – villantottam egy mosolyt Kurocushi felé. Erre ő a nyakamba ugrott.
– Aztán nehogy meghalljam, hogy megöltek! – suttogta. Viszonoztam az ölelést. Deidara csendben figyelt.
***
– Te amúgy milyen jutsut használsz, hm? – kérdezte Deidara. Kurocushi távozása után egy ideig csendben róttuk az utcákat egymás mellett. Mindketten a hallottakat emésztettük. Közben észre sem vettük, hogy már lassan kiértünk a faluból, és a műhely felé vesszük az irányt.
– Egyesítem a villámot és a vizet. – mondtam röviden, majd a kezembe egy hosszú, vékony vízörvény jelent meg, amit nemsokkal rá beborították a körülötte lévő villámok – Így sokkal erősebb. A víz felerősíti a villám erejét. – magyaráztam. Deidara bólintott, én pedig demonstráltam az elmondottakat. Rácsaptam egy közeli sziklára. Nem történt semmi.
– Hm? – pislogott Deidara. Aztán hirtelen két darabra csúszott szét.
– Hm. – húztam ki magam – Amennyiben az ellenség kettévágja az ostort, a víz rácsapódik.
– Ezáltal megrázza őt a Raiton. – fejezte be a gondolatomat Deidara.
– Pontosan. – hogy miért nem félek elmondani ezt neki? Egyszerű. Bízok benne. Ha esetleg kiderül, azzal aláírtam a szerződésem a kaszással. Bár most úgy tűnik, a saját falum akar végezni velem. Szóval rábízhatnám Deidarára az összes titkom.
– Köszönöm, hm. – mondta, maga elé nézve. Értetlenül pislogtam rá.
– Mit?
– Mindent, hm. – morogta, de úgy, mintha bárki is kényszerítené, hogy ezt mondja. Elmosolyodtam. Egy határozott lépést tettem a fiú felé, mire az rémülten kapta fel a fejét. Széttártam a karom.
– Szerinted bántanálak? – alig észrevehetően megrázta a fejét, mire elmosolydam, majd megöleltem. Igazából már akkor jól esett volna, mikor a kezembe nyomta a pokrócot, és megengedte, hogy nála aludjak. De akkor még nem engedhettem meg magamnak. Most viszont pont úgy hozta ki a szó. Tudod, biztos érezted már, hogy valakit szeretnél igazán a karjaidba zárni, de sose úgy hozza a szó, hogy megtedd. Aztán, ha szerencséd van, azon csodás érzések egyikét élheted át, amikor megölelsz valakit, és érzed, hogy ez téged boldoggá tesz, erőt ad. Na, pont így éreztem én is. Átnyúltam a karjai alatt, a fejem pedig a vállán pihentettem. Szőke haja az orromat csikizte. Belegondoltam, mikor ölelhették meg utoljára őt. Elvesztem, mert nem találtam ilyesmit – Jól esik? – kérdeztem kis idő múlva. Nem válaszolt. Esetleg Deidara olyan ember, aki nem szereti, ha megölelik? Könnyen lehet. Sok ilyen van. Ilyenkor kicsit rosszul érzik magukat azok, akik szeretnek hozzáérni a másikhoz, mert így könnyebben egy hullámhosszra kerülnek velük. Ilyen vagyok például én. Szeretem ölelgetni az embereket, esetleg beleboxolni a karjukba, vagy épp pacsizni. Nem akartam, hogy Deidara rosszul érezze magát, úgyhogy elengedtem. Rámosolyogtam – Hazamegyek, összeszedem a cuccaimat, jó? – biccentett, én pedig eltűntem. Hagynom kell kicsit, hogy eméssze a dolgokat. Na meg gyűjtöttem elég erőt, hogy meglátogassam a családom.
***
Hazaértem. Az ajtó előtt álltam, azon gondolkodva, hogy bekopogjak-e. Vagy semmi értelme, mert úgyis kémnek hisznek? “Nos, kislány? Mihez kezdesz?” szólalt meg belső énem.
– Bemegyek! – bólintottam, majd lenyomtam a kilincset. Semmi gondolat, hogy mit fogok mondani, cselekedni, csak úgy bementem. Volt elég lelkierőm hozzá.
– Yatori? – szólalt meg anya, mikor berontottam a konyhába. Az asztal körül ültek, mindenki engem figyelt. Öcsi szeme felcsillant:
– Yatoriii!! – pattant fel, majd megölelte a lábam. Ő megismer?! – Öcsikém! – térdeltem le hozzá, hogy szorosan a karjaimba zárjam. Kistesóm hozta régi formáját, ki akarta bogozni a nyakamból a kőrejteki fejpántot. Elmosolyodtam, majd még szorosabban öleltem magamhoz.
– Yatori… – morogta apa. Szúrósan méregetett, de öcsi reakcióját látva talán megenyhült.
– Anya? – fordultam felé. Nem tudtam, ő mit gondol.
– Szia, kincsem. – mosolyodott el halványan. Kitártam a karom, mire egy kunai repült felém. Anya arcán gúnyos vigyor húzódott. “Alakváltás! De a chakrát…?” Öcsire pillantottam, akinek a kezében egy shuriken jelent meg. Azonnal berontottam a szobámba, és becsaptam magam mögött az ajtót. Kulcsra zártam, és a kilincsbe Raitont vezettem. A szekrényemből előkaptam a táskám, beledobtam a legfontosabb cuccokat: egy váltóruha, az összegyűlt pénz, kunaik, shurikenek, ninjutsu könyvek és az általam írt regények. Aztán kiugrottam az ablakon.
***
– TSUSHIKAGEEE!!!! – ordítottam, tombolva a dühtől. Berontottam az irodába. Eleve olyan dühvel és energiával vonultam végig az utcán, hogy mindenki utánam fordult. Nem kellett átverekednem magam senkin, utat engedtek maguktól is. Hogy a falu ellenségének tartanak, azt még elviselem, az nagyon szíven ütött, hogy átmosták a családom agyát, de hogy még el is játsszák őket?! Azt már nem fogom hagyni!!! Addig innen nem megyek haza, míg a családom elő nem kerül épségben és egészségben!!! Két ANBU ninja ugrott elém, mire egyszerűen átugrottam őket, a villámok cikáztak körülöttem, visszavettek minden fegyvert. Dühös voltam. AZ ÉN CSALÁDOMMAL NEM JÁTSZIK SENKI!!!! Berúgtam az ajtót. Oonoki-papa rezzenéstelen arccal nézett rám.
– Hol van a Komochi család?! – kiabáltam.
– Jó helyen. – jött a válasz. Erre egy pillanat alatt a Tsushikage előtt termettem, és olyat ütöttem az asztalra, hogy az kettétört.
– Azonnal mondd meg!! – ordítottam. Már épp válaszra nyitotta a száját.
– Papa! Láttam a villámokat az iroda fölött és… – nem tudta befejezni, mert meglátott. És én is őt.
– K-Kurocushi?! – szinte éreztem, ahogy a villámok lecsillapodnak, már nem vagyok olyan dühös, mint pár pillanattal ezelőtt.
– Yatori, mi történt? – indult meg felém a lány. Mire odaért hozzám, a villámok teljesen eltűntek, utat engedve neki. A kérdésre ismét dühbe jöttem, de ez most más volt. Mostmár a sírás szorongatta a torkom. “Kérem vissza anyát, apát és öcsit!!”
– Mi történt a családommal?! – fordultam vissza Oonoki-papa felé, de a kérdésem mostmár ideges volt mint dühös. Úgy tűnt, talán megértette, miért csinálom a cirkuszt, mert arca megenyhült.
– Ne aggódj. Jó helyen vannak mind. – mondta olyan hangon, hogy már-már elhittem neki. Aztán megszólalt az ösztönöm.
– Akkor hadd lássam őket! – kértem, de inkább parancs volt.  A Tsushikage megrázta a fejét.
– Sajnlom, Yatori, de egyenlőre nem mehetsz oda.
– Miért?! – “A végén még megzavarom az agymosást?!” fejeztem be magamban. Nem akartam Kurocushit is belekeverni.
– Kérlek, most menj… – kezdte.
– Hová?! – szakítottam félbe. Persze, én tudom, hogy Deidara megengedte, hogy nála aludjak, de Oonoki-papa erről nem tud. Az öreg pislogott rám, mintha nem számított volna a kérdésre.
– Csak… Menj. – közölte lehajtott fejjel. Ennyi?! És ezután várják el, hogy ne forduljak a falu ellen?! Gratulálok! Már értem, hogy érzett Deidara…
– Megyek! – kiáltottam, majd kitéptem a nyakamból a fejpántot, előkaptam egy kunait, majd vízszintesen áthúztam. Visszakötöttem a nyakamba, majd eltűntem az épületből. Szeretem Iwagakurét, a falusiakat, az összes embert. De téged, Oonoki… Téged nem tudlak többé Tsushikageként tisztelni.
***
– Anya! Hová megyünk? – kérdeztem, ugrabugrálva.
– Majd meglátod. – kacsintott.
– Yatori! – kiáltotta öcsi, mikor felértünk a szakadék szélére. Ne egy nagyon mély szakadékra gondolj, épp csak akkora, hogy remekül lehet ugrani a széléről a völgyben csörgedező fölyóba.
– Ez szuper! De én nem is hoztam fürdőruhát… – beggyesztettem le a szám.
– Ezért hoztam el én! – nyújtott felém egy szatyrot – Vedd fel! – mondta, majd levette a lenge ruhát, ami alatt egy virágos fürdőruha volt. Nevetve megfordultam, csak megbotlottam egy kavicsban. Majdnem elestem, de megkapaszkodtam az egyik fa lelógó ágában. A következő pillanatban már rajtam volt a fekete-fehér csíkos bikini, úgyhogy a szakadék felé vettem az irányt. Lehajoltam, hogy megnézzem a mélységet. Anya és öcsi már a vízben voltak.
– Anya… Ez nekem magas… Nem merem… – motyogtam.
– Pedig menni fogsz! – hallatszott egy hang a hátam mögül. Mondata nem volt kedves, inkább fenyegető. Megfordultam, és apa futott felém. De csak a testalkata és a hangja árulta el, ugyanis nem volt arca. Ijesztő volt
– A-Apa! Mi ez?! – kapkodtam a levegőt.
– Ess már le onnan! Zúzódj szét a sziklákon!! – hörögte. Óvatosan hátra pillantottam, és anya meg öcsi eltűnt. Helyettük a vörös vízből emelkedtek ki a tűhegyes sziklák.
– Nem! Nem akarom! – visítottam, mire anya előttem termett, és lefogta a csuklóm. Neki sem volt arca. Nem akartam ott lenni! Ez fáj!! Elkezdtem rugdalózni.
– Yatori… – sziszegte anya.
A fejem oldalra fordult, arcomon egy pofon helyét éreztem. Esett. Dörgött az ég és villámok cikáztak. Körbenéztem. Tekintetem megakadt egy sötét alakon. Szinte már elsikítottam magam, mikor megszólalt:
– Yatori! Én vagyok, hm! – megálltam. Remegtem. Ez egy álom volt?
– Deidara? – kérdezem. Nem mertem elhinni. Egy villám csapott be valahol a közelben, ezzel megvilágítva a fiú arcát. Ott volt, teljes valójában. De… Anya? Apa? Öcsi? Ők mind… Lehajtottam a fejem. Elpityeredtem. Aztán sírtam. Végül zokogásba csapott át. Kiszabadítottam a kezem, és bezapasztottam a szám. “Nem akarom, hogy Deidara sírni lásson”. De csak álltam előtte, belebújva a hajamba. Összeszorítottam a szemem. Aztán… Aztán a hideg eső alábbhagyott, nem maradt abba, továbbra is folyt le a gerincemen, csak… Valami forró volt körülöttem.
– Cssss, semmi baj, hm. – simogatta meg a hátam – Megvédelek. – elvettem a kezem a számtól, és erősen bele kapaszkodtam Deidarába. Megvéd? Mivel érdemeltem ki, hogy ezt mondja nekem? Vagy csak szimplán meg akart vigasztalni? És miért ölelt meg? Hiszen délután mondhatni elutasított.Belemarkoltam a kimonójába, a fejem pedig a vállába fúrtam. Fáradhatatlanul csitítgatott, simogatott. Sokkal jobb volt. De még előttem volt anya, apa meg öcsi arca… És megint kitört belőlem a keserves zokogás. De ott volt, és megvigasztalt, pedig szerintem nem is tudta, mi bajom van…

Gyilkossági kísérlet (Deidara)

– Köszönöm, hm. – préseltem ki magamból. Már nagyon rég meg akartam mondani Yatorinak, csak úgy éreztem, bántja a becsületem. Mintha én tennék szívességet.
– Mit? – pislogott rám azokkal az éjkék szemeivel.
– Mindent, hm. – motyogtam. Erre elmosolyodott, majd kitárta a karját. Mit akar, hm?! Valószínűleg leolvasta a tanácstalanságot az arcomról, mert megkérdezte:
– Szerinted bántanálak? – alig észrevehetően megráztam a fejem. Mosolya kedves volt. Közelebb lépett, majd átnyúlt a karjaim alatt, fejét a vállamon pihentette. Kezeit a hátamon fonta össze. Néhány kósza hajszál csikizte az arcomat. Olyan, hogy is mondjam… “Éjszaka” illata volt. Hűvös és megnyugtató, ugyanakkor sejtelmes – Jól esik? – kérdezte kis idő múlva. Nem válaszoltam. Annyiszor láttam már, ahogy Akatsushi és Kurocushi ölelkeznek, mégsem tudtam, mit kéne csinálni. Nem mozdult a karom, nem öleltem vissza. A lány halkan sóhajtott, majd elengedett. Szeme csillogott. Boldognak tűnt, mégis mintha csalódott volna. Hogy a fenébe ne, mikor ő kedves velem, én meg arra sem méltatom, hogy esetleg valami értelmeset nyögjek ki! – Megyek, öszeszedem a cuccaimat, jó? – kérdezte. Egy aprót biccentettem felé, mire már el is tűnt. Most biztos megbántottam, hm…
***
Kopogtak. Éppen olvastam. Yatori ideadta az egyik romantikus regényét. Bár néha elég nyálas, azér elviselhető, és még akció meg harc is van benne. Egész jó. A zajra azonban felkaptam a fejem.
– Ki az? Hm!
– Deidara-nii… Bejöhetek?
– Mit akarsz? – álltam az ajtó elé.
– Nem láttad Yatorit? – kérdezte. Hm? Yatori? Kinyitottam az ajtót, mire a húgom belépett.
– Akkor láttam, mikor megkerested, aztán megölelted, hm. – a “megölelted” szót szinte köptem. Nem tudom miért, de idegesített – Aztán a családjához ment. – vontam meg a vállam, mintha ez engem egy cseppet sem érdekelne. Kurocushi tekintete aggodalomtól csillogott.
– Azóta nem láttad? – kérdezte halkan.
– Nem. De ez most miért fontos, hm? – szegeztem neki a kérdést. Tekintete komor lett.
– Mert utána betört a papa irodájába, és olyan dühös volt és ijesztő… – motyogta. Ijesztő? Yatori?
– Dühös? Miért, hm? – pislogtam értetlenül.
– Mert a Kőrejteki ANBU három tagja eljátszotta a családját, majd megpróbálta megölni. – magyarázta Kurocushi. Beugrott, hogy nem is olyan régen kiáltásokat, sercegéseket hallottam az utcáról, csak nem törődtem vele.
– És azóta…? – kérdeztem, hátha folytatja. De csak megrázta a fejét.
– Már kb. három órája, hogy eltűnt, nem tudom, mi lehet vele. – tárta szét a karját.
– És én tudjam, hm?! – kérdeztem idegesen, pedig engem is zavart annyira a dolog mint a húgomat.
– Mostanában mindig veled van. Arra gondoltam, esetleg tudod, merre van. – motyogta.
– Három óra? Azért az elég sok mindenre elég, hm… – morfondíroztam – Jól sejtem, hogy azt várod, hogy keressem meg? – pillantottam rá sokat sejtően.
– Ketten keressük. Én a faluban nézek körül, te kérlek fésüld át a külterületeket. – adta ki a parancsot. De nekem nem parancsol senki, hm! De nem hagyom, hogy Kurocushi a műhelyem felé tévedjen. Tehát elfogadtam.
Első utam azonnal a műterem felé vezetett. Az ajtó furcsamód nyitva volt, mintha nem is a rejtekhelyem, hanem mondjuk Istenháza lenne. Beléptem, de a saját chakrámon kívül nem éreztem másikat. Elindultam, abba a terembe, ahol Yatori szokott aludni. A pokróc össze volt gyűrve. Pedig eddig mindig gondosan összehajtotta, valahányszor felkelt, hm. Aha. És most? Yatori sehol, pedig tisztán látszik, hogy itt járt, csak történhetett valami. Végül is, már olyan hét óra felé jár az idő, lehet megint megéhezett. De akkor sem hagyna itt midnent! Bár nekem a külterületet kéne vizslatnom, meg akartam nézni azokat a helyeket, amikről Yatori a leggyakrabban mesélt. Eleredt az eső, az ég beborult, a távolban már villámlott. Hol a fenében van ez a lány, hm?!
Első utam abba a kajáldába vezetett, ahova olyan szépen odaszoktunk. Nem volt bent senki, még a pénztáros is elbóbiskolt. Onnan mentem a könyvtárba. Yatori gyakran elmítette, hogy oda jár néha “konkurenciát” olvasni. Ott sem volt, pedig minden polc mögé benéztem. Utána a házuk felé vettem az irányt. Bekukucskáltam az ablakon. Sehol senki. Az ajtó tárva-nyitva. Beküldtem egy agyagpókot, amikor is beszélgetést hallotam. Nem sokat hallottam, csak három szót: genjutsu, Yatori, megölni. Megtaláltam azt a helyet, ahonnan rálátásom van arra, aki ezt mondta. Egy régebbi osztálytársam volt az Akadémiáról. A képessége a srácnak, hogy képes egy genjutsuval az emberek álmát irányítani, ezzel az álmodót mozgásra bírni. És összeállt a kép. Nem lehetett nagyon messze a falutól, de ha valaki, akkor én tudom, hol vannak a legveszélyesebb sziklák és szakadékok.
Egy agyagmadár hátáról pásztáztam a terepet. A folyamatos eső és a villámok viszont eléggé megnehezítették a keresés, vagy úgy alapjában a normális látást. Alacsonyan szálltam. Aztán az egyik villámlás közben kirajzolódott előttem egy alak, még ma nem is láttam rendesen, nem lehetett más, csak Yatori. Leszálltam, majd odafutottam a lányhoz. Maga előtt tartotta a kezeit, nyöszörgött, és folyamatosan hátrált, a szikla széle felé. Elkaptam a csuklóját, megakadályozva, hogy lezújon, de erre csak még nagyobb kapálózásba kezdett. A szeme csukva, biztos, hogy álom genjutsu alatt van.
–  H-Hé! Yatori!! – szólongattam, kiabáltam, de ezzel csak rontottam a helyzeten, arca ijedt volt, és egyre jobban meg akart szabadulni, ezáltal egyre nehezebben tudtam megtartani. Mindkét csuklóját lefogtam, de közelebb nem mehettem, mert egyrészt Yatori nem engedte, másrészt áthelyeződött volna a súly, és mindketten leesünk. Utolsó reményemként (mivel ezt a jutsut nem lehet egy egyszerű “Kai”- al elintézni) egy erős pofont adtam neki. A fehér, ázott hajzuhatag oldalra fordult, a szeme pedig végre kinyílt. Homályos tekintettel bámult a semmibe. Úgy tűnt fel sem fogja, mi zajlik körülötte. Lassan fordította a fejét felém. Még mindig fogtam az egyik csuklóját, majd mikor meglátott, szerintem sikítani akart, de belé folytottam a szót:
– Yatori, én vagyok, hm! – erre megállt, nem vergődött, nem kiabált. Körbe nézett. Aztán lehajtotta a fejét, kiszabadította a kezét (mivel még mindig szorítottam azt az idegtől), majd elsírta magát. Először csak hüppögött, majd egyre erősebben rázta a sírás. Mit láthatott? Én még nem láttam, hogy Yatori sírt volna. Ijedtnek még kiskorában láttam, mikor pont előtte robbantottam. Majdnem ő is repült. Akkor kaptam egy-két fülest és kész megijedt, aztán dühös lett. De most… Hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem. Köré fontam a karjaim, a fejemet pedig az övére hajtottam. Nem kellett sok idő, erősen hozzám bújt, viszonozta az ölelést. Belemarkolt a ruhámba, fejét belefúrta a mellkasomba. Szorosan öleltem magamhoz. Ha már a délutánt elszúrtam, legalább most legyek itt neki.
– Cssss… Semmi baj, hm. – simogattam meg a hátát. Jó érzés volt – Megvédelek. – de… Én minek foglalkozom az ő érzéseivel?! Igazából nem tudom. Érdekel, mi van vele, hogy érzi magát. Nem tudtam sokat agyalni, mert közben felemelte a fejét, és a nyakhajlatomba rejtette az arcát. Óvatosan oldalra fordítottam a fejem, majd belebújtam a fehér hajzuhatagba. Szerintem, ha valaki más képes felkelteni őt, akkor ugyanúgy a karjaiba kapaszkodott volna, mint most nekem. Nem tudom, szerintem neki fel se tűnt, de olyan erősen bújt hozzám ( és olyan erővel szorítottam magamhoz), hogy melle erősen nekifeszült a mellkasomnak… Ilyenkor mi a nagy helyzet, hm? Így álltunk az esőben. Mikor már Yatori nagyjából megnyugodott, elindultunk haza. Végig valamilyen formában kapaszkodott belém. Vagy a kimonómat fogta, vagy a kezem, de nem engedett el. Mint egy gyerek. Nem szóltam semmit, de talán magamnak is nehezen vallom be, de hagytam és örültem, hogy ragaszkodik hozzám.
***
– Köszönöm… – suttogta, mikor már jó ideje hazaértünk. Ült a pokrócon, és átkarolta a térdét. Odamentem hozzá. Leguggoltam, próbáltam a szemébe nézni. Te jó ég, én emberrel még nem viselkedtem így, hm!
– Nincs mit. De mostmár aludj, késő van, hm.- néztem rá, mire megszeppenten bólintott, majd lefeküdt és betakarózott. Óvatosan elmosolyodtam, majd elindultam kifelé, hiszen én is elég álmos voltam már. Aztán bevillant, hogy kicsiként Akatsushi és Kurocushi is sokat járt hozzám, hogy rosszat álmodtak, és aludhatnak-e velem. Ez is betudható egy rossz álomnak? Visszasétáltam, majd a lány fölé hajoltam. Nyitva volt a szeme. Gondoltam.
– Nem tudsz aludni, ugye? – kérdeztem, mire nem is fordult felém, csak egy aprót biccentett. Sóhajtottam, majd lefeküdtem mellé, és én is betakaróztam, a vállára tettem az egyik kezem. Semleges arccal néztem rá. Ellentétben Yatorival, aki csak meglepetten pislogott. Szerintem magyarázatot várt – Ha a múltkor megnyugtatott a jelenlétem, akkor most is, nem? Hm? – motyogtam. Enyhén elmosolyodott, majd… Mintha eddig nem egy megszeppent kislány lett volna, hozzám bújt. Fejét a mellkasomnak döntötte, óvatosan a karomra tette az egyik kezét. Mosolyogva suttogta:
– De. Arigato, Deidara. – lágy volt a hangja. A kezem lecsúszott a válláról, és közelebb húztam magamhoz. Teljesen átkaroltam őt, és azt hiszem, egy hang azt mondta a fejemben, hogy Yatori legközelebb is keveredhet ilyenkalandba. Leszámítva mikor majdnem leugrott, mert akkor én is frászt kaptam, hm!

Igen, nem, talán, esetleg

 

A vihar szépen elvonult reggelre. Csak néhány kósza bárányfelhő volt az égen. Én a dombon feküdtem, a még kissé nedves fűben, és az eget kémleltem. Mondanám, hogy a tegnap este nyomtalanul eltűnt, de akkor hazudnék. Igazából, Deidara elérte azt, amit még Kurocushi sem. Hogy egy rettenetes dologról neki köszönhetően jó dolgok jutnak eszembe. Ha a tegnap estére gondolok, először Deidara ölelése jut az eszembe, utána a családom, és legvégül a pofonok. Igen, “ok” mert kaptam egy fizikait, meg anyáéktól egy lelki pofont. Mindenesetre jó ez így, most, hogy végre kicsit, ha csak pár pillanatra is, lenyugodott minden. Az egyik felhő pont olyan volt, mint egy kőrejtekjel! Ti éreztetek már olyat, hogy most állítsa meg valaki az időt? Igen, én is ezt éreztem. A szél finoman simogatott, a nap – bár sütött – nem volt olyan erős, hogy bántsa a szemem, így anélkül nézhettem fel az égre, hogy az kiégett volna. A levegő párás volt, a fűszálakon még vízcseppek ültek. Olyan szép így, nem? Hm? Hogy hol van Deidara? Ő még alszik. Általában képes vagyok délig is aludni, de a tegnap azért akárhogy nézzük, igencsak felzaklatott. Mikor kifeküdtem ide olyan kérdéseken rágódtam, mint “Mit akartak tegnap az ANBU tagok?!” vagy “Hogy kerültem a sziklára?! Sose voltam alvajáró.” nameg “Miért ölelt magához Deidara? Délután alighanem elutasított. Mi változott?” és végül de nem utolsó sorban “Hogy került oda Deidara?!” aztán rájöttem, hogy jelenleg fölösleges magamat terhelni ilyesmivel, és a felhőknek szenteltem magam.
– YATORI!!! – rohant ki a műhelyből Deidara. Ideges volt a hangja, dühös és aggódó. Mosolyogva ültem fel és integettem neki a domb tetejéről:
– Ohayo, Deidara! Itt vagyok! – kiáltottam vidáman. Felkapta a fejét, majd pár ugrással felért hozzám.
– Megijesztettél! El nem tudtam képzelni, hova tűntél, hm!! – szidott le. Hát ő meg mikor lett ilyen aggódó és felelősségtudatos? Oké, tegnap ott volt, mint több még velem is aludt (olyan megnyugtató volt, hogy ott van velem!) de azt el is mondta, hogy azért, mert élvezi a társaságom. De ez…!
– Deidara, te… Aggódsz értem? – hajoltam közelebb, hogy a szemébe nézhessek, s közben megeresztettem egy félmosolyt. Közben félre söpörtem a tincseket a szeméből. Kíváncsi voltam az arcára. Eleinte szerintem zavarba hoztam, de végül ennyit kaptam válaszul:
– Látom, jobban vagy, hm. – közölte semleges hangnemben. Na, most én kerültem hülye helyzetbe, merthogy nem tudtam hova tenni ezt a közömbösséget. Megbántottam volna?
– Ü-Ühüm! – bólintottam. Aztán csak néztünk egymásra, mint hülye a moziban – Köszönöm. – suttogtam neki. Pislogott párat, mintha fene tudja mekkora butaságot mondtam volna.
– Ezt már tegnap is mondtad, hm. – közölte. Megint ez a monoton hang! Elengedtem a szőke tincset, majd halkan megkérdeztem:
– Megbántottalak? – értetlenül nézett rám. Hirtelen levágtam magam török ülésbe, majd magam mellé mutattam, hogy üljön le. Épp hogy csak leült, azonnal ugrott fel:
– E-Ez vizes, hm! – kiáltotta. Halkan kuncogtam.
– És?
– És… – motyogta, majd helyet foglalt melletem.
– Olyan közömbös voltál az előbb… Azt hittem, megbántottalak. – néztem rá. Úgy éreztem, ezt csak meg kéne beszélni, mielőtt komoly félreértés lenne.
– Semmi rosszat nem csináltál, hm. Csak… – kezdte, de hirtelen megfordult majd elkiáltotta magát – Katsu! – az előidézett robbanással elhárította a felénk száguldó cementet.
– Óóó, pedig meg akartalak lepni, Yatori! – tette csípőre a kezét barátnőm – Legalább annyit mondhattál volna, hogy még élsz!! – szidott le. Na tessék, hirtelen két embernek is feltűnt hogy eltűntem…
– N-Nem is tudtam, hogy te is kerestél… – pislogtam. Deidara egy szóval nem említett ilyesmit. Barátnőm a nyakamba ugrott, majd szorosan magához ölelt. Deidara halkan felszisszent. Öhm, de miért is?
– Pedig igenis kerestelek! – morogta durcisan, majd elengedett – Deidara-nii! – fordult a bátyja felé. A szöszi hanyagul felé fordult, mintha nem is érdekelné, hogy Kurocushi egyáltalán él. Valahányszor emberrel találkozik, megfigyeltem, hogy vagy irdatlan dühös és ordít mindennel és mindenkivel, vagy felvesz egy olyan nemtörődöm stílust, mint most. De hogy miért pont a húgával szemben kell… Nekem… Nekem lassan, de kezd megnyílni. Ennek örülök. Szeretek a közelében lenni, és ő is elmondta, hogy “csak az én társaságomra tart igényt”.
– Hm? – pillantott fel Kurocushira Deidara, mintha sietne valahova. – Köszönöm… Hogy vigyáztál rá. – mutatott rám barátnőm, s közben hálás pillantásokat küldött bátyja felé. Deidarát látszólag meglepte a kijelentés, végül egy vállrántással nyugtázta a kedves gesztust. Bár Kurocushi nem tört meg, azért láttam hogy nem esik jól neki, hogy Deidara ilyen közömbös vele. Odasétáltam a szöszihez.
– Deidara… – hajoltam közelebb, hogy lássam az arcát, erre ő csak belebújt a hajába – Naa, kérlek. Legalább annyit mondj neki, hogy szívesen! – suttogtam neki, mire felém sandított. Kedvesen rámosolyogtam, hátha hajlandó ezt az egy szót kinyögni, harapófogó nélkül. Nos, jócskán túl teljesítettem magam:
– Persze, hogy vigyázok rá, hm! – morogta, aztán a végére csak felbátorotott. Kurocushi szeme felcsillant, mintha ezt várta volna. Végre Deidara hajlandó volt neki megmutatni egy másik tulajdonságát: elszántságot. Elmosolyodtam. Hál istennek, talán szépen lassan megint testvéri viszonyban lesznek.
– D-Deidara-nii… Nincs… Nincs kedvetek eljönni majd egy ramenre? – kérdezte félve Kurocushi. Deidara szeme megint rideg lett. Belekaroltam a fiúba. Míg az meglepetten nézett rám, én addig megbeszéltem barátnőmmel, hogy igen, elmegyünk, amennyiben csak mi hárman leszünk, és majd csak vacsorára megyünk. Ezek csak apróságnak tűnnek, de nem az. Deidara még bennem sem bízik teljesen, Kurocushi pedig még ennyit sem mondhat magáról. Jobb, ha nem kerül új ember a képbe, amíg Deidara meg nem szokja Kurocushit. Egyenlőre legyünk hárman. Este. Nem tudni, hogyan sül el a dolog, és ha balul üt ki, akkor egy kiadós alvással enyhíthető a düh, vagy a szomorúság. Tapasztalat…
– Akkor majd este…! – intett még egyet barátnőm, majd eltűnt. Deidara továbbra is a karomat nézte, ahogy az összefonódik az övével. Olyan kis értelmetlenül pislogott.
– Deidara…? – szóltam halkan. Felkapta a fejét.
– M-Mi az, hm?! – kérdezte hirtelen, mintha azt kértem volna, azonosítsa magát.
– Jó lesz így? Este megyünk egy ramenre Kurocushival. – közöltem, enyhe mosollyal. Deidara elhúzta a száját:
– Te is jössz? – erre gondoltam, húzom egy kicsit az agyát:
– Menjek? – tettem fel a legrövidebb, mégis jelen pillanatban legbonyolultabb kérdést. Deidara arca egy árnyalattal pirosabb lett. Elprult, tehát zavarba jött. Én lennék rá ilyen hatással?!
– J-Jó lenne, hm… – motyogta bátortalanul. Megsimítottam a karját:
– Nyugi. Ott leszek. Nem lesz semmi baj. – mondtam. Felnézett rám, kék szemei csillogtak. Bár ez egy eléggé sablonos szöveg. Pont ezért nem mondja senki. Pedig nagyon jól tud esni az embernek, ha valaki azt mondja,  “Vigyázok rád” vagy “Nem lesz semmi baj” esetleg “Szeretlek”. Érzi azt az ember, mikor üresek, és mikor őszinték ezek a szavak. És én tényleg jót akartam neki, és ezt Deidara is érezte.

Jössz?

Ahhoz képest, hogy tegnap engem kellett vigasztalni, most nekem kellett Deidarát rángatnom, hogy igenis jöjjön ki, mert Kurocushi már vár minket. Mintha azt kértem volna, hogy legyen öngyilkos…
– Nem megyek és kész, hm!! – toporzékolt. Nem akartam ordibálni, mégsem én vagyok az anyja, meg hát ez mégis érte van…
– Deidara… – sóhajtottam – Miért nem szeretnél jönni? Én is ott leszek, mi baj lehetne? – kérdeztem szelíden. A szöszi fiú elhúzta a száját. Gondolom, nem számított ilyen kérdésre, pedig annyira egyértelmű volt hogy felteszem.
– Nem akarok menni, mert… Mert nincs kedvem a falusiakhoz, hm! – mondta, és még bólogatott is. Annyira látszik, hogy ez csak egy kifogás, amit most talált ki…
– Említettem már, hogy semmit nem utálok jobban annál, mint ha valaki hülyének néz?! – morogtam ingerülten. Igen, mert Deidara ide, Deidara oda, ő se nézzen hülyének!! Én felőlem a Mizikage vagy a fene tudja, ki, de ha valamiért, akkor ezért felkapom a vizet!
– Nem. – mondta nemes egyszerűséggel. Én csak pislogtam rá. “Feladom” súgta egyik énem. “Mutasd meg ki a főnökasszony, fogd meg a fülét, aztán rángasd ki!! ” mondta a dühös személyiségem “Yatori, nyugi. Tudod, optimizmus az alapja mindennek, vegyél egy nagy levegőt, és fuss neki újra! ” bátorított. Igaza van. Ti is szoktatok ilyen értelmesen társalogni magatokkal? Vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam. Deidara várta a reakcióm, feltehetőleg azt, hogy leordítsam a fejét. Nem akar eljönni. De miért…? Ha én nem akarok elmenni valahova, akkor az azért van, mert nem érzem jól magam, vagy ismeretlennel nem akarok találkozni, vagy félek az egész szituációtól. Valószínűleg az utóbbi. Deidara elé léptem, a lehető leghatározottabban. Kék szemét rám emelte, és várt. A szemébe néztem:
– Deidara… Félsz? – tettem fel halkan a kérdést, mintha tartanék attól, hogy a kis szobrocskák meghallják. Szegény fiú meg azt se tudta, merre nézzen, de mindenképpen kerülte a pillantásom. Ezek szerint beletrafáltam, tényleg tart a helyzettől. Elmosolyodtam, megráztam a fejem, majd átöleltem a zavart szöszit. Hátrált egy lépést hátra. Valami nyöszörgés, illetve meglepettség hangját hallatta, tehát nem számított rá. Nagyon szét van esve. Csak álltam, öleltem, várva, hogy viszonozza a gesztust. Ha megint elutasít nem ölelem meg többet, mert tudom, hogy nem szereti. Fura volt megint ilyen közel lenni hozzá. Mármint nem fura, ez nem jó szó. Inkább örültem neki és nem akartam elengedni őt, biztonságot adott nekem. Gyerekek, az normális, ha őt akarom bátorítani és én gyengülök el? Mármint, nem ez nem jó kifejezés. Inkább úgy érzem, nem érhet baj, és teljesen leengedem a védelmem. De ezt csak akkor, ha Deidara megölel. Ez nem normális, ha én valakinek erőt adok, alap, hogy nem “esek össze”!
Csak nem akart visszaölelni, úgyhogy nyugtáztam, hogy a távoli jövőre nézve, most öleltem meg utoljára. De mégsem hagyott nyugodni, hogy akkor tegnap miért tűrte a közelségem… Elkezdtem hátrálni, hogy elengedjem a fiút.
– V-Várj! – mondta hangosan (amilyen közel voltam hozzá, hangosan), majd a karjaival megakadályozta, hogy elmenjek tőle. A vállam és a derekam szorította, épp csak annyira engedett el, hogy a szemébe tudjak nézni, és lássam az egész arcát. Már amennyit nem takart el a haja. Nem szóltam semmit, vártam, hogy mit akar. A szeme ijedt volt, és ha jól láttam, enyhe pírt vett fel az arca. És a legfurább az egészben, hogy én sem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Nem tudom, mit akart mondani, hogy segítsek neki, és azt el is vetettem, hogy elengedem… Pislogtam rá, és szinte éreztem, hogy pirulok… D-De miért?! Neee-nekem semmi okom ni-nincs elpirulni!! “Idefigyelj, kapd össze magad, és tereld valamerre a helyzetet, mert így csak nem akartok állni egész nap!” szólalt meg dühösen az egyik énem. “D-De… ” szólt egy másik, de az olyan kis felénk volt.       Kérdően oldalra billentettem a fejem, egyik kezem az arcához emeltem. “YATORI, MI A JÓ ÉLETET CSINÁLSZ?!” ordított fel belső Yatorim. Deidara oldalra pillantott, majd megszólalt:
– Nem tudom, Yatori. Még kisebb korunkban elszigetelődtem Kurocushitól, és mindig is flegma és néha bunkó voltam vele, hm. Szerinted ezek után miért kíváncsi rám? – nézett bele a szemembe. Elmosolyodtam.
– Tudod, Kurocushi egy elég makacs ember, pont, mint te. És ő még mindig a bátyját keresi, ezért próbálkozik újra és újra. – montam, végig a fiú szemébe – Ugye… Ha csak egy kicsit is… Megpróbálsz kedves lenni vele? – mondtam halkan. Deidara elhúzta a száját, de csak egy kicsit. Aztán óvatosan bólintott. Ami nem volt túl meggyőző… De én már ennek is örültem – Mehetünk? – kérdeztem, de egy tapottat se mozdultam. Azt akartam, hogy ő akarjon elindulni. Hogy ő vegyen erőt magán. Úgyhogy határozottan bólintott, majd elengedett, és sietős léptekkel haladt az ajtó felé. Aztán közeledve a kijárathoz, egyre lassabban szedte a lábait. Nem egyszerű, tudom, de ha már eddig eljutottam, akkor ne most vesszen kárba az egész! Utolértem a szöszit, majd megfogtam a kezét. Meglepve kapta felém a fejét. Kedvesen rámosolyogtam:
– Na, gyere! – kuncogtam, aztán húztam magam után Deidarát.
***
Mit ne mondjak, én egy szimpla ramenre készültem, meg nem fordult a fejemben, hogy kiöltözzek. Kurocushi egy elegáns ruhát viselt, ami enyhén pirosas árnyalatú volt, lábán fekete szanda, hajában egy piros csat. Ehhez képest Deidara a zöld kimonójában, meg én a sötétkék nadrágomban és a szintúgy sötétkék trikómban, csuklómtól a könyökömig felérő sötétkék karvédőmben eltörpültünk mellette.
– K-Kurocushi… – mosolyogtam rá a barátnőmre, aki egy szoros öleléssel köszöntött. Viszonoztam a gesztust, majd leültünk az asztalhoz. Kurocushi ügyes volt, a legeldugottabb asztalt foglalta le. Deidara ott feszengett, aztán csak levágta magát a székre. Semmi karba tett kéz, vagy jeges pillantás, szimplán csak össze volt zavarodva. Érdekes, kezdem azt érezni, hogy Deidara az öcsém, akire vigyáznom kell. Az asztal alatt megfogtam a kezét, míg Kurocushival beszélgettem. Komolyan mondom, még az öcsém kezét sem fogtam ilyen sokszor! Nem szólt semmit, de rászorított a tenyeremre. Pedig ha valaki, akkor ő aztán vakmerő, az ember lánya nem is gondolná, hogy pont egy testvéri találkozás fogja padlóra küldeni.
– Ne haragudj, nem is gondoltam rá, hogy kicsit elegánsan kéne felöltözni… – mosolyodtam el kínosan.
– Ugyan – tette fel a kezét megadóan – Szerintem csak én vittem túlzásba! – mondta, majd elnevette magát. Aztán Deidara felé fordult – Nii, milyen napod volt? – kérdezte. Közben meghozták a ráment. A pincér furcsán méregetett minket, de Kurocushi leintette. Mint egy hercegnő! De olyan jól állt neki! Neki kezdtünk az ételnek, tehát Deidara kénytelen volt elengedni a kezem.
– Viszonylag eseménytelen, hm. – morogta.
– Tényleg, és hogyan találtad meg Yatorit? – kezdeményezett újabb beszélgetést a barátnőm. Deidara letette a kis pálcikákat. Felemelte a fejét, és óvatosan rám sandított.
– Arra én is kíváncsi vagyok. Még most sem tudom, mi történt pontosan… – mondtam biztatásképp. A szöszi sóhajtott egy nagyot:
– Nem volt egyszerű, hm. Már csak a vihar miatt sem. A határ menti szikláknál volt, és ha nem kapom el a kezed, leesel, hm. – mondta, a végét már nekem. Elgondolkodtam:
– Valószínűleg akkor volt, mikor anya kapta el a csuklóm. Felemeltem a tekintetem, majd úgy folytattam – Ott volt az egész családom, de senkinek sem volt arca. Mindegyikük torz hangon beszélt, és le akartak lökni egy mély szakadékba. – mondtam, felváltva nézve a két asztaltársamra. Kurocushi megfogta a kezem:
– De mostmár jól vagy, ugye? – kérdezte kedvesen, mire biccentettem.
– Igen. Köszönöm, hogy segítettetek. – mondtam, csukott szemmel.
– Yatori, most veszem cska észre, hogy a fejpántod… – mutatott a nyakamban fityegő fémlapra Deidara. Odakaptam a kezem, és Kurocushira néztem. Csalódott volt a szeme. Egyenesen a fekete íriszekhez intéztem a szavakat:
– Iwagakurei kunoichi vagyok. Szeretem a falum, hiszen itt nőttem fel. De a Tsushikage átlépett egy határt, amikor is már nem vagyok hajlandó felettesemként, vagy vezetőként tisztelni. – mondtam, mindezt rezzenéstelen arccal, a lehető legnagyobb határozottsággal. Kurocushi bólintott:
– Megértem. – Deidara csak kapkodta a fejét köztünk.
– Mi van a papival, hm? Mondjatok már valamit! – csattant fel. Úgyhogy elmeséltem neki, mi történt, amíg ő – mint utólag kiderült – olvasott. Egyszer csak egy shinobi rontott be az étterembe:
– Minden shinobi a határhoz! Konoha megtámadott minket! – Kurocushival egymásra néztünk. Aztán Deidarára. Ő csak unottan figyelt minket. Én aggódva, barátnőm parancsolóan tekintett a fiúra. Aztán csak ennyit szóltam, azt is nagyon halkan:
– Deidara…?

Mi vagyok én… Nélküled?

– Nem megyek. Nincs semmi, ami arra ösztönözne, hogy megvédjem ezt a falut, hm! – mondta monoton hangon Deidara. Tekintete jeges volt.
– Semmi? Én sem? – suttogtam megsemmisülten. Tényleg…? Deidara szemei megenyhültek, majd egyenesen rám nézett. Tanulmányozta az arcom. Tényleg ennyit érek neki? De…!!
– Azt mondtad, vigyázol rám! – mondtam, de tulajdonképpen magam sem tudtam, milyen arcot vegyek fel. Nem voltam dühös, inkább csalódott. Nem, nem várom el, hogy viszonozza a kedvességem. Csak… Mégis.
– Gyere, Yatori! – ragadta meg a kezem, Kurocushi, majd kihúzott az étteremből. Visszanéztem a szöszi fiúra, de az dühösen elfordította az arcát, majd nyugodtan visszaült az asztalhoz. “Gyerünk, kislámy, szedd össze magad! Csalódott szívvel nem tudsz harcolni!” Igaz.
– Igyekezz, Kurocushi!! – találtam vissza magamhoz, majd sietős ugrásokkal elértem a falu határát, ahol már nagyban zajlott a csata. Ennyit arról, hogy Konoha békét köt velünk… Leugrottam, majd azonnal öccsecsattant a kunaim az első konohaival, aki az utamba került. Nem volt sok idő elintézni, egy vízzel felerősített villámostorral nem nehéz. Tiszta biológia. Csak kihasználom, hogy a víz, ezáltal az ember is vezeti a villámot. Kurocuhival egymás hátának vetődtünk, úgy ritkítottuk az ellenséget. Néha-néha megváltoztattam a jutsu alakját, így nem csak ostor, hanem kard, pajzs, shuriken, kunai is került a kezembe. Egy idő után eltávolodtunk Kurocushival.
– Te erős vagy. Meg akarok küzdeni veled! – mutatott rám egy fekete hajú, sötétzöld kezeslábast viselő srác. Ember, az olyan csatakiáltásokat hallatott, hogy csak néztem. Akarom mondani, hallgattam. Nektek is volt már olyan, hogy felkészülsz a megmérettetésre, mire az ellenfeled valami egyáltalán oda nem illő dolgot tesz?! Miután a tüdejét is kiordibálta, nekem ugrott. Semmi nin-vagy genjutsu, csak taijutsuval támadt. Létrehoztam egy csomó vízklónt. Míg a srác azokat rugdosta széjjel, addig nemes egyszerűséggel rátekertem az ostort. Azonnal megrázta a villám, majd összeesett. Ez gyorsan ment. Ha szerencséje van, még felkel. De egy ilyen erejű támadás után kicsi az esélye. Sorra küldtem padlóra az ellenfeleket. Miután senki nem akadt az utamba, megfordultam.
– Kurocushi!!! – ordítottam, majd egy gyors ostorcsapással elintéztem azt a konohait, aki barátnőm háta mögé lopódzott.
– Kösz. – biccentett, épphogy csak rám nézve. Már mindkettőnk haja kócos volt, néhány sebbel lettünk gazdagabbak. Szaporán vettük a levegőt. Szerintem Kurocushi rosszabbul járt abban a hosszú ruhában… De ahhoz képest ügyesen megoldotta. Hát, szerintem sült már el jobban is egy esti vacsora, de mindegy. Ugyan, ha minden zökkenőmentes lenne, az túl egyszerű lenne, nemde? Persze azt mondanom sem kell, hogy néhány kőrejteki (!) is rám támadt, azt hitte, “most jött el az én időm, és frankón elárullak titeket, muhahaha!” Hát, elég satnya elmélet, mit ne mondjak…
Egyszer csak egy avarrejteki Jounnin lépett elénk. Kurocushi is és én is Jounninok vagyunk, elvileg minden esélyünk megvan. Hogy ezt most miért közlöm? Egyszerű. Az ellenfelet látva, elég erős, és egy kis kalkuláció nem fog megártani. Egyszer csak a konohai eltűnt. Mármint nem úgy, mint mikor egy ninja elugrik, hanem láthatatlan lett.
– Kurocushi! – kiáltottam, mire a kunoichi bólintott, majd szépen körbe vett minket oltott mésszel. Alap esetben ez chakra pocséklás, de arra jó volt, hogy felfedje az ellenség kilétét. Azonnal rátapadtam, el is kaptam, mire valaki megragadta a lábam, aki nem Kurocushi. Majd az elkapott konohai pukkant egyet.
– Egy árnyékklón?! – kerekedett el a szemem. Francba! A lábamnál fogva a levegőbe hajított, én pedig zuhantam a határszakadék felé. Mivel az én jutsum nem alkalmas kapaszkodásra, csak pusztításra, esélyem sem volt megakadályozni, hogy lezúgjak a szakdékba. Azt meg el is vetettem, hogy valamelyik khm, bajtársam segít… Se a víz se a villám nem éppen olyan elem, ami kapaszkodásra van kitalálva. Barátnőm nem sokat tehetett értem, mivel el volt foglalva az ellenséggel. Tehát csak zuhantam. Már a szememet is becsuktam. Tudom, nem éppen ninjához illő mód, de ti mit csinálnátok egy ilyen reménytelen helyzetben?! Végül aztán megakadt a kezem valamiben. Nem érdekelt mi, az se zavart volta, ha az egyik konohai. Valami ruhaanyag volt. Kinyitottam, felnéztem, és az adott helyzetben a lehető leglehetetlenebb kép fogadott: Deidara kapta el a kezem, de az kicsúszott a markából, így a kimonója ujját markoltam. Másik kezével magát támasztotta. Konkrétan ott lógtam a szakadék szélén, és csak egy ruhadarabtól függtem.
– Ch… – préselte ki a fogai közül Deidara – Ne ijedj meg, csak kapaszkodj, hm! – utasított. Bólintottam, majd vártam, mi történik. A szöszi egyik kezéből egy apró agyagmadár ugrott ki… A vállamra. Kicsit kirázott a hideg, de nem szóltam semmit – Most engedj el. – mondta. Ijedten néztem fel rá.
– Deidara, te teljesen hülye vagy?! – kiáltottam, kikerekedett szemekkel. Mi a jó életet akar egy ekkora kis madárral?! Már vártam azt a “Bízz már bennem!” szöveget, (milyen romantikus is lett volna, de csak volna) de ő csak morgott valamit, aztán rántott egyet a karján… A ruhadarab kicsúszott a kezemből, és ismételten elkezdtem zuhanni. Pislogás nélkül meredtem Deidarára. Ő a hátára fordult, és megpróbálta lerángatni magáról a konohait, aki idő közben rátámadt. Engem csak rántott lefele a mélység (jó, a gravitáció de mélység költőibb) és vártam,… A halálra. Miért jött értem Deidara? Értem jött egyáltalán? Vagy csak azért jött, hogy leejtsen? Jó, erre matematikailag is elég kicsi az esély… Fejem felemeltem, hogy lássam az eget. Aztán valami keményen landoltam. Au… De nem szikla volt, ezt azonnal lehetett érezni. Óvatosan, lassan néztem le, mire is huppantam. Az az agyagmadár volt, ami a vállamra pottyant, csak nagyban. Vagyis…!!! A madár felszállt, velem együtt. Én csak bambultam, és alig fogtam fel, hogy Deidara ismételten megmentett a haláltól. Közben persze szálltak felém a tőrök és shurikenek, amiket (annyira kitisztult az elmém) sikeresen hárítottam.
– YATORI!!! – ordította Deidara. Egy jó ugrással a madár hátán landolt, mire az agyagszárnyak pajzsként fonódtak körénk. Ezzel egyidőben… Mit sem törődve a helyzettel, erősen megragadta a karom, majd magához húzott és átölelt. Én meg csak pislogtam a válla felett. És nekem mondják, hogy én vagyok kiszámíthatatlan… Köszi,emberiség! Elég kényelmetlen volt a póz, amibe Deidara berángatott, így kicsit lazítottam a szorításán, majd viszonoztam az ölelést. Jó volt… Megint… Valahányszor közel kerülök hozzá, elfog valami nőies gyengeség, amikor is rábízom magam, hagyom, hogy vigyázzon rám. De… Ez nem rossz? Mármint, vele biztonságban érzem magam, és nekem esett a legjobban, mikor azt mondta, vigyáz rám. De nem támaszkodhatok mindig Deidarára. Csak… Maradjon még itt… Egy kicsit… A vállába fúrtam az arcom, mélyen beszippantottam az illatát. Mintha nem is egy csata kellős közepén lennénk. Az kint van. Deidara meg velem. Nem történhet semmi baj. Deidara nem szólt semmit, csak ölelt, hosszú, hosszú percekig. Képes lettem volna örökké így maradni, de a fejembe hasított egy gondolat:
– Mi van Kurocushival?! – kérdeztem ijedten, megtörve a nagy csendet. Deidara közelebb húzott magához.
– Nem tudom. De őt ismerve nem lehet baja, hm. – mormogta a hajamba. Feszengni kezdtem. Bármennyire is jó volt Deidara karjai között, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valami történhetett Kurocushival.
– Nem érted?! Az a fickó engem is simán elintézett! Pedig ha nem is vagyok olyan erős, mint Kurocushi, akkor is… – ekkor Deidara elengedett, megragadta a vállam, majd a szemembe nézett, és úgy kiabált rám:
– ÉRTSD MÁR MEG, HOGY HA BÁRMI TÖRTÉNNE VELED, NEM TUDNÉK MIT KEZDENI MAGAMMAL, HM!!!! – ordította. Pislogás nélkül meredtem rá. Ez most… Ezzel… Burkoltan azt mondta nekem, hogy szüksége van rám? Deidara dühösen nézegetett. De… Mintha egy kis aggódást véltem felfedezni a szemében. Megfogtam a kezét.
– Akkor gyere, keressük meg Kurocushit. Nem történhet velem semmi baj, hiszen te itt vagy velem, nem igaz?

Villámcsapás

Szerencsére Kurocushinak semmi baja nem volt, néhány karcolással megúszta. Már indultunk volna haza, mikor valami érdekeset láttam a földön fekvő ninják között. Odasétáltam. Deidara és Kurocushi csak néztek utánam, majd elindultak felém, mikor megálltam három holttest felett. Néztem, majd letérdeltem. “Nem vérzik… De nagyon fáj idebent” azonnal a szívem felé nyúltam. Kurocushi a szája kapta a kezét, mikor meglátta, mit tanulmányozok annyira. Letérdelt mellém, majd átölelt. Hallottam, hogy Deidara is megérkezett, ott állt mögöttünk. Lehajtottam a fejem. Néztem a hölgyet, akinek ugyanolyan fehér haja volt, mint nekem, szeme nyitva, szürke szeme már nem csillogott. Néztem a férfit, aki a hasán feküdt. Azon nagy, sörhasán, amin kis koromban annyit aludtam. Egyik kezében tőr, másik keze kinyújtva, véd egy kisfiút. Az csak az oldalán feküdt, kezében egy el nem dobott shuriken. Megfogtam a csuklóját. Van pulzusa! Az ölembe vettem a kis, már-már hideg testet, majd elindultam volna abba a házba, ahol régen laktam. Csak hát utamat álltaák a még életben lévő iwagakurei shinobik, és Oonoki-papa. Megfordultam. Kurocushi és Deidara figyelt rám, várva, hogy most mit teszek. Felváltva néztem mindkettőjük szemébe, néma konzultációt folytatva. Barátnőm kinyújtotta mindkét kezét, mire óvatosan átadtam neki a kisfiút. Kurocushi egy pillanat alatt eltűnt. Lehajtottam a fejem. Deidara pedig engem fürkészett.
– Gyere velünk, Yatori! Kérdezni akarok tőled néhány dolgot! – szólt határozottan az öreg. Először csak halkan, alig észrevehetően, majd egyre gyorsabban és erősebben sercegtek körülöttem a villámok. A kezem ökölbe szorult.
– Deidara! – szóltam a fiúhoz. Felemelve a tekintetem, talán olyan látványt nyújtottam neki, amilyenben még nem volt része. Most éreztem, hogy ölni tudnék, és nagy valószínűséggel ez be is fog következni – Menj innen. Nem akarlak bántani, vagy tudni, hogy ilyennek is látsz engem. – mondtam halálos komolysággal. A fiú bólintott, majd elugrott. Tudtam, hogy úgyis csak távolabb megy, elmenni nem fog. Megfordultam, szembe a tömeggel. Kezemben két oldalt megjelent egy hosszú vízostor, melyet hamarosan villámok vettek körbe. Aztán elrugaszkodtam. Az öregre fájt a fogam. Tudta. Tudta, hogy itt vannak. Fogva tartotta őket, majd szívfájdalom nélkül küldte ki őket a csatamezőre. És ezt nem tehette más, csak ő. Ütöttem, rúgtam, csapkodtam az ostorral, csak úgy repkedtek az emberek. Nem hagytam időt támadni, pillanatok alatt elértem Oonoki-papához. Az felugrott, én követtem a példáját. Szinte azonnal lecsaptam rá. Kikerülte. Mögém került, mire az ostorokból egy pajzsot formáztam. Egymást érték a támadások, hol én, hol ő állt jobban. Rengetegszer rohantunk egymásnak, nem törődve a néha-néha felénk tartó shinobikkal. Én veszélyt jelentek a falura, ő megölte a családom. Egy-egy.
– Yatori!! – kiáltotta, majd olyat húzott be nekem, hogy elrepültem a következő szikláig, majd széttörtem azt. A korához képest jó formában van… Fúúú, de kicseszett dühös vagyok!!! Azonnal újra elrugaszkodtam, és még azelőtt csináltam egy klónt, mielőtt a füst eloszlott volna. Így kicsit láttam magam kívülről. Pazar látvány… Pillanatok alatt Oonoki felett termettem, majd izomból beleütöttem. Pechemre csak a vállán fityegő ruhát tudtam leszakítani. De a papi is megszívta. Összefutott a klónnal. Meg reccsent a dereka, de akkorát, hogy még én is hallottam. “Itt az esély!” elven azonnal mögé kerültem, egy tőrrel a kezemben. Épp készültem lesújtani, mikor valaki elkapta a karom. A keze nagy volt és erős.
– A-Akatsushi?! – kerekedett el a szemem. A fiú nagy, ijedt szemekkel nézett rám. Erősen szorította a karom. Oonoki-papa is csak nézett fel a kőrejteki fiúra. Mint mindenki a csatatéren.
– Yatori… – kezdte könnyes szemmel, majd összeszedte magát, és keményen folytatta – Tűnj el a papa közeléből!! – kiáltott rám. Fura, még sohasem hallottam őt kiabálni. Mindig is olyan kis jámbor volt, nem bántott senkit, ugyanakkor könnyű volt megbántani. Ridegen néztem fel Akatsushira, majd eltűntem. Volt jobb dolgom is.
***
Kurocushi a ház előtt fogadott, szeme feketébben csillogott a szokásosnál, fejét óvatosan rázta. Arcom teljesen kifejezéstelen volt, nem lehetett leolvasni róla semmit.
– Yatori…? – pislogott Kurocushi. Kikerültem, majd bementem a házba. Öcsi ott feküdt.
***
Miután eltemettem őt a cseresznyefa alá, ami a kertünkben volt, kiléptem. Már mindketten ott voltak. Kezdtem meginogni. Már borzasztóan fájt a szívem, a torkomban olyan volt, mintha egy édes golyó akadt volna meg. Az arcom nem rezdült, de egy könnycsepp gördült le a szememből. Fájt, mardosott, éreztem, hogy el kell menjek eg  kis időre, különben megölök valakit. Deidara odalépett hozzám, majd letörölte a könnycseppet az arcomról. Lehunytam a szemem.
– Nézzétek, egy kicsit… Magam akarok lenni. Elmegyek olyan két-három napra. Ha egy kicsit gondolkozzatok úgy mindenen, valószínűleg jót fog tenni. Megértitek, ugye? – nyitottam ki a szemem, majd a két barátomra néztem. Kurocushi enyhén mosolyogva bólintott, Deidara pedig morgott valamit az orra alatt, de biccentett.
– Köszönöm. – mosolyodtam el hálásan, majd eltűntem.
***
Hogy hova mentem? Mindenfele.
A közeli falukba, de legfőképpen az erdőkbe. Vízesésekhez, elhagyatott helyekre, de volt olyan is a két nap alatt, hogy levettem a nyakamból a homlokpántot, így senki nem tudta, hogy ninja vagyok, mindenki átlagos civilnek nézett. Így sétáltam az utcán. Az evést is mindig megoldottam. Beálltam dolgozni, vagy csak meg csinl ott aztán színészi tehetségem. Viszonylag könnyen ment, csak egyszer akartak megkergetni. Gondolkodtam. Térjek vissza? A falumat szeretem. A Tsushikage elárult. A falubeliek szintén. Családom nincs. Kurocushi és Deidara azok, akik igazán számítanak nekem. Miattuk megyek vissza. Én őket akarom megvédeni. A faluba nem akarok bemenni. Majd talán. Alapból szép emlékek fűznek oda, de az utóbbi időben ezek a szép emlékek bemocskolódtak. És mindezt azért, mert barátkozom Deidarával. De ennek ellenére én nem haragszom rá. Nem… Nem tudok. De egy biztos: visszamegyek.

Az ember önző lény

Eltelt a két nap, és megint ott feküdtem a dombon. Szeretem ezt a helyet. Nagyon korán odaértem, még a napfelkeltét is láttam, gondoltam, Deidara még javában alszik. Néztem a felhőket és gondolkodtam. Mit fog szólni? Nekem esik? Megölel? Megsértődik, mert itt hagytam? Igen, azt hiszem, ez lenne a legideálisabb. Bevágja a durcit, és nem szól hozzám. De… Én nem akarom őt elveszíteni! Hiszen miatta jöttem haza! Pedig mikor elmentem, bólintott ugyan, de valamit morgott is, csak nem értettem. Ó, egek mondd, hogy nem sértődik meg! Pedig minden oka megvan rá, hiszen szinte szó nélkül itt hagytam. Ilyeneken gondolkodtam, míg bámultam a felhőket. Nem akartam sírni. Sírtam annyit az előző két napban, hogy egy életre elég volt. Nem akarom, hogy megint okot adjon valaki a sírásra. Persze, ettől még eszméletlenül fáj és mardos idebent, és talán nem is tudnám elviselni, ha Deidara szimplán elküldene. Pedig tudom, hogy megteszi. Csak remélem, hogy nem velem. Mármint…. Nem is tudom. Te mit tennél? Egy trauma után hazamész, de azzal a lendülettel fordulsz is vissza, mert azonnal elküldenek? Hova mennél? Hogy fognád fel? Összeesnél? Dühöngenél? Úgy éreznéd, nem kellesz senkinek, nem fontos a létezésed és öngyilkos leszel?! Jómagam… Összeesnék. De teljesen. De! Ott még nem tartok!
– Ohayo, Yatori! – hajolt felém egy alak, eltakarva a napot. Mosolygott, az arcát takaró szőke tincs az én arcomba hullott. Fura volt, mert megijedtem a hirtelen megjelenésétől.
– D-Deidara! – kerekedett ki a szemem, majd azonnal felültem, kis híján lefejelve a szöszit. Szembe fordultam vele, a térdemen ültem. Kezem a combomra helyeztem. Deidara értetlenül pislogott rám. Borzasztóan szégyelltem magam, és ezt ki akartam mutatni felé. A fejem lehajtottam, úgy beszéltem:
– Gomene, Deidara! Gomen, gomen! Gomennassai! – mondtam, és éreztem, hogy megint szorul a torkom. Láttam a sötétzöld nadrágot, amik  letérdeltek velem szemben, nem is olyan messze tőlem. Egy kéz jelent meg a lehajtott fejem előtt, majd az államnál fogva felemelte azt. Keze forró volt és kifejezetten puha. Végre rendesen láttam az arcát. Mosolygott. De olyan kedvesen, amilyennek még soha nem láttam.
– Mit sajnálsz, hm? – kérdezte. Egy percig csak pislogtam rá, aztán megint le akartam hajtani a fejem, de ő nem engedte. Azt akarta, hogy a szemébe nézzek. Úgyhogy nagy levegőt vettem, majd belemondtam azokba a kék íriszekbe:
– Önző voltam, csak a saját fájdalmammal törődtem. Itt hagytalak, mondhatni szó nélkül, pedig nagyon jól tudtam, hogy szükséged van rám. Nem figyeltem arra, te mit szeretnél, te pedig csak tudomásul vehetted, hogy elmegyek. Most itt vagyok, van bőr a képemen eléd állni ezek után. Bocsáss meg, kérlek. – fejeztem be, de a vége már nem volt olyan határozott. És, ha ez nem lenne elég, egy könnycsepp is kicsordult szégyenemben. Bántott, hogy magamra figyeltem, hogy Vele nem foglalkoztam, hogy hagytam, hogy maga alá temessen a szomorúság, hogy nem voltam képes talpon maradni, hogy nem voltam mellette végig. Deidara egyik ujjával elmorzsolta a sós patak vizét, majd közelebb hajolt.
– Olyan dolog ért, ami elég komoly ahhoz, hogy igenis magadba merülj, és átgondold a dolgokat, hogyan tovább. Nem haragszom rád, mi több, örülök neked, mert azt hittem, haza se jössz többet, hm. – mondta, és a szemében kis szomorúság csillant. Én csak néztem rá.
– Nem… Nem haragszol? Pedig azt hittem, hazajövök, és megsértődsz, és elküldesz, és… – soroltam, azonban megálltam, mert Deidara elengedte az állam, majd eltávolodott tőlem és felállt. Szó nélkül figyeltem, mit akar. Akkor meg aztán köpni nyelni nem tudtam, mikor kitárta a karját, egy bátorító mosoly kíséretében. Óvatosan megrázta a fejét.
– Valóban, megsértődhettem volna, de… – pillantott oldalra – vagy annyira fontosa számomra, hogy belegondoljak a helyzetedbe, és ahelyett, hogy bevágom a durcit, szeretnék a változatosság kedvéért én a támaszod lenni, hm. – fejezte be, ezúttal már a szemembe nézve.
– Deidara… – motyogtam. Hogy ez a néhány szó, ami az előbb elhagyta a száját, mennyire jól esett… Azt elmondani nem tudom – Deidara! – kiáltottam, aztán a nyakába ugrottam. Ő csak nevetve hallgatta a kitörésem, és fonta körém a karjait. Mint valami őrült, aki most tér vissza a civilizációba az esőerdőből, úgy támadtam le én is szegény Deidarát. Bár a hangjából ítélve ez őt egyáltalán nem zavarta. Kapaszkodtam belé, jól esett, hogy most valaki nem csak fizailag, lelkileg is vigyáz rám. Egyszerre tudtam volna felállni és összeesni. Tudtam, hogy nem lenne semmi baj. Már mindketten álltunk, csak bújtunk a másikba.
– Köszönöm. – suttogtam, majd megsimítottam a hátát.
– Köszönöm, hm. – válaszolta. Hogy mit? Azt én pontosan tudtam. Azt, hogy visszajöttem hozzá.

Kinek lesz?(Deidara)

Mióta Yatori hazajött, fordult a kocka, hm. Igenis megengedte, hogy én vigyázzak rá. Alig akar bejönni a faluba, és ezt teljes mértékben meg tudom érteni. Oonoki-papi látszólag kézben tartja a dolgokat, de vagy azon van, hogy Yatorit előkerítse, vagy hallani sem akar róla. Igazából egy kisebb felkelés romokba döntené a falut, hm… De… Én már nem akarom elpusztítani ezt a helyet. Valamiért már nem zavar annyira, ha bemegyek a könyvtárba, vagy bemegyek enni egy rament. Az emberek még mindig ridegen néznek rám, de már javultak az állapotok. Yatori viszont egyre lejjebb süllyed, be se mer jönni a faluba. De most én fogok segíteni neki, hm! Mikor hazajött, elmesélte, mit csinált két napig, és hát…
– Na, Yatori, hallod?! Nem lesz semmi baj, ígérem, hm! – mondtam a kelleténél kicsit hangosabban. Egyszerűen szégyelli magát azért, amit tett, és nem is akar a falusiak szeme elé kerülni. De ez semmi más, mint egyszerű struccpolitika, hm. – Yatori! – ragadtam meg a vállát, majd szembe fordítottam magammal – Te nem az a fajta lány vagy, aki homokba dugja a fejét, ha rosszat tett, hanem kijavítja azt! Másnak egyedül kell ezt megtenni, de neked itt vagyok én, hm!!! – kiabáltam, mire olyan ijedt arcot vágott, hogy azt hittem, sokkot kapott. Végül aztán csak összeszedte magát, aztán bólintott egyet – Na, gyere ide! – mondtam, ezúttal sokkal halkabban, mire megölelt. Ahhoz képest, hogy mennyire idegenkedtem ettől az ölelős mizériától, Yatori egészen megszerettette velem, hm. Simítottam egyet a haján, aztán elengedtem. Az igazság az, hogy megint meg akartam hívni egy dangora, de úgy, hogy nem hozom haza, hanem ő is jön, és úgy ülünk be valahová.
– De nem megyek be sehova. – mormolta az orra alatt a fehérség. Sóhajtottam egyet, majd intettem neki, hogy jöjjön utánam.
❄❄❄
– Biztos nem jössz be? – kérdeztem halkan. Egek, ez már kezd kínos lenni, hm! Csak tudnám, mi játszódik le benne. Yatori nem az a félős típus, vagy ha mégis ilyesmi bekövetkezik, az se tart tovább két percnél, erre tessék… A lány óvatosan megrázta a fejét, mire sóhajtottam egy nagyot – Rendben. Akkor várj meg itt, jó? – biccentett, én pedig bementem. Vajon változtatna az álláspontján, ha elmondanám, miért akartam annyira, hogy eljöjjön velem? Mindegy, ez is nagy szó, hogy egy hét után hajlandó volt bejönni a faluba, hm… Elhajtottam a függönyként szolgáló lepelt, majd odasétáltam az eladóhoz. Elmondtam mit kérek, mire a pincér (akivel közben egészen összehaverkodtam) egy gonosz mosoly kíséretében odajött hozzám:
– Ő hogy van? – he? Csak pislogtam rá, mint vak a moziban, és ezt ő is észrevette, mert folytatta – Yatori. Komochi Yatori. Biztos, hogy itt van, ne akarj átverni, öcsi! – húzta gúnyos mosolyra a száját.
– Nem vagyok “öcsi”, hm! – morogtam, hogy tereljek kicsit. Honnan jött rá, mikor Yatori elrejtette a chakráját, és nincs is a látóterében?! Vigyorogva fürkészte az arcom.
– Ugyan kérlek. Néha két dangot veszel, néha négyet. Ebből egy, vagy kettő Yatorié. Ennyire hülye nem vagyok! Naa, valld be, tetszik neked! – bökte meg a vállam. Éreztem, hogy az arcom egyre vörösebb árnyalatot vesz fel, és valamiért kezdtem hálát adni az égnek, hogy Yatori nem jött be…
– Csak add amit kértem, és hagyj! – morogtam, de inkább lehetett motyogás.
– Deidara! – szólt erőtlenül egy lányhang. Mindketten megfordultunk. Nagy szemekkel nézett rám, bár abban sem vagyok biztos, hogy engem nézett…

/Yatori/

Csak azért jöttem a faluba, mert Deidara kérte! Ott álltam az ajtótól nem messze, pár lépéssel bemehettem volna. Vártam, hogy Deidara kijöjjön és mehessünk innen. Idegenek éreztem magam, ahogy az emberek néha megálltak, rám néztek. Végigmértek, megbámultak, egyesek szúrósan néztek rám. Eddig ezzel nem volt semmi baj, hiszen tudtam, hogy oktalaul ítélnek el, és csak nevettem azon, hogy nem tekintenek rám rendes kőrejteki kunoichiként, csak mert Deidarával barátkozom. De most… Tudtam, hogy ez most jogos. Dühöngtem, nem foglalkozva azzal, hogy olyanokat is bántok, akik teljesen ártatlanok, mi több, a falum lakói. Megint megállt egy pár. “Ilyenkor miért nem vagyok erős?! Miért érzem magam gyengének?! Nem bírom, most azonnal el akarok menni! Hol van már Deidara?!” Egy ideig még szemeztem a kis párral, majd egy hirtelen mozdulattal elindultam a kajálda bejárata felé. Aztán bátorságom mégis elhagyott, mikor megláttam azt a sok embert. Ők nem vettek észre, még akkor sem, mikor minden erőmet összeszedve megszólaltam:
– Deidara! – a fiú a pincérrel társalgott, akinek gúnyos vigyor ült a képén. Deidara is megfordult, de olyan piros volt az arca, pedig nem is volt meleg a vendéglőben…
– Yatori, kedvesem! – tárta szét a karját régi ismerősünk, majd egy teli vigyorral az arcán elindult felém. Persze erre mindenki felfigyelt, én pedig rémülten hátráltam egy lépést, mi több, a kezem automatikusan a kunaitartóm felé lendült.

/Deidara/

Már éppen ugrani akartam, mikor láttam, hogy Yatori mindjárt elővesz egy kunait, shurikent, papírbombát, vagy tudja a fene, mit, de nem hagyhattam, hogy még tovább süllyedjen a falusiak szemében. Pedig a pincér (jogos!) meggyilkolásával csak ezt érte volna el, hm. Csak addigra már a férfi odaért hozzá, átkarolta (ami khm, felettébb zavart, hm!!), majd a leghátsó asztalhoz kísérte, aztán intett nekem. Gyanakodva indultam feléjük, de látva Yatori aggódó tekintetét, csak szedtem a lábaim. Fene bele, hogy ez a lány szavak nélkül is mennyi mindenre rá tud venni, hm! Odaértem, mire a pincér lenyomott az asztalhoz, szemben Yatorival. Kezdtem sejteni, mire készül. Ehh, mit ne mondjak, jobban tetszett az ötlet, míg egyedül akartam megvalósítani, hm… Elvette a kezemből a papírzacskóba csomagolt édességet, majd rám kacsintott és eltűnt. Csak pislogtam utána (fél szemmel ez mekkora lehet, hm), de nem tudtam nem észre venni, hogy Yatori engem néz. Felé fordítottam a fejem.
– Akarjam tudni, miről beszéltetek? – mosolyodott el halványan. Ez is eredmény az előző napokhoz képest! Kuncogva megráztam a fejem.
– Szerintem jobban jársz, ha titok marad, hm! – mondtam, aztán elképzeltem az arcát, ha esetleg mégis tudomást szerezne a beszélgetésünkről… Nem tudom, hogy nevetnék rajta, vagy ugyanolyan zavarban lennék mint ő…
Pincér barátunk hamarosan visszatért a dangokkal, amik egy fehér tálcára voltak felsorakoztatva. Meg… Pénz?
– A mait én állom. – mosolygott kedvesen, mikor letette a tálcát, majd elviharzott.
– Deidara, mi folyik itt?! – kérdezte idegesen az előttem ülő szépség… Várj, mi?!?!
– Meg vagyunk hívva, hm! – válaszoltam, megvonva a vállam. Yatori látszólag nem nyugodott meg a “kielégítő válaszomtól”. Egek, akarjam tudni, milyen összeesküvés elméleteket szül a fantáziája?! Megfogtam a kezét, mire enyhén megugrott, szerintem kiszakítottam a gondolatai közül. Kedvesen rámosolyogtam, mire úgy tűnt, végre biztonságban érzi magát. Elvett egy dangot, majd mosolyogva mondta:
– Itadakimasu! – elengedtem a kezét és én is hozzáfogtam az édességhez. Na! Egy hét után végre mosolyt csaltam az arcára! Bár Yatori pusztán néhány nap alatt változtatott meg, hm…

Vadmacska

Ez most… Olyan, mint egy… Randi? Bár nem tudom, minek lehet venni, hogy a pincér egy fiút meg egy lányt leültet a leghátsó asztalhoz aztán meghívja őket? A gyertyákról (amiket kedves barátunk állított az asztalra) már nem is beszélve. Hogy lehetséges az, hogy Deidara nincs zavarban!? Vagy csak elrejti? Hogy a jó életbe csinálja?! Deidara megfogta a kezem és kedvesen rám mosolygott. Megugrottam. Nem, nem félek tőle, csak… Most mindketten éreztük, hogy próbálkozunk “több mint barátság” dolgot kihozni a helyzetből. És hát… Nem tudom. Eddig sosem… Gondoltam Deidarára, mint fiú, hanem mint barát. Bár, ha jobban belegondolok, amik történtek, simán arra utalnak, hogy egymásba szerettünk… Várj, mi?! Ezt én sem gondolom komolyan!! Azéazér álljunk meg egy szusszanásnyi időre! Egek, most nagyon elbizonytalanodtam…
❄❄❄
– Hova mész, hm? – kérdezte Deidara. Teljesen jogosan, ugyanis ahogy kiléptünk az étteremből, teljesen más irányba indultam, mint ő. El akartam vonulni magamnak, egyedül lenni, hogy átgondoljak ezt-azt. Például, hogy mit érzek Deidara iránt… De nem akartam megbántani a hirtelen eltűnésemmel. Visszafordultam hozzá, megfogtam a kezét és a szemébe néztem:
– Deidara, köszönöm neked a mai délutánt, de ugye… Ugye nem haragszol, ha szeretnék sétálni egyet? – kérdeztem félénken. A szöszi értetlenül pislogott párat, majd elmosolyodott.
– Persze, menj csak, hm! – mondta, és még bólintott is. Hálásan néztem rá:
– Köszönöm. Egy órán belül otthon vagyok, Deidara! – köszöntem, majd megfordultam és elindultam… Valamerre. Amerre az utca vitt. Igyekeztem minél elhagyatottabb helyet keresni a faluban. Ha az utamba akadt egy kavics, arrébb rúgtam, csak a földet néztem, és a fejpántomat piszkáltam,ami a nyakamban fityegett. Mire volt jó ez a vacsora? Esetleg összebeszéltek? Vagy csak meg akar kérni valamire? Neem, Deidara nem az a fajta, ha akar valamit, azt nyíltan közli. De tényleg, mintha elpirult volna… Esetleg…?! Hát… Nem tudom. Nem olyan “romantika a második neve” srácnak ismertem meg. De én szeretek vele lenni, annak ellenére, hogy néha egy tuskó. De velem nagyon ritkán volt az, mégis rossz nézni, ahogy másokkal beszél néha… És hát… Biztonságban érzem magam, ha velem van, különösen, ha megölel. Meg hát elég jóképű… Pedig a szőke haj+kék szem sose volt az esetem… De én most komolyan ilyeneken gondolkodom?! I-Izé elvileg ezért jöttem ide, a… Hova is? Megálltam, hogy szétnézzek. Hát… A falu. De egy lélek se a közelben. És nekem pont erre volt szükségem. Úgyhogy egy boldog sóhaj után sétáltam tovább.
– Szia cica, van gazdád? – ugrott elő az egyik sarok mögül… Deidara?!?!?!? Reflexből behúztam neki egyet. Amitől azonnal a földre esett. Ez nálam a tabu mondat, mivel kicsi koromban mindenki “cicázott” mert a fehér hajam hátulról olyan, mint a fehér cica bundája. Egy idő után automatikusan osztogattam a pofonokat. Úgy tűnik, tudat alatt még mindig fújok erre a mondatra. Meg hát te mit csinálnál, ha a semmiből eléd ugrana valaki?!
– Úristen. – kaptam a szám elé a kezem, majd letérdeltem Deidara mellé. Egyik kezem a hátára, másikat a karjára tettem, hátha el tudom mozdítani az arca elől, hogy láthassam azt. Lassan nézett fel rám, azt hittem, gyilkolni akar majd a tekintetével, de az a meglepetéstől csillogott.
– Vadmacska, hm. – mondta rezzenéstelen arccal. Erre akaratlanul is felkacagtam. Kis (izé, még kisebb) koromban sokakat püföltem el, de senki sem hívott így! Ez a név meg tök logikus! Én vagy “cica” voltam, vagy Yatori. Jót nevettem újdonsült becenevemen, aztán csak összeszedtem magam.
– Hjaj, ne haragudj, Deidara, csak… – nevettem – Bocsánat az előbbiért. – komolyodtam el, de a mosoly, ami nevetésem pecsétje volt, ott ült az arcomon – Jól vagy? – hajoltam közelebb.
– Teljesen, hm! – dörzsölte meg az arcát – Hát téged se akarjon az ember meglepni, hm… – morogta, de a szája sarkában ott bujkált a mosoly, és a szeme is nevetett.
– Ne haragudj… – tettem a kezem a vállára. Erre elnevette magát ő is:
– Gondolhattam volna, hogy még mindig fújsz rá, hm… – mondta, miközben a fejét rázta. Pislogás nélkül néztem rá:
– De hiszen te nem is… – pislogtam értetlenül, mivel ha valaki, akkor ő aztán nem tudhat sokat a gyerekkoromról, csak akkor látott, mikor összefutottunk. De a lehető legmeglepőbb választ kaptam:
– Én találtam ki! Hm! – nevetett hangosan és nevetett… Rajtam.
– He? – préseltem ki magamból nagy bölcsen. Deidara a vállamra tette a kezét, majd közelebb hajolt.
– De ne sértődj meg, jó? – kérdezte sokkal szelídebben és halkabban. Elmosolyodtam, majd lehunytam a szemem, és a homlokom az övének döntöttem.
– Ugyan, hova gondolsz?

Segíts, csak ha tudsz!(Deidara)

Yatori “eltűnése” után (bár mosolyogva engedtem el) gyanítottam, hogy valamit elszúrtam, hm. Megvártam, míg a lány eltűnik egy kanyarban, majd visszasomfordáltam az étterembe, hogy felkeressem az egyetlen embert, aki segíthet. El sem hiszem, hogy én tanácsot kérek valakitől, aki nem Yatori. Kurocushival meg… Hát na, nem vele akarom megbeszélni a csajos dolgaim, hm… Oonoki-papi meg… Na, vele aztán tuti nem, Akatsushi pedig teljességgel kizárt, hm!
– Öcsi, hol a kis cica? – vigyorgott rám Akiruo. Igen, ő az, akit eddig csak pincérként említettem, de na… Eddig nem volt fontos szerepe, hm…
– Először is! – tettem fel a mutató ujjam, a tenyeremen lévő száj pedig gúnyosan kinyújtotta a nyelvét – Nem vagyok öcsi, hm!! Másodszor: cica? Még mindig ezzel piszkáljátok? – röhögtem el magam kínomban. Mivel ezt én találtam ki, hm! Oké, most, hogy ilyen helyzetben vagyok Yatorival, lehet nem kéne ennyire büszkének lennem, hm… De… Hogy miért is jöttem ide? Tanácsot kérni. Hogy miért tőle? Mert nincs más választásom. Hogy miért kérek tanácsot? Egyszerű. Mert Akiruo ráébresztett arra, hogy… Öhm, nos, még magamnak is nehéz bevallani, de… Jaj, hát hova gondolok, hiszen csak kedves a számomra, és… Áhh banyek, nincs értelme szépíteni, beleszerettem Yatoriba! Hm… És hát, próbálkozni szabad, nem? Legalábbis Yatori mindig ezt mondja, hm. Na de vissza a kajáldába:
– Ja, mert még mindig olyan a haja mint a cica bundája. Na de miért is jöttél pontosan, ö…
– KI NE MONDD, MERT FELROBBANTALAK, HM!!! – mordultam rá. Most komolyan, ha már becenevet ad nekem, az legyen már olyan, amit én is elfogadok!! Akiruo pislogott párat, majd ismét megszólalt:
– Mit szeretnél  Deidara-san? – na, így már sokkal jobb.
– Mit csináljak? Ha esetleg… Szóval… Yatori és én… És hát… Érted, hm… – dadogtam. Mi a jó életért nem tudok értelmesen beszélni?! Szerencsémre barátom megértette, mit akarok. De persze a saját módján:
– Húú, csak nem fel akarod szedni a kiscsajt? – vigyorgott, és még kacsintott is. Bravó, Deidara, te és a tökéletes előadásmód, hm…
– Öhm… N-Ne használjunk ilyen nagy szavakat és hangerőt, hm… – motoygtam, látva, hogy egyre többen pillantgatnak felénk.
– Jó, jó, na. Skubi ide – karolta át a vállam – először is a csajok szeretik, ha foglalkoznak velük. Tehát legyél laza, de éreztesd vele, hogy érdekel, mi van vele. – magyarázta. Tényleg nem értem, miért lett pincér, és miért nem szerelemdoki. Lehet nem fizetne jól, hm…
– Laza, de érdeklődő? Azt hogy, hm? – pislogtam nagyokat. He?
– Hát… Vesd be ezeket a csajozós dumákat. Például a “Szia cica, van gazdád?” speciel pont rá illik a “cica” miatt. – rántotta meg a vállát. Nekem pedig felcsillant a szemem:
– Igen, igen! Ez! Ez jó, hm! – örömködtem. Látszik, hogy még sosem volt barátnőm, hm… Akiuro pedig lelkesen bólogatott. – Na ugye! Megmondtam! Na siess, aztán vedd le a lábáról a csajt! – kiáltotta (a kelleténél hangosabban) nekem meg egy pillanat alatt lehervadt a mosoly az arcomról.
– De… Azért jöttem egyedül, mert mikor kijöttünk, Yatori azt mondta, szeretne egyedül lenni, hm…
– Jaj, hát az jó! – rázta meg a vállam. Én csak néztem rá értetlenül, reményvesztetten.
– Jó? – kérdeztem.
– Igen! Azt akarja, hogy utána menj! Ez egy teszt! – újságolta nagy lelkesen. Szépen, ahogy csiga megy a réten, felfogtam, mit mondott, aztán határozottan bólintottam.
– Oké! Köszönöm, Akiruo, hm! – lóbáltam meg a karom, majd elrohantam az étteremből.
❄❄❄
Némi keresés és futkosás után úgy döntöttem, annak ellenére, hogy nem vagyok érzékelő ninja, megpróbálom érzékelni Yatori chakráját. Hát nem bújt el, az biztos… Azonnal megkerestem a helyet, majd az egyik sarok mögé álltam, készen állva a “rajtaütésre”. Yatori megállt, majd szétnézett. Észrevett volna? Nem, az kizárt, hm. És igazam lett.
– Szia cica, van gazdád? – ugrottam be elé, mire sikerült közelebbről szemügyre vennem Yatori öklét. Az ütés következtében persze azonnal a földdel kerültem közvetlen kapcsolatba, hm. Aztán a fehérség hangját hallottam:
– Úristen. – igen, ezt szeretem. Rövid és tömör. Hirtelen egyik kezét a hátamon, másikat a karomon éreztem, amivel az arcom takartam. Ehh, Akiruo, ha csak szívattál ezzel a “laza de érdeklődő” dumával, megismertetem veled a művészetem, hm!!! Azért mit ne mondjak, nem ilyen reakcióra számítottam, pedig tök logikus volt, erre a mondatra kicsiként is így reagált. Lassan emeltem fel a fejem, majd Yatori szemébe néztem:
– Vadmacska, hm. – közöltem rezzenéstelen arccal, mire a lány pislogott párat, majd őszintén felkacagott. Szép a nevetése… Most komolyan, ilyen nyálas nem lehetek, hm… Egy ideig csak figyeltem Yatorit, mire megpróbálta elfolytani a nevetést, és rám nézett:
– Hjaj, ne haragudj, Deidara, csak… – kuncogta, majd csak komolyságot parancsolt magának – Bocsánat az előbbiért. – mondta teljesen őszintén. Elmosolyodtam:
– Gondolhattam volna, hogy még mindig fújsz erre a mondatra, hm! – mire Yatori csak nézett rám, mint vak a moziban. Erre elnevettem magam – Én találtam ki hm! – nevettem. Aztán én is próbáltam megkomolyodni;
– De ne sértődj meg, jó? – kérdeztem halkan, picit közelebb hajolva hozzá. Elmosolyodott, homlokát az enyémnek döntötte, és csukott szemmel válaszolt:
– Ugyan, hova gondolsz? – suttogta halkan.
❄❄❄
Már egymás mellett sétáltunk az utcán, és az az egy-két járókelő megbámult minket, de nem zavart különösebben. Egyszer csak Yatori megszólalt:
– Rosszalkodni akarok. – heee?! M-Miacsodaa?! Mármint most?! Hiszen mi még nem is…!!! Meg hát a faluban vagyunk, és…!!!!
– Akarjam tudni, milyen mocskos fantáziád van? – kérdezte unottan Yatori. Ehh, lehet, túl ijedt arcot vágtam, hm…
– I-Inkább nee, hmmm… – motyogtam vörös fejjel. Yatori elmosolyodott, majd ujjával egy kis bár szerűségre mutatott. Pislogtam párat, remélve, hogy magyarázatot kapok. Nem kellett rá sokat várni, bár én valami kielégítő válaszra gondoltam. Hát, ez lett belőle:
– Naa, Deidara, nyugi nem csukatom le magam! Csak ha már utál a falum, utáljon jogosan. – vonta meg a vállát, amolyan “ez van, vagy megszoksz, vagy megyszöksz” stílusban. Úgyhogy egy nagy sóhaj kíséretében követtem Yatorit, és csak reméltem, hogy nem valami oltári nagy hülyeségre készül, hm. Bármi is lesz, úgyis meg fogom védeni! De… Akkor lehet, hogy most kéne leállítanom? Hm?!

Látni, élni, felejteni

Csak sétáltunk Deidarával, mikor is megláttam egy kis bódét, benne olyan emberekkel, akik csak bámulják a földet. Vad ötletem támadt. Ezeket az embereket fel lehet vidítani, és én fogom ezt megtenni! Lehet, hogy ezután véglegesen kitagadnak Iwagakuréból, de én most ezt… Fura, de magamért teszem.
– Rosszalkodni akarok. – közöltem szűkszavúan a tervem Deidarának. Ő csak pislogott párat, majd elkezdett vörös fejjel hadonászni. Öhm… – Akarjam tudni, milyen mocskos fantáziád van? – kérdeztem unottan, mire látszólag megnyugodott. Ugyanakkor ezt a választ kaptam:
– I-Inkább ne, hmmm….- dadogta. Ez is ritka! Rámutattam a kis vigadóra, majd elindultam felé. Deidara jött utánam, majd mikor már majdnem beléptem, megragadta a kezem. Megfordultam.
– Mit akarsz? Azért remélem, nem csinálsz hülyeséget, hm. – nézett rám aggódva. Halványan elmosolyodtam, úgy válaszoltam neki:
– Nyugi, Deidara, nem csukatom le magam! – vigyorogtam, de tudtam, hogy ez egy hamis ígéret. Mert amúgy simán benne volt a pakliban, hogy bezárnak majd. De az a helyzet… Hogy abban a pillanatban nem sok minden érdekelt. Egyedül az, hogy Őt ne keverjem bajba. – Vigyázni fogok. – biccentettem magabiztosan. Deidara tekintete továbbra is aggódó volt, de azért bólintott egy aprót. Úgyhogy megfordultam, és határozott léptekkel indultam be a kis bódéba.
– Na, hali, hali! – intettem vidáman – kérnék két rament. – mondtam, immár halkabban, mikor a pulthoz értem. Letettem némi pénzt a kis pultra, majd vártam az ételre. Addig is felpattantam egy bárszékre, Deidara pedig hamarosan csatlakozott.
– Én szoktam fizetni a kaját, hm… – morogta.
– Fő a változatosság. – mosolyogtam rá. Deidara csak rámcolta a szemöldökét.
– Akkor sem értem, mi olyan rossz ezen.
– Azért – tették le élénk a rament – mert te nem tudod, mit tervezek. – fejeztem be, majd nekiálltam enni.
– Yatori, akármit is tervezel, kérlek ne csinálj hülyeséget, hm! –
mondta, már-már könyörögve. Rápillantottam, és hosszan a szemébe néztem.
– Tudod, kicsit vicces, hogy ezt pont te mondod, aki nem is olyan rég még fel akarta robbantani a falut – kuncogtam – De ne félj, nem tervezek balhét. De ha túllövök a célon, állíts le kérlek. – mondtam, továbbra is a kék íriszeket bámulva. Ő csak bólintott egyet – El fog hűlni a kajád. – fordultam vissza a saját tálamhoz, mit sem törődve azzal, hogy elrontottam egy idilli pillanatot. Kitudja, talán direkt volt… Deidara észbe kapott, majd a lehető leggyorsabban elfogyasztotta a ramenjét, végig szemmel tartva engem. Ennek alap esetben nem örülnék, de most igenis boldog voltam, hogy komolyan veszi, amit mondtam. Már csak azt remélem, hogy az a bizonyos határ, amit említettem, mindkettőnknél ugyanott húzódik…
Befejeztem az étkezést, de ahelyett, hogy megköszöntem volna az ételt és távozom, egy pillanatra hátra fordultam, hogy lássam, ugyanannyira maguk alatt vannak-e az emberek, mint mikor bejöttem. Nos, annyi változás történt, hogy Deidara és az én tálamból is elfogyott a ramen… Ennek örömére megragadtam a két kis evőpálcát, majd elkeztem vele dobolni. Deidara azonnal felém kapta a fejét, én pedig folytattam. Először csak úgy ütöttem a kis fadarabokat, ahogy jött, majd egyre rutinosabban, ritmusosabban. Hamarosan a lábam is ráérzett, és elkezte a ritmust ütni. Kezeim felváltva, egy szabályt követve ütötték az evőpálcikákkal hol az asztalt, hogy a tál szélét. Megvolt a magas és a mély, a tompa és a tiszta. Teljes csend telepedett a kajáldára, egy csomó tekintetet éreztem magamon, többek között Deidaráét. Lassan elkezdtem a fejem is ingatni, majd dúdolni. Nem egy már megírt dal, csak úgy, ami jött, spontán szöveggel. Felálltam, megfordultam, mire szemben találtam magam egy csomó kíváncsi emberrel. Elkezdtem járkálni, itt-ott ráütöttem egy tálra, egy tálcára, egy pohárra, vagy csak loptam egy kis curryt… A dallam egyszerű volt és könnyen követhető, így először a fiatalabbak, majd az idősebbek is csatlakoztak. A ritmust is könnyen átvették, volt aki szintén evőpálcikával, volt, aki a dango kis farúdjaival szállt be. Olyan is volt, aki szimplán az ujjaival dobolt, de az tökéletesen beolvadt a többi közé, ezzel egy egységes hangzavart keverve. Én boldogan énekeltem, doboltam és vezényeltem. Deidara eleinte tényleg le akart állítani, de amint látta, mennyire élvezem, szerintem nem volt szíve. Bár az arcát nem láttam teljesen, mikor egy kislánnyal kezdtünk táncolni. Annyira magával ragadott a hév, hogy felugrottam egy asztalra, kitártam a karom, és úgy énekelte az egész étterem a refrént, amit már annyiszor énekeltem el, hogy képzeljétek, a harmadik után, már a nagyja kívülről fújta! Jó, nem volt mindenkinek perfekt hangja, de senki nem hurrogta le, és ennek borzasztóan örültem. Büszke voltam rájuk, és arra, hogy képes voltam mosolyt csalni az arcukra. A lehető leghangosabban énekeltem ki az utolsó és egyben leghosszabb hangot, majd lihegve figyeltem, hogy az emberek tapsolnak, fütyülnek, újra kérik a dalt, vagy már el is kezdik a ritmust. Remek érzés volt!
– Ügyesek vagytok! Köszönöm, hogy csatlakozzatok! – kiáltottam vidáman. Leugrottam az asztalról, majd odafutottam Deidarához. Még mindig kapkodtam a levegőt, de csillogó szemekkel néztem rá. Ő csak mosolygott, majd csak ennyit suttogott:
– Hihetetlen vagy, hm. – erre büszkén kihúztam magam, és egy telivigyorral a képemen fordultam vissza a többiekhez, akik engem szólongattak. Valamiért tudnom kellett, mit gondol Deidara. Számomra rengeteget számít a véleménye. Amíg én tényleg csak odamentem a szöszihez, ők összetolták az asztalokat, majd leültettek maguk közé. Hátra néztem, vártam, hogy Deidara is jön, de ő csak egy “mindjárt jövök”-öt formált az ajkaival, majd kiment. Nemsokára egy tálcán tiszta poharakat hoztak, és vagy négy bazinagy üveg sakét. Szinte mindenki vett el egy majdhogynem csordultig tele poharat, én viszont elutasítottam.
– Nem, nem kösz, én nem iszok. – tartottam fel a kezem, ezzel elutasítva a negyedik próbálkozást.
– Na de Yatori, ha már ezt a kedves oldalad is megmutatod, azt meg kell ünnepelni! – kiáltotta, majd ismét felém tartotta a poharat, amit a kedvemért csak félig töltött. Csak ráztam a fejem, sorra utasítottam vissza a poharakat, mire aztán csoportasan kezdek el skandálni, hogy “egy pohár, egy pohár”, hogy végül csak lehúztam egy fél pohárral. Ehh, nem véletlenül utálom ezt a löttyöt… Boáh. Az már hamar kiderült, hogy nem bírom az alkoholt. Nem is vettem észre, de már le is húztam még egy pohárral. És így tovább, egész addig, míg egyesek kidőltek, mások hangosan énekeltek, voltak akik minden hülyeséget összehordtak. És a legrosszabb, hogy jómagam is éreztem, megártott az az x pohár, nem is kicsit… Igazából szellemileg nem volt nagyobb bajom, de a testem dőlt egy kicsit jobbra, egy kicsit balra, egy kicsit meg jobbrabalra. Meg szédültem. Nagyon. Homályosak voltak a dolgok, ellenben a fülemre támaszkodhattam. Még.
– Yatori! – hallottam meg egy hangot, mire felemeltem a fejem, és egy nagy adag szőke haj, meg valami zöldes színű ruha alakja rajzolódott ki. Kétségtelen. Deidara az. Odafutott hozzám, majd magához húzott – Mégis mióta iszol te, hm!?! – kérdezte rémülten, de azt hiszem, inkább dühös volt. Csak tudnám, kire. Megráztam a fejem, mire elvesztettem az egyensúlyom, így bele kapaszkodtam a fiú vállába és karjába, ő pedig megtartott.
– Tudod, hogy nem iszom soha, most is csak tiszteletből és muszájból csúszott le az az egy pohár… – motyogtam halkan.
– Biztosan csak egyet ittál? Attól nem dőlsz ki ennyire, hm…!
– H-Hát… – törtem a fejem – Azt hiszem, még megkóstoltattak velem mást is… – morfondíroztam.
– Jézusom. – hüledezett, majd nagy nehézségek árán felvett a hátára. Benyúlt a térdeim alá, a karjaim a vállára helyezte, a fejem meg ment magától, merthogy az olyan nehéz lett, mintha ólomból lenne. Úgyhogy a buksim is a vállára borult. Elindult velem, gondolom haza. Gondolom.
– Mmmm, Deidara, hova viszel? – mormogtam a fülébe. Óvatosan oldalra fordította a fejét:
– A műterembe. De ha jobban tetszik, haza, hm. – mondta, enyhe meglepettséggel a hangjában.
– Ühüm. – motyogtam, majd valamiért muszáj voltam bólintani, mire megint fordult egyet a világ – Szétmegy a fejem. – döntöttem a fejem az övéhez, amit egy hümmögéssel díjazott.
– Nem csoda. Rendesen berúgtál, hm. – mondta halkan. Erre valamiért hisztizni kezdtem:
– De én soha nem iszok! Nem is ittam magam részegre soha! – kiabáltam magamon kívül. Deidara riadtan szólt rám:
– Csss, Yatori, csendesebben, hm!! Először is megsüketülök, másodszor egyesek aludnának!!! – szidott le. Erre kislányosan válszoltam:
– Én is aludni akarok, tökre elfáradtam… – motyogtam, majd a nyakába bújtam.
– Már mindjárt hazaérünk, ne aggódj, hm. – suttogta, ezúttal sokkal szelídebben. Ez megnyugtatott, elvette a kedvem a további hisztitől. Még jó, nem hiszem, hogy Deidara jó néven vette volna…
Gyanítom, hazaértünk, mert bár a szemem nem nyitottam ki, annyira álmos lettem, azt még éreztem, hogy Deidara leszed magáról, és lefektet a földre, gondolom a kis kuckómba, amit idővel olyan ügyesen kialakítottam. Meg hogy a homlokomon először valami forró és puha van, utána meg minden bizonnyal hideg vizes borogatás. Nem tudom, de már most nagyon hálás voltam neki, hogy még ilyenkor is a gondomat viseli és vigyáz rám.

Szándékos bűn

– Szégyellem magam. – ez volt az első mondatom, mikor úgy ahogy, de magamhoz tértem. A szemem még nem nyitottam ki, úgyhogy egy nedves ruhát éreztem a homlokomon, egy takarót, meg egy… Kezet, ami fogja az enyém? Kinyitottam a szemem, és Deidara ült mellettem, valóban fogta a kezem. Arcán halvány mosoly ült, és várta, mit akarok mondani – Nagyon kibírhatatlan voltam tegnap? Mert gondolom, te hoztál haza. Vannak emlékeim, de egy-két dolog még mindig homályos. – motyogtam halkan.
– Hátt… Lehettél volna rosszabb is. De tény és való, hogy a frászt hoztad rám, mikor megláttalak ide-oda szédelegni, hm! – mondta, és a szeme valódi aggodalomtól csillogott.
– Felejteni akartam. – motyogtam.
– Hm? Ezt hogy érted? – pislogott.
– Hát… Ugyan illedelemből fogadtam el az első poharat, utána már ténylegesen el akartam felejteni, hogy engem amúgy itt nem szívlelnek, a Tsushikage bármikor beronthat és elszakíthat tőled… – pillantottam rá bűnbánóan. Deidara még mindig fogta a kezem, és a hüvejkujjával megsimogatta a kézfejem. Jól esett, kis kifejezetten megnyugtató volt számomra.
– Engem is el akartál felejteni? Hm? – kérdezte majdhogynem némán. Felültem. Azonnal a fejemhez kaptam. Ehh, nem tetszett neki ez a vízszintesből függőlegesbe váltás. Deidara csendben figyelte, mit akarok. Nem várattam meg, azonnal a nyakába borultam:
– Sosem tennék olyat. Nem, nem akarlak elfelejteni! – bújtam hozzá. Megsimogatta a hátam, majd hümmögött egyet. Ez most amolyan “hál istennek” reakció? – Bocsánat. Meggondolatlan voltam, és megint hagytam, hogy a problémáim padlóra küldjenek. – suttogtam a vállába.
– Nincs semmi baj, hm. De többet ne csinálj ilyet! – mondta, a második mondatot keményebben. És mit ne mondjak, teljesen igaza volt – Van kedved sétálni? Lehet nem árt, ha kiszellőzteted a fejed egy kicsit, hm. – ajánlotta fel, én pedig nem ellenkeztem. Felsegített, majd elindultunk a kijárat felé.
– Várj! – szólaltam meg hirtelen. Deidara érdeklődve fordult felém – Szeretnék átöltözni, mielőtt elmennénk sétálni. Mégiscsak berúgtam tegnap, csodálkoznék, ha nem lenne alkohol szaga, bár megmondom őszintén, én nem érzem. Csak hát… Érted. – vontam meg a vállam. Deidara egy apró mosolyt eresztett meg, majd biccentett.
– Persze, nyugodtan. Itt várlak, hm! – tette karba a kezét, majd neki dőlt a falnak.
– Kösz! – intettem, majd megfordultam, és elindultam vissza, az én kis kuckómba. Eleinte futni akartam, aztán rájöttem, hogy ha nem akarom viszontlátni a tegnapi italokat, jobb, ha a gyors haladást egy kicsit hanyagolom… Azonnal elő vettem a táskámból egy adag tiszta ruhát, majd – biztos ami biztos, szégyenlős vagyok, na! – szétnéztem, biztos nincs-e semmilyen Deidara vagy más, kukkolni akaró lény a közelben, aztán rekord gyorsasággal átöltöztem.
– Kész! – néztem végig magamon.
– Egész gyors voltál, hm! – válaszolta, mire egy kisebb sikoly hagyta el a számat – Mi az?! – kérdezte ijedten, és egy pillanat alatt előttem termett. Riadtan nézett rám, és pedig egy kínos vigyor kíséretében megvakartam a tarkóm:
– I-Izé… Semmi, csak… Azt hittem, közelebb vagy, legalábbis a hangod elég közelinek tűnt… – motyogtam. Azt vártam, hogy Deidara közli, hogy ritkahülye vagyok, vagy ironikusan a képembe robbant, és hasonló szépségek. Ehelyett oldalra döntötte a fejét és értetlenül pislogott:
– Miért baj az, ha a közeledben vagyok, hm? – kérdezte bizonytalanul.
– Nem, nem, semmi baj, mi több szeretem, ha a közelemben vagy, csak az előbb öltöztem! – kezdtem el hevesen csapkodni, hadonászni.
– J-Jó, igaz, hm… – pillantott oldalra zavartan.
– Akkor megyünk sétálni? – álltam mellé, mentve a helyzetet. Ő csak biccentett, mire belekaroltam (még mindig fáj a fejem és szédülök, jó?! Nyem félreérteni!!) és végre valóban kimentünk járni egyet. Akarva, akaratlan, de körbejártuk a kis dombot, aztán csak a tetején kötöttünk ki. Felfelé menet megbotlottam (a saját lábamban… No comment)
– Da! – préseltem ki eme értelmes szót magamból.
– Yatori! – kapott észbe, egyúttal a karjai közé Deidara. Hát megállt bennem az ütő, elhiheted. Egy pillanattal ezelőtt még épp készültem felfedezni a talaj élővilágát, fél pillanattal később meg ott csücsülök Deidara karjaiban, és pislogunk egymásra.
– K-Köszönöm. Mostmár letehetsz. – motyogtam.
– Ho-Hogyne, hm. – mormolta zavartan, majd visszatért a földre, hátha ezúttal van kedvem függőlegesben maradni.
❄❄❄
– Whoaaa, imádom ezt a helyet! – vágtam le magam, hanyatt a fűbe.
– Mit szeretsz rajta olyan nagyon? Semmi érdekes nincs rajta, hm. – nézett körbe a szöszi.
– Hát – bámultam az eget a hátamon feküdve – innen látom az eget. Imádom nézni a felhőket, a csillagokat, vagy csak kifekszem ide, hogy betemessen a hó. – mondtam csendesen.
– Hó? De hát, mióta ide jársz, nem is esett hó, hm. – hajolt fölém.
– Az lehet – pillantottam rá – De ez a domb azelőtt is itt állt, hogy egy műhelynek adott volna otthont. – mondtam komolyan – Akkor is jártam ide. Csak miután ide költöztél, nem… Mertem… Ide jönni. – fejeztem be a lehető leghalkabban. Deidara szeme elkerekedett, aztán halkan kérdezte:
– Te… Félsz tőlem? – suttogta egészen közelről. Elmosolyodtam.
– Féltem tőled. Így helyes. – mosolyogtam halványan. Valami ilyesmit produkált ő is, majd lefeküdt mellém a fűbe.
– Csak tőled kérek bocsánatot emiatt, hm! – közölte komolyan.
– Nagyon gonosz vagyok, ha az mondom, elfogadom a bocsánatod?
– Kicsit. Mivel elvileg én teszek szívességet, hogy elnézést kérek, hm! – motyogta gyerekesen.
– Bántja a büszkeséged, mi? – nevettem fel őszintén. Deidara egy morgással vette tudomásul az igazam, majd terelte a témát:
– Az a felhő tökre olyan, mint az egyik agyagmadaram, hm! – mutatott fel, és tényleg.
– Valóban! Csak ennek kék a szeme! – mosolyodtam el.
– Arca csupa derű. – fordult felém, és finoman megsimogatta az arcom. Azt hiszem, akkor történt valami, ami segített eldönteni, hogy is állok hozzá.

Bódulttá

Elrepült az egész nap, sétáltunk, beszélgettünk Deidarával, és szépen lassan elfelejtettem, hogy engem itt nem látnak szívesen a falusiak, de szinte az összes problémámról megfeledkeztem, és innom sem kellett hozzá. Öhm, még mindig szégyellem magam emiatt, de ha szóba jön a téma, kapok egy forró ölelést, és máris jobb. Megmondom őszintén, nem bántam meg, hogy aznap kiálltam ezért a fiúért. Mi több, én vagyok a legboldogabb, hogy ilyen jól elvagyunk.
– Kurocushi tudja egyáltalán, hogy visszajöttem? – kérdeztem. Egymás mellett sétáltunk egy kis patak mellett.
– Én nem mondtam neki, de ha máshonnan nem, akkor az éneklős estédből kiderült, hm. – válaszolta, belerúgva egy követ a vízbe.
– Ezt most úgy mondtad, mintha nem is lennél büszke rám. – pillantottam rá enyhén szomorkásan.
– Már miért ne lennék? Egy egész vendéglőt jókedvre derítettél, anélkül, hogy lecsuktak volna. Nem hiszem, hogy ezek után ne lennék büszke rád, hm. – mondta egy apró mosoly kíséretében – Viszont lassan indulunk haza. – mondta. Erre abbahagytam a víz és az ő tükörképének bámulását, és rá emeltem a tekintetem.
– Mert? Nem sietünk sehova. Vagy dolgod van? – emelkedtem fel, mivel eddig a térdemen támaszkodtam.
– Nem. Egyszerűen látom, hogy fázol, hiszen libabőrös a karod, hm. – mutatott a felkaromra és tényleg.
– De furi. Észre se vettem. – tettem a kezem az érzékeny pontra, aztán rá kellett jöjjek, hogy a kezem is lehűlt – Menjünk haza! – néztem fel Deidarára. A fiú bólintott, majd megfogta a kezem és magához húzott. Ismételten megállapítottam, hogy az ő tese forró, és az illata is kellemes. Akaratlanul is hozzá bújtam, majd csak azt vettem észre, hogy Deidara nem mozdul, én viszont teljesen átöleltem. Zavartan néztem fel rá, aztán el akartam távolodni tőle, de ő nem engedte. Szorosan húzott magához, a fejét a vállamra hajtotta. Jó volt így, olyan jól befészkeltem magam, hogy egy idő után elpilledtem. De azonnl felkeltem, mikor valami csikizte a nyakam.
– D-Deidara?! – motyogtam, mivel nem tudtam mire vélni a dolgot. Ő azonban nem szólt semmit, csak csak az ajkával súrolta a nyakam, egészen a szám sarkáig. Kicsit hátrébb húzta a fejét, és kérdően nézett rám.
– Yatori? – suttogta, a szája pedig súrolta az enyémet. Szőke tincse egészen közel volt az arcomhoz, mondhatni a szemembe lógott. Szinte megfagytam (szó szerint, mert mostmár éreztem a hideget rendesen), meg valamiért nem mertem mozdulni. De lehet jobb, ha úgy mondom, nem tudtam és talán nem is akartam mozdulni. Egyszerre voltam borzasztóan boldog, ugyanakkor azt hiszem, kicsit meg is ijedtem. Néztem hol a szemébe, hol lefelé, de ezen kívül nem mozdultam. Deidara most… Meg akar csókolni? Hagyom, hogy megtegye? Igen. Igen, szeretném. Miért? Nem tudom. Csak… Szeretném, ha… Ha… Ha kimutatná, hogy… Hogy szeret. Egyik kezem az oldalán, másik a mellkasán volt, és bár eleinte markoltam a ruhát, ami rajta volt, észre se vettem, és alig értem hozzá, de azt mégis stabilan. Aztán kicsit közelített felém. Lehunytam a szemeim…
– YATORI, HOL AZ ISTENBEN VAGY, HEEE?! – üvöltötte valaki. Na most, mivel ilyen hisztisen csak egy valaki képes ordibálni, azonnal tudtam: Kurocushi az. Deidara sóhajtott egy aprót, majd elengedett. Lehelete csiklandozta a bőröm, ami jó volt, ellenben azzal, hogy ezt a pillanatot…. Ezt már nem kapom vissza.
– Menjünk, hm! – morogta Deidara, majd indulatosan elindult a hang irányába, vagyis haza.
– V-Várj! – kiáltottam utána, még enyhén bódult állapotban, majd elindultam utána. Beértem egy kisebb domb tetején, ott megvárt, aztán ketten mentünk tovább.
❄❄❄
– Hali! – integettem vidáman barátnőmnek. Aki ennek örömére odaszaladt hozzám, majd behúzott egyet a gyomromba. Persze azonnal előre hajoltam, Deidara pedig azonnal (még szorosabban) mellém állt, kezét a hátamra tette.
– He?! Mégis milyen fogadtatás ez?! – kiabáltam, aztán lekevertem egy jókora fülest. De akkorát, hogy Kurocushi előre esett.
– Mit akarsz, több, mint egy hete itthon vagy, be nem köszönnél, de persze szórakoztatni elmégy…?! – tette csípőre a kezét, mikor sikeresen felállt.
– Mondtam, hogy innen fogja tudni, hm. – tette karba a kezeit Deidara. Ránéztem amolyan, “ahha, tee megmondtad” stílusban. Aztán visszafordultam hozzá, de mielőtt még bármit mondhattam volna, Kurocushi közbevágott:
– Deidara-nii! Elvihetem Yatorit egy percre? – mutatott rám egy ártatlan vigyor kíséretében. A szöszi rám pillantott, majd intett egyet:
– Ch… Vigyed. Hm! – közölte, azzal el is fordult.
– Mi a baj, Deidara?! – emeltem fel a hangom. A fiú megfordult, majd rám nézett. Elindultam felé, és talán az aggódó tekintetem győzte meg arról, hogy ne küldjön el a francba – Mi volt ez? Úgy engedtél oda Kurocushihoz, mintha egy tárgy lennék, előtte meg meg akartál csókolni! – mondtam, ezúttal sokkal halkabban, hiszen ez nem tartozik Kurocushira. Deidara tekintete megenyhült:
– Ne haragudj. Én csak… Mindig akkor tűnik fel, amikor nem kéne, hm!! – vetett pár gyilkos pillantást a húgára.
– Kérlek, ő azt nem tudhatta, hogy mi… Szóval… Öhm… Na, szóval ő nem volt tisztában a helyzettel! – nyögtem ki nagy nehezen. Deidara kérdőn nézett rám, majd lehunyta a szemét:
– Igazad van, hm. – morogta, de alig lehetett kivenni a szavakat.
– Sietek vissza, rendben? – tettem a kezem a vállára. Ő csak biccentett. Úgyhogy még biztatóan megsimítottam a hátát, aztán elindultam Kurocushihoz. De ha tudom, hogy mi vár rám, el se megyek, vagy megkérem Deidarát, hogy jöjjön velem.

Ki a fontosabb?

– Mi van veled? Szokatlanul csendes vagy. – próbáltam Kurocushi szemébe nézni, de nem engedte, elfordította fejét – Így is játszhatunk! – nevettem, majd megböktem az oldalát. Megugrott, majd elmosolyodott.
– Tee! – nevette ő is, majd a a karomba boxolt.
– Végre mosolyogsz! – vigyorogtam rá, mire megint komorrá vált az arca.
– Gyere! – ragadta meg a csuklóm. Eleinte megállt, majd azonnal elindult.
– Kurocushi… Te… Sírsz? – értem utol.
– Elég lesz, megtetted, amit kért a Tsushikage! – ugrott elő a falu határfaláról két ANBU. Ezek mit keresnek itt?! A két Ninja mögém ugrott, és mielőtt még kézjelet formázhattam volna, vagy megpróbáltam volna védekezni, egy-egy kőtenyér nehezedett a kezeimre, amik el is lepték azokat, hogy ne is legyen lehetőségem pecsétet formázni. Francba! Meglendítettem a kezem, hátha képen törölhetem az egyik tagot, de az elkapta a kezem, majd a másikat is és annyira hátra szorította, hogy azt hittem, elröri a karom.
– Kurocushi, segíts! – néztem rá segélykérőn, ő pedig meg is indult. Az egyik ANBU tag ránézett, mire azonnal megtorpant.
– Értesítsd a Tsushikagét! – szólt rá, mire barátnőm egy utolsó pillantást vetett rám, majd eltűnt – Te meg gyere! – taszajtott rajtam egy hatalmasat a másik, aminek következtében kis híján elestem. Mozgattam a vállam, a karom, rángatóztam, de nem tudtam kiszabadulni.
– DEIDARA!!! – sikítottam végső kétségbeesésemben, aztán belöktek egy sötét épületbe. Koncentráltam a chakrám, mire kis villámok kezdtek el sercegni körülöttem. Épphogy kivettem a két alakot és egy hirtelen mozdulattal megindultam, az egyik a tarkómra ütött egy nagyot. Már nem láttam a villámokat se, a lábam megadta magát, és nemes egyszerűséggel elájultam.
❄❄❄
– Hál istennek. Vallassátok ki, hátha kiszedünk belőle valamit, aztán intézzétek el, hogy ne jelentsen veszélyt Kőrejtekre!
– Hai!
– Ébredezik. – ki az? Hol vagyok, mi van itt? A látásom még homályos. A földön fekszem. A kezem hátul, egy sziklába zárva. Fáj a fejem. Zavarosan hallok. Kik ezek? Egy fehér tincsem az arcomba lóg. Félhomály van.
– Gyere! – ragadta meg a hajam valaki. Meg se szólaltam, annyira félholt állapotban voltam. Annyit érzékeltem, hogy nem vízszintesben, hanem függőlegesben vagyok. Fordult egy nagyot a világ – Ülj már meg, ha eldőlsz, akkor… – kezdte indulatosan, majd sziklák emelkedtek körém, amik szoros fogságban tartottak.
– Ne itt vallasd. A Tsushikage előtt. Hallani akarja, mit tud a lány. – szólt egy másik hang. Ne… Ne vigyenek sehova… Nem akarom, hagyjanak békén…. Valahogy álló helyzetbe kényszerítettek, majd elindultam… Valahova. Nem tudom, csak azt, hogy előre, és hogy keztek kiélesedni a dolgok, de még mindig nem volt az igazi. Egy másik terembe vittek.
– Kurocushi?! – ismertem fel az alakot. Megálltunk.
– Ne haragudj rám! – mondta sírós hangon – Ha nem… Ha nem hozlak el ide, akkor bántották volna Deidara-niit… És… Nekem ő akkor is a bátyám és…
– Megértem. – biccentettem egy aprót, aminek következtében megint fordult egyet az egész mindenség – Nekem is fontos az ő hogyléte. – De… Én hívtam őt, mielőtt ide hoztak. Mostmár remélem, hogy nem hallotta meg…
– Térdre! – ragadta meg a mögöttem álló a kezemet fogva tartó sziklát, majd lefelé tolta azt. – ÁÁÁ, ERESSZ EL!!! – sikítottam, mert úgy éreztem, most szakad le a karom. Térdre estem, a fejem előre hajtottam, és levegő után kapkodtam. Izgultam, egy verejtékcsepp hagyta el az állam hegyét. A hajam előre hullott, teljesen eltakarva az arcom. És azt hiszem… Féltem.
– Én kérdezek, te válaszolsz. Fogtad? – mondta monoton hangon a mögöttem álló. Gúnyos vigyorra húztam a szám:
– Ch… Ez attól függ, mit akarsz tudni. – közöltem hetykén, félvárról.
– Még most is nagy a pofád! – kiáltotta, majd hallottam, ahogy tesz egy lépést felém.
– Hagyd. Még azt mondaná, nem bántunk tisztességesen vele! – hallottam meg az öreg hangját.
– Egy sziklába zárjátok a kezeim, nagyon tisztességes, mondhatom… – sziszegtem, mire az ketté repedt – Köszönöm. Szóval, mit akartok tudni? – ültem le kényelmesen.
– Néhány szabály így az elején – hajolt le hozzám az egyik tag – Ha nem felelsz, nem csak neked. A kis művésznek is baja esik… – suttogta a fülembe a szavakat, amik kígyó módjára szorították meg az elmémet. Ha elbukok, azzal nem csak én járok rosszul. Hanem Deidara is. És ez volt az egyik gyengém. Ha csak magamért cselekszem, bátrabb vagyok, mert a saját felelősségem. De ha más is függ tőlem. Meg van kötve a kezem.
– KATSU!!! – hallottam a jól ismert kiáltást, mire a plafon beomlott, tőlünk nem is olyan messze – Yatori!! – kiáltotta a nevem, mire megfordultam, és mire az őröm észbe kaphatott volna, felálltam és odaszaladtam hozzá. Először szorosan megöleltem a fiút, amit viszonzott is, erősen szorított magához.
– Deidara! – távolodtam el tőle, hogy lássam az arcát – Nézd, tudom, hogy én hívtalak ide, de ez csapda, el kell menned innen! – mondtam, a végét már parancsolva.
– Nem, tévedsz, hm. – rázta a fejét, nem is törődve a velünk kiabáló ANBU taggal. Csak szerintem nem lesz sokáig ilyen tétlen… – Én csak egy báb vagyok, amivel téged zsarolhatnak, hm. – mondta halkan, nekem pedig kikerekedett a szemem.
– Deidara… – néztem a szemébe -Akkor sikerült nekik, mert tényleg nem akarom, hogy bajod essen, és így bármit kicsikarhatnak belőlem. – pillantottam oldalra, majd közelebb bújtam hozzá. Mint mindig, most is biztonságos volt vele.
– Ezért megyünk el, hm! – mondta rendesen, már-már kiabálva.
– NEM MENTEK SEHOVA!!! – kiáltotta a ninja, majd egy pillanat alatt szétszedett minket. Mindketten más irányba estünk, így a férfi odajött hozzám, majd a torkomnál fogva felemelt, majd a legközelebbi falhoz szorított.
– Áháh! – ennyi jött ki a torkomon, meg egy kis vér. Azonnal megragadtam a támadóm kezét, aki nem is figyelt rám, hanem Deidarát nézte. A fiú nem mozdult, úgyhogy gyanítom, valamit vele is csinált, ha mozgásképtelenné tette. Én kihasználtam, hogy nem figyel, és villámot vezettem a karjába, mire egy ordítás kíséretében elengedett, én pedig a torkomhoz kaptam, és levegő után kapkodtam. Még mindig rázta a villám az ürgét, így fel kellett oldania a Deidarát fogva tartó jutsut. Ő azonnal odaszaladt hozzám, a testem az övére döntötte, felkapott és két percen belül kivitt az épületből. Lassan megint normálisan kaptam levegőt, és egy hatalmasat sóhajtottam.
– Deidara, mostmár letehetsz. – mondtam halkan. Rám nézett, majd ment tovább. Végül egy kis folyosón álltunk meg, ott állított a lábamra, közben azért tartott, mivel kicsit még mindig szédültem, a karjába kapaszkodtam.
– Még mindig nem állsz stabilan. Ne mondd, hogy jól vagy, mert nem hiszem el, hm! – szólt rám, mikor szólásra nyitottam a szám. Sóhajtott egyet, majd egyszerűen megragadta a derekam és a térdhajlatom, és felkapott a karjaiba. Eléggé piros lehetett a fejem (a levegőhiánytól? Hmm, nem hinném…) úgyhogy gyorsan átkaroltam a nyakát és hozzá bújtam. Nos, így indultunk haza.

❄❄❄
– Jobb egy kicsit? – kérdezte Deidara. A dombon feküdtünk, mivel azt kértem, hadd maradjak kint a friss levegőn még egy kicsit, Deidara pedig közölte, hogy nem hagy magamra.
– Ühüm! – motyogtam,majd egy mélyet szippantottam a már hűs, esti levegőből. Aztán… Aztán Deidara fölém hajolt. Kezével a fejem mellett támaszkodott. Kíváncsian vártam, mit csinál, majd… Lehajolt hozzám, közben vagy a szemembe nézett, vagy az ajkaimat pásztázta. Aztán, mintha erőt vett volna magán, egy kicsit heves mozdulattal az a szája az enyémhez tapadt. Ajkai megkóstolták az enyémet, övé forró volt és puha, és… A gondolat… Megcsókolt!! Eleinte nagyokat pislogtam, majd óvatosan visszacsókoltam. De nem mertem határozottan, nem tudom, miért. Deidara befejezte a csókot, és lihegve távolodott el egy kicsit:
– Eldöntöttem, hogy ma meg foglak csókolni, hm! – közölte nagy büszkén, mint aki teljesítette a bakancslistát – Yatori? – kérdezte egy idő után, mivel csak pislogtam rá, de egy szót nem szóltam.
– D-Deidara… – motyogtam. Kedvesen mosolygott rám – Csókolj meg még egyszer! – kértem, ő pedig egy finom, érzéki csókkal tett eleget a kérésemnek…

Csak finoman

A Kurocushis ügy után Deidara kerek perec megmodta, nem hajlandó engem a falu, vagy annak akár csak a közelébe engedni. Egyszerűen elképzelhetetlen számára, hogy Kurocushi őt akarta megvédeni… Úgyhogy a műhelyben maradt, velem, mi több, megint úgy aludtunk, mint mikor genjutsut bocsátottak rám. Tehát… Együtt. Mint egy pár.
❄❄❄
– Jó reggelt! – simítottam meg az arcát, mikor felkeltem. Sok minden változott. Máshogy nézett vissza rám. Tekintete meleg volt és… Talán, szerelmes? Igen, és azt hiszem, ennek én örülök a legjobban.
– Jó reggelt, hm. – suttogta – Jól aludtál?
– Tökéletesen. – biccentettem, majd egy apró puszit nyomtam az arcára. Erre zavartan elmosolyodott – Megyek, átöltözöm, rendben? – ültem fel hálóingben. Igen, mikor tehetem, és nem akarnak kinyírni, hálóingben alszom. Persze, más azt mondaná, “Yatori, ennyire felelőtlen nem lehetsz, lányok között még oké, de hát Deidara is férfiből van!!!” ja, hát lehet igazuk van. Csakhogy az a nagy helyzet, hogy bízom benne. Ha visszaél a helyzettel, nem alszom hálóingben, azt hiszem, nem kell részletezzem. De én tudom, hogy Deidara nem fog bántani engem. Tehát azt hiszem, most vagy naivnak hisztek, vagy bölcsnek.
– Csak nyugodtan, hm. – mondta, majd felállt. Nyújtózott egyet, majd elment a dolgára. Jómagam pedig gyorsan magamra kaptam a szokásos öltözékem: ninjaszandál, egy fekete cicanadrág, egyik combomon a tőrtartók, felül egy ujjatlan sötétkék felső, és az elmaradhatatlan szintúgy sötétkék alkarvédő. Megfésültem a fehér loboncom, minimális parfüm, mert nem a rovarokat akarom vonzani, csak valami illatom legyen, és részemről kész voltam.
– Deidara? – kérdeztem félhangosan, de még így is kiáltásnak tetszett. Alighogy kimondtam, azonnal megjelent.
– Y-Yatori… – állt meg közvetlen előttem.
– Hm? – néztem rá mosolyogva. Óvatosan közelebb hajolt, kezeit a derekamra csúsztatta, ajkaival a számat pásztázta és finoman kérte a bebocsátást. Hát… Nem szoktam fiúkra ezt mondani, de ez aranyos tőle. Hogy… Most figyelmes, vagy bátortalan? Nem tudom, de lehunytam a szemem, picit közelebb hajolva hozzá. Úgy tűnik, megértette, mert mostmár határozottan odahúzott magához, teljesen átkarolt, és adott egy finom, gyengéd, mégis sokatmondó csókot. Lehet, hogy én vagyok az első barátnője? Több, mint valószínű. A csók után picit távolodunk el egymástól, a homlokunk egymásénak döntöttük. Óvatosan elsöpörtem a nagy szőke tincset a szeméből. Ő pedig nem szólt semmit, csak halványan elmosolyodott.
– Nem… Nem haragszol, hm? – kérdezte halkan, mintha attól félne, hogy más is meghallja a kérdését rajtam kívül.
– Miért haragudnék? – suttogtam.
– Hát… Csak úgy idejövök és megcsókollak…. – mondta, és már a mondatra teljesen kipirult az arca.
– Mert tegnap nem azt csináltad? – kuncogtam.
– Háátöö… De, hm… – motyogta zavartan.
– Deidara, a barátnőd vagyok. Ha tudod, mikor szabad és mikor nem, egyáltalán nem fogok haragudni néhány lopott csókért… – mondtam, a végére már az én fejem is rendesen égett. Szorosan magához ölelt. Viszonoztam a gesztust, erősen magamhoz szorítottam őt.
– Nincs nálad jobb barátnő, hm! – mondta. Erre halkan elnevettem magam:
– Ezt csak azért mondod, mert nem tapasztaltad meg a jobbat. Ennek ellenére, örülök, ha így látod! – kuncogtam, és belebújtam  vállába.
❄❄❄
– Hali! Mi jót csinálsz? – dugtam be a fejem az egyik kis szobába. Deidara nagyban ügyködött valamit, csak pont háttal volt nekem. Érkezésemre megfordult és mosolyogva intett nekem. Oda léptem mellé, és az asztalon egy kicsi sárkány volt. Olyan volt a farka, mintha sok édesgolyót húztak volna rá. De egészen cuki volt és szépen kidolgozott.
– Ez de gyönyörű! – hajolnam lejjebb, hogy közelebbről szemügyre vehessem a műalkotást – És ezt hogy vagy képes ilyen aprólékosan kidolgozni? – emeltem a tenyerembe az apróságot, és felé fordultam. Ő eg  telivigyor kíséretében megvonta a vállát, kezeit a tarkójára tette:
– Hát na, művészi tehetség, hm! – vigyorgott. Ehh, nem ego, nem… De én így szeretem! – Ezt akarom megcsinálni, csak nagyban! – mesélte lelkesen.
– Mégis milyen nagyban? Hogy ez mutasson is valahogy… – kérdeztem, közben újra a kis sárkányt pásztázva a szememmel.
– Jóó nagyban, hm!! – kiáltotta csillogó szemekkel. Szeretem, mikor magával ragadja a hév, és nagyban gondolkodik. Én vele örültem, megöleltem, ő pedig nem utasított vissza. Csak mondta, hogy a sárkányt tegyem le, mert prototípus… Elnevettem magam, visszatettem a remekművet oda, ahonnan elvettem, majd Deidara a karjaiba zárt…. Az én művészem! És szeretem!

Ne mondd, hogy rossz vagyok!

Már egy hónap telt el… Azóta. Azóta, hogy Deidara először megcsókolt, vagyis hogy járunk. Minden nap szinte ugyanúgy telt, mégis imádok vele lenni, és Deidara reakcióiból ítélve neki is hasonló a véleménye.
A mai nap is hasonlóan indult, együtt aludtunk. Csakhogy ma én keltem korábban és úgy gondoltam meglepem egy kicsit. Módjuk egy kis finomsággal. Tudom, eddig mindig el kellett menni a faluba, ha kajálni akartunk, de Deidara…. Annyira meg akar védeni, hogy inkább hazahozott egy rakás hozzávalót, csak hogy nekem ne legyen okom vissza menni… Oda. Jó, Deidara elég régóta “birtokolja” a műhelyet, ebből adódóan elég házias, de az ételek elkészítését jobb, ha én csinálom. Nem? Ő addig is tud a művészetével foglalkozni. Mindenkinek jobb így. De nehogy azt hidd, hogy toronyba (műterembe) zárt királylány vagyok. Jó, kimehetek, ha Deidara velem van… De nem úgy tekintek rá, mint egy testőrre. Szeretem a társaságát, tehát egyáltalán nem bánom, ha velem van. Jó belátom, néha tudnék örülni, ha kicsit egyedül kimehetnék…
– Yatori?! – hallottam egy ijedt kiáltást. Deidara felkelt…
– Jó reggelt! – kiáltottam oda neki a másik, kis szobából, amit konyhának alakítottunk ki. Igen, eddig nem nagyon volt kialakítva bármilyen helység, mivel ugye a robbantásokkal tönkrement volna miden. Bár ez nem tudom, mennyiben fog változni, hiszen Deidara művészete még mindig a robbantás… Hát… Legfeljebb nem kell rázzam a shaket, rázkódik eleget a robbantásoktól az egész hóbelevanc…
– Hát itt vagy, hm… – sóhajtotta – Már azt hittem…
– Hogy megyszöktem? Bevallom, néha boldog lennék, ha egyedül is elmehetnék sétálni, de addig örülök igazán, míg veled vagyok! – mosolyogtam rá. Fáradtan sóhajtott egy nagyot, majd elindult felém. Átölelt, belebújt a hajamba. Én a karjai között pihentem, az arcom a vállába rejtettem – Éhes vagy? – törtem meg a csendet.
– Hogyan, hm? – kérdezte. Szerintem minden kérdésre számított, csak erre nem.
– Éhes vagy? – ismételtem meg az előbbi mondatom – Azért nem voltam melletted, mikor felkeltél, mert reggelit készítettem neked! – óvatosan eltoltam magamtól, és a kis pulton pihenő két tányérra mutattam. Édes rizsgolyók voltak rajta, bambuszba tekerve.
– Wow. – keményen ennyit kaptam válaszul. Illetve csak azt hittem, mivel a következő pillanatban Deidara magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt. Egyik kezemmel a nyakát karoltam át, másikkal a hajába túrtam. Szerintem sokáig csókolóztunk volna, ha… Nem ront be… Valaki. Helyesbítek, valakik.
– Hol vannak?! – hallottam a kilátásokat, hívó szavakat, és dübörgő lépteket. Deidara átölelt, erősen szorított magához.
– Kimegyek. Az én házamba nem jön be meghívás nélkül senki, hm!! – suttogta, bár a vége inkább morgásnak tetszett.
– Maradj itt, kérlek. – bújtam hozzá mégjobban – Azért keresnek, mert valamit akarnak.
– Nem fogom megvárni, míg megtalálnak, hm! – nézett rám, és szemében őszinte aggodalom ült.
– Jó! – makacsoltam meg magam – Akkor megyünk! – bújtam ki a karjaiból, megfogtam a kezét és húzni kezdtem magam után.
– Y-Yatori…! – kezdte Deidara, igyekezve visszatartani engem. Csakhogy kiértünk. Deidara előző mondata csengett a fülemben:”az én házamba meghívás nélkül nem jön senki!” Felment bennem a pumpa rendesen.
– Itt vagyunk, mit akartok?! – kiáltottam oda. Mindenki egyszerre fordult meg. Kicsit megingott a magabiztosságom, de nem hátráltam meg. Még mindig fogtam Deidara kezét. Biztonságot adott nekem. Egy férfi lépett elő, egy gonosz vigyorral a képén.
– A fiú itt marad, te pedig velünk jössz! – mutatott rám. A hangja…
– Maga?! – kiáltottam dühösen, és egyik lábam hátra csúsztattam. Megijedtem a felismeréstől – Takarodjon, amíg szépen mondom!! – mondtam, de ezzel csak az ijedségem akartam palástolni.
– El fogok menni… Veled. – közölte vészjóslón. Deidara kihasználta, hogy még fogom a kezét és magához rántott:
– Yatori nem megy sehova, hm!! – kiáltotta oda, erősen szorítva magához. És hát… Én is erősen hozzábújtam. Nem akartam, hogy megint elvigyenek. Nekem az is elég volt! Én… Én itt akarok maradni Deidarával! Olyan nagy kérés ez?! Az emberek egészen megkedvelték Deidarát… Akkor miért vagyok gyilkosnak beállítva?! Bántottam másokat, mert útban voltak. De nem öltem meg senkit!!! Már a sírás fojtogatta a torkom, és elrejtettem az arcom Deidara kimonójában. Nem akarok gyenge lenni… Egyszerűen elegem van abból, hogy úgy kezelnek, mint egy gyilkost. Deidara a fejemre tette az egyik kezét, a másikkal az egész testem átkarolta.
– Akkor kénytelen leszek ajánlatot tenni. Vagy átadod a lányt, vagy kénytelen vagyok megsemmisíteni ezt a helyet, a műveiddel együtt. – mondta mindezt rezzenéstelen arccal, mintha valóban megtehetné. Deidara mélyen hallgatott. Istenem, ne… Ne add, hogy eltaszítson magától! Ugye többet érnek neki, mint a művei? Vagy még mindig az számára az első? Mi lesz? Kérlek, Deidara, védj meg… De… hiszen megcsókolt. Szeret. Úgyse mondaná, hogy…
– Vigyétek. – …mi? Deidara, ez… Te vagy? Lassan emeltem fel a tekintetem rá. Nem nézett rám, az ellenségeinkre figyelt. Vagyis… Az én ellenségeimre.
– Deidara… – suttogtam alig hallhatóan. Ő volt. Kimodta. Vihetnek. El… Tőle. A fickó és még két másik tag odajött hozzánk. Megfogták a kezem, leszedték Deidaráról, bilincset tettek a csulkómra, és elhúztak Tőle. És Ő csak nézett rám. Nem segített. Tekintete hideg volt és… Ellenálló… Elengedett. Nem vigyáz rám. Nincs anya, apa, aki közbelépjen. Nincs senki, aki megvédjen… Tehát nekem kell vigyázzak magamra.
– MOST AZONNAL ERESSZETEK EL!!! – üvöltöttem torkom szakadtából, majd kézjeleket formáztam, és életbe lépett az a jutsu, amit még Deidarával dolgoztam ki. Sokat segített benne. A testem körülvette a vízzel felerősített villám, egy páncél alakját felvéve. A villámok megrázták a két ANBU-t, így kiszabadultam. Mondhatni, mivel a bilincs még rajtam volt. Még két ninja és az az idegesítő ürge volt talpon. És… Deidara. A bilincs külön-külön vette fogságba a kezeim, hogy széjjel lehessen választani a kettőt, ha ki akarnak kötni, ne legyen esélyem jelet formázni. Úgyhogy, mintha csak az ostoraim tartanám a kezemben úgy csapkodtam a láncokkal.
– Azt mondtam, HOGY VELEM JÖSSZ!!!! – rivallt rám a férfi, majd megragadta az egyik lánc végét, megrántotta maga felé, mire én felé repültem, ő pedig behúzott a gyomromba. Reméltem, hogy majd talán segít. Ő. Azonban ezt… Hamar el kellett vessem.
– Idefigyelj, babus – fogta meg a nyakam – ha te meghalsz, és nem leszel egy új veszélyforrás, igencsak nagy az esélye, hogy én leszek a következő Tsushikage. Szóval gyere velem, és halj meg szépen. – suttogta a fülembe. Ez a gondolat… Oonoki-papa… Ő volt az, ugye? Aki bogarat ültetett a füledbe, ugye? Még mindig fogta a nyakam.
– NEEHEEE! – sikítottam, aztán az ANBU tag megkereste azt a pontot, amit ha erősen megnyom… Eláju… Lok….

Aljas védelem

Alakok. Kérdések. Hallom, de nem reagálok. Nem vagyok itt… Csapkodások, fájdalmasabbnál fájdalmasabb eszközök. Ostorcsapások. Fáj. Sajog a hátam, a testem minden porcikája fájdalomtól ég. Nem bírok megszólalni. Deidara… Hol vagy? Merre jársz? Mikor jössz? Mi történt? Azt hiszem, tudom. Deidara… Ő nem jön értem. Anya… Apa…. Valaki… Kérem…
– Utoljára kérdezem! – ragadta meg a hajam, és felemelte a fejem – Mik a valódi céljaid?! – ordította az arcomba.
– Hagyj… – motyogtam artikulátlanul. Újabb ostorcsapás. Nem szóltam semmit, csak tehetetlenül nyöszörögtem. Kezeim kétoldalt a falhoz kötve, a lábam összekötve, a padlóhoz láncolva, az egész testem a láncok tartották. Fájt, homályosan láttam, mozdulni nem bírtam saját akaratomból. Az izzadságcseppek mellett vér is folyt a testemen.
– Mára ennyi. Holnap meg keményebb lesz, úgyhogy ajánlom, hogy megtörj! – kiáltotta. Zúgott a fülem. Még nagy nehezen felemeltem a fejem, és eléggé homályosan kirajzolódott vallatóm alakja. Egy férfi. De nem tudom, ismerem-e. Ha akarnám, se tudnám őt beazonosítani. És most nem is akarom. Csak hagyjanak… Eddig bírtam, elájultam.
❄❄❄
A cellám falának döntve ébredtem. Sajgott a testem minden porcikája, mozdulni alig bírtam. Gyerünk kislány, kelj fel… A kezem a térdemre tettem, rátámaszkodtam, majd keserves kínok közepette felálltam. Kicsit meginogtam, nekidőltem a falnak. A látásom viszonylag helyreállt. Csend honolt körülöttem, ezért kis híján összeestem, mikor valami motoszkálást hallottam. Odalapultam a legsötétebb sarokba, és visszafojtottam a lélegzetem. Úristen. Ki az?! Mit akar?! Meddig voltam kiütve, máris visznek vissza vallatni?! Ne… Nem akarok menni!!
– Yatori? – hallottam meg a nevem. Te… Te vagy az…
– Deidara? – préseltem ki magamból. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, majd közelebb lépett, ahol már egy kicsit kirajzolódtak az arca körvonalai.
– Yatori… – susogta.
– Deidara… – suttogtam rémülten – Ne… Ne gyere közelebb! – lihegtem. Tombolt bennem az adrenalin, sokkal gyorsabban vettem a levegőt. Egy pillanatra megállt. Nézett. Engem.
– Yatori, kérlek… Ne félj, hm… – mondta halkan, kissé reményvesztetten. Nem szólaltam meg, csak óvatosan ráztam a fejem, és éreztem, ahogy az arcom az ijedtség torz vonásait ölti magára. Ugyanakkor… Éreztem. Oda akarok menni hozzá, megölelni, belebújni a karjaiba, a vállán sírni az elmúlt napok sérelmei miatt… De… Mi van, ha… Ha megint…?!
– Hagyj…! – csusszantam arrébb a fal mentén. Ő jött utánam.
– Yatori, nagyon kérlek… – nézett rám esedezően, a szemében pedig apró könnyek gyűltek – Ne félj! Megmagyarázok mindent, csak kérlek… Had öleljelek meg, hm! – mondta, és már nyúlt felém.
– Ne! – fordultam el. Félek. Szeretlek, Deidara, de már ott ül a vállamon a kétely, hogy megint cserben hagysz….
– Yatori… Könyörgöm! – ennyi volt, eddig bírtam, szeretem, áruljon el újra, de had érjek hozzá!
– Deidarahaa!!! – törtem utat magamnak a karjai között. Hozzá bújtam, szorosan magamhoz öleltem őt, érezni akartam, hogy itt van. És éreztem. A teste melegét, a ruhája puhaságát, az illatát, a haja selymességét, légvételének jellegzetes hangját. Közben már sírtam, patakokban folytak a könnyeim, nem érdekelt, hogy Deidara kimonóját könnyezem össze. Erősen a mellkasába fúrtam az arcom, azt akartam, hogy vigyázzon rám… Eleinte nagyokat lihegett a meglepettségtől, gondolom, nem azt várta, hogy egyszer csak letámadom. Aztán leeresztette a karjait a derekamra, majd az egyik felkúszott a tarkómra, úgy szorított magához. Teljesen hozzá simultam, és nem akartam, hogy elmenjen. Maradj itt, kérlek! Én nem tudom, mi lesz, ha megint itt hagysz…
– Csss, itt vagyok. Mostmár nem lesz baj, vigyázok rád… Nyugodj meg, és mindent elmondok, hm. – suttogta. Igyekeztem nem nagy zajt csapni, de hát ha az ember lányának a szerelme elárulja, majd egyszer csak feltűnik, lehet halkan sírni?! Még nagyban hüppögtem, sírtam.
– Deidara, fáhj…. – ennyit tudtam kinyögni. Fáj… Fáj mindenem, de a szívem fáj a legjobban. Nem vérzik, de nagyon rossz neki, és tele van fájdalommal, szeretethiánnyal, és… Szerelemmel… Szerelemmel, irántad, drága Deidara, csak kérlek… Ne törj össze mégegyszer… Ő a hátamat simogatta, csitítgatott.
– Elhiszem, és sajnálom, de sokkal könnyebben idejuthattam hozzád, ha azt hiszik, elárultalak, hm…. Ezért tettem, nem mondhattam neked, hisz úgy nem lett volna hiteles, és mindkettőnknek annyi. De minden azért volt, mert szeretlek, Yatori, és meg akartalak óvni, hm! Tudtam, hogy ha látszólag átadlak nekik, engem nem ellenségként kezelnek majd, és majdhogynem szabad bejárásom lesz hozzád. Bocsásd meg nekem, de mostmár itt vagyok! – susogta, és én szépen lassan felfogtam, mit mondott nekem. Mindez azért történt, mert szeret, és meg akar óvni… – De nem bántottak… Ugye? – motyogta. Úgy éreztem, most esek össze, de talpon maradtam. Megfogtam a kezét, és a hátamon lévő, egyik legmélyebb sebre vezettem. Kitapogatta, szinte láttam, ahogy elképedik,és gondolatban ad egy pofont magának – De hát… Úgy tudtam, mindig kap a bűnöző három napot, hogy magától megtörjön, utána nyúlnak durvább eszközökhöz, hm! – mondta, majdnem kiáltva, hangja elcsuklott, és hallottam, hogy… Sír. Miért sírsz? Nem bántottalak. Engem bántottak. Te is! Talán az fáj, hogy amit meg akarsz óvni, romokban hever? Hogy nincs már lelke, életereje, akarata, nincs apja, anyja, semmije? És te azt is tönkre tetted, ami volt neki. Még ha te védeni is akartál, Iwa no Deidara! De… Én szeretlek. Még ezek után is. Még így is – Yatori… Bocsáss meg nekem! Én… Én meg voltam győződve, hogy nem bántanak majd, hm! Ne haraguhudj… – szorított mégjobban magához. Letérdelt, engem pedig rántott magával.
– Ne hagyj itt! Nem akarok egyedül lenni! Nem akarok megint vallatást! Nem, nem akarohom! – motyogtam alig érthetően, bele Deidara mellkasába.
– Csss. Nézd, figyelj egy kicsit, elmagyarázom, hogyan tovább, hm! – suttogta a fülembe, mire ráemeltem a tekintetem, és figyeltem. Tényleg megvéd? Segít, kiszabadít? Deidara… Én még mindig… Bízok benned. Ne élj vissza vele!

A gyilkos menhelye

– Deidara, én… Én annyira féltem! Borzasztóan megrémültem, és kerestelek, de te nem voltál itt…! – sírtam még mindig. Magamon kívül ontottam a szavakat. Deidara ölében ültem, átöleltem, rádőltem. Ő megtartott, simogatott, csitított, kedves szavakat suttogott a fülembe, átölelt. Végre úgy éreztem, van, akihez mehetek, aki vigyáz rám. Csendben hallgatott engem, én pedig bele sem gondoltam, mekkora lelkiismeret furdalást okozhatok Neki – Deidara!
– Hm? – kérdezte kedvesen.
– Köszönöm. Hogy itt vagy, hogy meghallgatsz. – mondtam halkan, mégis őszintén. Picit közelebb húzott magához, és megsimította a karom.
– Ezt én mondhatnám, hm… – sóhajtotta.
– Miért? Nem értelek. – emeltem fel a fejem a mellkasáról, hogy ránézhessek. Ő is rám nézett, és szomorúan elmosolyodott:
– Mert tudtam, hogy elveszítelek. Tartottam tőle, hogy megharagszol, hogy többé hallani sem akarsz rólam, hogy eltaszítasz magadtól, vagy annyira összetörlek, hogy meggondolatlan dolgot teszel, hm… – mondta, és kihallottam a hangjából, ahogy a szeme előtt újabb és újabb variációk peregnek le. Egy gyengéd puszit nyomtam a szájára:
– Összetörtél. Teljesen. De most itt vagy. Bocsánatot kértél, és segítesz talpra állni. Tudod, ez a szerelem ennyire meghülyíti az embert, hogy még mindig bízok benned. – mosolyogtam rá.
– Yatori… Had csókoljalak meg! – suttogta, még mindig borzasztó közelről. Válaszul lehunytam a szemem. Nem kellett sok idő, finom, forró ajkak tapogatózását éreztem, amiknek azonnal megadtam magam, és hagytam, hogy Ő a karjaiban tartva, ilyen sok dolog után adjon egy megnyugtató, mézédes csókot. Istenem… Rettentően élveztem, és jól esett. Csak hát a sebeim miatt nem tudtam átkarolni a nyakát, vagy a hajába túrni, mivel felfelé nem igazán megy a nyújtózkodás. Így a kezeim a mellkasán pihentek, és ahogy mélyült a csók, úgy markoltam bele Deidara ruhárába. Csak szét kellett válnunk, mert ahogy magához húzott, érintette az egyik sebet, mire felszisszentem.
– Ne haragudj, hm! Mondom, hogyan tovább, rendben? – suttogta.
– Ühüm! – dőltem ismét a mellkasára.
– Most elmegyünk, én vissza a műhelyembe, te pedig csatlakozol az Akatsukihoz. Ott majd valamilyen szinten védve leszel, távol a falutól. Én utánad megyek két hónap múlva, mert feltűnő lenne, ha egyszerre, ugyanabból a faluból érkeznénk, hm. Ott újra együtt leszünk, és vigyázhatok rád. – lehelte az utolsó mondatot a nyakamba – Igyekezzünk, még valakiknek feltűnik, hogy eltűntem, hm. – mondta, majd óvatosan elengedett, segített felállni. Aztán egy árnyékos sarokba nyúlt és ide adta a… A táskám – Ezt otthon hagytad, hm! – mosolygott. Ki nyitottam: néhány yen, egy váltás ruha, a regényeim, és még némi kaja is volt benne.
– Akkor én most átöltözöm, de előtte egy hatalmas köszönömmel tartozom! – mondtam és egy nagy puszit adtam neki. Ő csak elvigyorodott, (de amolyan fülig érő, szerelmes vigyor volt az) aztán nem is kellett mondjam, elfordult, háttal nekem. Azonnal átöltöztem, rekord gyorsasággal, gyorsabban, mint mikor az éneklős este után öltöztem – Kész! – néztem végig magamon.
– Gyors voltál, hm! – fordult meg, majd megfogta a kezem – Mennyire tudsz mozogni? – kérdezte és megsimította az arcom, majd kibogozott egy fehér tincset. Igen, nem voltam a legjobb állapotban. A ruhámat már ugye lecseréltem, de szanaszét volt szakadozva, a hajam pedig egy  szénekazallal vetekedett.
– Megvagyok. Néha belenyilal a fájdalom, de járni biztosan, meg talán futni is tudok. – bólintottam.
– Remek, hm! – mosolyodott el halványan – Gyere! – húzott maga után.
– Katsu! – mondta határozottan Deidara, mire három rács rezegni kezdett.
– Csak nem…?
– De! – húzta ki magát – Icipici robbanások, amekkorának hangja sincs, hm! – nézett rám nagy büszkén – Mehetünk? – suttogta halkan. Néztem a szemébe, hogy aggódik értem, hogy a javamat akarja.
– Még itt vagyunk? – mosolyodtam el, mire megfogta a kezem, majd már a rács túloldalán voltunk. Húzott maga után, vezetett, de valamiért nem akarom tudni, honnan ismeri annyira ezt a helyet… – Deidara! – szorítottam egyet a kezén. Megfordult, közelebb lépett hozzám – Mi van az ANBU-val? Ők mikor jönnek? Mindig ellenőriznek… – kérdeztem, de az utolsó mondat inkább szitkozódásnak hallatszott. Deidara kihúzta magát:
– Művelődnek, hm! – vigyorgott. Ez is erőt ad nekem. A magabiztossága. A bátorsága és… És a szerelme. És itt nem magamra gondolok. Hanem a benne lévő érzésre.
– Ügyes. – biccentettem. Adott egy puszit a homlokomra, majd mentünk tovább.
❄❄❄
– De veled mi lesz? Mit fogsz csinálni két hónapig? És én hogy kerülök az Akatsukiba? – fogtam meg a karját, mikor már biztonságos távolságra voltunk… Mindentől. Ő közel húzott magához, arca közelített az enyémhez.
– Csss… – simította meg az arcom – Miattam ne aggódj, tudod, mindenből kihúzom magam, hm! Te viszont… Csak azért vagyok hajlandó az Akatsukiba küldeni téged, mert már láttam, mire vagy képes, mikor dühös vagy. Akkor láttam, hm… – tudtam, mire gondol. Mikor Oonoki-papára támadtam – Vigyázz magadra, most nem leszek ott, hogy vigyázzak rád, hm. Ettől függetlenül szerezz egy biztos pontot, de ne bízz senkiben sem, hm! – mondta, és a hangja ellentmondást nem tűrő volt és kemény – Rendben? Ígérd meg ezt nekem! – suttogta. Közel volt az arca. Megcsókoltam őt. Hosszan, szenvedélyesen, reményteljesen, hogy nem ez az utolsó alkalom, amikor Deidara csókját érzem az ajkaimon.
– Megígérem. Találkozunk két hónap múlva! – suttogtam – De vigyázz magadra! És… Ne cserélj le… Kérlek! – pirultam. Erre pedig megkaptam az utolsó búcsúcsókot…

Törött szárnyú madár (Deidara)

– NEEEEHEEE!!! – hallottam, ahogy sikít, tudtam, hogy ez nekem szól, hogy segítsek neki. És szívem szerint már rég ott lettem volna vele, magamhoz szorítom a törékeny kis testét, hogy senki se érhessen hozzá, hm! De nem tehettem, muszáj volt parancsolnom magamnak. Nem szúrhatom el! Yatori múlik rajta… És néztem. Hogy már nincs eszméleténél, hogy elviszik őt, hogy mindegyik képen diadalittas mosoly duzzad. De nem bántják majd. Ez az egyetlen, ami nyugtat, hm. Minden bűnöző kap három napot, hogy magától megtörjön. De én már holnap érte akarok menni, hm! De most még uralkodnom kell magamon és nem utolsó sorban színészkednem. A lehető legrosszabb színdarabot, vagyis hogy eltaszítom magamtól az egyetlen embert, akit szeretek, hm!
– Köszönjük, Deidara-san! – hajolt meg egy még nálam is fiatalabb ninja. Chunnin kabát volt rajta – Nem tudja, mennyire megkönnyítette a dolgunkat! – te pedig nehezíted az enyémet, kölyök, hm!! Ch… Naiv… Belül már tomboltam, dühöngtem, és belső énem nagyban dübörgött odabent, hogy még most menjek Yatori után, amíg van esély. De akkor ez egész terveknek lőttek, hm. Nem, nem mehetek utána, bármennyire is nehéz. És mikor ott leszek… Szeret majd? Vagy megutál, elküld, nekem esik, híremet sem akarja majd hallani? Egy világ dőlt össze benne, ezt azonnal láttam, mikor rám nézett, mert kimondtam, hogy… Vihetik, hm…
– Deidara-san! – szakított ki a gondolataimból az a kölök, aki annyira hálás nekem. Épp csak legszívesebben a C3-al nyírtam volna ki az összeset, hm!!! Ugyanakkor a gyerek úgy segített, hogy nem tudott róla, hm. Ez a baráti hangnem, amit megütött, tetszett mind nekem, mind a többi ninjának, akik nem mentek… Vele. Így ők is szolidabb hangon beszéltek velem, nem úgy, mint egy ádáz ellenséggel, ami mondjuk várható volt, hm. Bár az, hogy először nem engedtem el Yatorit… Az még gyanús lehet, hogy készülök valamire. Yatori… Hirtelen éreztem a kezem között ruhája anyagát, a jellegzetes éjszaka illatát. Felkaptam a fejem, ezzel egyidőben megráztam azt. Ő most nincs itt, hm…
– Mondd, hm! – pillantottam a kölyökre. Bár ez a fejrázás felkeltette mindenki érdeklődését. Francba!
– Megkérhetném Önt, hogy itt maradjon? – kérdezte kedvesen.
– Persze. De tegezz nyugodtan. – intettem neki. Hogy erre miért volt szükség? Egyszerű. Ezzel is erősítem a “nem vagyok ellenség” helyzetem. Ami most nem kicsit jött jól, hm. Bár érdekes lesz hallgatnom a “Deidarára”, hiszen engem csak Yatori hív így. Mindenki más “Deidara-sannak” szólít, ami felőlem maradhat is így, de… Yatori megér nekem ennyit, még többet is, hm! – Ha megbocsátanak, még nem reggeliztem, hm. – intettem, majd a konyha felé vettem az irányt. Pedig elhiheted, legszívesebben páros lábbal rúgtam volna ki mindet egyesével, hm!! Csak hát akkor oda minden. Úgyhogy beléptem a kis helységbe, és… És a kis pulton még a Yatori által készített finomság volt. Amit reggelire szánt nekem… Ne tudd meg, hogy fájt a szívem, hm! Felemeltem az egyik rizsgolyót. Azonnal rám tört az emlék, hogy megszólalni alig tudtam a megpepettségtől, utána pedig szenvedélyesen csókoltam az ő ajkait… Yatori átkarolta a nyakam, viszonozta a csókom, csak… Csak! Csak ti berontottatok, és mindent tönkrevágtatok, hm!!! És… Bár én adtam oda nektek Őt, úgy érzem, ti vettétek el tőlem, hm. Beleharaptam az édességbe. Finom, mégis… Van benne valami irdatlan keserű, de ez nem Yatori hibája, hm… Holnap este megyek Yatoriért. Addig csak kibírom valahogy. És remélem, ő is…
❄❄❄
– Jó reggelt, Deidara! – kukkantott be a kissrác a szobám ajtaján. Az ágyamon feküdtem. Hanyatt voltam, félig magamra terítve az a pokróc, amin Yatori aludni szokott. Illetve, mióta megcsókoltam, velem alszik, hm. Akarom mondani, aludt… A textildarab mint mindig, most is az ő illatát árasztotta. Hanyatt feküdtem, és kissé sértődötten pillantottam a kölyökre:
– Neked is, kölyök, de hálás lennék, ha nem fedeznéd fel a házam minden zugát, hm! – morogtam, kihangsúlyozva a “házam” szót.
– Kölyök? – pislogott – Pedig te sem vagy éppen aggastyán. – közölte. Öhm… Igen, a magam kis 19 évével nem számítok idősnek, aminek nagyon örülök, hm.
– Mert? Te hány éves vagy, hm? – tudakoltam.
– 15.
– Kölyök, hm. – nyugtáztam a dolgot. Bár ennyi erővel Yatori is kölyök, mivel ő 17. De ő más, hm… De… Elvileg reggel van, nem? Akkor még egy kis idő… És újra látom őt, hm!
– Ugye nem baj, hogy mivel éhesek voltunk, kicsit főzőcskéztem a konyhában? – mutatott az említett helyiség irányába. Pillanatok alatt talpon voltam:
– Hogy mit csináltál?! – vettem fel a harci pózt. Mit gondol, mi ez, hotel?! Bezzeg mikor gyakorta robbantgattam a faulban, a közelébe se jött senki ennek a helynek, nemhogy még meg is vendégelje magát, hm!!! – De igen, baj! Azt még eltűröm, hogy itt vagytok, de ez nem svédasztal, önkiszolgáló étterem, de mégcsak nem is hotel, hm!!! – kiabáltam. Kicsit úgy éreztem, visszatért a régi énem. A folyton robbantgató, dühös, kiabálós, csak a művészetének elő Deidara. Nem pedig az aki Yatorit öleli és csókolja… A kölyök meghátrált. Persze a hangzavarra a társai is felfigyeltek, nem is olyan soká feltűnt mind a három az ajtóban. – Mi történt?! – kapkodta a fejét az egyik köztem és a gyerek között.
– Na ide figyelj!! – mutattam rá, és a lehető legarrogánsabb hangom vettem elő – Ez az én házam, ha akarsz valamit, hozzám fordulsz, hm!!! Szóval nem ajánlom, hogy újabb magánakcióba kezdjetek, mert mind a négyen repülni fogtok, hm!!! – ordibáltam. Elvették tőlem Yatorit. Ez már önmagában nagyon idegesít, hogy nem lehetek vele, hogy nem vigyázhatok rá, hm. De hogy még a saját házamban sem hagynak nyugton?! Ez azért több, mint sok!!! Hm!! Azok meg behúzták fülük, farkuk, és a bejárat elől nem mozdult egyik se. AZÉRT, HM!!!
❄❄❄
– Engedjetek ki. Sétálni akarok, hm. – közöltem teljesen hidegen a (még mindig!!!) lakásomban tartózkodó ninjáknak. Már javában besötétedett. Nem várakoztatom tovább Yatorit. Vagy inkább saját magam, hm…
– Nem lehet, Deidara-san. – rázta a fejét az egyik. Hehe, ő sanozik.
– Ch… – morogtam, majd visszamentem a nagyterembe. Ott, ahol a Senjuk és Uchihák találkozása van. Valamiért sejtettem, hogy jól fog jönni, ha nem csak egy kijárata van az én kis birodalmamnak, hm! Tisztára, mint egy rókalyuk… Persze hagytam egy agyagklónt az majd elszórakozik velük, hm. Csillagos volt az égbolt, pont olyan, mint amit Yatori szeret. Imádja nézni a csillagokat. Én pedig előszeretettel mentem ki vele, hogy egymás mellett feküdve felfedezzük a csillagképeket. Illetve csak Yatori, én csak mosolyogva hallgattam, ahogy kivirul, és örömmel szólongat, vagy bökdösi a vállam, hm. Aztán néha elaludt a nagy csillagászatban, ilyenkor a karjaimba vettem és bevittem a szobánkba. Olykor a nevemet mondogatta, vagy éppen belemarkolt a ruhámba, esetleg mosolyogva bújt hozzám. Ilyenkor nem voltam biztos benne, hogy alszik, hm… Megráztam a fejem. Most nincs idő az ironikus visszaemlékezésre!
❄❄❄
Azt gondolom, nem kell mondjam, hogy kiiktattam a zavaró tényezőket, pontosabban az ANBU tagokat, hm. Már csak Őt kell megtaláljam. De kezdek… Félni. Hogy ő mit szól majd hozzám. Remélem, nem tett semmi meggondolatlan dolgot, hm…
Félhomály uralkodott az egész épületben, a cellák a földszinten, kicsit megsüllyedve vannak errefelé. Hogy ezt honnan tudom? Nem egyszer akartak már ide betuszkolni. Hát nem sikerült, hm! Végigszaladtam a cellák előtt, remélve, hogy meglátom a fehér hajzuhatagot. Ez már nagyon a folyosó vége… De mindent megnézek, hm! Aztán motoszkálást hallottam, ami azért volt furcsa, mert már az összes többiben csend honolt. Kinek miért… Odalopóztam a rácsok széléhez, és bekukucskáltam. Fehér, hosszú haj. És azok az erőtlen nyöszörgés. Állni alig tud.
– Yatori? – kérdeztem halkan. A lány megdermedt. Pedig tudom, hogy ő az, hm!
– …Deidara? – jött az erőtlen válasz. Óh, hál istennek, Yatori, te drága! Végre megvagy! Boldogan sóhajtottam fel. Icipici robbanóanyagot helyeztem el a rácsok felső végére, majd az egykezes pécset után már szabad kézzel is szét lehetett feszíteni a rácsokat annyira, hogy beférhessek. Közelebb léptem a lányhoz.
– Yatori…
– Deidara… Ne… Ne gyere közelebb! – préselte ki magából. Megálltam. Tessék? Mármint, számítottam rá, hogy ez lesz, de… Au. Ez… Ez fáj, hm… Néztem az arcát. A minimális fény inkább az én arcom világította meg, az övéből alig látszott valami. De a nagyra nyílt szemei… Mindent elárultak, hm…
– Yatori, kérlek… Ne félj, hm… – suttogtam. Mit…? Mondd, mit mondjak, mit tegyek, hogy ne félj tőlem?! Hm?
– Hagyj…! – csúszott arrébb. Nem, nem hagyom annyiban, hm! Mentem utána. Pár lépés volt mindkettőnké, ám ez hatalmas távnak tűnt.
– Yatori, nagyon kérlek… Ne félj! Elmagyarázok mindent, csak had öleljelek meg, hm! – suttogtam, és a szemem már párásodott. Nem, valóban nem vagyok a sírós fajta, de… Közben nyúltam érte, hátha meggondolja magát.
– Ne! – fordult el teljes testtel. Miért nem…?!
– Yatori, könyörgök… – mondtam, és nem tudtam, mit tehetnék még.
– Deidarahaa! – mondta majdhogynem kiáltva, majd hirtelen megölelt. Átnyúlt a karjaim alatt, a hátamon pedig a ruhámat markolta. Olyan hirtelen ért a dolog, hogy kellett egy kis idő, mire felfogtam, mi történt. Akkor viszont egyik kezem a derekára, másik a tarkójára csúszott. Itt vagy. Itt vagy! Szeretsz? Ugye azért öleltél meg, ugye azért? Hm?
– Csss, mostmár nem lesz baj, vigyázok rád… Nyugodj meg, és mindent elmondok, hm. – csitítgattam. Ott sírt, szipogott a vállamon, én nyugtattam, és… Örültem? Hogy újra látom őt.
– Deidara, fáhj… – ennyit bírt kinyögni szegény. Igen, igen, tudom, hog fáj neked, és erről én tehetek…
– Elhiszem és sajnálom, de sokkal könnyebben idejuthattam hozzád, ha azt hiszik, elárultalak, hm. Tudtam, hogy ha látszólag átadlak nekik, nem ellenségként kezelnek majd, és majdhogynem szabad bejárásom lesz hozzád, hm! Mindez azért történt, mert szeretlek, Yatori, és meg akartalak óvni, hm! – suttogtam a hajába. Ami… Kócos volt. A ruhája koszos, a teste megfáradt… Mégis…? – De nem bántottak… Ugye? – kérdeztem félve. Ő egy kicsit abbahagyta a szipogást. Megfogta a derekán pihenő kezem, és vezette azt. A hátán állt meg, ahol… Egy… Egy mély vágás húzódott. Yatori… Én… Én… Én ezt nem… A szemeim megteltek könnyel, és elsírtam magam, hm… Magamhoz öleltem őt, fájt, hogy nem tudtam vigyázni rá. És ami tervem… Még eg  ideig nem is fogok tudni. – Yatori, én… Meg voltam győződve, hogy nem bántanak majd, hm! – mondtam, de a hangom elcsuklott. Letérdeltem, rátottam magammal a földre. Hozzám bújt. És én hozzá. Kedves szavakat suttogtam neked. Te a mellkasomnak dőltél, rám bíztad magad, hagytad, hogy megtartsalak – Yatori… Had csókoljalak meg! – suttogtam neki. Ő rám nézett azokkal az éjkék szemeivel, majd lehunyta azokat… Lassan, finomat közelítettem hozzá, majd mikor láttam hogy ő is szeretné, szenvedélyesen megcsókoltam. Olyan jól esett a karomba zárni, csókkal nyugtatni őt…
Te drága Yatori… Most elmegyünk. Csak azért engedlek oda, mert tudom, hogy megállod a helyed, hm. Még nem tudod… De találkozunk két hónap múlva… Az Akatsukiban, hm.

Kutatokikakunouchi

Bár kicsit (kit akarok átverni. Rohadtul!!) fájt a szívem, hogy Kurocushit nem kereshetem meg,  azért elindultam… Valamerre. Könyörgöm, egy bűnszervezethez akarok csatlakozni, csak nem a kocsma mögött rendezkedtek be!! Bár, mivel 99%-ban férfiak alkotják, nem is olyan elképzelhetetlen… Ötlet? Foggalmam nincs, ergo marad a jó öreg kérdezősködés. Áá, nem, nem vagyok feltűnő, hogy egymagam akarom megtalalálni egy bűnszervezet rejtekhelyét, neeem… Hát most na, kicsit meresztették rám a szemüket és kész. Nagyon nem hatott meg, az már inkább, hogy sehol semmi hasznos információhoz nem jutottam. Nincs valami… Akármi? Mondjuk egy evőpálcika, amit ha elhajítasz, elvezet az Akatsukihoz? Jó, ez elég satnya elmélet… Ajj, annyira hálás lennék csak egy kis eligazításért! Na jó. Mi az Akatsuki célja? Tudtommal nemrég alakult, tehát még valami nagyon konkrét nincs. Deidara, mit csinálsz? Merre, hogy vagy most? Ha itt lennél velem, biztos magadhoz ölelnél, megpuszilnál, megcsókolnál… De nem vagy itt! Egyedül kell megoldjam a dolgokat! Úgyhogy! Irány a következő kajálda!
– Jónapot! – húztam arrébb a gyöngyfüggönyt. Egy idős hölgy volt bent érkezésemre felfigyelt.
– Mondd, kedvesem, mit adhatok? – mosolygott kedvesen. De a hangja… Áhh, azt hittem maradandó hallás károsodást fogok szenvedni!
– Öhm, tudja… – léptem oda a kis pulthoz. Nem kell azt mindenkinek hallani – …az Akatsuki nevű szervezetet keresem. Esetleg tudja, merre találom?
– Hmm… Ők kik? – pislogott a nénike.
– Heh? – motyogtam nagy értelmesen – Tudja, a jelük egy piros felhő, és…
– Jaaaj, hogy piros placsni kell! Hozom mindjárt! – mondja nevetve és eltűnik a konyhában. Deidara… Most nagyon hiányzol… Akarjam tudni, mit rendeltem?! Hamarosan rájöttem, mert két nagy epres palacsintával tűnt fel, nem is olyan soká a nénike.
– I-Izé… Én nem erre gondolta…
– Csss! – tette a mutató ujját a szája elé – Most egyél. Látom, hogy fáradt vagy.
– De kérem, itt egy kicsit félreértettük egymást… – motyogtam. Csak mert nekem gondolom ezt ki kell fizetni… Szerencsére jött egy új vevő, úgyhogy a mama vele volt elfoglalva. Én meg letettem a palacsinta árának a felét (gazdálkodnom kell a pénzemmel, jól van?!) a pultra, majd a palacsinta társaságában elhagytam a kis bódét. Hmm… Nem is rossz. Ez vajon házi eperlekvár? Jó, keresem az Akatsukit, és azon merengek, milyen lekvár van a kajámon… No comment.
❄❄❄
Banyek, há’ egy világhírű szervezetet keresek, hogy a jó életbe lehet, hogy senki nem tud róla semmit?! És még ha nagyon konkretizálom is a dolgot, csak én leszek nagyobb bajban. Remek… De! Előbb elpusztul a ponyt, aztán a sügér, és a remény hal meg utoljára! Úgyhogy! Következő! Ch… Piros placsni… Szerintem azt a kajáldát nagy ívben fogom kerülni…
❄❄❄
Ki lettem segítve. Annyi változott, hogy lejártam a lábam. Egy ilyen fárasztó nap után olyan jól esne, ha Deidara a karjaiba zárna, simogatna, adna egy csókot, és együtt aludnánk el. Odabújnék hozzá, a haját simogatnám, cirógatnám az arcát, mélyen belenéznék azokba a gyönyörű kék szemeibe… Hiába próbálom félretenni, mert mással kell foglalkozzak, mindig ott van a fejemben, hiányzik és vágyok rá, hogy velem legyen. És aggódom érted. Hogy hol lehetsz, mit csinálsz, minden rendben van-e, hogy gondolsz-e rám, szeretnél-e újra átölelni, megcsókolni engem? És még mennyi idő, míg újra látlak…
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal sétáltam a már félhomályban úszó utcán. Néhány épületből kiszűrődő fénycsóva és az utcai lámpák világítottak. Aztán valami fojtogatott. Mármint, nem fizikailag, helyesebb, ha úgy mondom, valami irdatlan erős chakrát éreztem, pedig nem vagyok érzékelő típusú. És kíváncsi jellememnek köszönhetően azonnal a chakra forrása felé indultam. Nem is én lennék, tekintve, hogy most Deidara sem tud megvédeni. Egy teázóból jött az a nagy hullám, és mikor beléptem, megláttam két… Akatsukist. Egy hosszú, fekete hajú és Sharinganos férfi, a másik meg úgy két és fél fejjel lehetett magasabb, mint én… Kék bőre volt, és ha nincs rajta a piros felhős köpeny, azt hiszem, megszökött a sushis bódéból. Hehe… Kék sushi! Nagy levegőt vettem, és “csapjunk bele a lecsóba!” életérzéssel mentem oda a két alakhoz.
– Elnézést. Önök az Akatsukihoz tartoznak, ugye? – mintha nem lenne egyértelmű… – Szabad? – mutattam le, hátha arra hajlandóak válaszolni. Mindkettő csak nézett. Már lassan szégyellem magam, hogy meszólítottam őket…
– Persze. – válaszolta fél óra múlva a Sharinganos. Halványan mosolyogva bólintottam, majd letelepedtem a két férfi közé. Legalább van esélyük megölni…
– Uraim, bár ez furcsán hangzik, szeretnék csatlakozni az Akatsukihoz. – közöltem határozottan és a lehető legnagyobb komolysággal. Hogy ehhez nekem mennyi lélekjelenlét kellett… A fekete hajú rezzenéstelen arccal nézett, a kék sushi meg elvigyorodott.
– Igen? Na és miért? – kérdezte gúnyosan, majd összefonta az ujjait és az állat pihentette rajta, közben minden mozdulatom figyelte.
– Egyszerű. Kőrejtekből származom, a Tsushikage megölte a családom, mire én megtámadtam őt és a falut. Azóta szökött ninja vagyok. Szeretnék egy biztos pontot. – mondtam halkan és felmutattam az áthúzott kőrejteki fejpántom. Mindkettő bólintott.
– Nem garantálunk semmit. De velünk jössz. – bólintott a Sharinganos.

Egy életem, egy halálom

-Jól behúztad magad a csőbe! Most vagy tényleg Akatsuki tag leszel, vagy ki leszel nyírva! – nevette a kékség, azaz Kisame. Az a vigyor… Ha nem egyedül lennék, teljes felelősséget vállalva magamért, és Deidara itt lenne, hát én elbújnék mögé ez elől a vigyor elől… A másik olyan fapofát vágott végig, mint annak a rendje! Annyira látszott, hogy titkol valamit amihez minden nap egy álarcot vesz fel… De tuti abba a hitben van, hogy ő milyen profi… Hát… Nem.
– Akatsuki tag akarok lenni. Azért mentem oda hozzátok. – válaszoltam komolyan.
– Ugye tudod, hogy arra van kisebb esély? – sandított rám Kisame.
– Tudom. De sohasem a százalékos esélyt figyelem, mikor teszek valamit. – válaszoltam.
– Egyszer ez lesz a veszted, kislány! – vigyorodott el… Még jobban.
– Miért, mekkora volt az esélye egy évvel ezelőtt, hogy egy halpofa oldalán fogok sétálni? – nevettem fel, azonban Kisame nem nevetett – Ne vedd komolyan. Csak éreztetni akartam az élet iróniáját, és hogy tényleg nem az számít, mekkora eséllyel indulsz. – vontam meg a vállam. Ő továbbra is összehúzott szemekkel figyelt engem. Hát na. A halak nem a humorukról híresek…
– Van benne valami. A legmeglepőbb dolgok mindig akkor történnek, mikor esély sincs rá. – jegyezte meg Itachi-senpai, hátra sem fordulva. Szóval csak fülel. Ezzel azért jobb lesz vigyázni.
❄❄❄
Késő estig sétáltunk, mire elértük a rég áhított Akatsuki búvóhelyet. Lejártam a lábam, nem szóltam egy szót sem, nehogy puhánynak tűnjek.
– Egyenlőre fogolyként kell, hogy kezeljünk téged, amíg fel nem mérjük a képességeid, és Pein meg nem hozza a döntését. Bocsi. – mondta Itachi, az utolsó mondadot suttogva. Igen, érdekes lenne ha a bűnöző elnézést kér a fogolytól… De ahogy látom, az ő szíve helyén van. Akárcsak Deidaráé. Ki tudja, lehet jól kijönnek majd! Hát… Én és az ártatlan jóindulatom.
– Semmi baj! – ráztam meg a fejem – Teljesen érthető, hiszen nem ismertek, nem sokat tudtok rólam, ép eszű vezető nem engedi, hogy egy ilyen egyén szabadon fel-alá járkáljon egy főhadiszálláson. – mondtam Itachinak majd megeresztettem egy halvány mosolyt. Az Uchiha biccentett.
– Logikád az van. – ez most bók tőle? Nem tudom, de jól esett – Kövess! – adta ki az utasítást, én pedig szó nélkül lépkedtem utána. Elmentünk egy csomó ajtó előtt, mindegyik más volt. Mármint nem kinézetre, hanem egyik mögül finom, míg máshonnan rémes szagok jöttek ki, zörejeket hallottam, és néhol ördögi kacajt.
– Nyugodj meg. Ez csak…. Orochimaru. – fejezte be, mintha társa helyett szégyellné magát.
– Orochimaru?! Az őrült jutsumániás biológiai tudós, aki embereken kísérletezik?! – torpantam meg. Erről nem volt szó!!!
– Igen… Ő. – sóhajtotta Itachi – Iwagakuréba is eljutott a híre, mi? – pillantott rám. Nem néztem a szemébe. Kőrejtekben külön tanítják, hogy egy Sharingan használóval szemben ne nézzünk a szemeibe, mert a jutsuik alapja a genjutsu. Így inkább a fekete haját figyeltem, ami – bár fiatalnak látszott – mintha rejtett volna egy-két szürke hajszálat is. Mik lehetnek a háta mögött? Nem tudom, de ő igencsak sántít nekem, és valami azt súgja, ő nem ide való.
– Igen, eljutott a híre, és szerintem megkockáztatom, hogy a legnevesebbek között van. – bólintottam. Itachi bűnbánóan lehunyta a szemeit, majd intett, hogy haladjunk. Egy ajtó előtt megállt. Bekopogott. Mikor az kinyílt, egy csomó kínzófegyver és eszköz tárult a szemem elé. Ugye nem itt akarnak elszállásolni?! Deidara!! Félek! Aztán egy narancs hajú egyén lépett elő, de szerintem több volt a piercing az arcán, mint a bőr…
– Ez ki? – mutatott rám. Én csak amolyan “he?” fejjel pislogtam. Mi az, hogy “ez”?!
– Az Akatsukihoz akar csatlakozni. – szólalt meg Itachi – Komochi Yatori. – a vasgardrób végigmért. Olyan fapofával néztem, amilyennel tudtam.
– Holnap kiderül, mit tud. Valamelyik Akatsuki taggal kell majd megküzdenie, hogy lássuk az erőnlétét. Utána majd tárgyalhatunk. – mondta monoton hangon. Vajon nagyon megharagudna, ha elkezdenem csavargatni az egyik vasdarabot, hátha fog egy rádióadót? Olyan hangon beszél, mintha nem is lenne saját tudata. Ennek ellenére ő a vezér. De hogy miért…? Jó volna tudni, de ha most nekiállok pofázni, szerintem nem érem meg a holnapot, tehát irány Itachi után! Az Uchiha egy kicsi szobába vezetett, a falak… Voltak egyáltalán? Hát, egy kisebb “barlangszoba” volt, a kő be-benyúlkált a helyiségbe, néha lecsöppent egy-két vízcsepp, párás volt a levegő, és aligha volt téglatest, vagy kocka alakja a szobácskának. Világításnak mindössze az a néhány beszűrődő napsugár számított, mivel a sziklafal meg volt repedve, egész a felszínig, így néhány sugár utat törhetett magának a kicsi, ám de sok résen keresztül. De csak az egyik fal mentén voltak ezek a repedések, így a szoba nagy része sötétbe burkolózott. Itt kell lennem? Holnap… A napsugarakból ítélve már lemenőben van a gazdájuk. Tehát… A holnapon múlik minden. Ha nyerek, nagy az esélye, hogy Akatsuki tag leszek, és nem is olyan soká újra láthatlak, téged, Deidara! És ezeket neked is ki kell majd állnod? Neked is keresztül kell menned ezen? De… Én itt leszek és segítek neked! És… Ha nem nyerek… Ki szól majd Neked? Hogy ne gyere, mert nincs miért? Ha nem nyerek, ezek megölnek. Tehát mindenképpen győzi kell! Nem akarom összetörni Deidarát. Így is… Milyen nehéz lehetett neki… Rezzenéstelen arccal átadni azoknak, akik fenyegetnek. Nem okozhatok csalódást neki! Meg hát… Újra át akarom ölelni, a csókját érezni az ajkaimon, kedves szavakat súgni neki… Magam mellett akarom tudni őt. Úgyhogy kislány, holnap ügyes legyél!
– Nos… Az ajtó előtt mindig lesz valaki, ha esetleg kéne valami. – jegyezte meg Itachi, kiszakítva gondolataim tengeréből.
– Ma ki lesz? – fordultam felé.
– Azt hiszem, Kakuzu.
– Értem. Köszönöm. Majd… Majd ha kiderülne hamarabb, ki lesz az ellenfelem, megtennél annyit, hogy szólsz? – pillantottam rá.
– Miért? Úgy könnyebb neked? – méregetett gyanúsan.
– Nem. Egyszerűen csak tudni akarom, mire számítsak, na meg kéne valami stratégia is. – merengtem.
– Meglátom, mit tehetek. – biccentett az Uchiha, majd kiment a szobából, bezárva az ajtót.

Híd az Akatsukiba

 

…Hidan. Itachi úgy adta tudomásomra, ki lesz a holnapi ellenfelem, hogy senkinek nem tűnt fel. Főleg nem Kakuzunak, mivel vele beszélte meg. És lehet az teszi, hogy senki sem akar megölni, de… Jó előérzetem van. Jaj, drága Deidara, ugye te is jól vagy? Illetve… Jobban, mint én… Mert hát azért nem akkora nagy élmény amikor egy vizes barobában (barlang+szoba=baroba. Mivel nincs rendesen kialakítva, mégis kicsit szoba “alakja” van) ücsörögni, a nadrágom az átázott a padlóra (az egyáltalán? Hm… Szerintem inkább csak útba akadt, azért lett feltúrva, de a padló erős kifejezés…) kicsapódó víztől. Magamra néztem, majd levettem az alkarvédőim és párna gyanánt felhasználva ráhajtottam a fejem. Azt hiszem, úgy aludtam el.
❄❄❄
Reggel egy ugrással keltem. Igen, jól olvastad, ugyanis mély álmomból (Deidarával álmodtam. Csókolt, ölelt, és suttogott valamit a fülembe, amitől elpirultam, csak már nem tudom, mi volt az… Eeehehee, világ, te gyarló!) az keltett fel, hogy valaki úgy dübörög az ajtón, mint egy… Egy… Egy Doton technika! Igazából ironikus dolog ez. Mikor Deidaránál először aludtam, egy robbantással keltett. Ezek meg dübörögnek. Egyre jobb….
– N-Naa, fent vagyok! – próbáltam túlkiabálni az amúgy is halláskárosító zajt, amit többé kevésbé sikerült is, legalábbis nem sokkal a kiabálásomra rar, abbamaradt. Hál istennek…
– Jó reggelt! – nyitott be Itachi, mellette Kisame. Szerintem nem nehéz kitalálni, melyik verte az ajtót…
– Öhm, neked is! – motyogtam. Én vagyok most a fogoly és egy wc tartályban aludtam, ezen kívül édes álmomat is félbeszakították egy kiadós zajolással. Nagyon jó a reggelem, tényleg… Felém nyújtotta a kezét, amit – bár valamilyen szinten bízok benne, Deidara mondata csengett a fülemben – nem ragadtam meg, a térdemre támaszkodva álltam fel. Felegyenesedtem, majd Itachira néztem. Ő az arcomat fürkészte.
– Látom, azért nem vagy te olyan bolond és végtelen, mint amilyennek tűnsz. – jegyszte meg. Ha tegnap nem lett volna kedves velem, most közöltem volna, hogy “ezt meg se hallottam”. De nem vesztem szem elől a tegnapi cselekedeteit, hogy igenis emberként bánt velem, és még szívességet is tett nekem. Az ajtóhoz lépkedtem kezemben az alkarvédőm, amiből… Csavarni lehetett a vizet… Csak a nagy sietségben elém került egy Samehada.
– Hova, hova? – vigyorgott Kisame.
– Harcolni. Hova máshová? – mondtam én is egy harcias vigyorral az arcomon. Csak kordult egy nagyot a gyomrom.
– Van benned spiritusz, kölyök. – vigyorgott továbbra is.
– De enned kéne, ha nem akarsz összeesni! – mondta Itachi – Addig kérlek, maradj itt, nemsoká hozom az ételt. – mondta faarccal, mégis a hangja kedvesen csengett. Elmosolyodtam az orrom alatt, majd bólintottam. Megfordultam és visszamentem a “cellámba”. Odasétáltam a repedésekhez, mikor már becsukódott az ajtó mögöttem. Már javában fickándoztak a napsugarak befelé, ezzel megrepedt oldalt arany színbe vonva. Még ennek is megvan a szépsége… A kicsapódott víz megcsillant a sziklafalon. Csillog… Mint Deidara szeme. És olyan arany színű, akárcsak Deidara haja. Olyan gyönyörű… És megint ott lyukadok ki, hogy eszméletlenül hiányzik és vágyom az ölelésére, az érintésére, a csókjára, hogy velem legyen…
– Meghoztam a reggelit! – nyílt ki az ajtó, és Itachi lépett be. Megpördültem a tengelyem körül, majd elvettem a kis tálcát, amit az Uchiha a kezében tartott. Egy pohár tej, meg három rizsgolyó. Hát, több mint a semmi!
– Köszönöm! – modtam csillogó szemekkel, majd neki dőltem a napsugarak áztatta falnak és falatozni kezdtem. Itachi még megnézte, ahogy megeszem az első falatot, majd távozott. Persze, hogy nem nyeltem le, ennyire hülye nem vagyok! Akármit tehettek bele… Beleszagoltam a rizsgolyóba. Semmi. Ugyanaz az édes illat, mint bármikor máskor. A tej is ugyanolyan és az íze is hétköznapi. Hát… Akkor most vagy meghalok ételmérgezésben vagy szénhidrátot és fehérjét viszek a szervezetembe. Melyik a valószínűbb?
❄❄❄
– Kész vagy? – kopogott be az Uchiha. Bólintottam, majd felvettem a tálcát, amit – miután teljesítette szolgálatát – a földre raktam. Követtem, ezúttal az ajtón kívülre is.
❄❄❄
A napsugarak ki akarták égetni a szemem, a hirtelen fénytől egy kis ideig nem láttam semmit. Aztán kitisztult egy-két dolog. Például hogy egy erdő közepén vagyunk, egy pici tisztáson, az Akatsuki körben áll, és Hidan már lengeti a kaszáját, majd mikor meglát, meglódul felém….

Még meghalhatok, már meghaltam

Amint érzékeltem, hogy közeledik, felugrottam. Na, mostmár én is elmondhatom hogy találkoztam a kaszással… Azonban Hidan pengével felfelé állította a piros fegyvert, pont oda, ahogy érkeznek kellett. Előkaptam egy kunait, amire drót volt erősítve, majd a legközelebbi fának dobtam. Hát nem sokon múlott, hogy a kaszában landoljak! Csak így, a fán kötöttem ki. Hál istennek! Egyszerre három tőrt dobtam felé, amit kisebb táncikálással (egyet a kaszával, kettő elől meg elugrált) kivédett. Ez nulla, Yatori, vaalmit mutass, mert ez eddig semmi! Így aztán várhatod, hogy bevegyenek! Hidan meglódítótta a kaszáját, mire a kezemben megjelent a két jól ismert vízostor. Az egyikkel elrántottam a kaszát Egy másik irányba, míg a megmaradt eggyel  a Jashinista felé csaptam. És sikerült, ugyanis egy mély sebet ejtettem a vállán. Azonnal elkezdett belőle ömleni a vér, mire Hidan irtó lassan fordította fájó (mert gondolom, csak fájt) tagjához a fejét.
– Nem rossz, kislány. De több… – kezdte, csak míg ő szent beszédét tartotta, én a sarlóját vágtam belé, amit az ostorom még mindig fogva tartott. Az első penge a mellkasába, az utolsó a hasfalába fúródott. Lassan több piros volt rajta, mint fekete. Azonban a sarlót nem engedtem el, hiszen bármikor érte nyúlhat. Így (azzal, amelyiket az előbb a vállába vágtam) meglendítettem a szabad ostorom, majd egy jól irányzott mozdulattal levágtam Hidan karját, tőből. Míg ő elvigyorodott, megmaradt kezével megmarkolta a kaszát, majd kitépte magából és baljósan kacagott. Ez a pszichopata tekintet egyre jobban nem tetszett. De vártam, nem támadtam. Hidan hirtelen kimozdult eddigi álló pozíciójából, majd felém száguldott, igen nagy iramban. Én pecsétet formáztam, és felhúztam magam köré a villámpáncélt, pontosan akkor, mikor Hidan a nyakamnak jegyezte az egyik pengét. Így viszont az (vas lévén) megrázta, azonban nem hagytam annyiban, be kell vessek még egy ütőkártyát, hogy biztosra menjek. Egyik kezem felemeltem az ég felé, a másikkal egy egykezes jelet formáztam. Fél percen belül felhők gyülekeztek az égen, egyre sötétebbek. Villámostor, villámpáncél, ez mind mind chakra, és még ez is… Most oda lesz az összes chakrám, de megéri! Egy nagy kiáltással az eddig magasban lévő kezem lendítettem, ami megállt a még mindig áram rázta Hidanon. Jómagam hátra ugrottam és mindent, ami villámtechnika, megszüntettem. Az istencsapás találkozik a kaszással… Egy pillanat volt az egész és egy óriási villanás, majd a Jashinista összeesett. Ehh… Eszméletlen mennyiségű chakrát vesztettem… Ennek ellenére elengedtem a fát, aminek eddig támaszkodtam, és kihúztam magam. Nyertem! Nem csalás, nem ámítás, legyőztem egy Akatsukist, teljesen egyedül! Bár tartalékolhattam volna némi chakrát… Jeges szemekkel figyeltem a vérben úszó Hidant, majd szépen lassan a többiek tekintete átvándorolt rám. Itachinak csak a szeme látszott ki, de tudni akartam, mit gondolhat. Kisame vigyorgott (ide, hogy végig vigyorogta a harcot! Csak tudnám, hogy Bem zsibbad el az arca…), Kakuzu összehúzott szemekkel figyelt, Orocimaru (hát én nem tudom, mit csináltam volna, ha vele kerülök szembe…) óvatosan mosolygott, de amolyan titokzatos, vészjósló mosoly volt az. Egy nagy pacni (Sasori?) meg… Poker face. De totttálisan, semmiben érzelmet nem tükrözött az arca. Zetsuból nem láttam többet a “napenyőjénél”, már csak a cserép hiányzott… És ami a legfontosabb: Pein elismerően bólogatott! Konan elém lépett, majd hátra pillantott Peinre. Gyanítom, szemmel megbeszélték mindent, mert egy biccentés után felém fordult:
– Üdv az Akatsukiban! – mondta ki azt a varázs mondatot, amire annyira vártam. Ám örömömet megszakította eme kedves megjegyzés – Azt az agyhalottat meg szedjétek már össze a földről, mert odarohad! – kiáltott hátra a fiúknak, mire Kisame nyugisan odasétált a még mindig kábán, mondhatni félholtan fekvő Hidanhoz, majd egy jól irányzott mozdulattal Samehadán kötött ki az “agyhalott”. Bár, amilyen pszichopata a röhögése, simán el tudom képzelni, hogy lóg az egyik (vagy néhány) léce szegénykémnek… Figyeltem, és még aznap, sötétedés előtt megkaptam az Akatsuki köpenyem, és az alkarvédőim is méltóztattak megszáradni. Tehát gyerekek: hivatalosan is Akatsuki tag vagyok! Deidara… Várlak!

Kézbesítés

Nos, eltelt pár hét (irónikus. Kemény két hét az a “pár”) és egészen megszoktam ezt az egész “Akatsuki tag vagyok” dolgot. Főleg mióta rendes szobám van… Áhh, már akkor örültem, hogy csatlakoztam. Közben be lettem avatva olyan apróságokba, mint például hogy a bijuukat kell összegyűjtenünk. Ennek örömére elküldték Itachit és Kisamét a négyfarkúért Kőrejtekbe. Jaj, hisz a legfontosabb dolgot kihagytam! Itachiékkal megyek. Nem mondták ugyan, de tudom, hogy ez egy próba. Hogy visszacsapódom-e. Hogy kiállok-e mellettük. Szerintem nem ez lesz a kérdés, hanem:
1. Hogy állom meg, hogy ne keressem fel Deidarát? Borzasztóan hiányzik és nehéz nélküle, és most ott lesz a közelemben.
2. Kurocushi. El sem búcsúztam tőle, most meglátja, hogy az Akatsukiban vagyok… Mit hisz majd? Küldjek egy klónt? Egy levelet? Vagy hagyjam annyiban? Nem tudom, Deidara segíts, mit tegyek?! Istenem, olyan jó lenne belebújni a karjaidba, védelmezőn körém fonnád azokat, simogatnál, és megvédenél mindentől és mindenkitől, nem lenne gondom a karjaid közt, hisz tudom, hogy veled biztonságban vagyok, mert vigyázol rám. De valamit csak kell tegyek… Vagy nem… Itachi úgyis kiszagolja, ha valami magánakcióra készülök… Ne haragudj, Kurocushi…
❄❄❄
– Milyen hosszú a te ostorod? – kérdezte Kisame. Mindhármónk fején rizskalap, rajta a kis csengőcskével. Nem futottunk, de nem is sétáltunk, inkább rendesen szedtük a lábainkat. Az én lelkem pedig egyre jobban szántotta a gondolat, hogy én bizony most hazamegyek azon két emberhez, akiket szeretek. És ami leginkább mardosott, hogy nem mehetek oda hozzájuk…
– Amilyen hosszúra akarom. De ez persze a chakraszintemtől is függ. – mondtam komolyan, monoton hangon. Kisame biccentett egyet, hogy érti. Eztán csendesen telt az utunk, egyikünknek sem volt komoly mondanivalója a másik számára. Gyanítom, egyikük sem küzdött annyira magával, mint én. Teljesen a gondolataimba merültem, épp csak annyira voltam a valóságban, hogy halljam, ha szólnak hozzám, vagy ha irányt váltunk és nem akarok továbbra is egyenesen haladni… Lelkiekben harcoltam magammal, és ami leginkább meglepő, hogy nem Deidara, hanem Kurocushi miatt. Nem akartam elveszíteni. Valamit tennem kellett, hogy elmondják neki mindent, de csak ő tudja meg. Mert… A levelet megírtam. Csak nem tudtam, hogy oda is adjam, vagy jobb, ha megsemmisítem…
❄❄❄
– A négyfarkú örömmel játszik a tűzzel. Légy óvatos! – vetette oda nekem Kisame félvárról, épp csak hátra intett a kezével. Hátra se fordult, előtte fontosabb dolga akadt: a kőrejteki ANBU. A sok maszkos harci pózban állt előttünk, várta a támadásunk – Cica, te menj előre! – adta ki az ukászt – Jobban ismered a környéket, keresd fel a Yonbit! – mondta. Hangosan fújtam ki a levegőt:
– Nem vagyok cica, van nevem is! – vetettem oda, majd elindultam jobbra, de mielőtt még a ninják elkaphattak volna, társaim útjukat állták. Én pedig gond nélkül mehettem tovább.
– Yatori!!! – kiáltott utánam egy ismerős hang. Túl ismerős, és pont ahhoz tartozott, akivel nem akartam találkozni. Vagy mégis, mivel a levelet aligha adhatom oda, ha nem találkozunk… Most van rá lehetőségem, míg Itachi és Kisame nincs itt!
– Kurocushi! – fordultam meg egy ugrás közben. Egymással szemben álltunk. Ő kőrejteki egyenruhában, én Akatsuki köpenyben.
– Yatori… Te tényleg…? – suttogta, és a szemeibe könnyek gyűltek. Pedig nem az a nagyon érzelgős fajta, ha harcolni kell, akkor igenis harcol. Az én szívem pedig megrepedt Kurocushi gyászos arcának láttán.
– Igen. Nem maradok ott, ahol nem látnak szívesen, ahogy a madár sem marad a hálókkal teli erdőben. – mondam monoton hangon, majd nekiugrottam barátnőmnek. Ő azonnal tőrt rántott, majd tett hátra egy lépést. Előrántottam az ostoraim, majd igyekeztem közel kerülni hozzá. Egy vízklón a háta mögé lopódzott, majd egy észrevétlen mozdulattal a shurikentartójába csúsztatta a kis cetlit. Hátra ugrottam, majd elindultam, felkeresni a Yonbit.
– Yatori!!! Gyere vissza!! – kiabált utánam Kurocushi, majd összeroskadt és elsírta magát…

Drága Kurocushi!

Sokminden történt, tudom, és magyarázattal tortozom. Kérlek, olvasd el figyelmesen, de senkinek a kezébe ne add! 
Gondolom, sejted, hogy egymásba szerettünk Deidarával. Őt fogva akarják tartani, engem pedig – mint azt te is tudod – meg akarnak ölni. A kettő ugye kizárja, hogy együtt legyünk, így az Akatsukiban találkozunk, többet ezzel kapcsolatban nem mondhatok! Továbbra is a legjobb barátom vagy, nem akarlak bántani, és kérlek, nagyon kérlek… Ne üsd bele az orrod az Akatsuki ügyeibe, még akkor sem, ha Deidarát és engem veszély fenyeget! Maradj a falu legjobb jouninja, és hidd el, egy nap majd Tsushikage lesz belőled! Sajnos, mi már nem feltétlenül tudunk találkozni, mint barátok, hisz látszatra ellenségeknek kell lennünk. De gondolj rám, ne felejts el, és ne egy bűnözőt láss a bátyádban, se bennem! És… Fáj a szívem, mégis valahol remélem, megérted, hogy Deidarával akarok lenni! Hisz… Szeretem… A bátyád. Azért bízok benne, hogy nem haragszol! Viszont… Egy dolgot tegyél meg, kérlek. A régi házam mögött van három kis sziklakert, azon van egy-egy szál virág. Azt locsold meg, kérlek! 
És ami a legfontosabb: ezt a levelet nem találhatja meg senki!! Égesd el, és semmiképp ne kerüljön más kezébe! És ne felejtsd el, hogy a barátom vagy!

Yatori

Azért… Remélem, ez majd ha egy kicsit is, összragasztja a szívét, amit összetörhettem. Tehát a következő Deid… A Yonbi.

Vaklárma (Deidara)

Azt hallottam, hogy valami nagy zavar tör ki a faluban, hm. Már két és hete, hogy Yatorit kiszabadítottam. Remélem, semmi baja és csatlakozott az Akatsukihoz. Mert az a félelem, ami a szemében ült, mikor elengedtem…
– Mi folyik itt, hm?! – léptem ki a műhely elé. Persze, a “kedves” ANBU őrzőim azonnal ott termettek, mire egy fintor kíséretében visszafordultam. Sebaj, tudjátok, ez egy rókalyuk, ha meg akarom tudni, mi van kint, akkor meg fogom tudni, hm! A szokásos agyagklón bent maradt, én meg kiszöktem az egyik kis ajtón. Illetve mikor felemeltem a fejem, egy ninja állt felettem.
– Ööö… Hehemm! – vigyorogtam kínosan. Pech, nem segített. Pedig én olyan őszintén vigyorogtam! – Naaa, hallod, meg akarom tudni, mi vam kint, hm! – hisztiztem, mint egy kisgyerek. Yatori ilyenkor mindig átölelt, majd – mintha tényleg egy ártatlan kisfiú lennék – megsimogatta a fejem, majd azt mondta “Meglátom, mit tehetek, jó?” Erre ez meg elkezd visszalökdösni! Kérem vissza Yatorit, hm!!!
– Támad az Akatsuki. Szóval itt maradj, mert van jobb dolgunk is, mint a te felügyeleted! – morogta.
– Az Akatsuki?! – kaptam fel a fejem – Kiket küldtek, hm?! – kérdeztem.
– Esetleg elő tudósítást ne adjak?! – kiabált rám, majd lecsapta a kis csapóajtót. Pech…
– Ami azt illeti, nem haragudnék érte, hm. – motyogtam. Erre szó nélkül lekevert egyet. Nekem! Nekem, Iwa no Deidarának!! Hogy van bőr a képén…?! – HOY! TE ENGEM NEM CSAPKODSZ, HM!! KATSU!!! – kiáltottam, mert már elő is szedtem egyik remekművem, és felrobbantottam a – még az előbb – idegesítő ANBU tagot. Hát… Szép volt, amíg tartott, hm… Ismét kinyitottam a kis ajtót, leugrottam, majd két perc múlva már a domb tetején figyeltem az eseményeket. Az őreim ugyse engednének meg nekem ilyen panorámát, hm.
– Yatorii! – hallottam egy sikolyt. Yatori?! Itt?! Ugye nem azért van itt, mert nem vették fel az Alatsukiba?! Hol van? Látni akarom őt! MOST!!! Lepillantottam az őrökre. Ch… Elmondanám, egyiknek se tűnt fel, hogy robbantottam, hm! Így egy gúnyos mosoly kíséretében elrugaszkodtam, hogy megkeressem Yatorit.
❄❄❄
Mit ne mondjak, nem volt nehéz megtalálnom őket, hm. Ugyanis már nagyban harcoltak Kőrejtek négyfarkújával. Nem léptem elő, eltejtőzve figyeltem az eseményeket. És Yatori… Ott volt, valóban és ami egyszerre aggódóvá tett és nyugtalanított: hogy kedvesem Akatsuki köpenyt viselt és ejkék szemei jegesen csillogtak. Látszólag semmi baja nem volt, azonban… Az előző sikoly Kurocushihoz tartozott. És… Én nem tudom, mi zajlódhatott kettejük között, de Yatorit nagyon megviselte a dolog ez látszott, hm. Figyeltem. Figyeltem őt, ahogy mozog, hogy már jobban van, haja lobog… De a szeme nem csillog úgy. Vajon… Szeret még? Hm? Persze eszem ágában sem volt megvédeni a Yonbit, hm! Én már rég nem Kőrejtekhez tartozom. Már indulni készültek a kiütött Opával, és éreztem, hogy… Hogy oda akarok menni hozzá, megölelni, egy hosszú, finom csókot nyomni az ajkaira, csak hát van az a bökkenő, hogy ha én ezt megteszem, oda minden, amit eddig véghez vittünk. Uralkodj magadon, Deidara! Majd… Majd máskor. Még egy kis ideig várj, hm…
❄❄❄
Hagytam. Hagytam, hogy elmenjenek. Hogy Ő elmenjen. Ugye jól tettem? Hm?
– Engedjetek be! Beszélni akarok vele! – hallottam meg az ajtóm felől egy hangot. Senkivel össze nem téveszthető hang ez, azé, aki sikított – Bízzátok rám. Nem hagyom elszökni. – Ch… Kedves – Deidara-nii? – lépett be és kihallottam a hangjából egy kis félelmet.
– Hm? – emeltem rá a tekintetem. Erre ő a nyakamba ugrott:
– Deidara-nii! Én olyan boldog vagyok! – suttogta a fülembe.
– Mi van, megkérték a kezed, vagy mi, hm?! – morogtam, de inkább motyogás volt. Elengedett, majd a szemembe nézett. Fekete szemei csak úgy csillogtak.
– Olyan büszke vagyok rád! És úgy örülök nektek! – suttogta.
– Ne.. Künk? És te büszke vagy… Rám? – pislogtam értetlenül. Mi van?
– Jó, jó, igaz, ülj le! – fogta meg a kezem, majd lenyomott az ágyamra. Leült mellém, majd mesélni kezdett – Yatori ma erre járt, godolom tudod… – biccentettem – És én azt hittem, ellenség, és ő nekem rontott, aztán elment a négyfarkúért… De nem sokkal a távozása után találtam egy cetlit a shurikentartómban! Yatori írta és elmondta, hogy nem kell féljek tőle, hogy együtt vagytok, hogy szeret téged, és hogy majd ne haragudjak rád… De ezt nem értem, mire mondta. Na meg azt is írta, hogy ne üssem bele az orrom az Akatsuki dolgaiba, még akkor se, ha az rátok veszélyt jelent. – mondta. Csak pislogtam. Idő kellett, hogy feldolgozzam, amit a húgom mondott.
– T-Tehát… – szedtem össze a gondolataim – Rád támadt, hogy ezt a levelet odaadhassa? És.. És az hol van most?! Hm?! – kérdeztem izgatottan. Mit írt még? Kurocushi biztos kihagyott valamit! Szeret… Biztos mondott még valamit!
– Megsemmisítettem. Yatori azt mondta, ne kerüljön a levél más kezébe, rajtam kívül, ne mutassam meg senkinek. A senkibe te is beletatozol, Deidara-nii! – mondta, egy apró mosollyal az arcán.
– De… De akkor is, hm! Szeret? Vár rám, jól van, nem bántották, ugye?! – záporoztattam a kérdéseim, aki meglepve hallgatta ezeket.
– Deidara-nii… Te tényleg fülig szerelmes vagy Yatoriba! – mondta szelíden – Még soha senki iránt nem érdeklődtél így! És én annyira örülök nektek! Szeretném, hogy sokáig együtt maradjatok és szeressétek egymást! Ha kell, még falazok is nektek! – magyarázta lelkesen.
– Na ez az, amit nem szabad, hm! – szóltam közbe – Aszerint, amit elmondtál, Yatori direkt megkért arra, hogy be üsd bele az orrod az ilyen ügyekbe, hm! Gondolom, nem akarja, hogy neked is bajod legyen belőle… – mondtam halkan. Túl jól ismeri a húgom, sejtette, hogy Kurocushi bele akar majd szólni Kőrejtek, ezáltal az Akatsuki ügyeibe is, hogy megvédjen minket, hm. Szeretem, hogy előre gondolkozik…
– Deidara-nii! – nézett rám elszántan a húgom – Egyet ígérj meg!
– Hm? Mit szeretnél? – kérdeztem. Mit akarhat? Ő is Akatsuki tag akar lenni?
– Vigyázz Yatorira! Vigyázz rá és ne hagyd, hogy hülyeséget csináljon! – mondta komolyan – És szeresd! – tette hozzá suttogva. Tudtam jól, miért nem mondta hangosan. Mert tőlem, mint bátyjától nem kapta meg azt a szeretetet, ami neki kijárt volna. De azt látja, hogy Yatoriért a pokolba is lemegyek, hm!
– Ch… – kezdtem – Ha nem kérsz meg rá, akkor is úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére, hm! – mosolyogtam hetykén, mire Kurocushi ennyit mondott:
– Köszönöm!

Megelőlegezzük neked

– Naaa, Danna! Hova mentek? – lépkedtem Sasori után. Mint egy kisgyerek.
– Mondtam már, Yatori, küldetésre! – morgta.
– Na de Danna, ne nézz már ennyire hülyének! – háborodtam fel – Egy küldetésre mindíg két Akatsukis megy, erre most te, Kakuzu-senpai, Konan-chan, Itachi-senpai, Kisame-san és még Pein-sama is megy! Valamire készültök, és nem akarjátok megmondani, mire! Pedig attól hogy kicsi vagyok, nem jelenti azt, hogy hülye is. – fontam össze magam előtt a karom sértődötten. Sasori Danna csak nézett rám, tök érzelemmentes arccal. Köszii, Danna!
– Semmi különös. Egy új tagért megyünk. – mondta végül halkan és fáradtan, mint akit addig strapált a gyerek, hogy már nem bírja tovább.
– Aha. Ki az? – tettem fel a következő kérdést. Csak Danna úgy nézett rám, hogy inkább meggondoltam magam – Tudod mit? Jó utat! – vigyorogtam kínosan, mint mikor az ember lányát elkapja az apja, hogy valami rossz dolgot csinál. Sasori no Danna morgott valamit a kendője alatt, majd megfordult és kiment a többiekkel együtt. Tehát megmaradt a nyakamon Zestu, Hidan meg én. Deeejóóó… Egy dolgot nem kérdeztem meg: mikor jönnek vissza?!
❄❄❄
– Nos, Yatori, mivel most csak ketten vagyunk, elmondom, hogy milyen frankó ajánlatot tartogatok neked. – támaszkodott az ajtófélfának Hidan.
– Az ép ész… – kezdtem, de a Jashinista közbevágott:
– Vagy harcolsz velem, vagy megfektetlek! – közölte, mindezt akkora vigyorral a fején, hogy az szerintem elért egészen a két füléig.
– …..Parancsolsz? – fordultam felé groteszk vigyorral, majd elkezdtem megropogtatni a kezem. A legjobb az egészben, hogy ő tudja, hogy elverem, én pedig tudom, hogy képes és tényleg megteszi… Azt. Whááá, Deidaraaaa!!!! Hol a jó életben vagy?! He?! Persze ezt a kis belső tombolásom Hidan nem láthatta, hiszen az csak növelte volna az önbizalmát. Így viszont csak nyelt egyet. Valamivel muszáj palástolnom a félelmem, különben végem. Még ha csak látszatra is, erősnek kell tűnjek.
– Nos, öhm… Annyi, hogy… Cica? – mosolygott kínosan.
– HIDDAAAN!!! – ordítottam, majd akkorát húztam be neki, hogy elrepült a szobám ajtajától a folyosó végéig, le a lépcsőn, és valahol a földszinten ért földet – MÉG EGYSZER ILYET MONDASZ, ÉN ÚGY ELVERLEK, HOGY MÉG MAGA JASHIN SEM TÁMASZT FEL!!! – kiabáltam utána, ahogy szépen, nyugisan mentem utána a lépcsőn. Már a megfektetős elmélettől is felment bennem a pumpa, de hogy még le is cicáz… Annak idején Deidarának is ugyanúgy behúztam egyet. Az más kérdés, hogy az automatikus reflex, és nem az én akaratomból adott ütés volt… Hál istennek, neki nem törtem el semmijét. De Hidannal el fogom, az tuti!! Már leértem a földszintre, amikor is megláttam, hogy az eltűnt madarak visszatértek.
– Nahát! Hali! – integettem, miközben elengedtem Hidant, aki a földre esett.
– Aucs! Ez fájt ám, te nyomoronc! – nyavíkolta. Aztán elég volt ránéznem – Gyönyörű vagy, szép és szerény, hajad pedig a hópárduc is megirigyelhetné… – morogta szarkasztikusan. Elégedetten bólintottam, majd felsegítettem azt az idiótát a földről.
– Yatori, az új tagot lehet, hogy ismered, ő is Kőrejteki. – szólalt meg Kakuzu-senpai.
– Óh. Valóban? – pislogtam. Egy egységes bólintást kaptam, mire elindultam a kis csapat felé. Mikor odaértem, színészkednem kellett, különben lebukok – Nahát! A Tsushikage unokája! Tényleg, él még az öreg? – mosolyogtam gúnyosan. Az csak pislogott párat, majd cöccögött egyet:
– Áh, még egészen elemében van. Hiányzol neki, nem mégy vissza hozzá? – hajolt közelebb, ugyanazt a gúnyos vigyort felvéve, amit én is használtam.
– Yatori, a te dolgod lesz körbevezetni az újoncot. A szobája ugyanaz, mint Sasorié. És nem utolsó sorban mutasd meg, hol ankonyha, mert küldetésről jött. – mondta komoran Itachi-senpai.
– Mmigenis. – morogtam, mintha terhemre lenne – Mennyire vagy éhes? Előbb szétnézel és utána eszel, vagy fordítva? – pillantottam rá.
– Azt hiszem, előbb ennék valamit, hm. – biccentett nekem.
– Meglátjuk, mi van itthon. Na és ti? – fordultam a többiek felé.
– Jöhet. – intett Kakuzu.
– Nem hagylak kettesben titeket. Bár Hidan úgyse hagyná! Meg ha a kölyök beszól,úgyis kivered belőle a szuszt is! – nevetett Kisame.
– Jómagam is ennék valami finomat. – merengett az Uchiha.
– A szobámban leszek! – morogta Sasori no Danna.
– Danna! – fordultam utána – Legalább addig is legyél velünk. Végül is a te csapattársad. – mutattam rá az említettre. Ő csak morgott valamit az orra alatt, majd elindult velünk az ebédlőbe. Érdekes lesz.. .igaz, Iwa no Deidara?

Yatorim(Deidara)

– HIDDAAAN! – ordította valaki. Erre az ordításra értünk az Akatsuki búvóhelyéhez. Yatori ott van? Ő kiáltott? Nincs baja, ugye? Aztán egy fehér hajú férfi zúgott le a lépcsőn, egyenesen elénk. Nem sokkal később az üldözője is feltűnt. Akatsuki köpenyt viselt, pont, mint legutóbb, hosszú, fehér haja lobogott utána, arca…. Dühös volt. Olyasmi, mint mikor a Papival harcolt… Ez lenne az én Yatorim? Mi lett vele? Hm? Hol az a kedves, aranyos, mosolygós lány, akit én annyira szeretek?! Remélem, ez csak a látszat, Yatori, és még mindig szeretsz…
Aztán észrevett minket.
– Nahát. Hali! – integetett. Ez már sokkal másabb volt, de volt benne valami ravaszság…
A másik férfi, akinek eddig a köpenyét markolta a mellkasánál, most a földre esett, és valamit kiáltott Yatorinak, aki egy gyilkos pillantást vetett felé.
– Yatori, az új tagot lehet, hogy ismered, ő is Kőrejteki. – szólalt meg az, amelyiknek csak a szeme látszott az egész arcából. Pedig még a szeme se áll jól, hm…
– Oh. Valóban? – indult meg felénk. Persze, hisz nem láthatott, a többi tag egészen eltakart. Majd mikor meglátott, szeme felcsillant, szája gonosz mosolyra húzódott – Nahát, a Tsushikage unokája! Tényleg, él még az öreg? – kérdezte, továbbra is fenntartva a sunyi vigyorát. Játszik. Akkor játsszunk, hm!
– Áh, még egészen elemében van! Hiányzol neki, nem mégy vissza hozzá? – kérdeztem, és én is beszálltam a játékba. Mert ez az. Egy megtévesztés, hogy megvédjük azt, ami köztünk van. És nem hazudtam az imént, hm. A Papi dühöngött, mikor megtudta, hogy Yatori az Akatsuki tagjává lépett elő, vagyis hivatalosan is Kőrejtek ellensége. Persze sok kérdést vetett fel hogy akkor én mit keresek itt, Akiruo meg is látogatott valamelyik nap. Érdeklődött, látszott, hogy tényleg aggódik, hm. De a Kurocushinak szánt levél… Igen! Biztos, hogy szeret!
❄❄❄
Rá kellett jöjjek, Yatori mégis megőrizte kedvességét, legalábbis a többi Akatsuki taggal szemben az volt. Mivel nem volt különösebb reakciójuk, gyanítom nem miattam ilyen kedves. De hát nem is jellemző, általában önmagát adja. Az ebédlőben leginkább rólam folyt a beszélgetés, és nagyon kellett vigyázzak a számra, egy rossz szó, és mindketten repülünk, hm. Tehát csak óvatosan. Szerencsére a beszélgetés lassacskán más irányt vett, így végre kicsit kiszorultam a reflektorfényből, hm. Mégis azt, vártam, mikor…
– Yatori, akkor körbekísérnéd az új kölyköt? – támasztotta a fejét a “szeme se áll jól” ürge. Evés közben kiderült, rendes neve Kakuzu.
– Hoy! Nem vagyok kölyök, hm! – mutattam rá.
– Akkor én mi vagyok? Idősebb vagy, mint én! – tette csípőre a kezét Yatori, azonban a szeme furán csillogott. Elárulta magát.
– És te ezt honnan tudod? – kérdezte az Uchiha. Ch… Még ha hagytam is, hogy legyőzzenek, egyszerűen frusztrál az a figura, hm!
– Egy faluban nevelkedtünk, volt időm hallgatni, hogy “Deidara még tizenkét éves és elrepíti a falut!” és hasonlók. Tehát akartam vagy nem, tökéletesen tájékozott voltam, hány éves a művészúr. – vágta ki magát a kínos helyzetből, megjegyzem nagyon ügyesen. És mindezt olyan előadással, hogy még én is elhittem, főleg úgy  hogy még valóságalapja is van, hm. Én csak elengedtem egy “Ch”-t, majd Yatori után mentem.
❄❄❄
Akármerre mentünk, mindenütt volt valaki… Pedig már…. Már annyira….!!
– Ez itt Sasori szobája, vagyis a tiéd is. Gyere nyugodtan, most a műhelyében van! Csak olyankor meg oda ne nyiss be… – vigyorgott az orra alatt, majd benyitott. Utána mentem, majd becsuktam magunk mögött az ajtót. Yatori háttal állt nekem, és ez inkább foglalkoztatott, mint maga a szoba, amit elvileg meg kéne jegyeznem, hol van, hm.
– Y…
– Deidara! – fordult meg mosolyogva, könnyes szemekkel. Kedvesen elmosolyodtam a látvámyra, mire a nyakamba ugrott, majd elkezdte puszilgatni az arcom. Össze-vissza, mintha figyelne arra, hogy egyetlen porcikám se maradjon ki, hm. Én csak behunytam a szemem, és mosolyogva tűrtem, ahogy örül nekem. Mikor abbahagyta, csillogó szemekkel nézett rám. Én következtem. Itt van előttem, érzem az illatát, a haját, az érintését, mióta várok már erre, hm!
– Yatori, kedvesem! – emeltem meg a derekánál fogva, és megpörgettem a levegőben. Ő a vállamba támaszkodott, és kuncogott. Persze, hisz nem tudjuk, mennyi hangot szigetel az ajtó… Hm… Leengedtem, és a karjaimba zártam. Ő a nyakamat karolta át, s egyre közelebb hajolt hozzám:
– Deidara… Hiányoztál!! Szeretsz még? Mit csináltál, míg nem láttalak? És ugye tudod, hogy jól áll az új frizura? – mosolygott rám. Elnevettem magam.
– Megijesztettél, tudod? – suttogtam neki, nem is figyelve az előző kérdésrohamra.
– Miért? – pislogott, és látszott az azonnali aggodalom a szemében. Aggódik értem… Ha belegondolok, azért kezdett foglalkozni velem, mert aggódott értem, hm.
– Mikor megláttam, milyen agresszívan viselkedsz azzal a férfival, megijedtem, hogy hova tűnt az én kedves, aranyos, drága Yatorim, akire vigyázhatok, hm. – simogattam meg. A tarkójától egszen a derekáig levándorolt a kezem.
– De ne félj – puszilta meg az arcom – Szeretlek. – suttogta. Ez az egy szó olyan jól esett, hogy már el is felejtettem, hogy mi minden van a hátam mögött. De hát Yatori is olyan, mint egy kisgyerek – Mesélsz? – kérdezte csillogó szemekkel.
– Mesélek – simogattam meg az arcát – De most… – suttogtam, majd megtámasztottam a fejét, és lassan közelebb hajoltam hozzá. Már most boldog voltam, hogy látom, hogy örül nekem, hát még akkor, mikor megcsókolhattam, hm! Olyan finomak, puhák és forróak voltak az ajkai… Egyik kezével átkarolta a nyakam, a hajammal játszott, a másikkal az arcom cirógatta, teljesen hozzám simult, és nem utolsó sorban viszonozta a csókom. Mindketten csak átadtuk magunkat azon csodás érzésnek, hogy a másik iránti szerelem még mindig nagyon erős, és nem lehet elszakítani. Mert ő az én Yatorim. És én vagyok az ő Deidarája, hm!

 

 

Deidarám

– Y… – kezdte, de közbevágtam:
– Deidara! – fordultam meg könnyes szemekkel, egy apró mosolyt megeresztve. Ő is hasonlóan cselekedett a látványra, mire a nyakába ugrottam, és elkezdtem puszilni az arcát, ahol értem. Még az orrát, a homlokát, az állát és persze a száját is… Ő lehunyt szemmel, mosolyoga tűrte a zaklatásom. Istenem, Deidara! Te drága szerelmem! Láthatlak! Én olyan boldog vagyok!!! Most még Hidant is képes lennék megölelni,  szóval képzelhetitek… Mikor befejeztem a terrortámadást, Deidara elvigyorodott, majd megragadta a derekam és a levegőbe emelt. Azonnal a vállába kapaszkodtam, ahogy forogtunk körbe-körbe, miközben ránevettem. Imádom… Minden érintését, a hangját, az illatát, mindent, ami Ő…
– Yatori, kedvesem! – mondta csillogó szemekkel, majd leengedett, magához húzott, átölelt, olyan szorosan, mintha egymaga akarna a takaróm lenni. Én pedig nem tiltakoztam, a nyakánál öleltem őt, engedtem, hogy a testem hozzápréselje a sajátjához. Olyan rég nem láttuk egymást, olyan jó újra érezni, hogy a másik végre itt van!
– Deidara… Hiányoztál! Szeretsz még? Mit csináltál, míg nem láttalak? És ugye tudod, hogy jól áll az új frizura? – mosolyogtam pimaszul, hisz azonnal kiszúrtam, amint megláttam. És hát… Az én szemem megüzente a szívemnek, hogy szívdöglesztőbb, mint valaha, és hogy mindennél jobban szeretem…
– Megijesztettél, tudod? – kérdezte halkan. Én? Őt? Mivel?
– Miért? – kérdeztem aggódva. Én nem akartam megijeszteni Deidarát! Mit csináltam?
– Mikor megláttam, milyen agresszívan viselkedsz azzal a férfival, megijedtem, hogy hova tűnt az én kedves, aranyos,  drága Yatorim, akire vigyázhatok, hm… – mondta, miközben végigsimította a hátam. Deidara… Tényleg vigyázni akarsz rám? Olyan jól esett ezt hallani!
– De ne félj – nyomtam egy gyengéd csókot a szájára, majd kimondtam, amit már annyira ki akartam – Szeretlek! – suttogtam. Mióta el szerettem volna mondani Deidarának, és most megtehettem. Mivel nem tudom, hogy bárki más mondott-e ilyesmit neki. Mégis milyen sorsa volt, míg ide nem került? – Mesélsz? – kérdeztem halkan. Deidara keze a tarkómra siklott, onnan a hajamba, hogy megtámassza a fejem. Tudtam, mit akar, nem is hibáztattam érte, hiszen én is borzasztóan vágytam a csókjára. Deidara csókja… Már elolvadtam, a gondolatra is.
– Mesélek – suttogta, egyre közelebb hajolva – De most… – már alig beszélt, szinte csak lehelte a szavakat. Lehunytam a szemem, és picit én is közelebb hajoltam hozzá. Épp csak annyira, hogy a szánk egymáshoz érjen. Elkezdte finom puszikkal behinteni az ajkaim, mire én kinyitottam azokat és szinte már követeltem Deidara csókját. Aztán végre megtörtént, szőke művészem istenigazából megcsókolt, csukott szemmel táncoltunk, nyelvünk legalábbis így tett, én továbbra is öleltem őt magamhoz, kezeimmel eddig a nyakát karoltam át, egyiket most levezettem az arcára, s finoman, alig hozzáérve simogattam azt, mintha csak szellő lennék, s közben folyamatosan csókolóztunk. Még ha el is fogyott a levegőnk, egy pillanatra váltunk csak el, s vagy ő csókolt meg újra, vagy én húztam vissza a számra. A csók hevében annyira egymásra másztunk, hogy én hátraestem, Deidara pedig rám. Kezeim a fejem mellé estek, hajam szétterült körülöttem, úgy néztem fel a rajtam fekvő fiúra. Még mindig minimális volt a távolság köztünk, de nem mertem újból megcsókolni, nem akartam, hogy sok legyen neki. Csak addig akarom csókolni, amíg ő is élvezi. Deidara kedvesen nézett le rám, és ismételten magáévá tette az ajkaim. Hát… Ennyit a “túl sok neki” elméletről…  Aztán… Lenyomódott a kilincs. Sasori máris visszaért volna?! Deidara előbb az ajtóra, majd rám kapta a tekintetét, majd kiugrott a nyitott ablakon, mivel Sasoriék szobája magasabban van, mint az enyém, itt van olyan luxus, hogy ablak. Mindezt fél másodpercek alatt, s mire Sasori be talált jönni, én még a földön feküdtem, Deidara pedig mintha soha nem jött volna be.
– Te mit csinálsz? – kérdezte a bábmester. Ööö…. Mit iiis…? Azt csak nem mondhatom, hogy “bocs, Deidara a szerelmem, és végre újra láttuk egymást, aztán olyan szinten egymásnak estünk, hogy nem hallottuk, hogy jössz”. Úúgyhoogy…
– Épp körbevezetem Deidarát, csak azt mondta, szomjas, ezért lement a konyhába, én pedig tesztelem, hogy visszatalál-e ide. – közöltem. Azé’…
– Ügyes. – biccentett a gömböc. Hogy ki ügyes, azt már kockázatos lett volna megtudakolni. Várjunk… Ha Sasori itt marad… Akkor meg kell várni, míg Deidara bejön?! Ajaj… Vártam pár percet majd tettetett duzzogással elmentem “előkeríteni ezt a nagyra nőtt felmosót”. Azonnal kibújtam az egyik kis kijáraton, és intettem Deidarának, hogy jöjjön ide. Azonnal ott termett, én pedig két kezembe fogtam az arcát.
– Yatori? – kérdezte egy félmosoly kíséretében.
– Aggódtam! Nagyon! Hogy meglátnak, akár téged, akár engem! És aggódtam, hogy nem tudom rendesen kimagyarázni magam! – mondtam úgy, mint egy hisztis kislány. Deidara elmosolyodott, majd (mivel kis helyen voltunk)  az ölébe húzott.
– Pedig még sok ilyenben lesz részünk, kedves, hm. – suttogta egészen közelről, majd gyengéden megcsókolt.

Előkészületek (Kurocushi)

“Ne egy bűnözőt láss a bátyádban se bennem!” Ezek a szavak csengtek a fülemben, miközben a kis piros kannával a kezemben locsoltam a virágokat. Nem akármilyenek ezek, Yatori háza mögött van… A családja sírja. Bár a levelében csak egy alkalmat kért, hogy öntözzem a kis növénykéket, én valamiért kötelességemnek éreztem minden nap gondjukat viselni. Ha nem megyek küldetésre, akkor itt gyomlálgatok, locsolgatok, vagy éppen amit kell. Szinte már hobbi szinten kertészkedem, mindig kikapcsol, amíg a növények között vagyok, és a virágok már szép koporsóvá szőtték át a kis sziklakerteket. Persze mindenki úgy fogja fel ezt a tevékenységem, hogy ezzel “gyászolom” Yatorit, és mostmár Deidara-niit is. Voltaképp talán igazuk van, mégis boldog vagyok, mikor kijövök ide. A műhelyhez még nem mentem, hisz még mindig szaglászik arra néhány ANBU. Mostmár értem, miért nem szabad haragudnom Deidara-niire. Akiruo szokott még kérdezősködni felőlük, ilyenkor a vidám pincér átavadzsál aggódó baráttá. Őt eléggé megviselte Deidara-nii eltűnése, mivel ő az egyetlen Yatorin kívül, aki Deidara-nii barátjának mondhatja magát. Mindig odafigyel, hogy a boltban legyen legalább két dango, hogy ha Yatoriék visszajönnek, akkor tudjon nekik adni. Ez azért aranyos tőle, nem? Kőrejtek most viszonylag csendes. Két remek ninjánk csatlakozott az Akatsukihoz, az egyik legveszélyesebb bűnszervezethez, és már meg is volt az első csapás, Iwagakure bijuuját elvitték. Ami azért komoly veszteség. És ugyebár Kőrejtek nem a békéjéről híres… Tehát még csak szövetségesünk sincs. És bár tudom, hogy Yatori de még Deidara-nii is leszedné a fejem érte, de épp az Akatsuki következő támadásának pontját akarom megtudni, hogy akkor azzal a nemzettel békét, sőt, szövetséget kössön ez a falu. Eddig nem tudok sokmindent. Az Akatsukiról kicsitnehéz infót gyűjteni. És ugye engedély nélkül nem is hagyhatom el a falut… És ezt Yatori is tudja. Fene, hogy ez a lány ennyire ismer és ilyen gyorsan vág az esze!
– Kurocushi! – szólított meg valaki mögöttem, mire összerezzentem, a vízsugár pedig megtört egy pillanatra.
– Igen? – fordultam meg, és Akatsushi állt előttem.
– Papának küldetése van számodra! – mondta csillogó szemekkel. Bólintottam, majd bementem a házba és letettem a kis kannát.
– Mehetünk. – biccentettem.
❄❄❄
– Kurocushi, Deidara után kell kutatnod! Tudni akarom, merre járt, miket hagyott mag után, akár tárgy, akár információ formájában! – mondta határozottan Papi, egy kis dühvel megfűszerezve. Ugyanis valaki ismét bogarat ültetett a fülébe, és szent meggyőződése, hogy Yatori nem csak a falu ellen akarta uszítani Deidara-niit. Ezért állt be az Akatsukiba, mert tudta, hogy Deidara-nii utána fog menni. Én tudom… Én olvastam a levelet, tisztában vagyok vele, hogy ez nem igaz! Deidara-nii és Yatori szeretik egymást, és csak azért álltak az Akatsukiba, hogy ott újra együtt lehessenek! Mivel a Papa nem hagyta őket!! Ezért kellett elmenniük, pedig ha békén hagyta volna őket, lehet, hogy most is itt lennének!!
– Igenis!
– Holnap reggel indulsz. – közölte. Tehát egy egyszemélyes nyomozó küldetés, társak nélkül. Tökéletes. Így nem engedély nélkül lépek le, és tényleg tudakolózhatok kicsit. Mikor lesz már reggel?!
❄❄❄
– Kurocushi, arra gondoltam, veled megyek, hogy… – kezdte Akatsushi, de félbeszakítottam:
– Felesleges. Nem az Akatsukit keresem fel, csak Deidara-nii nyomait. – tettem fel a kezem védelem és intésképp, majd elindultam. Tulajdonképpen csak találgatni tudtunk, merre mentek, de az is kiadott egy útvonalat. Tizenegy települést kell végigkérdezzek. De… Ha meg is tudom, hol lesz az Akatsuki következő támadásának helyszíne, akkor… Most a falut védjem, és szóljak, vagy hagyjam, hogy az Akatsuki küldetése sikeres legyen? Mármint Deidara-nii és Yatori nem gonosz, azt tudom, de a többiek… Nem. A falumat kell védjem. Ajj, Yatori is ettől akart megóvni! “Maradj a falu legjobb jouninja, és hidd el, egy nap Tsushikage lesz belőled!” Szinte minden sorát ittam Yatori levelének. Ő is azt akarja, hogy ott maradjak… Hogy védjem a falut, kicsit tőlük is. De… Nem akarom, hogy bajuk legyen, támogatni akarom őket innen is!
– Elnézést hölgyem, talán tudok segíteni. – fogta meg a vállam egy férfi, aki még az előző boltból küldött el. Tud valamit.
– Figyelek.

Bújócska

– Csss, csss, Yatori… – csitított Deidara – halkabban, kedves, hm! – végre tudtunk találkozni. Már három napja csak kerülgetjük egymást, mindig volt valami, vagy valaki, amiért nem lehettünk együtt. Volt, mikor benyitottak, kerestek minket, de mindig közbejött valami.
– De Deidara… Igazad van, mégis, valami azt súgja, nem érdekel már, mi lesz, csak had legyek veled… – mosolyogtam rá, amit egy újabb csók követett. Faltuk egymást, én… Én még soha nem voltam ilyen szerelmes…. És ennire ragaszkodó… És szenvedélyes.
– Akkor is! Maradj észnél, hm! – parancsolt rám. Közben megsimította az arcom.
– Melletted nehéz! – játszottam a durcis kislányt – De figyelni fogok. Csak néha ránts vissza a fellegekből… – mosolyogtam rá, majd elengetem. Nem mindig várjuk meg, míg valakinek feltűnik, hogy leléptünk. Így sokkal nehezebb bármit is ránk fogni. Elhagytam Deidaráék szobáját, majd az edzőterembe mentem.
❄❄❄
– ‘Hayo, Kisame-senpai! – intettem a kékségnek, aki mindig egyre nehezebb és nehezebb súlyokat emelt. Nem mellesleg nem volt rajta póló.
– Szevasz, Yatori! – pillantott rám egy másodpercre, majd ismét összpontosított, mielőtt elejti azt a nagy súlyzót, amit tartott.
– Senpai! – léptem oda hozzá.
– Menj arrébb, mert kapsz egyet!! – mordult fel, majd lendített egyet a nehezéken és a földre tette azt – Na lökjed. – hajolt le hozzám, mutatva, hogy figyel rám.
– A víz elemű jutsuimat akarom fejleszteni. Taníts mester!! – vigyorogtam rá csillogó szemekkel. Ő meg összeborzolta a hajam.
– Jaj, kölyök, még zavarba jövök! – nevette.
❄❄❄
– Doaaah!!! – törtem ki a hátammal az ajtót. Kakuzu éppen az edzőterem felé tartott, nyakában egy fehér törölközővel. – H-Hayo… Kakuzu-senpai… – intettem még mindig a földön fekve, és azt hiszem, spirálba állt a szemem. Ehh… A mester nem fogja vissza magát…
– Mi van, kölyök  ennyi volt? – nevetett Kisame-senpai.
– Nnemm! Még talpon vagyok!! – mosolyodtam el, majd azonnal felpattantam.
– Szeretem, mikor a harci szellem mozgat valakit! – vigyorgott rám, majd egy újabb víz technikával indult meg ellenem.
– Kint folytassátok, edzeni akarok! – morogta Kakuzu-senpai, mire egy adag vizet kapott a képébe – KISAMEE!!!
– Bocs, öreg, de ez kellett. Yatori, gyere! – intett nekem vigyorogva, mire én a legnagyobb természetességgel slisszoltam el a vízben tocsogó fejvadász mellett, mielőtt én leszek a következő áldozat…
– Szévász, Deidara! – intett neki kék mesterem. Ugyanis velünk szemben jött a folyosón, az edzőterem felé, nyakában neki is egy fehér törölköző és… És… Nem volt rajta… Póló. Vagy valami… És így láthattam az egész felsőtestét. Észre sem vettem, hogy megálltam, és csak Deidarát figyelem. Kisame-sanpaion se volt felül semmi, mégse jöttem zavarba. Ennyire nem… – Vigyázz, mer’ Kaki bent van és dühös! – röhögte, a folyosó vége felé mutatva. Deidara összecsapta a tenyerét.
– Áá, remek, hm! – mosolyodott el, majd észre vette a vörös fejem. Ő is nézett rám és a szemével üzent, hogy gyorsan szedjem rendbe magam, mert különben lebukunk. Én viszont csak álltam és tátott szájjal bámultam Őt. Illetve… A felsőtestét…
– Kölyök, holt vörös a fejed! – szólalt meg Kisame-senpai, majd követte a tekintetem. Sóhajtott egyet, majd megragadta a fülem és húzni kezdett maga után.
– H-Hé! Ez fáj! Naa! – nyivákoltam.
– Deidara, ne fűzzed már, éppen elfoglalt a kölyök, majd máskor mutogassad magad! – kiáltott vissza, mire Deidara sóhajtott egy nagyot és motyogott valami “Nem mintha rajtad olyan sokminden lenne, hm… ” felét, de engem a Senpai vitt kifelé. A fülemnél fogva!!!
❄❄❄
– Na szóval, hol is hagytuk abba? – kérdezte, mikor kiértünk.
– A vízsárkány jutsut tanultuk. – feleltem jó diák módjára.
– Csak te. Én már tudom. – húzta ki magát. Heh, hamarosan én is fogom… Ugye?
– Kölyök, figyelsz?! – kiáltott rám, mire Kapcsoltam és elugrottam a sárkány elől – Hol jársz te?! Nem kitérni kell előle, hanem figyelni a létrehozás technikáját!! Ehh, Deidara rossz hatással van rád! – szidott le.
– Gomene… – morogtam.
– Akkor újra! – kiáltotta, mire mostmár csak és kizárólag a kezét figyeltem – Most te jössz! – utasított. Az elején kissé ügyetlenül, majd egyre gyakorlottabban formáztam a kézjeleket, és az újabb és újabb vízsárkányok létrehozása hatalmas mennyiségű chakrát igényelt…
– Háh! – kiáltottam diadalmasan, mikor végre egy rendes méretű sárkáyt tudtam megidézni. Most mii, egy lampion nagyságúval indultam!!
– Yatori, biztos kell neked ez a technika? Nem épp a te chakra mennyiségedhez van szabva… – tette csípőre a kezét, míg engem fürkészett. A felsőmet felgyűrtem egész a melltartóm aljáig, majd’ megsültem!
– Bizos! – bólintottam határozottan, majd újra megcsináltam a sárkányt, csak nem sokáig maradt meg, egyszer csak egy “platty!” kíséretében tócsává vált…
– Kölyök! – kapott el, mivel szinte minden chakrám elhasználtam.
– Eh… Heh… Újra! – emeltem fel a fejem a kékségre, mire az a fejét rázva nézett rám.
– Nem. Mára ennyi, látom, hogy fejlődsz, de már túl vagy a csúcsponton, már nem tudsz jobbat felmutatni! Pihenj egy kicsit, mert nem az a cél, hogy összeess! – magyarázta, majd át akarta tenni a kezem a vállára… Csak kb. Másfél fejjel magasabb, mint én… – Na jó… – húzta el a száját, majd felkapott. Szokatlan volt, eddig csak Deidara karjai között voltam. És nem kívántam változtatni ezen.
– Tegyél le, be tudok menni! – makacsoltam meg magam és kiugrottam a karjai közül.
– Biztos? – méregetett furcsán.
– Igen! – mondtam magabiztosan és egész a szobámig kocogtam.

❄❄❄
Én ugye plusz fő vagyok, miattam vagyunk páratlanul, így az én szobámban én vagyok, és nincs más. Beérve levágtam magam az ágyra és nagy levegőkért kapkodtam. Baromi melegem van… Ez az! Csináltam egy vízsárkányt, ami nem maradt meg, szétesett, így a hideg víz rám csapódott, ami borzasztó jól esett!! Tuti, hogy most fog valaki keresni…

Megérzés

…És mintha csak valaki kiszámolta volna, pontosan abban a pillanatban kopogtak.
– He? – lihegtem, mert ahhoz is fáradt voltam, hogy rendesen megkérdezzem, ki az és mit akar.
– Bejöhetek? – kérdezte és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
– Gyere! – fordítottam oldalra a fejem, az ajtó irányába.
– Hű, mégis milyen kemény Kisaméval edzeni, hm? – ült le az ágyamra, majd a hajammal kezdett játszani – Tiszta víz a hajad! – lepődött meg.
– Az azért, van, mert… – kezdtem, de nem fejezhettem be, mert Deidara felállt, a szekrényemhez lépett és egy törölközőt vett ki.
– Ülj fel, hm! – mondta kedvesen.
– Neeeem tudook, hulla vagyok… –  sóhajtottam. Erre ő a hátam alá nyúlt és felültetett – Nyeeh, Deidara… – motyogtam, mivel ahogy felültem, a fejem előre bukott. Ő csak kuncogott, majd mögém ült és elkezdte törölni a hajam. Jó érzés volt, ahogy az is, hogy utána az ujjaival túrt bele a fehér hajamba, szétszedve az összeállt tincseket. Én hirtelen ötlettől vezérelve hátradőltem, bele az ölébe.
– Tényleg nagyon fáradt vagy, hm! – mosolygott le rám.
– Aham… – biccentettem, majd lehunytam a szemem.
– Akkor legalább annyit tegyél meg, hogy rendesen lefekszel! Kicsit nehéz lenne kimagyarázni, miért alszol az ölemben, hm! – magyarázta, mire én szó nélkül legurultam róla és máris az ágyon feküdtem – Helyes. – nyomott egy puszit az arcomra – Majd még szeretnék beszélni veled, de lassan mennem kell. Kaphatok egy csókot? Vagy ahhoz is fáradt vagy? Hmm? – kérdezte ravaszul, egyre közelebb hajolva. Elmosolyodtam, majd az oldalamról a hátamra fordultam, átkaroltam Deidara nyakát és egy hosszú, szenvedélyes csókba vontam.
❄❄❄
– Yatorii!! – dörömbölt az ajtómon valaki, aki nem Deidara…
– Mmm, hagyjá’ békén! – morogtam.
– Küldetést kapsz! És ha nem jössz ki két percen belül, egy Shinra Tenseit is! – szólalt meg egy másik hang.
– Hee, hogy az ember lányának nincs nyugalma… – morogtam az orrom alatt, majd gyorsan megfésülködtem, hogy ne legyek egy szénakazal alteregója, majd megigazítottam a ruhám, felkaptam az Akatsuki köpenyt és kiléptem – Nos? – néztem az ajtómban álló Hidanra és Peinre.
– Egy kis nemzetet kell megsemmisíteni.
– Értem. – biccentettem. Deidara gyorsabban elintézné…
– De mivel szigorúan csak a falon belüli területet kell a földdel egyenlővé tenni, ezért azt le kell védeni. Ez lesz a te feladatod. – magyarázta.
– Aha. És a rombolás…? – vontam fel a szemöldököm.
– Azt Deidarára bízzuk. – jól van, Pein, te sem vagy hülye, ahhoz képest, milyen karikás a szemed… Igen, tudom, favicc, de na. Szerintem a normális, emberi szemek jobban állnának neki. De ilyen hülye is csak én vagyok, hogy ilyesmiken gondolkodom.
❄❄❄
Megvártam, míg Sasori kimegy, én pedig berontottam Deidarához:
– Deidaraaaaa! – ugrottam a nyakába – Küldetésre megyünk! Csak te meg én! – újságoltam.
– Na, látom, már jobban vagy! – mosolyodott el – És igen, nekem is mondták. Kisame be is szólt, hogy legyen rajtam felső, hm… – grimaszolt. Én pedig mosolyogva megcsókoltam.
– Megyek, nem tudom, Sasori miért ment ki! – suttogtam neki közelről.
– Ne félj – húzott magához egy újabb őrjítő csókra – Járórözni ment. Magunk vagyunk, hm! – nyugtatott meg – Tehát, miért is vörösödtél el annyira, mikor edzeni mentem? Hm? – csúsztatta a derekamra a a kezeit, miközben még közelebb hajolt hozzám.
– Na, vajon miért? – fordítottam el a fejem, mivel lelki szemeim előtt újra megjelent a póló nélküli Deidara…
– Meert… Szeretsz? Vagy mert irtó jól nézek ki póló nélkül is? Esetleg mindkettő? Hm? – kérdezte.
– Egoista! – nevettem és eltoltam magamtól az arcát – Mi az, hogy “is”? – kérdeztem egy kaján mosollyal az arcomon.
– Ugyan már, ne titkold, hogy a te szemedben minden jól áll nekem, hm! – folytatta.
– Hmm, nos… – fontam az ujjamra egy szőke tincset – Igen. De többet nem mondhatok! – vigyorogtam. Erre megcsókolt.
– Miért is nem?
– Mert még nagyobb lenne az egód, mint eddig.
– Nekem? Véletlenül nem magadra gondolsz, hm?
– Kérlek, a te hatalmas szépséged mellett én ugyancsak kicsinek érzem magam! – mosolyogtam rá, majd megcsókoltam. Ami nem tartott soká, mert szinte azonnal elszakította tőlem az ajkait:
– Most viccet félretéve, ugye valójában nem így érzel? – kérdezte ezúttal komolyan. Megráztam a fejem.
– Nem. Soha nem jutott eszembe ilyen, csak most, de azt sem gondoltam komolyan. Máskülönben neked tényleg minden jól áll. – magyaráztam.
– Szerinted, hm! – vigyorodott el, majd majd még egyszer, teljesen magához ölelve megcsókolt – Holnap indulunk a küldetésre?
– kérdezte komolyra fordítva a szót.
– Nem, már ma este, úgyhogy engedelmeddel mennék pakolni. – erre ő mosolyogva elengedett, nyomott egy puszit a fejemre, én pedig mehettem a küldetésre készülni. Lelkileg.

Alkalomadtán

– Gyere, hm! – kiabálta Deidara – Mehetünk, kedvesem? – kérdezte úgy hogy csak én halljam, mire bólintottam. Felszálltunk az agyagmadárra.
– Jó kis pénzt kap ezért az Akatsuki. A küldetés bukása nem opció! – morogja nekünk Kakuzu, mire mindkettőnktől egy biccentést kap, mondván “értettük”.
❄❄❄
– Szerinted is szép az idő, Yatori? Hm? – fordult hátra Deidara.
– Hmm, de, valóban. – válaszoltam a terepet fürkészve, mire egy kéz megfogta az állam és szembefordított a kacsó tulajdonosával. Deidara mosolygott rám, majd megcsókolt. Ott feküdtünk egymáson, egy agyagmadár hátán… Idilli, nem igaz? – Óó, ne higgyed már, hogy ha a levegőben csókolsz meg, az olyan menő dolog! – nyomtam meg az orrát. Ő csak vigyorgott.
– Lehet, hogy szerinted nem menő, de valld be, tetszik neked, hm! – mondta diadalittas mosollyal a képén.
– Hmm, talán… – tettettem a gondolkodást, majd átkaroltam a nyakát és újból magamra húztam egy csókra. És még mindig imádom, továbbra nem tudok betelni vele…
– Ne hümmögj, azt csak nekem szabad, hm! – játszotta meg a sértődött kiskrapekot.
– De szabad. Attól, mert neked szokásod, még más is ugyanúgy hümmöghet, nincs az megtiltva, hmmm! – nyújtottam ki a nyelvem.
– Jól van, neked megengedem, hm! – állt fel rólam, majd lenézett és elvigyorodott – Ideje művészkedni, hm.
– Várj! – álltam oda mellé, majd egy toronyra mutattam – Előbb őket intézd el. Mégis, első lépésként levédem a területet. – mondtam, majd leugrottam, hogy a falon landoljak. Milyen kicsi… És bár magamtól nem bántanék senkit, meg kell tegyem, hogy együtt legyek Deidarával. Neki nem nehéz, ő csak nosztalgiázik… Csináltam három vízklónt, elkültem őket három különböző irányba. Aztán felnéztem az égen lévő madárra, mire arról kisebb szobrok hulltak le, berepültek a házakba, vagy lepottyantak az utca közepére. A két kezem a falra tettem, mire a klónok is ezt tették, és négy irányból emelkedett vízpajzs az ország köré, míg azok egy egységet alkotva összezárultak. Az emberek, akik számára látható voltam, mert éppen arra jártak, azt látták, hogy egyik kezem a magasba emelem, mit Deidara elkap és felránt maga elé a madárra. Ő átkarolta a derekam, állát a vállamra tette, majd kimondta a varázsszót:
– Katsu! – az egész olyannak hatott, mint mikor egy hógömböt felráznak.
– Szerinted sikeres a küldetés? – kérdeztem, mire Deidara belepuszilt a vállamba, majd szembefodított magával és megcsókolt.
– Most már sikeres, hm! – mosolygott, mire megöleltem.
– Szeretlek! – suttogtam.
– Én is, Yatori, én is, hm! – simogatta meg a hátam – Meghívhatom a hölgyet egy dangora? Csak ha már így ketten vagyunk, hm. – nyomott egy puszit az arcomra.
– Nahát, micsoda úriember! Igen, boldoggá tenne vele, uram! – vettem elő az “ennek úgysem tudsz ellenállni” mosolyom. Pedig Deidara nem nekem tartozik dangoval. Hanem azoknak, akiknek most az életét vette…
❄❄❄
– Csókolom! Négy szál dango lesz! Hm! – rántott le egy padra Deidara a kis bolt előtt. A néni biccentett és elment.
– Ejnye, hogy köszönsz! – vigyorogtam rá – Még azt hiszik, hogy milyen jólnevelt fiatalemberek tartoznak az Aatsukiba! – lóbáltam előtte a mutató ujjam.
– Akatsuki?! – kapta fel a fejét egy fiú. Bent volt a boltban és éppen felmosta a padlót – Ti az Akatsukihoz tartoztok! – mutatott ránk.
– Pontosan. – biccentettem. Erre a fiú elszaladt, hogy “nagyi! Nagyi, nem szabad bármit is adnod ezeknek az embereknek!”
– Szerinted a nagyiját félti, vagy a dangot? – pislogott Deidara.
– Heh, jó kérdés.
❄❄❄
– Jaj, hagyj már! Senkitől nem tagadhatunk meg pár szem édesgolyót!
– De mama, még nem fejeztem be a…!!!
– Elnézést az unokám neveletlenségéért, kérem, bocsássanak meg! – hajolt meg a nénike.
– Ugyan! Ez már megszokott. Parancsoljon! – dobtam oda neki egy érmét – Ennyivel igazán tartozunk, nem igaz? – mosolyogtam rá. Nem a teljes ár volt, de pénz, amivel kimutattuk a hálánkat. Nekem igazán jól esett, hogy örömmel kiszolgált minket, és ahogy láttam, Deidarának sem volt ellenére a dolog. A néni meghajolt, majd elment, mi pedig falatozni kezdtünk.
– Ennek fura az illata. – szagoltam meg az édesgombócot, majd bekaptam – És az íze is. De egész jó. – mondtam teli szájjal, majd lenyeltem a falatot. Közelebb húzódtam Deidarához, majd a fejem a vállára hajtottam – Ha már így ketten vagyunk. – mosolyogtam. Deidara egyik kezével átkarolt, majd folytattuk a dango elmajszolását. Mikor végeztünk, még kicsit maradtunk, hisz mikor lehet majd újra ilyenben részünk? – Deidara…
– Mondd, hm.
– Semmi. Csak olyan jól esett kiejteni a neved. – mosolyogtam.
– Menjünk lassan, jó? – suttogta Deidara. Felemeltem a fejem a válláról, majd felálltam és… Megszédültem – Yatori! – kapott utánam Deidara, mire elájultam.

/Deidara/

Mi… Mi van itt, hm?! Az ember nem ájul el csak úgy!
– Ti Akatsukisok vagytok. Ezt érdemlitek! – mutatott ránk az a fiú, aki már korábban sem látott minket szívesen. Jó, ki fogadna örömmel egy terroristát meg egy fegyver specialistát?! Hm?
– Ch… – ezért még…!!
– Mi van itt?! Fiam, csak nem megmérgezted a lánykát?! Jöjjön be! – mondta a néni és a szeme szégyent és aggódást tükrözött. A karjaimba kaptam Yatorit és jobb híján bevittem. Lefektettem a díványra. Lilul az ajka…
– Remélem, tudja, hogy kell hatástalanítani, hm! – néztem a mamára, aki még nézegette eg  ideig Yatorit, majd elviharzott. Én megfogtam kedvesem kezét.
– Itt is volnék! – állított be egy kis pohárral, aminek a tartalmát Yatori szájába öntötte. Ajánlom, hogy hasson, különben én…!! – Nemsoká hat is! – tapsikolt.
– Ez a nemsoká… Ez pontosan mit takar, hm? – emeltem fel a fejem, mivel a nénike felállt.
– Tíz perc! – azzal kisétált.
❄❄❄

Rém lassan telt el az az idő, hm! De letelt!
– Yatori! Édesem… Kelj fel, hm! – simogattam meg az arcát. Pillái megremegtek, és szépen lassan látni engedték az éjkék szemeit, hm! – Yatori!
– Nocsak, lám, felkelt a hölgyike! – jött be a nagyi, az unokájával a nyomában.
– De… Deidarah… – motyogta kedvesem, és annyira néztem a fiút, hogy méregeti Yatorit, hogy észre se vettem, hogy a lány nyúl felém, és végül leesett a díványról, csak a fejét tudtam elkapni, mielőtt beveri, hm. Ő hozzám bújt, én pedig egészen közel húztam magamhoz őt, hm!
– Látod, fiam? Ezért gyógyítottam meg a lánykát! Azonnal kiszúrom én az igaz szerelmet! – tolta fel a szemüvegét mosolyogva.
– Köszönjük, hm! – hajtottam le a fejem, köszönésképp. Aztán felkaptam Yatorit menyasszony-pózba, és kivittem. A napfény megcsillant fehér haján, és mosolygott rám. Felültünk az agyagmadárra, majd felszálltunk. Mondanom sem kell, közben ezer csókot nyomtam a szájára, hogy él, hm!

Illetéktelen

– Deidara… Nem gondolod, hogy ez kicsit sokat mondó? – kuncogtam a fiú ölében fekve. Ő lenézett rám és megsimogatta az arcom.
– Azt akarom hogy jól legyél hm! – mondta, és a szeme őszinte csillogást tükrözött. Rámosolyogtam, majd felkeltem az öléből.
– Deidara…
– Igen? – jött utánam azonnal, és hátulról átkarolta a derekam. A feje az enyém mellett volt, hallottam, ahogy veszi a levegőt.
– Te… Megbántad, hogy… Eljöttünk Kőrejtekből? – kérdeztem halkan.
– Nem. Addig bántam, míg én ott maradtam, te pedig nem voltál velem, hm. – suttogta, nekem meg végifutott a hátamon a hideg – Honvágyad van? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
– Hát… Kicsit. Hiányzik Kurocushi és… Anyáék. Apa. Öcsi. A házunk. Kőrejtek. – motyogtam magam elé. Deidara közelebb ölelt magához.
– Sejtettem. Olyan kis érzékeny vagy, hm. – simogatta meg a karom. Megfordultam és erősen magamhoz szorítottam Deidarát. Jól esett, és mint mindig, biztonságot adott nekem. Felemeltem a fejem mire ő kezével végigsimított az arcomon, a homlokomtól le az államig. Aztán lassan fölém hajolt és egy finom, gyengéd csókot nyomott a számra. Karjaim rátettem a vállára, kezeim így a nyakát karolták át. A kezdetleges, lassú csók egyre szenvedélyesebb, mélyebb lett, mígnem teljesen egymásba gabalyodva csókolóztunk, nem figyelve a külvilágra. Pedig nem ártott volna.
– Khm! – köszörülte meg valaki a torkát az ajtóba, mire ajkaink elváltak egymástól, és míg az én fejem Deidara mellkasára billent, annyira elbódított a csókja, addig ő az ajtó felé kapta a fejét.
– D-Danna?! – erre már én is felemeltem a buksim, és tényleg a kis gömböc Sasorit pillantottam meg, aki szúrós szemekkel nézett minket. Érthető okokból….
– Sasori… – motyogtam elkerekedett szemekkel. A gombóc megfordult, és indulni készült, azonban utána kaptam – Várj! Hova mégy?! Gyere vissza, kérlek! – szóltam utána, mire felém fordította a fejét – Csak engedd, hogy megmagyarázzuk, rendben? – kérdeztem higgadtan. Illetve…. Látszólag higgadtan. Mivel valójában a szívem majd’ kiugrott a helyéről, hogy most buktunk le, és valami azt súgta, Sasori Peinhez igyekszik ennyire… Jelenteni… Amit látott…
– Legyen. Kaptok tíz percet. – csoszogott vissza a szobába, Deidara becsukta az ajtót, én pedig leültem török ülésben, Sasorival szemben, hogy egy magasságban legyünk. Deidara is leült mellém, és a köpeny takarásában megfogta a kezem, majd finoman megszorította azt. Hüvelykujjammal végigsimítottam a kézfején. Mindketten tudtuk, hogy egy dobásunk van, ha elszúrjuk, végünk.
– Először is: amit most mondunk, neked mondjuk. Nem Peinnek vagy másnak. Neked. – mondtam komoran.
– Majd meglátjuk. Nekem mondjátok, tehát azt teszek vele, amit akarok. Figyelek. – biccentett. Deidarával összenéztünk.
– Nen véletlenül jelentkeztem Akatsuki tagnak. Az a helyzet, hogy még Kőrehtekben én voltam az egyetlen, aki kiállt Deidara mellett, ezért pedig a falu megutált, később meg akart ölni, Deidarát be akarták börtönözni, tehát mindent megtettek, hogy szétválasszanak minket. Azonban… Mi akkor már… – pillantottam oldalra.
– Egymásba szerettünk, hm. – simított egyet a kezemen Deidara – Hogy együtt maradjunk, el kellett hagyni a falut, ezáltal szökött ninjává válni. Ezért döntöttem úgy, hogy az Akatsuki elég erős és biztos szervezet ahhoz, hogy menekülőkből támadókká válhassunk, és együtt maradjunk, hm. A két hónap késés is direkt volt, hogy ne keltsünk nagy feltűnést, de még így is kedvező volt a dolog, hiszen az Akatsuki jött értem, hm.
– Színészkedtetek, hogy ne tűnjön fel a kettőtök kapcsolata igaz? – morogta ingerülten Sasori.
– Miért, te mit tettél volna? – kérdeztem vissza, mire a bábmester lehajtotta a fejét – Na látod. Nem volt sok választásunk. A küldetéseket ugyanúgy teljesítjük, tehát nem csak szerelmeskedünk, ezt tegyük hozzá. – mentettem a helyzetet. Sasori továbbra sem emelte fel a fejét. Deidarára néztem, ő pedig rám. És most…?
– Deidara! – szólította meg hirtelen Sasori – Mennyire fontos neked ez a lány? – mutatott rám. Mire készül?!
– Mindennél fontosabb nekem, Danna! Látod, másfél hónapot vártam rá, hogy újra együtt lehessek vele, hm! – felelte magabiztosan, az én szívem pedig mérhetetlen boldogság járta át.
– A várakozás nem minden. Az életedet adnád érte?! – kiabálta, majd rám tekerte azt a hegyes végű izét és a levegőbe emelt – Meghalnál érte?! – kérdezte ingerülten. Deidara tekintete izzott.
– Deidara… – néztem rá dühösen, amolyan “ne merészeld!!” pillantással. Mégsem voltam biztos benne, hogy nem teszi meg… Hogy nem hal meg… Értem.

Meg van írva

– Meghalnál érte?! Szereted őt annyira, hogy az életed add, hogy Yatori életben maradjon?! – ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombázta Sasori Deidarát, aki harci pózt vett fel.
– Deidara, nehogy…!! – ennyit tudtam kipréselnj magamból, mert ha csak megszólaltam, Sasori szorítása erősödött – Áhh! – szorította ki belőlem a maradék levegőmet is, mire a fejem előre csuklott, és a hajam a szemembe hullott. Hallottam, hogy tőrt rántott valaki. Valaki, aki előttünk van. Deidara! Ha megteszed…!! Utolsó reményem összekaparva kis villámokkal birizgáltam meg a fegyvert, mire az széttört, apró darabokra. Leestem, felkaptam a fejem, és Deidarát pillantottam meg, aki maga felé tartja a tőrt.
– Deidara! – esetlenül felálltam, majd odarohantam hozzá, kitéptem a kunait a kezéből, eldobtam, majd a nyakába borultam – Deidara!! – szorítottam magamhoz.
– Ya-Yatori… – sóhajtotta, majd ő is szorosan megölelt.
– Boldog vagyok, ha mellettem vagy és érezteted velem, hogy szeretsz. Boldogtalan, ha egyedül vagyok mert meghaltál. – mondtam úgy, hogy csak ő hallja. Simogatta a hátam.
– Danna, akarsz még valamit?! Hm?! – morogta Deidara, miközben még erősebben szorított magához.
– Nem. Vigyázzatok egymásra, és legyetek sokáig együtt! – mondta parancsolóan.
– Sasori! – szólítottam meg.
– Hm?
– Mit fogsz most tenni? – a kérdésre pár másodperc csend telepedett a szobára. Deidara szorosan ölelt, én kapaszkodtam belé, Sasori pedig várt. Húzta az időt.
– Nem szólok Peinnek, se senkinek. És nem is falazok nektek. Nem keveredem bele ebbe a ti… Románcotokba! – morogta. Megesküdtem volna, hogy egy kis irigységet hallottam ki a hangjából… Lehetséges, hogy Sasori… Vágyik valakire? Hogy neki is legyen szerelme? Hm… Hát remélem sikerül neki! Lehet barátságosabb lenne, ha lenne mellette egy lány!
– Köszönjük, hm! – biccentett Deidara. Komor volt a hangja, de én tudtam, hogy valójában rettentő hálás a mesterének, hiszen annyit küzdöttünk, hogy együtt lehessünk…
– Ugyan. Kiharcoltátok. – legyintett, majd kicsoszogott az ajtón. Persze ez egy barlang, tehát nem véletlenül mondják, hogy aki barlangban lakik, nem csukja be az ajtót, tényleg így van, tapasztalat… Úgyhogy én bezártam egy hatalmas sóhaj kíséretében.
– Yatori? – hallottam meg Deidara bizonytalan hangját. Odajött és hátulról átölelt, mire én megfordultam és a fejét magamhoz húzva megcsókoltam.
– Most már biztos együtt leszünk! Ezt az akadályt is sikeresen vettük! Szeretlek! És mindig foglak… – fogtam két kezembe az arcát, és a homlokát az enyémhez döntöttem. Ő ölelte a derekam, és végig mosolygott, még a csókba is belemosolygott.
– Tudod… Most vagyok olyan boldog, mint mikor hosszú idő után újra láttalak, hm! – suttogta. Felkuncogtam.
– Ezt úgy mondod, mintha két évre váltunk volna el!
– Nekem annyinak tűnt, hm… – mosolygott kajánul, majd egy újabb csókba vont.
– Yatori!! Merre vagy már?! – hallottam meg egy mélyen dörmögő hangot, ami nem máshoz tartozott, mint Kakuzu. Elváltam Deidarától, nyomtam egy gyors puszit az arcára és már rohantam is.
❄❄❄
– Pszt! Yatori! – szól valaki a folyosó végén.
– Minden tiszta? – suttogtam egy elfojtott mosoly kíséretében.
– Igen, jelentem, minden… Várj, hm! Sasori no Danna közelít feléd, hm! Csak term…
– Menjetek már, nincs kedvem megvárni, míg kienyelegtek a szállásról! – morogta Sasori, mire Deidara kidugta a fejét a sarok mögül, majd vigyorogva megragadta a kezem és kirohantunk a rejtekhelyről.
❄❄❄
– Yatori? – szólalt meg Deidara. A nosztalgia kedvéért kerestünk egy közeli dombot, lefeküdtünk, és egymás kezét fogva bámultuk a felhőket. Majdnem mint odahaza…
– Igen?
– Én… Köszönöm, hm.
– Ez a hangsúly… Deja vum van. – fordítottam el a tekintetem, hogy ránézhessek Deidarára, aki enyhe pírral a fején moslygott vissza rám – És mit köszönsz, kedves?
– Hát…. Annyi mindenen mentünk keresztül… És te végig mellettem voltál és szerettél, hm! És szeretsz most is, ez biztos! – mondta egy magabiztos vigyorral.
– Jól gonolod! – nevettem fel – Deidara!
– Hm?
– Csend van. Mikor veled vagyok, nincs olyan, hogy életveszély.
– Nem ezt akartad mondani eredetileg, hm! – simogatta meg az arcom.
– Dee…. Nemm… – húztam el a szám – Túl jól ismersz! – nyújtottam ki a nyelvem – Megcsókolsz? Ezt akartam eredetileg kérdezni.
– Meg se hallottam a kérdést, hm! – mosolygott, a következő pillanatban pedig már az ajkaimat falta – Yatori! – lihegte, mikor megszakítottuk a csókot.
– Igen?
– Meg tudtam adni neked azt, amit a regényeidbe írtál? Hm? – simított végig az arcomon. Elmosolyodtam.
– Nem, Deidara. – ráztam a fejem, mire ő igencsak értetlenül nézett rám – Sokkal többet adtál nekem, mint amit valaha is leírtam! – suttogtam, Deidara pedig egy újabb finom, szenvedélyes csókkal éreztette velem, hogy mennyire örül annak,hogy így vallottam be neki, hogy mindennél jobban szeretem – És tudod – kezdtem, mikor megszakadt a csók – Ezt, a mi történetünket is meg fogom írni.
– Igen? – Deidara arcán meglepettség látszott – És mi lesz a címe, ha tudhatom? – mosolygott. Boldogan válaszoltam:
– Nem hagylak elveszni!

Lázár Diána az Irodalmi Rádió szerzője. Lázár Diána vagyok, 14 éves, és a Hatvani Általános Iskolába járok Debrecenben.…