/Tisztelet a hősöknek. Ízelítő, első világháborús kisregényemből./

Fiktív naplórészletek Gödri Sándor hadnagy, századparancsnok tollából, százada doberdói és isonzói harcairól.

Szerettem nyári hajnalokon a hegyeket nézni. A bércek látványa valami megmagyarázhatatlan nyugalommal töltött el már gyermekkoromban is ott a Mátra lábánál, ahol felnőttem. Ilyenkor bátor erőt éreztem bensőmben hatásuktól, olyannak képzeltem magam, mint a sejtelmesen ködbe burkolódzó csúcsok a messzeségben, melyektől még a Nap sugarainak is engedélyt kell kérni, hogy mikor bújhatnak elő mögülük. És most ilyen hegyeket láttam a vonat ablakán át a hajnali derengésben, nyugodt, ködtől alig látható ormokat.
És még valamit.
Előbbre hajoltam, hogy bizton láthassam. Önkéntelenül bólintottam. Ezek a meredeken felfelé törő gonosz fények, melyek megállnak egy pillanatra röppályájuk zenitjén, ott furcsa virág alakú füstöket köpnek, majd megkezdik gyilkos zuhanásukat… ezek srapnelek.

Feljegyzéseimet 1915 július elején kezdem írni. Nem tartom fontosnak a napok szerinti dátumozást, hiszen az események lejegyzését időnként visszaemlékezéseim alapján tehetem csak meg, amennyire a harcok megengedik. Így volt ez előző táborhelyemen is, itt sem lehet másképpen.

A szerelvény fékezett és az állomáson megállt. Elkezdődött a kivagonírozás. Vezényszavak pattogtak a sínek mellől, a legénységi vagonokból katonák ugráltak le sietve, és gyorsan alakzatba rendeződtek. Akadt, akinek málháját és fegyverét a bajtársa adta utána. Mi a tiszti vagont tiszttársaimmal lassan, ráérősen hagytuk el, tisztiszolgám pedig felrakta pakkomat a kijelölt szekérre. Szinte orromban éreztem a tenger illatát – vagy szaglószervemet csak a képzelet irritálta finoman? Egy biztos, itt van nem messze az Adria! Milyen régen akartam látni! De nem így… A távolból kézifegyverek ropogása, ágyúk mély buffogása, géppuska sorozata hallatszott. Megismertem a harminc és felesek hangját, épp’ eleget hallottam az orosz fronton. Ahová ez odapörköl…
Szekerekre szálltunk fel. Két-három tiszt és a motyója fért fel egy rozoga vontatmányra, amiket sovány, kiálló csontú gebék húztak. A lovakat is elérte a háború okozta szűkösség.
– Ne mustrálja már annyira szigorúan a lovaimat hadnagy úr! Ettek azok már tegnap is – próbált tréfálkozni tört magyarsággal a szekér gazdája.
Ránéztem a nagybajuszú szikár emberre, aki szólt, és aki csak nekem szólt, mert mellettem két százados ült. Válaszolnom kellett.
– Honnan tud magyarul? Maga szlovén.
– Magyar a feleségem. Bánáti – bólogatott sokatmondóan. Huncut mosoly jelent meg szája sarkában. – Szeretem a magyarokat, mert az asszonyt is. – Rám nézett és megvonta a vállát. – Amúgy meg a hadnagy úr is elmenne szlovénnek. Fekete haj, kék szem.
A falut elhagyva a sziklák alatt állította meg lovait a nagybajuszú. Leszállt a szekérről, levett kalapját karimájánál fogva forgatta kezében. Zavartnak tűnt.
– Idáig bírják a lovaim tiszt urak. – Viseltes bakancsára nézett. – Meg eddig fizet a hadvezetőség.
Gyalog mentünk tovább. Tisztiszolgám izzadt az út során, ahogy a saját felszerelését és az enyémet cígelte, de mindenkinek meg van írva a sorsa, ha jó, ha rossz – még ha ez nem is mindig igazságos. Meg aztán a tekintélyemen esett volna csorba, ha én viszem a málhámat. Tiszt egyenruhában nem cipelhet pakkot.
Fehér, szürkébe átmenő színű sziklák közt lépdeltünk. Mindenhol kő és kő! Ilyet még nem láttam. Visszanéztem, lent békésen csordogált az Isonzó. A keskeny kis folyó, ami és környéke megvédéséért vezényeltek ide bennünket. De ha pontosabban akarok fogalmazni, akkor feltöltésként. Vagyis folyamatosan érkezett az utánpótlás az ezredekhez, pótolni kellett az elesetteket.
Festői táj… lenne, ha az állandó fegyverropogás nem oltaná ki belőlem az illúziót.

– Nos, hadnagy úr! Magának és századának az elért eredményei alapján elég jó a hírneve és kitüntetései vannak – forgatta kezében az írásbeli parancsot Winkler őrnagy zászlóaljparancsnok. – Viszont kötelességem önt tájékoztatni egy-két dologról, amik merőben eltérnek az oroszokkal szembeni hadviseléstől. Most ketten vagyunk csak, őszinte leszek. – Az őrnagy köhintett, és a sziklába vájt harcálláspont egyik fapriccséhez ment. Térdre ereszkedett, félig bebújt az ágy alá. Üveget vett elő, melynek kihúzta a dugóját. Felém nyújtotta a palackot.
– Senkiben nem bízhat az ember. Lehet, hogy perceink vannak hátra, ezt a tisztek is tudják. Igyál!
Csak úgy az üvegből alaposan meghúztam a konyakot, utána az őrnagynak visszanyújtottam. Az őrnagy belekezdett a mondókájába. Egykedvűen, érzelem nélkül beszélt a sziklás talajon és árkokban folyó állóháborúról, a mindkét féltől hatalmas véráldozatokat követelő megmerevedett frontokról, katonái hősiességéről, az akadozó utánpótlásról. Nem lepett meg az érzelemnélkülisége. Aki naponta többször látja a halál tobzódását, patakokban a vért, előbb-utóbb ilyenné válik.
– Őrnagy úr! Mennyi a túlélési esélyünk?
Az őrnagy kiitta az üveget, utána megfordította, egy sovány csepp lassan a padlóra ért.
– Ennyi.
Elgondolkodva járkálni kezdtem. Egy kicsit rá is játszottam, hogy az őrnagy vegye őszintének a habozásomat. Ezt akartam elérni.
– Őrnagy úr! Van három katonám, akik kicsit mások, mint a többi.
Az őrnagy gyanúsan nézett rám.
– Elárulnád, mennyiben mások?
– A puska mellett pisztolyt hordanak és német géppuskás páncélmellényt. A lövészárokban és a kézitusában a húszasok mindig velük vannak.
A húszas egy fabuzogány, melynek a markolattal ellentétes súlyosabb végéből húsz darab téli patkószeg áll ki. A húszassal nagyon könnyű volt halálos sérüléseket okozni. Közelharcban félelmetes fegyver.
– Hadnagy úr! Többet nem kínállak meg alkohollal. Ennyire megártott a konyak? Pisztolyt csak tiszt és tiszthelyettes viselhet. Közkatona nem. Ha húszassal a kezében elfognak valakit az olaszok, annak nincs hadifogság! Azonnal kivégzik. A páncélinget kiről vették le?
– Mindent úgy zsákmányoltak az oroszoktól. A három katona vitézsége szóbeszéd volt az ottani frontszakaszon. Ők fogták el a legtöbb oroszt, ők vállalták a legveszélyesebb feladatokat. Felderítést, éjszakai támadásokat a muszkák ellen fokossal, buzogánnyal. Az elfogott oroszok mesélték, nem mertek éjjelente aludni, mert féltek. Csak egy reccsenés, és beszakadt koponyával fordult az árok aljára mellettük a társuk.
Egyik sikeres éjszakai akciójukban élve áthoztak két orosz tisztet. Délelőtt a tisztek kihallgatása után az ezredparancsnok maga elé rendelte a három vakmerő embert. Választhattak. Vagy szakaszvezetővé előlépteti őket, vagy viselhetik harc közben a zsákmányolt eszközeiket. Az ezredes tudott ezekről a hmm… eszközökről, de mégsem adta parancsba az elkobzásukat.
– Őrnagy úr kérlek – mosolyogtam Winklerre – gondolom, nem okoz nehézséget kitalálnod, mit választottak az embereim?
– Egyértelmű. A pisztolyt és a páncélt. Akkor is szabálytalan – mormogta a zászlóaljparancsnok. Hosszasan csóválta a fejét. – De bánom is én. Viszont akkor teszünk egy próbát.

József főherceg hadtestparancsnok napiparancsa minden napunkra vonatkozik, folyamatosan végrehajtandó. Vagyis, árkokat kell építenünk védelmünk érdekében, legyen a hely bármennyire kő és szikla, és bármennyire embert próbáló.
A Monte Saint Michelle fennsíkja meg minden más a közelben a parancs maradéktalan végrehajtására totálisan alkalmatlan. Szikla és kő mindenütt. Ásóink, ahogy sziklát érnek, kicsorbulnak, eltörnek. Az orosz fronton más volt. Egyszerűen kiástuk a földet, mély árkot készítettünk, aljára deszkából lőpadot. Kényelmesen, a lőpadra felállva tüzelhettünk a mellvéd szűk lőrésén át az ellenségre. Pontosan célozva, meglehetős védelem mellett. Itt nem úgy van! Az olaszok szinte állandóan nehéztüzérséggel lőnek, belövik árkainkat, az utánpótlást és ételt szállítókat. Rengeteg a halott és sebesült a nap huszonnégy órájában. Védelem csak a barlangokban létezik, ezeket itt dolinának és kavernának nevezik. A kisebb barlangok befogadóképességét robbantással megnövelik, így akár egy század is meghúzódhat bennük.
Fúrunk és robbantunk, másképpen egy centiméterrel sem tudnánk mélyíteni az árkot. Ezzel csak annyit érünk el, hogy a katona legalább ülő helyzetben védve legyen. De a meleg! Izzadunk és nincs víz! Ami van meleg és szomjoltásra sem elegendő. Volt, aki agyon akarta lőni magát a meleg és a szomjúság miatt.
Macskáznak az olaszok, ahogy találóan nevezik a légiaknákat a bakák. A zuhanó gránát alakja és nyávogó hangja macskára emlékeztető. Kisebb macska, aztán nagyobb surrog le a levegőből. Gyakran van nyomában halott. Támadnak, lőnek éjjel – nappal, mert kell nekik Trieszt, dél-Tirol, Dalmácia, Görz, az Adria. Miniszterelnökük szerint ezeken a területeken olaszok élnek, tehát őket illeti. Azt persze elhallgatja, hogy az Isonzó és a Doberdó környékét többségben szlovének lakják. Akkor is kell az olasznak. Kiapadhatatlan készletekkel rendelkeznek emberanyagból, lőszerből. Parancsnokaik pedig pazarolják rendesen mind a kettőt. Embereimnek fáj a válla, megdagad a mutatóujja az állandó tüzeléstől, de az olasz csak rohamot vezényel minduntalan.

Leszakított kezek-lábak próbálnak mozdulni a szögesdrótok közt a senki földjén, mindhiába. Test nélkül nem megy.
A múlt század amerikai polgárháborúja vége felé, mikor elkezdték alkalmazni a lövészárkokat a szembenállók, kiderült, hogy a védőknek óriási az előnyük a támadókkal szemben. Többek közt ezért merevedtek meg a frontok. Buktatósáv, többsoros szögesdrót akadály az árok elé, géppuskák az árokban… és kényelmesen lehet mészárolni a rohamozókat. Néhány év alatt mind a tüzérség, mind a gyalogság tűzereje nőtt, csak a katona védtelensége maradt a régi. Itt a kőfennsíkon ez is más. Mivel az árkok nem kellően mélyek, kövekből támfalakat kell raknunk – hogy elfogadhatóbb védelmünk legyen. Ez viszont jó tájékozódást ad az olasznak, állandó aknatűz alatt tartja ezeket a kőhalmokat, és igyekszik szétlőni, csakúgy, mint a szögesdrót vonalat. Nem is szeretik a katonák a kőből rakott mellvédeket, mivel támpontot ad az olasz tüzérségnek. Egy-egy közelben robbanó gránát pusztító ereje megnő a becsapódáskor szétszóródó kődaraboktól. Sokakat ezek a röpködő szikladarabok ölnek meg. Éjszakánként zöld leveles ágakkal igyekszünk álcázni a kínkeservesen lerakott szögesdrót-akadályokat. Amíg akad fa. Mert már azokat is szétlőtték. A szögesdrót-akadályok fa tartóoszlopait először kalapáccsal-vésővel próbáltuk éjjelente telepíteni, de ezt meghallották az olaszok és lőttek. Aztán új szerszámok jöttek, amik a disznó pöcse nevet kapták. Ezek csiga alakú fúrók, amelyekkel hangtalanul vájhatunk lyukat a sziklába.

A kövek felhordása a faluból – melynek lakosságát a harcok előtt a hadvezetőség kitelepíttette – szintén komoly munka.
Ezek a szikladarabok a házak kerítései voltak a háború előtt, most minket védenek ideig-óráig, míg szét nem lövik.
Az orosz fronton görbén, sűrű kanyarokkal futottak az árkok a legszigorúbb előírás szerint, kivédve ezzel az ellenség esetleges betörése utáni oldalazó-tüzet. Itt ezt a szabályt sem tartatja be a hadvezetés a szinte lehetetlen árokásás miatt.

A szögesdrótok közt térdig érő magasságban fekszenek egymás tetején a hullák, meg kell emelnünk a géppuskát, mert a lövészt a halottak akadályozzák a célra tartásban. Az árokban fokhagymafüzérek lógnak felakasztva kampókra. Megpucoljuk a hagymafejeket és a gerezdekkel bekenjük az orrunkat, vagy a másik megoldás: mentolos vattát dugunk az orrnyílásainkba. Másként elviselhetetlen a negyven fokos hőségben oszlásnak induló hullák bűze. Elhordani senki nem meri őket egyik oldalról sem, mert azonnal lelőnék a szállítókat. A hullákról mállik a hús, kilátszik a csont. Ezt is a forróság teszi.

 

Kukucska Ferenc az Irodalmi Rádió szerzője. Kukucska Ferenc vagyok, Veszprémben élek. Eddig két novelláskönyvem és egy regényem jelent…