Egy történet az élet árnyékos oldaláról.

A férfi kacsázó lépteit már megszokta az asszony, meg aztán ő is meglehetősen billegett járás közben. Köszönhető volt ez többek között az átfázott fájó lábaiknak, a gyakran fogyasztott olcsó kannás boroknak, és annak, hogy már érdektelen volt számukra az emberek véleménye.
A férfi arcbőrén növekvő rózsaszín foltokban terjedt a gyulladás a többnapos borosta alatt. Viszketett neki, ezért állandóan vakarta.
– Szerezni kell valami kölnifélét – morogta – egyre jobban viszket. Így nem vigyázhatok a kocsikra, senki nem áll szóba velem, azt hiszik, valami ragályos francom van.
– Veszünk valami olcsóbbat, annyi pénzünk talán még lesz – mondta a nő. Kezeiből letette a járdára ruhákkal és élelemmel megtömött koszos műanyag szatyrait, majd belenyúlt viseltes kabátja zsebébe. Két papírpénzt és némi aprót talált, amit lelkesen mutatott a férfinak. – Mondtam ugye! Van annak, aki el nem issza! Én be tudom osztani.
– De akkor nem marad cigire… – A férfi elővette a cigarettásdobozt, belenézett. – Már csak hat szál van. Délig se lesz elég.
– Sanya! Vegyük meg arcodra a szeszt, én meg máma nem gyújtok rá. Menjünk!
– Juli! – nézett gyanúsan a Sanyának szólított férfi a nőre. – Évek óta nem voltál cigi nélkül egy napig se. Mi az, hogy máma nem gyújtasz rá? Át akarsz verni?
– Sanya! Nem akarom, hogy gyulladásod legyen. Egyszer kibírom. Meg a másik. – Juli a kirakatokat figyelte. – Csak te mondod úgy, hogy Juli. Mások Julisnak, meg Julcsának hívnak. Ezt bírom benned. Aztán a kocsikra is vigyázol, meg üzletelsz is. A többiek bénák.
– Jól van, ne csináld már – mondta Sanya zavartan. – Nekem se jön be mindig.
– De te megpróbálod! – Juli megállt. – Na, itt a bolt, megveszem az arcszeszt, aztán kimegyünk a vasútra. Ott megborotválkozol, utána bekened magad. A kuncsaftjaid lesnek meg szaglásznak majd, mint egy kotorékeb. – Szégyenlősen tette hozzá. – Meg nekem is jobban tetszel frissen borotválva.
– Bírjál már magaddal! Még a végin megizélsz a bokorban – heherészett Sanya.
– Csak jöjjön, jöjjön! – Sanya széles karmozdulatokkal navigálta az autóst az egyetlen üres helyre, a városháza melletti fizetős parkolóban. Az autó beállt a parkolóhelyre, magas fekete hajú férfi szállt ki vidáman a volán mögül, hanyagul megköszönve Sanyának a segítséget. A férfi a parkoló-automatához indult. Sanya utána lépett és megszólította.
– Megkérdezhetem uram, sokáig marad?
A férfi megfordult.
– Megkérdezheted haver, nem mintha közöd lenne hozzá. De rendes voltál, ezért elmondom. Két órát maradok kábé. Miért? – A férfi a zsebébe nyúlt, aprót keresett, hogy parkolójegyet vegyen.
– Ad egy százast, és ha jönnek az ellenőrök, akkor én megveszem a jegyet és a szélvédő alá teszem.
– Nem rossz – vigyorodott el az autós. – Akkor nekem nem kell megvenni a jegyet?
– Nem. Én itt vagyok egész nap és figyelek. A kocsijára is. Maga meg olcsóbban jön ki a buliból.
– És miért higgyek neked? Lehet, hogy lelépsz a százassal.
– Ennyiért nem kockáztatom az üzletemet. Ez az én placcom – mondta önérzetesen Sanya.
– Oké. Ha minden rendben lesz, megtoldom a százast – mondta az autós és fejcsóválva elsietett.
Juli néhány méterre egy padon ülve nézte végig a jelenetet. Odament Sanyához és megcsókolta.
– Sanya te egy művész vagy! Annyira jól csináltad. Ilyen pasasról álmodtam mindig, mint te vagy.
– Hát… csípnek a csajok – húzta ki magát Sanya és köhintett néhányat – az biztos. Előtted a Manyival voltam néhány évig, de mellette is volt néha…
– Kit érdekel? – vágott közbe dühösen Juli. – Elég az a trampli Manyi! Figyeltelek benneteket. Láttam, amikor együtt kukáztatok. Eszembe jutott ám, hogy tud ez a jóképű, vagány Sanya egy ilyen szakadt spinével kavarni?
– Hagyd már! – Sanyán látszott, hogy nem szívesen beszél Julival az előző kapcsolatáról. Ha nem is vallotta be magának, félt attól, hogy Juli felkapja a vizet és elhagyja, amikor már megkedvelték egymást. Julira nézett. – Csak azért voltam vele, mert tavaly névnapomra vett egy üveg tokajit – megvonta a vállát – de lehet, hogy úgy mangeszta az éjjel-nappaliban.
– Én többet megteszek érted. Nem egy nyamvadt… – legyintett Juli.
– Azért járunk már két hónapja. Elloptalak a Virgácstól.
– Nem is tetszett neki, majd szétrobbant. Néha látom, hogy les bennünket. – Juli elővett egy flakon bort a szatyrából. Sanyának nyújtotta.
– Te legalább nem iszol el minden lóvét, meg nem vagy minden nap benyomva – Sanya húzott a borból és csak nézte Julit. Melegséget látott a szemeiben, és ez megnyugtatta.
Jó ideig egyikük sem szólt. Csak csendben üldögéltek, hallgatták a város zajait.
– Meg is kell becsülni, ha valaki normális. – Juli ravaszul Sanyára mosolygott. – Besötétedett. Rajtunk kívül sehol senki. Nem zavarunk le egy papás-mamást?
Sanya letette a boros flakont és elindult a fák közötti sövénybokrok felé.
Juli és Sanya egymásnak dőlve aludtak a parkban a kedvenc padjukon. A pad a felső sétálóút mellett, egy óriási platánfa alatt várta a pihenni vagy merengeni vágyókat. A fa mellett kandeláber állt, melynek fénye még néhány hete éjszakánként magához csábította a rovarokat, de mostanában ezt a tevékenységét nem gyakorolta. A lámpa meghibásodás miatt sötét maradt, és javításáról az illetékesek megfeledkeztek. Juli a lámpa melletti padot szerette a legjobban. A meghitt félhomályban jól tudott Sanyával aludni, és időnként itt tervezgették a jövőt. Este tizenegy körül már senki nem sétált erre, legfeljebb a lenti járdán. Ott is kevesen.
Sanya felébredt, ivott egy korty bort a flakonból. Juli mocorogni kezdett.
– Holnap a Tesco-hoz megyünk – mondta Sanya. – Nem jó mindig ugyanazt csinálni, mert unalmas lesz. Most valamilyen akciók vannak, biztos mennek jócskán vásárolni. Csak leesik valami nekünk is.
– Még jó, hogy vannak, akik lusták visszatolni a bevásárlókocsit az autójuktól.
– Sok sóher van köztük – legyintett Sanya. – Sajnálják azt a nyavalyás százast, ha visszatolom a kocsit.
– De azért vannak rendesek. – Juli belekarolt Sanyába. – Olyan jó veled. Te megkeresed a pénzt én meg beosztom. Királyok vagyunk így együtt.
– Tudod mire gondoltam? – Sanya napok óta rágódott azon, hogy elmondja-e tervét Julinak, és ha igen, hogyan tegye meg. Vajon Juli kinevetné? Hosszas gondolkodás után azonban úgy döntött, lesz, ami lesz, elmondja. Ő a férfi, neki kell kezdeményezni!
– Mire? – Juli érezte Sanya hangján, hogy most nem egy hétköznapi dologról lesz szó.
– Arra, hogy gyűjtenünk kell. Én keresek, te meg félreteszel belőle. És ha összejön egy kevés lóvé, elviszlek egy étterembe kajálni.
– Étterembe? Oda marha sok pénz kell. – Juli megrázta a fejét. – Nem ér annyit!
– Várjál! Még nincs vége. – Sanya, eddig még nem látott titokzatos arcot vágott. Szinte szótagolva folytatta. – A kajálás előtt elmegyünk az anyakönyvvezetőhöz és elveszlek feleségül.
Juli szólni akart, de csak a száját tudta eltátani, ami úgy is maradt. Könnyek peregtek le az arcán, egy kevés belefolyt a szájába. Átkarolta Sanyát és hangosan zokogott a férfi nyakában.
– Te olyan jó vagy. Örökké veled akarok élni.
– Holnap reggel a kocsmában kezdünk, kell a mani – Sanya megfontolt, férfias pózt vett fel – tedd magad rendbe, meg engem is. – Sanya tekintete a távolba révedt, egy boldog, nélkülözésektől mentes jövőbe. Ahol nyugodtan fekhet le télen-nyáron és nem kell tartania hidegtől, zivatartól. És ahol lesz pénze megcsináltatni Juli csúnyán előreálló metszőfogait.
– Imádok veled a kocsmába menni – csacsogta Juli. – Ott olyan elismert vagy… vagy micsoda. Rád bíznak pénzt, rendelést. Csak olyankor nem ihatunk semmit – vált komorrá Juli arca.
A kocsmában Juli még büszkébb volt Sanyára. Sanya ilyenkor nem ivott, megborotválkozva, csendben itta a kávékat és az üdítőket. Ismerősei köszöntötték, elküldték boltba vagy az utca végére házi tejért, néha még a postára is. Megbíztak Sanyában. Persze Sanya ezért mindig kapott jattot.
– Van a munka és van a szórakozás – felelte megfontoltan kis idő elmúltával Sanya. – Nekünk most a munka a fontos, mert lóvét kell félretennünk.
– Tudom, tudom – sietett válaszolni Juli. – Nagyon várom az éttermi kaját, meg ami előtte lesz – mondta halkan, szemlesütve. Hirtelen fellelkesült. – Ha már úgyis házasok leszünk, akkor nem lehetnek titkaink egymás előtt. Pedig nekem van egy. Elmondjam?
Sanya rosszat sejtett.
– Lökd már! Csak nehogy valami sumák legyen. Mert aztat nem csípem.
– Nem, nem. Csak a két hónap alatt azért egy kis suskát elraktam. Olyankorra, ha nem menne a bolt. – Juli lehajtott fejjel mondta. – Mi lenne, ha kivennénk a kölcsönzőből egy menyasszonyi ruhát?
– Legyél már észen, némber! Kibaszni rád egy halom lóvét, én meg szakadtan melletted?
– Akkor nem is szeretsz te engem – Juli sírni kezdett.
Sanya felállt, körbejárta a fát, a kandelábert. Sóhajtozva kerülte meg a padot, nem akart Juli szemébe nézni, bár ehhez elég sötét volt.
– Jó, akkor váltsd ki a ruhát. Nekem te kellesz, nem számít az én szerelésem.
Juli Sanya keze után nyúlt, de már nem érte el.
Egy karó csapott Sanya kezére. A csont, ahogy eltört, reccsenő hangot hallatott. Sanya a földre esett és felüvöltött.
– Juli fuss!
Juli felugrott a padról, de nem futott el. A karós támadó gyomrába fejelt. A következő ütés, amit Sanyának szánt a támadó, megállt a levegőben.
– Te szemét, Virgács! – ordította Juli. – Soha nem kellenél, mindig kevés voltál.
Virgács és két cimborája egy pillanatra csak Julit nézték. Utána Virgács a haverjaival elkezdte ütni Sanyát. Mindegyikük kezében karó.
Juli zokogva vetette magát Sanyára.

Kukucska Ferenc az Irodalmi Rádió szerzője. Kukucska Ferenc vagyok, Veszprémben élek. Eddig két novelláskönyvem és egy regényem jelent…