Szeretem a frissen sült kenyér illatát. Ropogós héját, foszlós puha belét. Szeretem a kenyeret, bár az utóbbi időben keveset fogyasztok belőle. Azt is inkább teljes kiőrlésű vagy tönköly-búza kenyér formájában. De a friss kenyér mindig felidézi bennem a régmúlt időt, amikor még otthon, házilag a nagymamám sütötte a kenyeret a családnak. Hetente egyszer. Mégsem volt a kenyér savanyú, penészes, vagy ehetetlenre száradt. A szakajtóban, kockás konyharuhába csomagolva a mázolt aljú kamra polcán volt tárolva. Milyen finom volt egy nagy karéj zsíros kenyér, teteje megszórva őrölt pirospaprikával. Még ma is összefut a nyál a számban, ha rágondolok. Különösen így az új kenyér ünnepe tájékán.

Nagymamám mindig a hét végére sütött friss kenyeret, ami azután a következő sütésig kitartott. Nem volt a kenyérbél fehér, hanem kissé barnás rozskenyér, a hozzávaló lisztet a helyi malom őrölte. Ha fogytán volt a liszt, édesapám megtöltött egy zsákot gabonával és elvitte őröltetni. A sütés már a nagymamám dolga volt. Így történt ez akkor is.

– Fiam – mondta a Nagyim – az új gabonából kellene őröltetni, hogy tudjak a hétvégén kenyeret sütni.

– De nagymama – vágtam én közbe a maga tíz évének tudásával – hiszen a kamrában van még a zsákban liszt. Akkor meg minek most a malomba mászkálni apunak, hisz úgy is annyi a dolga?

– Tudod kisfiam – mondta a Nagyi – az új kenyér ünnepére új lisztből dukál sütni kenyeret. Nem mintha a régi nem lenne már jó, csak tudod én így tanultam anyámtól ő meg az anyjától. Hagyomány ez kisfiam, olyan hagyomány amit igaz magyar soha nem szeg meg és nem is felejti el.

Az én nagyim – édesapám édesanyja – Erdélyből származott ( akkor még Magyarországhoz vagy inkább az Osztrák Magyar Monarchiához tartozó terület volt ) Nagyfaluból. Nem tudom ez a falu létezik-e még, hiszen én nem jártam arra mert az utam mindig másfelé vezetett. Minden hagyományt tisztelt és én nagyon szerettem.

Mikor minden hozzávaló rendelkezésre állt, az én nagyim szombat estefelé bekovászolt és vasárnapra virradóra már 2 órakor munkához fogott. Dagasztotta a kenyér tésztáját. Mindig mondta, hogy addig kell dagasztani, amíg az ereszről nem csepeg a víz. Én azt hittem egy darabig, hogy valóban az ereszről van szó, mindaddig még el nem magyarázta, hogy a dagasztás kemény munka és ha az ember homlokáról gyöngyözik a verejték, már nemsoká kész a kenyértészta. Az én nagyim nagyon tudta, hogyan kell kenyeret, jó kenyeret készíteni. Amikor elkészült a tészta dagasztással lisztezett nyújtódeszkán öt cipót formált, és konyharuhával kibélelt szakajtóba rakta, letakarta és hagyta kelni. Begyújtott a már előkészített kemencébe. Már csak azt kellett megvárni, hogy a tészta megkeljen és a kemence belseje elérje a kívánt hőfokot.

Mire mi gyerekek ( húgom és én) felébredtünk már kisült a friss kenyér. A vasárnapi reggeli mindig külön szertartás volt nálunk. Ilyenkor, kenyérsütéskor a mama mindig készített lángost is. Megkenve zsírral, vagy ha volt kacsazsírral megszórva egy kis őrölt pirospaprikával, hozzá egy nagy bögre tejeskávé, cikóriából…mit mondjak…álmaink netovábbja volt.

Ezen a reggelen azonban a nagyi nem készített lángost. Ma az új kenyeret ünnepelte a család. Apám mint családfő volt jogosult a kenyér megszegésére. Óvatosan vette a kezébe, mint egy hímes tojást. Kicsit megsimogatta, majd a kenyér aljára a kés élével egy keresztet rajzolt. Azután megszegte a kenyeret, majd mindenkinek vágott egy szeletkét. Finom illata volt, friss és ropogós héja. Az én nagyim nagyon vallásos volt. Étkezés előtt imádkozott a család, együtt:

” Édes Jézus légy vendégünk, áldd meg amit adtál nékünk. Aki ételt italt adott, annak neve legyen áldott. Ámen”

Alig vártuk ezt a pillanatot. Szabad volt beleharapni a friss puha kenyérbe. Isteni volt. Talán életem legfinomabb kenyerét akkor ettem. Mai napig érzem az ízét a számban. Pedig néhány esztendő eltelt azóta. Az én nagyim is átköltözött a másvilágra, talán ott süti azt a “csak ő tudta” finom kenyeret.

Hegedűs Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Hegedűs Gábor. Szeged melletti településen Algyőn lakom. Nem itt születtem, hanem…