A szirénázó mentő hangja nem töltött el rémülettel, ismerős volt számomra, csak eddig soha nem engem szállítottak, hanem én vártam a beteget az intenzív osztályon. A robogó autóban a hordágyon fekve a fák lombkoronája alapján próbáltam kivenni, merre járhatunk. A derekamban lévő lüktető fájdalom azonban visszaterelte a figyelmemet, és iszonyú pánik fogott el, mozog-e a lábam. Az egész húsz másodperc alatt történt. Egyenesen haladtam a bicikliúton, amikor balról hirtelen kivágott elém egy motoros. Nekem volt előnyöm. Ezt én tudtam, ő nem. Szaltózva repültem le a bicikliről, pont a gerincemre estem. Nagy reccsenés, néhány másodpercig moccanni sem bírtam. Meleget éreztem a combomon, azt hittem vér, rájöttem, hogy bepisiltem. Minden erőmet összeszedve megpróbáltam felállni. Tudtam, ha a lábam nem mozog, akkor elszakadt az ideg, és lebénulok. Harminchárom éve voltam orvos, mindig kitűnő tanuló, de most megbuktam. Nesze neked orvostudomány. Vizsgán kirúgják a hallgatót, aki nem tudja, hogy a gerincsérültet mozgatni tilos. Felülkerekedett bennem a makacs nő, bevallom, még az is átsuhant a fejemen, hogy visszaülök a biciklire! Erőszakos, de buta. Most már tudom, kire mondják ezt. Pedig fejsérülést nem szenvedtem. Pillanatnyi elmezavar, van ilyen. Máskor engedékenyebb leszek a vizsgán. Fogok-e én még valaha vizsgáztatni? Tolószékben ülő oktatót keveset ismerek.

Rogyadozva álltam a falnak dőlve, amikor odaértek ismerőseim, elegánsan felöltözve, éppen esküvőre menet. „Te mit csinálsz itt?”- kérdezték a piszkos ruhám és az imbolygásom látványán teljesen megdöbbenve. A fejemmel arra böktem, ahol a bicikli feküdt, mondtam, hogy elütött egy motoros. Ő már éppen indulóban volt, foghegyről vetette oda, hogy én voltam a hibás, majd visszaült a motorjára. Cserbenhagyásos gázolás. A bámészkodók egyre gyűltek, szombaton délután, a belváros közepén ez nem csoda. Próbáltam mozgatni a lábam, egyre erőtlenebbé vált. Valaki telefonált, a mentők pillanatok alatt kiértek. Kicsit vitatkoztam a mentőssel, hogy nem fekszem hordágyra, de szelíd erőszakkal rám parancsolt, majd vákuum ágyba helyeztek Régóta ismertük egymást, elszégyelltem magam, amikor kedvesen mondta: „Doktornő, a szakma szabályai szerint végzem a munkámat, maga is így tenne a helyemben”. Teljesen igaza volt. Szombat este, nagyüzem a traumatológián. A városban halfesztivál, az utca emberektől nyüzsög. A halászléfőzés idegeket próbáló, veszélyes művelet lehet, legalábbis a szirénázó mentők és a balesetet szenvedett betegek számát tekintve.  Fiatal doktor vizsgált, ismerősnek tűnt az arca, biztosan vizsgáztattam valamikor. Remélem, jó jegyet kapott. Hosszasan nézte a lábamat, tudom-e mozgatni. A fájdalom elviselhetetlenné vált, a végtagjaim zsibbadni kezdtek. Borzasztó szorongás lett rajtam úrrá, lehet, hogy mégis lebénulok. Nagy erőfeszítésembe került, hogy megmozdítsam a lábujjaimat. Röntgenre küldtek, előtte másik hordágyra helyeztek át. Egy kedves, fiatal beteghordó tolta kocsit, jóindulatúan jegyezte meg, ez a legrosszabb kocsi az egész házban, gyakran kiesik a kereke. Rémület hasított belém, ha eddig nem bénultam le, és most leesek, akkor nem úszom meg.  Abban a pillanatban nekitolt a falnak, de rögtön bocsánatot is kért, hogy ez a rossz kerekek miatt van. Megérkezett a férjem, sápadtan, szeme aggodalommal teli. Nyugtattam, hogy mozog a lábam és kértem, álljon a hordágyhoz, tolják ketten, nehogy kiborítsanak.

Elkészült a röntgen, nem mondtak semmit, a felvételt meg kellett ismételni egy másik nézetből. Tudtam, hogy baj van. Kértem az asszisztenst, mondja meg mit lát, de tiltakozott, nem szabad neki. Nagy nehezen ideadta a leletet, hogy olvassam el. Az egyes és kettes ágyéki csigolya törése. ELTÖRT A GERINCEM. Iszonyú. Nem sírtam, pedig jobb lett volna. Halottam egy  betegről, akinek gerinctörése volt, hat hétig feküdt  gipszágyban mozdulatlanul. Nagyon sajnáltam, úgy éreztem, én nem bírnám ki, biztosan beleőrülnék. Hát eljött az én időm, lehet kezdeni.

Egy nem túl bizalomgerjesztő férfi tolt fel az emeletre, ahol a kórterem volt. Beugrik egy régi emlék még hallgató koromból, az egyik klinikán a börtönből kiközvetített beteghordó dolgozott. A koncepció az volt, hogy a rabokat vissza kell állítani a valós életbe, az egészségügyben úgyis emberhiány van. Az illető gyilkosság miatt húsz évet ült. Az egyre élesebb fájdalom szülheti ezeket az ostoba gondolatokat. ”Na most akkor veszünk egy kis elemi tisztasági fürdőt”-zökkentett vissza a valóságba a fiatalember hangja. Azt hittem nem jól hallok, de tényleg hozzám beszélt. Ó, emberi méltóság. Felejtsük el, ez már a porban hever. Szerencsére átvett tőle egy ápolónő, amikor betoltak a tusolóba.

Kollégáim szoktak cukkolni, hogy kilométerórát szerelnek a sarkamra, le fogják mérni, naponta mennyit trappolok. Húsz kilométert saccoltak. Mostantól kezdve hat hétig nulla kilométer. És naponta négyszer egy maréknyi gyógyszer. Az osztályvezető professzor kedvesen beszél, biztatni próbál, ne idegeskedjek, feküdjek nyugodtan, a munkahelyemen meglesznek nélkülem is. Ez nem zavar, soha nem gyötört a pótolhatatlanság téves eszméje. Legyek türelmes… Ezzel már több gond lesz, a türelem soha nem volt erényem. Állandóan rohantam, pörögtem, szerveztem a dolgokat, olykor három helyett dolgoztam. Így éreztem jól magam.

Kérdezem tőle, leszek-e még két lábon járó ember. Nevetve mondja, hogy igen, csak nem szabad siettetni a dolgokat. Hat hétig szigorú fekvés, állni és ülni tilos. Néhány hét múlva, ha majd elkezdem a gyógytornát, pár lépést tehetek. A laikus beteg első kérdését naivan én is feltettem: mikor mehetek haza? Hat hét múlva. Most tényleg sírok. És a W. C.?  Kitűnő ágytálak vannak. Huh… ..A maradék emberi méltóságom már a béka alsó testrésze alatt.

Ebben a nyomorult helyzetemben a legelső sikerélményem az volt, amikor az ágytálat egyedül raktam be és ki. Egyik éjszaka elfelejtették elvinni, hiába csengettem. A sajátom se kellemesebb, mint a másé. Ez az ágytál dolog azért megviselte a lelkemet. Nem baj, majd kitolok mindenkivel, nem eszem, nem iszom, így naponta kétszer kell csak ágytálat cserélni. Látványosan fogyok, de ennek örülök. Minden rosszban van valami jó. Leányom utólag humorosra vette a témát, azzal jött, hallom anya dobtál egy hátast. Tudja, hogy a nevetés gyógyít. Elmesélte, van egy temető, ahol kizárólag olyanok vannak eltemetve, akiknek elsőbbsége volt. Ezen én is hahotázok, meg is bánom rögtön, mert a derekam úgy nyilall, mintha ezer tűvel szurkálnák.

A tisztálkodás. Este hoznak egy lavórt, lemosnak, mint egy kisbabát. Elég öreg baba és elég fiatal felnőtt vagyok ahhoz, hogy engem fürdessenek. Két hét múlva szabad majd zuhanyozni.  A kiszolgáltatottság okozta szégyen után mégis megkönnyebbülök, csodálatos érzés újra tisztának lenni. Korán elkezdődött a második gyermekkorom.

A fájdalom. Elviselhetetlen. Zsibbad a lábam, mozdulni sem bírok, az éles fájdalom kisugárzik a medencémbe, a hátamba, a mellkasomba, egészen fel a nyakamig, lüktet. Verejtékben úszom, melegem van. Folynak a könnyeim, fájdalom csillapítóért csengetek.  Nagyon lassan ér oda az éjszakás nővér, nekem óráknak tűnik. Sok a munkájuk, ketten vannak harminc betegre. Enyhül a fájdalom, de szédülök, forog velem a szoba, ég a gyomrom és hányingerem van. Nehogy rászokjak a gyógyszerekre! Másnap „nyugtatnak” a viziten, hogy néhány nap múlva még rosszabb lesz. Igazuk volt. Vetekszik a szülési fájdalommal. Nem tudok aludni. Egyenletes kopogás hallatszik, oda, vissza. Annyira idegesítő, hogy a fejemre húzom a takarót, de így is hallom. Kopp, kopp…..Megőrülök a közeledő és távolodó hangoktól, mintha a fejemen dobolnának. Egy törött lábú beteg sétálgat fel-alá mankójával a folyosón. Miért idegesít annyira?  Egyedül jár, ülhet is, kimegy a W.C. -re, nem olyan nyomorult, mint én. Irigyelem. Egy mankóval járót? Elképesztő. A betegség teszi ezt velem, megváltoztam, türelmetlen vagyok. Más lett az értékrendem, nem az a fontos, ami régen.

A kórházi koszt. Nem lehet rá panaszom, sokat nem adnak, de az íze nem rossz. Hétfőn

húsleves a jobb fülembe, kedden sajtos tészta a bal szemembe, szerdán répafőzelék a homlokomon. Próbált már valaki fekve enni? Amíg nem próbálja, nem is tudja elképzelni, milyen nehéz. Gerincsérülteknek vízszintesen kell feküdni, párna nem megengedett. Lehetetlen így enni, megalázó, ahogy a leves a nyakamba csurog. Csütörtökre végre megtanulom a szívószál – nevezzük inkább gumicsőnek – használatát. Megvan ennek is a technikája, a lelógó részből vissza kell fújni a maradékot, akkor nem folyik rám. Nagyon örülök, amikor erre rájövök, éppen bugyborékolok a tányérban, amikor váratlanul bejön valaki. Meg kell megmagyaráznom a helyzetet. Nem véletlenül mondják, hogy a gyerekgyógyászok lassan infantilissá válnak. Nagy örömmel hozott be a férjem egy cumisüveget, amit a bébi boltban kapott. Akkorát röhögtem, hogy majdnem kiestem az ágyból. Meg is kaptam a magamét. A derekamban duplán ezer tűszúrás, na meg újabb fájdalomcsillapítók. Csak lassan a testtel.

A látogatók. Egyre többen jönnek, hogy kifejezzék együttérzésüket. Vigasztalnak, ajándékot hoznak, szóval tartanak. A szeretet gyógyít, ezt érzem is. Jönnek reggel hét és este tíz óra között. Látni akarják az arcomat, megfogni a kezemet, biztatnak. Jól esik nagyon az érdeklődés. Már amelyik őszinte. Van, aki a kiszolgáltatottságomra kíváncsi, na hogy birkózik meg a helyzettel a doktornő. Van, aki egyenesen azzal nyit be, milyen, amikor a hóhért akasztják. Az egyik látogatóm mondja, minden balesetnek üzenet értéke van. Gondolkozzam el ezen. Veszem a lapot, számomra az üzenet egyszerű, ne üljek többet biciklire. Nem veszi jó néven, megsértődik, hogy tréfával ütöm el a filozofikus kérdés feltevését. Éjszaka nem tudok aludni, rossz emlékek törnek rám, kétségek közt heverek, a remény alábbhagy. Rájövök, hogy igaza van. Mármint abban, hogy a balesetemet lehet üzenetnek is tekinteni. Meghalhattam volna, nyomorékká válhattam volna, ezzel szemben kaptam az újrakezdésre még egy esélyt. El kell döntenem, mi a fontos és mi nem. Saját bőrömön tapasztalom, az élet egyszeri és megismételhetetlen. Van még esélyem, de fékezni kell a tempót, mert beleroppanok. A baleset üzent nekem, én is üzenek, sérülékeny vagyok, ne terheljenek, elég volt, nem bírom tovább.

Újabb látogatók, könyörgök mindenkinek, ennivalót ne hozzanak. Utalok az elfogyasztott étel, ital és az ágytál szükségletének szoros összefüggéseire. Hiába. Érkezik húsleves, torta, krémes, befőtt, gyümölcs, pizza, üdítők, ill. csokoládéhegyek garmada. Egyre idegesebb leszek. Fekvőbetegnek csokoládét vinni nagy merénylet, hiába teljes jó szándékkal vezérelve teszik. Egy hadseregnek is elég lenne ilyen mennyiségű élelem. Amióta a fájdalom csökkent, az étvágyam is javul, egyre nagyobb a kísértés, annyi finomság van körülöttem. Az eretnek gondolat egyszerűen legyőzhető, elég, ha az ágytálra nézek. A nővérek és ügyeletes orvosok örülnek a látogatóimnak, az éjszakai munka okozta kínzó éhség csökkenthető. Az egyik látogató segítségért jön hozzám, hosszan meséli a személyes problémáit, alig akar elmenni, nem veszi észre magát. Egy másik pedig drága gyógyszert akar eladni nekem, azt mondja, ettől jobban gyógyulok. Lám a nyomorék ember önbizalmát is lehet javítani, még rá is szükség lehet. Egyetlen látogató nem jön el. Nem hiányzik. A motoros. Végül még hálásnak kéne lennem, hogy nem ölt meg. Ezzel küzdöm le a depressziót, lehetne még rosszabb is. Lassan javulok, naponta egyszer vízi, háromszor szárazföldi torna. Egyik nap lábra állítanak. Remegő lábakon, de állok. Örökre hálás leszek nekik. Ágytálak száműzve. Holnap tusolhatok, két hét múlva otthon leszek. Este nagy csönd a kórteremben, a bice-bócát hazaengedték. Nem hallom a mankó kopogását. Azon kapom magam, hogy hiányzik. A másik ember gyógyulása is ad reményt.

Dr. Katona Márta az Irodalmi Rádió szerzője. Nem először ragadtam tollat, hogy leírjak egy történetet. Orvos vagyok, több…