Empátia. A szó eredete bizonytalan, talán görög, az értelmező szótár szerint együttérzést, beleélési képességet jelent. De mit jelent ez egy orvos számára? Az orvostanhallgatóknak nem tanítják az egyetemen, hogyan mondják meg a betegnek tapintatosan és együtt érezve, hogy súlyos az állapota, hogy menthetetlen, netalán meg fog halni. És mit jelent az empátia egy súlyos betegnek? Nagyon sokat, olykor mindent, reményt és hitet. Egy jó szót, biztatást, néha csak egy mosolyt, hogy van remény, ne adja fel, majd meglátja, hogy jobban lesz, mások is meggyógyultak már még ennél sokkal súlyosabb állapotból is. Ha a remény megszűnik, a beteg feladja, az immunrendszer is gyorsabban hagyja cserben a gazdáját.

Az empátia pénzbe nem kerül, mértékegységgel nem mérhető. Talán valamivel több időre van szükség, de még ez sem feltétlenül igaz, olykor egy gesztus, egy biztató szó, vagy együtt érző tekintet is elég, mert a beteg ember úgyis megérzi, hogy azt a másikat, az egészségeset valóban érdekli-e az ő baja, vagy csak mímeli, vagy éppen teher neki.

Mária néni, a szomszédasszonyom 82 éves, de öregnek semmiképpen sem nevezném, mert most is annyi energiával van teli, amennyit sokan megirigyelhetnének. Még vannak tervei, pedig már régóta egyedül él, férje legalább 30 éve halott. Összekuporgatott nyugdíjából zuhanyozót csináltatott a fürdőszobába, mert a kádba már nem tud egyedül bemenni, de továbbra is nagyon szeretne mindennap mosdani,ahogy azt megszokta. „Tudja drágám, nekem az a luxus az életemben, hogy mindennap megfürdök” – mesélte nagy örömmel, amikor elkészült a várva várt zuhanyozó. Egyik nap kiújultak az ízületi fájdalmai, egyre nehezebben viselte azt, és elment az orvoshoz, akit már évek óta ismert. Az pedig így förmedt rá: „Kovácsné, magának már rég a sárga föld alatt kéne lennie, mit panaszkodik, örüljön, hogy él!” Mária néni nem jutott szóhoz, de nekem felháborodva és nagyon szomorúan mesélte, milyen otrombán viselkedtek vele. A sors keserű fintora, hogy a doktor előbb került oda, pedig jóval fiatalabb volt, mint a betege.

Meg lehet-e szokni a beteg szenvedését, a halál közelségét? Egyik nagytekintélyű orvosprofesszorunk mondta gyakran: „Kérem, az ember nem halhat meg minden betegével, mert akkor képtelen lenne a hivatását megfelelő szinten tovább művelni. Az orvosnak meg kell kérgesíteni kicsit a lelkét, hogy ne omoljon össze betegének szenvedése vagy elvesztése láttán.”. Igen ám, de milyen vastag legyen ez a kéreg? Egy milliméter, egy centiméter? Van, akinek lesz az egy méter is!

Hogy kell megmondani a betegnek, nem gyógyítható, a szülőnek, hogy nem marad életben a gyereke? Van erre recept? Hol tanítják ezt? Borzasztó nehéz, együttérzést igényel, és iszonyú lelki teher. Ebből talán érthető, miért nem alkalmas akárki arra, hogy orvos legyen, és miért nem szabad az orvosi pályát semelyik foglalkozással összehasonlítani. Egy ilyen beszélgetést nem lehet csak úgy egyik napról a másikra kialudni, mintha semmi sem történt volna. Magunkban hordozzuk egy életen át. A szenvedést, a meghalt betegeket nem lehet kitörölni az emlékezetünkből, és nem is szabad.

És itt jön az empátia. A betegnek, a hozzátartozónak éreznie kell, hogy az adott pillanatban az orvos számára semmi sem fontosabb, csakis a betege sorsa, átérzi, hogy minden mondatának, szavának súlya van, kitörölhetetlen marad. Nem a folyosón közli a hírt, ahol sokan álldogálnak, és érdeklődő tanúi a beszélgetésnek, hisz a más baja mindig nagyon érdekes. Nem figyel másra, nem telefonál, nem ideges vagy türelmetlen, csak a betegre koncentrál. Ne érezze a beteg, hogy ha más kórházban kezelik, ha más orvos gyógyítja, jobban alakul a sorsa, meggyógyul. Meg kell győzni őket, hogy amit ma meg lehet tenni az orvostudományban a jelen körülmények között, mindent megtettek. Megértetni, hogy nem történt mulasztás, másképp nem alakulhatott a beteg sorsa. Fontos, hogy ezt érezzék, mert ha az ellenkezőjéről vannak meggyőződve, az orvos-beteg kapcsolat kudarcba torkollik, a bizalom megrendül, indulatok generálódnak, és már jönnek az ügyvédek is.

Hogyan viselik el az orvosok betegeik szenvedéseit? Hát nem könnyen, sőt, egyre nehezebben. Az egyetemen nem tanítják, hogyan lehet a feszültséget oldani, ezt minden orvos maga alakítja ki, több-kevesebb sikerrel. Ha belefásul, egyre könnyebben viseli el azt. Lehet-e védekezni a felőrlődés és a kiégés ellen? Ötlet van bőven, csak a kivitelezés nem könnyű. Egyre kevesebb szabadidő, otthoni feladatok sokasága, és végül, a kedv hiánya. A stressz tűrőképesség nem egyforma, és ezt edzeni kell. Önpusztító életmód az orvosok között is előfordul, alkohol, láncdohányzás, depresszió, öngyilkosság nem ismeretlen. Kevésbé kártékony a pályaelhagyás, de akkor hová tűnnek az álmok? A hivatás feláldozásra kerül.

Már több mint 20 éve dolgoztam az intenzív osztályon, ahol több ezer beteget gyógyítottam, és naponta szembesültem a súlyos betegséggel, a gyógyíthatatlanság kérdésével, a halál közelségével, és azzal, hogy a legjobb akaratunk ellenére sem tudunk mindenkit meggyógyítani. Mi adott ehhez erőt? Elsősorban a családom, a hitem és a munkám szeretete. Teljesen váratlanul, egyik pillanatról a másikra szembesültem azzal, hiába vagyok orvos, az én családomat sem kerüli el a betegség. Eddig azt gondoltam, minket nem érhet olyan baj, amit én ne tudnék megoldani. Saját bőrünkön tapasztaltuk meg annak a rettenetes kiszolgáltatottságnak az érzését, amelynek egy beteg ember ki van téve. Szakkönyvek, internet, telefonok, konzíliumok, külföldi orvosok véleménye, majd a tragikus felismerés, hogy imádott gyerekemnek a betegségével együtt kell élnie, mert nem gyógyítható. Ilyen egyszerűen, minden köntörfalazás nélkül lett megmondva. Semmi olyan, hogy azért ne keseredjünk el, van remény, az orvostudomány olyan rohamléptekben fejlődik, hogy ami ma még nem gyógyítható, az holnap vagy holnapután már biztosan az lesz, naponta jelennek meg új gyógyszerek, a világ legjobb laboratóriumaiban folynak a kutatások, a betegség lefolyását számos tényező kedvezően befolyásolhatja. Nem, semmi ilyen biztatás, egyetlen szó sem hangzott el, ami egy picike reményt adhatott volna. A nagy tekintélyű tanár aranykeretes szemüvege hidegen villant, abszolút közömbösen mondta, nem tudjuk az okát, így nem is tudjuk gyógyítani. Ennyi. Passz. Gyűrtem a könnyeimet, most nem orvosként álltam vele szemben, hanem mint anya. Egy icipici biztatás azért nagyon jólesett volna, akár egy kegyes hazugság is, csakhogy ne veszítsem el a hitemet, egy parányi remény, mert anélkül nem tudom majd a saját gyerekemben a lelket tartani. Becsapni nem lehet, úgyis észreveszi, ha hazudok neki, na meg a betegség úgysem múlik el, akármit csinálunk vele.

A várva várt 20. születésnap, soha nem felejtjük el. Az ajándék is megérkezett, egész életre szólt. Pofánkba vágták a betegséget, katonásan, minden köntörfalazás nélkül, a folyosón, mindössze 20 másodperc alatt. Ettől kezdve öten éltünk a családban, mi négyen, meg ő, mert végérvényesen befészkelte magát az életünkbe. Bár az asztalnál nem terítettünk neki, jelen volt minden ebédnél és vacsoránál, hétköznap és ünnepnap, nyaralni is jött velünk, nem lehetett nem tudomást venni róla. Önző volt, egy idő után már minden róla szólt.

Megkezdődött a kezelés, különböző kezelések sora, egyik hatástalanabb, mint a másik. A gyerekem és az én türelmem is fogyott, egyre kétségbeesettebbé váltunk. Ebben az életkorban más randevúzik, táncolni jár, vagy a strandon úszik, emberek közé megy, egyszóval élvezi az életet. Mikor, ha most nem. Az enyém a kezelések után a lesötétített szobában fekszik, rosszul van, a fényt nem tudja elviselni, miközben kint 40 fok van, tombol a nyár. És akkor sokadszorra megpróbálják a legújabb csodaterápiát, az újságok ezzel vannak tele, végre áttörés a betegség kezelésében, megváltozott a betegek életkilátása, egyszóval szenzáció. Várjuk a csodát, de az egyre csak késik. Sőt, egyre rosszabb az állapota, ilyen rosszul még soha nem volt. Előre nem látható mellékhatás, van ilyen, nincs is olyan gyógyszer, amelynek ne lenne, hiszen akkor nem is hat igazán. Most a mellékhatás lépett elő fő betegséggé, már az utcára sem tud kimenni. Otthon ápolom, s közben azon gondolkozom, akinek nem orvos az anyja, azzal mi van, mert elvégre mi protekciós betegek vagyunk. A családban híre megy, hogy kissé félresikerült a kezelés, a legfiatalabb orvosra bízták az új kezelést, aki minden előzetes tapasztalat nélkül próbálta ki. A hírek terjednek, kisváros ez, hiába gondoljuk nagynak, a panasz visszakerül a gyógyító intézménybe. Addigra már a gyerekem is bent fekszik, mert a mellékhatásokkal nem bírok egyedül otthon. Rohanok be látogatni, óriási letolást kapok, bűntudatot nem érzek – pedig kellene, azt sugallja a jeges tekintet – mert eszembe jutnak az elmúlt éjszaka, mit szenvedett a gyerekem. Orvosként biztosan tudom, ennek nem kellett volna bekövetkezni, meg lehetett volna előzni. Következik a verbális kommunikáció, elkerülhetetlen, várom, hogy valaki kimondja, nagyon sajnáljuk, ami történt, nem állt még kellő tapasztalat a rendelkezésünkre, de minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy elhárítsuk a problémákat. Meg is érteném, hisz és is megtanultam, az orvostudomány nem fehér vagy fekete, a kétszer kettő sem mindig négy. Annyira bonyolult az emberi szervezet, hiába tanulmányozzák évezredek óta, még mindig nagyon sok a fehér folt. Nem, ilyen egyáltalán nem hangzik el, hanem az igen, hogy ne csináljuk a cirkuszt, valamivel enyhébb formában, de határozottan megrovó stílusban. A válasz a nyelvemen van, de nem merek mondani semmit, mert bármikor rájuk szorulhat a gyerekem, és csak ártanék neki.

Álmatlan éjszakákon megrohannak a megoldatlan problémák, ilyenkor a tehetetlenség érzése még nyomasztóbb. Hiába vagyok orvos, a saját gyerekemen nem tudok segíteni. Rettenetes érzés, néha sírok, de aztán elszégyellem magam. Ezúttal nem hatásos az ősi női módszer, ha valamit nem sikerül megoldani, a könnyek még célt érhetnek el. Gondolataim párbajában a gyerekem és a betegek vívnak az első helyért, a mérleg nyelve attól függ, hogy családunk „ötödik tagja” milyen stádiumban van, az már jó, ha nem kerül dobogóra. Gyakran eszembe jut az első beszélgetés. „Nem tudjuk, hogy mi okozza, nem gyógyítható.” Húsz másodperc alatt elmondható, nem rabolja az értékes időt, hisz az nagyon drága mindenkinek. Ja, még azt hozzátették, mivel nem gyógyítható, a depresszió is gyakori, komoly veszélyt jelent, majd vigyázzunk. Igen, majd fogunk. Folyamatosan azt tesszük, már másból sem áll az életünk.

„Second opinion” (második vélemény) – ez azt jelenti, ha meg akarunk kérdezni egy másik orvost is, hátha mégsem teljesen úgy van minden a betegséggel. Esetleg tévednek, talán valaki mégis többet tud róla, vagy legalább reményt tud adni. Hosszas győzködés és könyörgés után ráveszem a gyerekemet, aki már nem akar orvost látni, és semmilyen kórház küszöbét nem akarja átlépni, hogy menjünk el egy másik orvoshoz. Azzal győzöm meg, hogy nagy lelkiismeret-furdalásom van, ne szenvedjen hátrányt abból, hogy orvos vagyok. Nagy nehezen rááll. Elkísérem, de nem megyek be, elvégre felnőtt, bár nekünk még most is gyerek. Telnek a percek, izgatottan várom, mikor jön ki, mit mondtak neki. Nyílik az ajtó, vádlón néz rám, a szeme könnyekkel tele. Nem szól egy szót sem, amikor az utcára érünk, kiabálni kezd velem. „Tessék, ezt akartad, most jobb lett, azt hiszed?” Sokáig nem szól, aztán elmeséli, az első mondat arra a száraz tényre szorítkozott, hány évvel élnek rövidebb ideig az ebben a betegségben szenvedők. A többire már nem tudott odafigyelni. Porig vagyok sújtva, én tényleg jót akartam. Kiborultunk mind a ketten, órákig nem beszéltünk egymással. Apja egész este az internetet tanulmányozta, hogy minden információt begyűjtsön. Diadalmasan tűzte ki gyerekünk szobájának ajtajára a cikket, amelynek már a címében benne volt, az életkilátások nem rosszabbak ebben a betegségben. Lássa minden alkalommal, amikor belép a szobába, nem élnek rövidebb ideig az ebben a betegségben szenvedők. Három hétig volt kint az ajtaján.

Néhány hét múlva összetalálkoztunk az egyik ismerősünkkel, aki a nyilvánvaló tünetek alapján konstatálta a gyerekem állapotát. Mosolyogva átölelte, és azt mondta, több éve szenved ő is ebben a betegségben, de együtt tud vele élni, mert a társa így fogadta el, és így is szereti. Bár bizonyos korlátokat jelent, és sok kellemetlenséggel jár, de a munkáját el tudja végezni, majd megismételte: a társa így szereti. Ez a két mondat fantasztikusan hatott, erőt és hitet adott. Megtapasztaltam újra, milyen erejük lehet a szavaknak, néha bántanak, megaláznak, kigúnyolnak, vagy éppen közömbösek, de simogatnak is, jókedvre derítenek és adhatnak reményt is. Otthon elismételtem magamban, órával lemértem, mennyi időbe telik ezt kimondani: nem nagy idő, mindössze huszonhét másodperc.

Dr. Katona Márta az Irodalmi Rádió szerzője. Nem először ragadtam tollat, hogy leírjak egy történetet. Orvos vagyok, több…