A sötétszürke hegedűtok zárva volt. Előtte feküdt az asztalon. Mióta édesapja elment nem nyúlt hozzá. Pedig mennyi emlék fűzi ehhez a “kemény dobozhoz”. Emlékek sora tódult az agyába. Csak nézte a tokot, de nem nyitotta ki. Az oldalán kicsi táblán: ” Reményi Mihály a Magyar Királyi Zeneművészeti Főiskola szállítója”. Újra és újra elolvasta a feliratot. Magyar Királyi szállító. Istenem de régen lehetett. A múlt században, valamikor. Még mindig nem nyitotta ki a tokot. Mennyire szerette apa ezt a hegedűt. Sokat és szépen játszott rajta. Régen lakodalmakat is. Később már csak egy-egy céges rendezvényen, ha már emelkedett volt a hangulat kérték meg,hogy játsszon. Ilyenkor apa mindig boldogan fogta az álla alá a hegedűjét – mert anélkül soha nem ment rendezvényre – és játszott.Ilyenkor a zene átjárta minden porcikáját. Elfeledte, hogy fájnak az ízületek, hogy a kor újabb és újabb terheket rakott rá, hogy a napi feladatok olykor nagyon kimerítették. Ilyenkor csak játszott, az arca sugárzott. Istenem de régen volt. Már elment apa. Pedig szeretett élni. De anya halála után már nem volt a régi. Jött az a fránya betegség is, no meg az orvosok hibája…így együtt a végzet is beköszöntött. Most itt ült és nézte az elárvult hegedűtokot. Lassan szinte félve nyúlt hozzá. Letörölgette a port, majd felnyitotta. a tokban egy az anya által csodásan hímzett kis takaró alatt pihent apa hegedűje. Az az öreg “szárazfa”. Mint egy ereklyét, ami egy rossz mozdulatra semmivé foszlik, olyan félve emelte fel a kis takarót. Ott volt a hegedű. A barna, fényes felületen megcsillant a nappaliba beszökő napsugár. Szinte glóriát vont a zeneszerszám köré. Apa, de jó lenne, ha itt lennél. Csak egy pillanatra. Csak még egyszer hallanám a játékodat. De a hegedű csendesen pihent a helyén. A napsugár is tovatűnt. Vagy felhő takarta, vagy a föld fordult. Lényegtelen.

Kivette a hegedűt, óvatosan, mint egy hímes tojást és lassan, finoman törölgetni kezdte. Fényképet is kell róla készíteni, mert csak úgy tudja a hirdetésbe beletenni. Mert el szeretné adni. Nem azért, hogy ne is lássa. Nem. Hiszen minden idegszálával kötődik ehhez a hegedűhöz. Apáé volt. Szerette. De a zeneszerszámnak is lelke van. Ha nem használják értő kezek, hamar tönkre fog menni. Ő nem hegedül, gitározott régen, még a köszvény az ujjakat nem módosította. El kell adni a hegedűt.Határozott. Inkább mint hogy csak azért menjen tönkre, mert az érzelmi kötelék… Pedig megvádolták. Egy régi barát. “Nem tiszteled te apád emlékét, azért akarsz megválni a hegedűjétől. Gondolom a többi emlékét is el fogod takarítani a háztól”. Milyen kegyetlen szavak. Még hogy nem tisztelte az apját? Hiszen épp azért akarja eladni, hogy valaki, aki érti és szereti a hegedűt, használni tudja. Apa emléke legalább a hegedűben megmaradjon. Ha tönkre megy azzal jobb lenne? Istenem milyen gonoszak is az emberek.

Nézegette a hegedűt ahogy törölgette. Istenem! Ebben van egy felirat. Nem tudta elolvasni. Akárhogy forgatta nem látta. Még úgy sem, hogy szemüveget cserélt. Óvatosan letette a hegedűt a tokjába és keresett egy zseblámpát. A pecsét ami a hegedű belsejében volt, most olvasható lett. Díszes cirádás keretben az alábbi szöveg volt olvasható: GIOVANNI DOLLENZ Fecit in Trieste Anno 1832. Istenem! Ez a hegedű 169 éves! Mi mindenen ment keresztül. Hiszen apával is megjárta a hadifogságot. Apa annak köszönhette az életét, hogy szépen hegedült. A láger parancsnoka gyakran rendelte magához és húzatta a nótákat egymás után. Hiszen ott mindenki fogoly volt, még az őrök és a parancsnok is. Csak őket a saját feletteseik száműzték ide. Vasutat építettek, csalán levesen, krumplihéjon, marharépán, meg ki tudja, hogy még mi volt az “étlapon”.

Sok fényképet készített a hegedűről. Minden porcikája képre került, hiszen soha nem lehet tudni, ki mire kíváncsi. Meg is mérte, hogy ha valaki a méretekre is kíváncsi, ne csalódjon. Megsimogatta a hegedűt, szeretettel, mintha az apa kezét érintette volna. Gondosan visszahelyezte a tokba, betakargatta, mint egy alvó kisgyereket, majd bezárta a tokot. Leült a géphez és elkészítette a hirdetést. Hátradőlt. El is akarta adni meg nem is a hegedűt. Mást diktál az agy és mást a szív. De most a józan észnek kell győznie.

Évek teltek el. Mindig hosszabbította a hirdetést. Jelentkező is volt bőven. Volt aki további fényképeket kért, volt aki ki is próbálta. Egy fiatalember több mint egy óráig játszott a hegedűn, nagyon szépen, de kiderült a végén, hogy nem akarta megvenni, csak kíváncsi volt egy ilyen öreg hangszer mit tudhat még. Csak az elismerés hangján tudott beszélni róla. Volt olyan ajánlat, hogy elviszi a hegedűt, és majd ahogy gyűlik a pénze úgy fogja kifizetni, részletekben. Volt olyan aki időpontot kért a kipróbálásra, de azóta sem jelentkezett. Szóval a klasszikus leképezése volt a magyar viszonyoknak. Mert ugye tudjuk: a nemleges válasz is válasz!

Egy napon megcsörrent a telefon. Egy újabb vevő jelentkezett. Szeretné kipróbálni a hangszert – mondta – lehet-e? Ez csak természetes volt a válasz, hiszen kipróbálás nélkül, hogyan lehetne eldönteni hogy megfelel-e a vevői elvárásoknak. Kicsit szkeptikusan nézett a találkozó elébe, hiszen annyi volt már belőle, eredménytelenül. De talán…az esélyt mindig meg kell adni.

Másnap a megadott időben a vevő-jelölt megjelent. Idősebb ember, már az első pillanatban látszott rajta, komolyan gondolja a dolgokat. Lassan vette ki a tokjából a hegedűt, hosszan nézegette, hangolta, majd megfelelő gyantázás után ráillesztette a vonót és játszani kezdett. Szinte sírt a hegedű. A férfi folyamatosan szabadkozott: régen volt már a kezében ilyen zeneszerszám. Ő inkább gitározott, de gyermekkori álmát szeretné megvalósítani, egy ilyen hegedűre vágyott mindig. Közben dallamokat hozott elő a hegedűből. Szépen szólt a hangszer. Lágyan, keményen, ahogy a “gazda” parancsolta. Azután hosszasan vizsgálgatta a férfi a hangszert. Még bele is világított a belsejébe. Látszott rajta, hogy tetszik neki. Azután visszahelyezte a tokba. Gondolkodott. Majd előjött az ajánlatával. Megvásárolná a hangszert…Később mikor megegyeztek kezet fogtak és megtörtént az üzlet.

Mikor kikísérte a férfit, belül, ott legbelül, egy furcsa érzés kezdett motoszkálni. Vajon tényleg jó ez így? Apa utolsó ereklyéje, kedvence, használati tárgya…tényleg el kell engedni? Nem lenne jobb mégis…de hiszen így tönkremegy…mindegy már megtörtént…az élet megy tovább…vajon az én tárgyaim is így cserélnek majd gazdát…
Használja egészséggel – mondta búcsúzóul – de kérem nagyon vigyázzon rá. Ismét kezet fogtak. Az autó elment. Akkor felszakadt az érzés. Lassan legördült az a fránya könnycsepp az arcán. Apa! Ne haragudj.

Hegedűs Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Hegedűs Gábor. Szeged melletti településen Algyőn lakom. Nem itt születtem, hanem…