András nem sok kedvvel indult el otthonról: orvos barátja unszolására jelentkezett egy pszicho-terápiás csoportba, de valójában semmi kedve sem volt az egészhez. Nem hitt benne, hogy ez a terápia segíteni tud az ő bánatán, hiszen az a tudat, hogy a fia Ákos az általa vásárolt motorral ütközött és halt meg a balatoni úton, soha nem enyhülő fájdalmat és lelkiismeret furdalást jelentett számára. Sok éve már, hogy elvált Annától, azóta ketten laktak a fiával a Kelenföldi házban. A fia halála óta teljesen magára maradt, esténként a lélektelen, üres házba tért haza, és bizony az utóbbi időben előfordult az is, hogy olyakor a konyakos üveghez nyúlt.

 

A csoport terápia egy magánklinikán volt Kispesten, a Vekerle telep egyik patinás házában. A környék biztató volt, a házak körül kertek, az utcán többen sétáltak: babakocsit toltak, vagy kutyát vezettek pórázon. A látványtól valamivel jobb kedvre derült, miközben kereste a megfelelő házszámot, és befordult a levendulával övezett bejáraton. Az előtérben hét vagy nyolc ember várakozott: megfáradt tekintetű, középkorú emberek, és egy nagyon-nagyon szomorú szemű fiatal lány. Nem sokkal azután hogy helyet foglalt, belépett egy szikár, sportos külsejű nő, kezében egy dossziéval, és kinyitotta a rendelő – vagy inkább társalgó – ajtaját. Ő volt Andrea, a pszichológus.

Miután leültek és bemutatkoztak, Andrea azt ajánlotta, mindenki válasszon egy párt magának, üljenek félre tizenöt percre, mondják el egymásnak a problémájukat, majd mindenki számoljon be a választott társ élethelyzetéről. Ezt a módszert azért tartotta jónak, mert tapasztalata szerint mindenki könnyebben nyílik meg egyetlen idegen embernek, mint egy egész csoport előtt. Andrást megnyugtatta ez a feladat: valóban nem lett volna kedve 8 vadidegen embernek beszélni a lelkét emésztő hiányérzetről, melyet a fiának a halála okozott. Gyorsan kiválasztotta magának a szomorú szemű lányt – aki korban akár a lánya is lehetett volna – és félreültek a nagy pálma alá.

Olga elmondta, hogy három hónap leforgása alatt elveszítette a szüleit, és a tőle tizenkilenc évvel idősebb párját, és most úgy érzi, nem tud tovább lépni, legszívesebben véget vetne az életének. András megdöbbent a hallottaktól, hiszen hónapok óta élt a fia elvesztése miatti gyászban, és most szembesült vele, hogy mások sorsa sem könnyebb, mint az övé. Lassan mesélni kezdett a fia balesetéről, majd elővett a tárcájából két fotót: a fiáét és egy ismeretlen lányét, akinek a létezéséről nem is tudott, de a fia baleset után visszakapott holmija között találta a fotóját. Elmondta Olgának, hogy szeretné ezt a lányt megtalálni, de azt sem tudja, hogyan fogjon hozzá. A fotó hátulján – mely a lányt a Szirakuzában található „Dionüsziosz füle” elnevezésű barlang előtt ábrázolja – ugyanis csak annyi áll: Caterina, és egy dátum: Szirakuza, 2012. augusztus. Vagyis a fotó kb. 15 hónappal a fia halála előtt készült, azidőtájt amikor Ákos a főiskola megkezdése előtt egy tíz napos túrán vett részt Olaszországban.

 

A negyedórás egyéni beszélgetés után körbeültek, mindenki elmondta a hallottakat, és utána kérdezhettek egymástól. Az egyik férfi – nevezzük Zolinak – azt kérdezte Andrástól:

–    Miért nem próbálod az olaszországi útitársakat megkérdezni, mit tudnak a lányról?

András azt felelte:

  • Sajnos senkit sem ismerek közülük, mert a fiam nem ismerősökkel indult el, hanem csak magában: egy neten szerveződő csoporthoz kapcsolódott, akikkel Rómát, Nápolyt és Szicília több városát bejárták, de neveket sajnos nem tudok.

Olga annyit kérdezett:

  • És mit vársz ettől a találkozástól ?
  • Ha a fotóját a tárcájában őrizte, akkor fontos lehetett a számára Katerina. Szeretnék megtudni többet a fiam életéről, mert amíg együtt voltunk, olyan kevés dolgot osztott meg velem. Most, utólag látom, hogy több időt kellett volna együtt tölteni. Abban bízom, ha össze tudok szedni pár morzsát az életéből, jobban meg fogom érteni őt – válaszolta András, és szomorúan lehajtotta a fejét.

 

A foglalkozás több mint másfél órásra sikeredett, mire mindenki elmesélte a maga nyűgét – baját, de határozottan megkönnyebbülten álltak fel: mégis csak jó volt hasonló élethelyzetben lévő, megértő társakkal beszélgetni. Volt aki az alkoholizmusból gyógyulva kereste a helyét, volt aki az állását veszítette el és ettől depresszióba esett, míg mások a válást, vagy a társuk halálát nem tudták feldolgozni.

A kifelé menet megkérdezte Olgát, merre megy, elviheti-e? De a lány azt válaszolta, ő kerékpárral van, és elköszönt. András pedig elindult a temető felé – úgy gondolta beszámol róla Ákosnak, hogy hol járt – mintha csak jóváhagyást várna tőle.

 

A terápia két hét múlva folytatódott, és most már fel sem merült Andrásban hogy nem megy el a találkozóra. Egy kis kapaszkodót jelentett neki, hogy sorstársakkal beszélgethet, ezért szinte várta a szerdákat, amikor a csoporttal találkozik. Körülbelül az ötödik alkalom után Olga közölte vele, hogy ma nem biciklivel jött, és ha gondolja, beülhetnek együtt valahová. András megörült az ajánlatnak, idefelé jövet látott egy Éléskamra Reform és Bio éttermet a Kós Károly téren – gondolta meghívja oda, mert akkorra már tudta, hogy a lány évek óta vegetáriánus.

Beszélgetés közben Olga egyszer csak közölte, hogy ő megkereste Ákost facebookját – ez ugye nem lett töröltetve a halála után – és az ismerősei között látott egy olasz lányt, aki Szirakúzában él. Nem Caterina az, de ennek a lánynak a fotói között – úgy véli – látott olyat, amelyiken ő is látható. Ezután András legnagyobb meglepetésére közölte, hogy ő el fog utazni Szicíliába, és segít megkeresni Andrásnak Caterinát!

  • De hát hogy gondolod? Hiszen téged ide köt a munkád! És miért tennéd? Értem???
  • Nézd, én a szüleim halála után örököltem egy kis pénzt, amit mindenképpen utazásra akarok költeni. Szabadság nekem is jár, hát nem mindegy az, hol kezdem a világjárást?
  • Köszönöm Olga! Megtennéd értem? Te egy nagyon jó barát vagy!
  • Vedd úgy hogy nemcsak érted, magamért is. Hiszen ha neked tudok segíteni, azzal én is gyógyulok: elhiszem, hogy a sors azt rendelte nekem, segítsek másokon – hogy legyen értelme az életemnek. Kérlek, add ide nekem a fotót Caterináról meg a fiadról is, magammal viszem.
  • Arra gondolsz: ha megtalálod, megmutatod neki, és elmondod, mennyire szeretném megismerni és megtudni ki volt ő a fiam életében?
  • Két hét múlva el tudok utazni, itt hagyom a telefonszámom, és add meg te is. Ha van hírem, jelentkezek!
  • De hát Szirakúza nagy, hogy akarod őt megtalálni?
  • Ne félts te engem, az ismeretlen lány fotói között láttam egy középiskola előtt készültet is, ott fogom kezdeni …talán iskolatársak és barátnők voltak.

András és Olga ezután még legalább fél órát beszélgetett, majd a férfi hazavitte a lányt az újpesti albérletéhez. Megpróbálta rábeszélni, hagy állja ő az út felét, de erről a lány hallani sem akart. Azt mondta, ez az ő küldetése, ezt neki kell megoldania. Búcsúzóul megölelték egymást, aztán a lány eltűnt a lépcsőház bejáratában.

 

Már majdnem négy hét telt el Olga elutazása óta, András egyre idegesebb volt. Próbálta hívni a lány által megadott számot, de az automata mindig azt mondta be „ez a szám jelenleg nincs egyetlen előfizetőhöz sem rendelve”. Dühös volt: lehet hogy szándékosan adott meg rossz számot? Nála vannak a fotók, legalább egy másolatot csináltattam volna! Hiszen ez volt az egyetlen kapocs, ami Caterinához köt – hogyan fogom tovább keresni, ha Olga lelép? Nem értette, mi történhetett, hiszen nem kérte rá, hogy keresse a lányt, önként ajánlotta fel, ha nem akart volna segíteni, minek mondta volna?

Végül egy vasárnap este a telefonja jelzett, hogy üzenete érkezett. Egy fotó volt, amin Caterina állt, kezében egy Ákoshoz megszólalásig hasonlító kék szemű, göndör hajú féléves forma kisfiúval. András döbbenten állt: az üzenet olaszul volt írva, de annyit értett, hogy a „diletto nonno” drága nagypapát jelent. Szemét elfutotta a könny, mert rájött, hogy Olga megtalálta a lányt, aki ezek szerint a fiának a szerelme volt, és hogy valószínűleg már Ákos halála után szült egy fiút neki. Egy kisfiút, akit Andreának – vagyis Andrásnak – hívnak mint őt! Szívét egyszerre öröm és bánat járta át: kétségbeesetten gondolkodott, kivel fordíttathatná le az üzenetet, és ki lenne az, aki felhívná a nevében Caterinát. Végül eszébe jutott, hogy egy kolléganője évekkel ezelőtt Olaszországban élt, így hozzá fordult.

Mártát alaposan meglepte a késő esti telefon, és a kérés, de persze azonnal vállalta, hogy közreműködik. András kocsiba ült, és áthajtott a városon – mert úgy érezte, nem bírná ki reggelig. Márta lefordította az üzenetet, melyben ez állt:

„Drága nagypapa! Én itt Andrea vagyok, aki tőled kapta a nevét. Mostmár tudom, hogy apukám miért nem jött el hozzánk amikor én megszülettem. Anyukám sokat sírt ez miatt, és ha nincs Olga néni soha sem tudtam volna meg, hogy már csak te vagy nekem.”

András zokogott. Arra kérte Mártát, a késői óra ellenére is hívja fel Caterinát, mondja el neki mi történt, és azt, hogy András, ahogy lehet, odautazik, és ha tud valamiben segíteni, támogatni fogja őt és a kisfiút. Kérdeztette azt is, mit tud Olgáról? Caterina annyi mondott, a lány az ő középiskolájában talált egy tanárnőt, aki tudta az ő címét, így találta meg. Amikor odaért megmutatta a két fotót, majd elmondta mi történt a szerelmével. Olgától a telefonját még az odaúton, a vonaton ellopták, ezért nem tudta felhívni Andrást. Nem tudott telefonszámot se mondani, de azt igérte Caterinának, ha visszaér Magyarországra, majd felhívja és megadja András számát. Mivel azonban a lány nem hívta, Caterina végül Ákos telefonjával próbálkozott –és nagy szerencséjükre András az utóbbi időben a fia telefonját kezdte használni, így a fotó és az üzenet célba ért.

Ezután azzal búcsúztak, hogy András, ahogy tud kiutazik hozzájuk, hogy megismerje a kis unokáját, és ígéretet tett, hogy támogatni fogja őket. Végül sűrű hálálkodások közepette Caterina  teljes nevével és pontos címével távozott Mártától.

 

András maga sem tudja, hogy vezetett hazáig, fejében őrült tempóban zakatoltak a gondolatok. Vajon hol lehet Olga? Mi történhetett? Próbálta újra hívni, de ismét csak az automata jelentkezett. Aztán kis idő múlva eszébe jutott amit Caterina mondottt, hogy ellopták a telefont. Elhatározta, hogy másnap felkeresi az albérletet, hátha ott tudnak róla, mikor jön haza. De aztán megtorpant. Hol keresse? Ahová hazavitte az egy tíz emeletes ház volt, és ő nem tudta melyik lakásban volt albérlő. A kapura is csak homályosan emlékezett, talán a harmadik vagy a negyedik lépcsőház volt ami előtt letette őt…

Másnap mégis megpróbálta, végigjárta mindkét lépcsőházat, de legalább a lakások felében nem voltak otthon. Akkor arra gondolt, ír egy üzenetet és bedobja a postaládákba, hogy Olgát keresi, és kérte benne, hogy  aki tud róla valamit hívja fel őt.

Három napig nem történt semmi, azután végül csöngött a telefon. Egy férfihang közölte, hogy ő volt Olga főbérlője, és a lányt már hiába keresi, most voltak ott nála a rendőrök, hogy tud-e valaki hozzátartozóját, mert a hazaúton a Reggio di Calabria és Messina között közlekedő kompról a vízbe esett, és már csak a holttestét tudták kiemelni.

Andrással forogni kezdett a szoba, egyszerűen nem tudta felfogni hogy ilyesmi megtörténhet. Végül annyit hebegett a férfinak, hogy ő majd állja a hazaszállítás és a temetés költségeit, csak adja meg a rendőrök nevét, hogy felkereshesse őket.

 

A temetés csendben zajlott, csak a pszicho-terápiás csoport tagjai, és a lány néhány munkatársa volt jelen. András a fejfára mindössze a lány keresztnevét vésette, és egy kis külön táblára ezt: „nekünk találkozni kellett – örök hálával: A.”

Pár nappal a temetés után András kiutazott Olaszországba, megismerkedett Caterinával és a kis Andreával, a kedvükért elkezdett olaszul tanulni, és újra lett családja.

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. 63 éves "friss nyugdíjas" vagyok, korábban egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az…