Udvariban éltek halász és leánya,

a kis Veronika Balaton barátja.

 

Kislány kora óta a halászokkal járt,

elkísérte apját amikor vízre szállt.

 

Ismerte a tónak minden rezdülését,

a csendes víztükröt és haragvó színét.

 

Balatonból kelt fel neki a fényes Nap,

s ezüstösen fénylett benne Hold és csillag.

 

Repültek az évek, az idő gyorsan szállt,

a kis Veronika gyönyörű lánnyá vált.

 

Azt gondolta talán nincs is máshol élet,

nem is vágyott arra lásson más vidéket.

 

Ám egyszer egy napon szép ifjú érkezett,

hozott ő magával nagy sziklatömböket.

 

Lány idegenkedett a szürke kövektől,

nagyon távol álltak a természetétől.

 

Kőfaragómester munkáját végezte,

Veronikát bizony szívből megszerette.

 

Kicsike kőszívet faragott hát neki,

hátha a leányka sziklát megkedveli.

 

Fiú sokat mesélt a csodás hegyekről,

és hogy vanmég élet messze a „tengertől.”

 

Mind jobban szerette már a hegyek fiát,

ráállt,hogy elhagyja  tavat és az apját.

 

Azt kérte utószor ő a kedvesétől,

hogy elbúcsúzhasson kedves tengerétől.

 

Csónakba ült akkor, boldogan evezett,

csalogatta a tó, jó messzire bement.

 

Badacsony felől már sötétedett az ég,

hullámok csónakját egyre tovább vitték.

 

Ismerte nagyon jól ezt a szörnyű jelet,

tudta szép tavának egyedül ő kellhet.

 

Háborgott a tenger,zúgtak hullámai,

dobálták csónakját fekete karmai.

 

Egy óriás hullám a hátára vette,

táncoltatta egyre, végül betemette.

 

Majd elcsendesedett és lágyan hullámzott,

kedvesét ringatták gyengéden a habok.

 

Nem hagyta,hogy a lány hegyek közé menjen,

árván itt hagyva őt, ott mindent feledjen.

 

Udvariban maradt a bánatos legény,

hatalmas kőszívet faragott ő szegény.

 

Ha egyszer arra jársz ma is csodálhatod,

a temetőt melybe szíveket faragott.

 

Lipták Gábor: Kőszívek c. írása alapján.

 

 

D. Oszuskó Sarolta az Irodalmi Rádió szerzője. Matematika – fizika szakos tanár voltam. 2001 óta nyugdíjas vagyok. 2005-ben…