Különös nap

 

Szeretném előre bocsátani, hogy engem nem nagyon szoktak megtalálni a hajléktalanok, kéregetők. Talán a viselkedésem, a testbeszéd sugallhatja számukra, hogy ettől az embertől nem érdemes kérni, úgysem fog adni. S valóban, ha olykor-olykor mégis megszólít valaki egy kurta, határozott, ellentmondást nem tűrő nemmel szoktam elutasítani. Régen még megpróbáltam elmagyarázni némelyiküknek, hogy rossz a stratégiájuk, hiszen hogy gondolhatják, hogy a nyílt utcán bárki elő fogja venni a pénztárcáját, tárcáját? Ám látva önkéntes felvilágosítómunkám eredménytelenségét, felhagytam ezzel a gyakorlattal. Másrészt elvi okból sem szoktam adni. Meggyőződésem ugyanis, hogy – bármennyire is sajnálom ezeket a sokszor nyomorult embertársakat – az így szétosztogatott egy-kétszáz forintok – közgazdasági nyelven szólva – tényleges hasznosulása enyhén szólva is kétséges. Jóllehet a szegény pára lehet, hogy jut némi kalóriához, (többnyire alkohol elbontásból) de igazi segítséget csak az intézményes segítségnyújtás jelenthet. Vagyis az erre szakosodott  segélyszervezetek szakszerű munkája, a nekik juttatott rendszeres adomány céltudatos, megtervezett, szakmailag megindokolt, általuk történő szétosztása. Csak így van esély arra, hogy a társadalom peremén élők felemelkedhessenek, vagy legalább emberi körülmények között morzsolják életüket.

Az a nap sem volt más, mint a többi, s csak a végén derült ki, hogy mégis tollhegyre kívánkozik a történet. Reggel korán munkahely, hazafelé menet bevásárlás a szokott nagyáruházban.

Az egyik végelláthatatlan gondola-sor mellett haladtam, amikor megszólított egy férfi. Piszkos volt, elhanyagolt s izgatottan számolgatta szutykos kezében tartott pénzét.

-Uram, uram! Nem tudna egy húszforintost adni? Épp annyi hiányzik, hogy vehessek egy kis borocskát – mondta, miközben reménykedve, egy szelíd vizsla tekintetével nézett rám. Az igazat megvallva a „borocska” kifejezés, s az őszinte szó meglepett. Nem volt más kapitulálnom kellett, s mert kétség kívül nem a nyílt utcán voltunk, elővettem és odaadtam a kért összeget. Emberem a köszönésre nem pazarolt sok időt, hanem ízibe felmarkolta a műanyag flakont és már viharzott is a pénztár felé.

Megvettem, amit kellett, épp a bevásárlókocsit toltam a helyére, amikor a parkolóban egy fiatal nő toppant elém. Koszos ruhában, mosdatlanul, kócos hajjal, kezében egy maszatos, még pelenkás csöppséggel. Nem szólt semmit – talán nem is tudott magyarul – hanem egyszerűen elém tolta koszos markát. Nyomatékként pedig ő maga s a gyermek szolgált. Láthatóan nyomorban, nélkülözve, reményvesztett életüket, ám a fiatal lány szemében értelem csillogott. Mit csinált eddig? Hol volt? Hogy került ide?  – szaladtak elő a kérdések a fejemben? De nem jutottam szóhoz, nem álltam le beszélgetni vele. Egy erős mozdulattal visszalöktem a kocsit a helyére s a kivett százforintost a markába pottyantottam. Hálásan nézett rám, kicsit meghajolt, hátrálva eltávolodott majd megfordult és eltűnt a parkoló járművek között.

Kinyitottam az autó ajtaját, készültem beszállni, amikor vakmerőn s mindenképen hívatlanul előttem termet egy újabb kéregető. Nagy szakállú, bozontos, elhanyagolt, rongyos, büdös kis ember. Miden felesleges sallang és teketóriázás nélkül, alig érthetően motyogta: „Nem tudnál pénzt adni?” Majd várakozva ottmaradt továbbra is.

-Na de gyerekek!  – tört ki belőlem. Legyen már vége valahol! Nem! – mondtam, a kelleténél talán kissé határozottabban s szinte őt okolva az előbbi kettőért is. A kis nyomorult látva rendíthetetlenségemet és ingerültségemet, sarkon fordult és elcsoszogott.

Én pedig beültem az autóba és gondolataimra zártam az ajtót. Embertelenség? Gonoszság? Részvétlenség? S ha kettőnek adtam a harmadiknak miért nem? Egyáltalán biztos, hogy segítettem? Egy flakon bor jelenthet – legalább – pillanatnyi megoldást? S mit lehet venni száz forintért egy gyermeknek, ami legalább valamennyire hasznos táplálék lehet egy kicsi, fejlődő szervezetnek? S a bozontos embernek vajon mire kellett? S ha mondjuk gyógyszerre? Pont tőle tagadtam meg?

Az ember gyarló, s lám még akkor sem biztos, hogy segít, amikor szándékában állna. Nehéz okosnak lenni, nehéz megfelelni az embertársak megsegítésére szólító parancsolatnak s a lelkiismeretünknek.

Aztán felbúgott a motor, s elindultam hazafelé. Úgy emlékszem, aznap este nem volt igazán jókedvem.

 

           Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…