A következő rövid elbeszélés egy éjszaka leforgása alatt íródott. Az idő majd csiszolja a hibáit, mint sodró víz a köveket. A nevek, helyszínek és az események természetesen kitaláltak. Azaz csak részben, mert az események, ha nem is éppen így, de régi családi emlékek alapján azért valahogy hasonló módon megeshettek…


Folyók és patakok

Egy októberi történet.

A régi bölcsek közül sokan úgy vélték, a hősök élete egy sebes sodrású folyó. Hasonló érből szaladnak mint bármely más patak. Felbuggyannak valahol a felszín alól, éppen csak csörge­deznek gyenge kisgyermekként. Azonban más patakokkal szemben szép nagyra híznak. Höm­pölygő tömegként sziklákat csiszolnak maguk körül, köveket mozdítanak el az útból, és fo­lyammá hízván hozhatnak áradó pusztulást vagy éltető habokat. Ezen bölcsek sokszor megje­gyezték, hogy az igazi hősök – mint a vaskossá duzzadt folyók – csak úgy hízhatnak ilyen te­rebélyessé, ha testüket minden irányból vékony erek táplálják. Egybeforrnak ők, mint egy bő­vizű, termetes, gátakat sem szívesen tűrő, hatalmas, ezer éves víztömeg.

Más bölcsek – akik az előbbi mesterekkel rokonfajták voltak – felhívták a figyelmet arra, hogy a vizek lakói azért valahogy mégsem kedvelik mindannyian ezeket a nagy folyókat. Né­zeteik szerint az élet gyökeret ver mindenhol, és a világ sosem lehetne teljes, ha nagy héroszai egyedül minden árterek lefoglalnának maguknak. Ezek a bölcsek – kikről ma már nehezen tudnánk eldönteni, vajon nagyobb igazuk lehetett-e mint amazoknak – többek között azzal ér­veltek, hogy az apróbb halak, gázló madarak, békák és egyéb csúszómászók sem kedvelik annyira a legnagyobb folyamokat.

A bölcsek vitatkoztak, majd idővel eltűntek. A nagy folyók – mindenesetre – maradtak, a régi elfeledett bölcseknél egyszerűbb lelkületű mesteremberek pedig inkább hajókat és hida­kat építettek, a különféle vizeket így szépen lassan szolgálatukba szorították. Ők lettek a világ valódi vezetői. Kezeik alatt héroszok és munkások hullámoztak a történelem nagy tengere fe­lé, míg szabályozásuk alatt észre sem vették, sokszor milyen gátak terelgették őket, melyeket számító mestereik, szürke és rátarti eminenciásaik húztak fel egymással versengve az évszá­zadok során.

A régi bölcseket már elfeledték. Azonban olykor-olykor még a kései időkben is megesett, hogy homokszemek kerültek a világ dolgait igazgató szürke eminenciások gépezeteibe. Az egyik legnagyobb galibát okozó kései homokszem – mit ad a világot formáló Bölcsesség – éppen egy olyan helyen zavarta meg az élet dolgainak ilyetén alakulását, ahol egy nagy fo­lyam, több nagy folyó és sok kis patak is találkozott a Kárpátok bércei között.

Történt a nagy folyam partján, ahol sokféle nép fiai és lányai éltek már évszázadok óta, hogy a történelem folyása váratlan fordulatot vett. A hosszú és nagy háborúkkal tarkított szá­zad közepén, mikor egyik világrend uralmát egy másik váltotta fel, az idő teknőjét foltozgató öltönyös és zubbonyos vezetők valahova egy messzi sivatag közepén áthaladó csatorna irá­nyába tekintettek. A folyam melletti népek eközben, azóta is nehezen megmagyarázható mó­don, néhány nap leforgása alatt elűzték fejük fölül az évtizede odatelepedett uraikat. Hogy ez pontosan hogyan történt, azt talán a régi bölcsek földre tekintő szellemei sem nagyon értették. Voltak akik egyenesen arra gondoltak, hogy régi nagy angyalok választották hatalmas démon­okkal folytatott viaskodásaik színteréül a Kárpát-medencét. Mások szerint ez egyszerűen csak bekövetkezett, mert a sterilen működő gépezetbe törvényszerűen kerülnek azok a kósza szem­csék. A szárazabb torkú bölcsek szellemei – a messzi túlvilágon – egyenesen egy nehezen ér­telmezhető, entrópia nevű fogalmat emlegettek. A régi korok régi bölcsei, akik hajdanában csak a folyók természetéről vitatkoztak, azonban nem tettek mást csak lélegzetüket visszafojt­va figyeltek. – Vajon mi fog ebből kisülni?! – hümmögték sokat látott hosszú szakálluk alól.

Néhány nappal a harcok kezdete után, a bölcsek tekintete egy apró falura szegeződött. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy ebben a korban a tervszerű gazdálkodás olyan mére­teket öltött, hogy a sebtében felhúzott gyárépületektől igen nehéz volt megállapítani, hogy hol is járunk. Faluban, városban, esetleg a gyári dolgozók számára felhúzott kolónián?

A kis településen – melynek igazi nevét elfelejtette feljegyezni a ködös emlékezet, ezért nevezzük csak Alvíznek – aznap reggel nagy izgalom lett úrrá a hangyabolyként sürgő soka­ságon. A nagy tömegben három alak mutogatott hevesen, akik a hajdani falu központjában, a régi főtér közelében lebetonozott emelvény szélén álltak, s szerfelett hangosan vitatkoztak egymással.

– Ezt nem hagyhatjuk ennyiben Ferkó! – rivallt elő a kövér tanácselnök – A városban már csendesül a forradalom szele! Most törjön elő itt is a káosz?!

– Ugyan már Pista, hát nem hallottad? Igen, én is tudom, minden nap mást hallani a rádió­ból. Igen, a fővárosban néhány házból még lőnek. De a játszma lefutott! Szerinted ezért vá­lasztottunk téged hármunk közül, a nagy semmiért?

– Pista, a Feri gyakran össze-vissza beszél, de ebben vág az esze! – Harsant közbe Géza is, aki hevesen tűrte kövér kezeit lekvárfoltos fehér kötényébe. – Hiába no, nem véletlen érde­melte ki ezt a fess kék zubbonyt azzal a csinos gumibottal! Abban igazat adok neki, hogy ha nem lépünk, lemaradunk az eseményektől!

– Mégis mit vártok tőlem? – kérdezte Pista, miközben nem is értette igazán, merre kapja a fejét a két vitatkozó alak között. – A ruszkikról soha sem lehet tudni, mit forralnak a fejükben. Aki rossz lóra tesz egy ilyen hónapban, mint ez, az majd jól megnézheti magát! Gézám, nem mindenki olyan szerencsés, mint ahogyan te is összeszedted magad a háború végi zavarosban. Én azt mondom, ne kockáztassunk…

– Hogyisne! – Rivallt vissza Ferenc, a közrend örökös, pár éve kinevezett fenntartója. – Hát mi legyen, ássunk le a föld alá, mint a vakondok? Hát figyelj, azért a testületnél láttam ezt azt. És hidd el nekem, ezeket nem lehet csak úgy elűzni. Aki megy is, ahelyett mindig kell va­laki más. Hát kinek van itt szakértelme szerinted? Mondtam én, hogy kinél kell helyezkedni, emlékszel? Most nézd meg a szomszéd falut! Mire mentek az elveikkel? Azt mondták, jó lesz a föld, csak darabolják fel nekik igazságosan, ha már darabolják. Jó, a Janó ebbe nem ment bele, úgyhogy bent is kellett tartanunk két hétig, míg a nagyvárosból érte jöttek a specialisták. De a szomszéd falu mire ment vele? Hát nem a felvíziek kapták a tárcsagyárat, ha nem téve­dek, hanem mi, a büszke alvíziek! Mert nálunk rend volt, de ami a legfontosabb…

– …Ami a legfontosabb, mi tudtuk, kik lesznek megbízva az új üzem elhelyezésével. – Ka­csintott oda Géza a zubbonyos Ferkóra. Egy pillanatra elmélázott, hogy felidézze-e a néhány éve történteket, hogyan is győzte meg a párt megbízottját, hajdani osztálytársát, hogy az éven­kénti borszállítmány egy részéért miért is lenne érdemesebb Felvíz helyett Alvízre telepíteni a száz méterre a főtértől álló tárcsagyártó üzemet. De mivel egyre nagyobb tömeg sürgölődött a közelben, kivételesen eltekintett attól, hogy múltban betöltött szerepét fényezgesse.

Érezte, hogy számára nem a legjobban állnak most a dolgok úgy, ahogy vannak. A pártház tegnapi elestének hírére ma reggel már az alvíziek is tépkedték ki a zászlók közepét. Nem úgy a felvíziek! Már napokkal ezelőtt elkezdték gyűjteni a faluban dugdosott terményt, mert az a hír járta, a fővárosban fogytán az élelem, különösen a barikádoknál. „Nem árt hát nekik egy kis támogatás!” – gondolták. Azon felül pedig a felvíziek ki nem állhatták a nyakukra boruló rezsimet, nevezzék ezt éppen akárhogyan. Ők nem öt, nem tíz, és nem is húsz évvel szerették volna visszapörgetni a történelem kerekét. Talán csak élni szerettek volna úgy, ahogy régen őseiknek azt engedték.

Géza, aki a fogadó, a közeli marhacsorda és a főtér egy tekintélyes részének nem papíron bizonyítható módon birtokosa volt, igen kedvelte magában azt a szokását, hogy rendszerint a jövőbe tekintett. Egy tanácselnök élete mulandó! Erre a nehezen gondolkodó Pista az ideális személy, aki vállán viszi a politika vasalt súlyát, de jó tanácsokért mindig kikéri az arra mél­tóbbak véleményét. A rendvédelem fontos terület, hatalommal jár, de nehezen kiszámítható világ. Ferkó csökönyös és rideg feje ideálisnak bizonyult erre a szerepre! De az a dolog, az a homokszem, ami bekerült a dolgok helyes forgásának gépezetébe! Az olyan kiszámíthatatlan világot is eredményezhet, mely eltöröl tanácselnököt vagy rendvédelmi dolgozót egyaránt, ha nem mozognak elég óvatosan az idő vad hullámain.

Ekkor Géza gondolt egy merészet! Az ötlet elsőre olyan jónak tűnt, hogy szinte sajnálta, hogy nem vonulhat el saját bejáratú kocsmájába, ahol a tükör előtt mindezt mosolyogva elre­gélhette volna a testes alaknak, aki széles bajsza mögül ízesen mosolygott volna vissza rá. Te­kintete most beérte az utcán sereglő tömeggel, ahol néhány rekedt hangú már régi nemzeti énekek kezdőhangjait próbálgatta. Pillantása róluk felkúszott az utca végébe, ahol az imént emlegetett tárcsagyár homlokzatáról, a terebélyes festett vakolatról régi őrszemként tekintett le rájuk a festett veres csillag.

– Fiaim! Drága alvízi testvéreim! – Kurjantotta el magát olyan hevesen, hogy a mellette ál­ló István és Ferenc azonnal túlzott komolyságba vágták magukat a döbbenettől.

– Fiaim! Ha már ennyien összegyűltünk, ne álljunk már meg a zászlók csinosításán!

– Mégis mire gondolsz? Meghívnál tán egy körre inkább, te, ha már úgy felvitte a dolgo­dat!? – Emelte fel a hangját egy meglett korú, kopott ruhás gyári munkás.

– Ugyan már, hagyd! De egyébként igazad is van. Derék honfi, ma este a vendégem leszel. De azt mondom, ne álljunk meg itt! Hallottátok, hogy dőltek a szobrok a fővárosban?

– Én azt még nem is hallottam! – Nézett fel kérdően egy kezeslábast viselő másik.

– Persze hogy hallottuk! És mi mit tettünk eddig? A felvíziek bár irigyelnek minket más­kor, de ők léptek! Látják, mifele haladunk, mi meg itt csúfoskodunk még mindig!

– Ezt mondom nektek én is! Szép dolog a zászlót megtépni, de figyeljetek csak a gyár épü­letére! – Csillant fel Géza szeme lángokat vetve a sokaság felé. – Ha rám hallgattok, mutassá­tok meg, hogy ti mindig kitartotok népünk jövője mellett! Ez tette Alvízt igazi Alvízzé, ezért van itt a vidék büszkesége, ami most javításunkra szorul. Látjátok az ott éktelenkedő csillagot a gyár falán?!

Egy pillanatra megfagyott az idő. A tekintetek a távolba fürkésztek, majd a tarkóikat va­kargatták. Csakugyan van ebben valami, de hát mit lehetne tenni? A zászlókat el lehet égetni, a kimondott szavak elszállhatnak a tagadás homályában. De ha egy gyárépületet a nép vadul renoválni kezdene, és az épület jelképét festetők – ne adja az Ég – újra visszajönnek zörgő lánctalpak hátán, hát nincs az az alvízi csempészbor, ami itt tartja eztán a tárcsagyárat! Persze mindez bocsánatos bűn lenne, ha lenne hozzá bűnbak. És persze örvendetes városi hőstett len­ne, ha azok a lánctalpak mégsem tűnnének fel néhány héten belül a felvízi úton.

Géza, aki természetesen már nagyon ácsingózott a helyi kőműves állomány megtisztításá­ra, többet látott némi kisvárosi ügyletnél.

– Fiaim, min gondolkoztok? Hát nem kőműves munka ez!? Hát vigyük oda a kőművesünket! Végezze el a munkáját, amire a falutól ezen vérzivataros időkben, az ébredező hajnalban, amikor tegnap a fővárosiak még a pártházba is bevonultak, kötelezettnek érzi magát!

Ezt már néhányan kapiskálni kezdték a téren gyűlők között. Ha a gyárra rátörnének, és a drága vakolatot szétvernék, az nehezen kitörölhető esemény lenne a falu életéből. Kiváltkép­pen, ha mindez Ferkó és Pista hallgatólagos beleegyezésével, de csak mérsékelt támogatásá­val történik, ami néhány hét múlva még hozhat bármit Alvíz lakóinak elvtársi életébe. Ez ugyanis – vitán felül – szakmunka, ami pedig igazi, méltó szakmunkást is kíván!

Így esett hát, hogy szinte álmából keltették fel az utca másik végében lakó Radót. Radó fura egy szerzet volt. Édesapjának még szép földjei voltak, bácsikája még a hajdani két falu tanítója volt. Így hozta az élet – mert ez az évszázad nemcsak vérzivataros volt, de felettébb furcsa ideológiáktól is tarkított –, hogy szegény Radó, aki tehetséges festő szeretett volna len­ni, nem örökölt mást, csak egy kis viskót, meg a kőműves kanalat. Vékony ecsetet pedig nem ragadott azóta, mióta a nagy háború végén megözvegyült. A munkában és bánatban, valamint borba fulladt könnyei mellett pedig kezei is eldurvultak már a finom mozdulatoktól. Nem vá­gyott már semmire, talán csak a túlélésre. És arra, hogy Panna lánya és Matyi fia, ez a két kedves félárva tovább éldegélhessen egy jobb élet reményében.

Az alvíziek szinte rátörték az ajtót. A rendfenntartás helyi minisztere, Feri, aki szigorúan szakmai szempontokról vezérelve a tömeg élén haladt, kitessékelte az ágyából Radót.

– Radó, jer most azonnal a tárcsagyárhoz, feladatod lesz! – Hangzottak el az utasítások ka­tonásan Ferkó szájából. Mintegy tíz perc leforgása alatt Radó már félig pizsamában, félig csizmában, a hevesen feltüzelt tömegtől tessékelve a tárcsagyár előtt találta magát egy vödör­nyi kőműves szerszámmal a kezében.

– Radókám, drágám! – Állt Géza a tömeg élére, akiről ezen a ponton érdemes megjegyez­nünk, hogy nem bánta volna, ha Radóék mára gondozatlan földje különösebb ellenszolgáltatás nélkül az ő, pontosabban a kisváros tulajdonába került volna.

– Itt az idő, hogy hazafias társaságunknak, s egyszersmind egész Alvíznek jó szolgálatába álljál! Látod azt a gyalázatot, ami oda van pingálva a hófehér vakolatra? Nos, Radókám, arra kérünk, tüntesd el onnan, hogy őszünk emléket kapjon ezzel Alvíz életében!

Radó erre lesápadt. Keze durva volt, ez igaz. Élete már több vihart átélt. Ez is igaz. Nem volt ő se hős, se vad sodrású nagy folyam. Az esze azonban, bármily szokatlan is, de gyerme­kei sorsát mindig szeme előtt tartva, azért a helyén volt. Tökéletesen tisztában volt, mit is je­lent a bűnbak. Felesége megboldogult példáján tudta azt is, milyen sors várhat az ártatlanokra, ha a közérdek ezt így kívánja. Azt pedig ő azonnal megértette, még Pistánál, a bölcs tanácsel­nöknél, vagy Ferkónál, a zubbonyos karhatalmistánál is sokkal hamarabb, hogy azok a lánc­talpak, amik tizenegy éve már egyszer felszántották a vidéket, nem fognak csak úgy örökre el­tűnni egy fáradt októberi napon. Talán majd egyszer, fél évszázadnyi idő múltán, ha a rozsda belepi őket és tankjuk kiszárad az unalomtól.

A tömeg azonban követelőzött. Vérben forgó szemek kísérték Radót. Taszigáló karok, mint megannyi gyilkos csáp, mohón kaptak utána. Lökdösték, tépték, szakították a ruháját. A tömeg hangja, mint ordító orkán morajlott. A bölcsek egyre nagyobb aggodalommal tekintet­tek le a messzi magasból. Mint akik már hallottak efféle morajlást, amikor egy római palota lépcsőjénél valamikor réges-régen, egy hasonló tömeg éppen egy rablógyilkos szabadon bo­csájtását követelte eszeveszetten.

Radó nem tudta, mitévő legyen. Gondolkozni nem tudott, nem jutott eszébe semmi. Vézna tagjait elöntötte a borzongás, lélegzete zihált. Megtévesztő mozdulatokat tett, mint aki szédül. Létrát támasztottak a gyárépület falához, remegő testét szinte felszorították rá. Sokan észre sem vették, hogy ekkor már az iménti lyukas, gyilkos címertől megtisztított, ereklyévé váló zászlókon tapostak, amint hevesen noszogatták a meggyötört lelkű kőművest. Meggyötört lel­kében már olyan mesék kerültek elő, ahol hajdani szakmabéliek a magos Déva várát tulajdon családjuk vérével szilárdították meg. És úgy érezte, a világ az évszázadok alatt alig, az emberi természet viszont semmit sem változott. Az elvárások most is hasonlók. Elborzasztotta a gondlat, amint Matyi és Panna arca jelent meg lelki szemei előtt. Potyogó könnyei között nem tudta, mitévő legyen.

Ólommá vált lábait alig tette fel a létra második fokára. A negyedikről már elérhetővé vált az arcába nevető, fél méteres vöröslő csillag. Vedrében még lötyögött egy kis iszapos víz, benne táncot járt egy kefe, egy spakli, a vödör oldaláról majdnem leszédült egy kőműves ka­lapács és egy odaakasztott ecset. Radó viszont alig látta a szerszámokat a szemébe szitáló könnyektől. És ebben a sátáni kacajban, amit az egyre közelebb kerülő vereslő csillag, a mo­rajló tömeg és a csilingelő vödör együtt vihogtak, hirtelen ismét Géza hangja vágott utat:

– Radó, mi lesz?! Láss munkához, és takarítsd le azt a gyalázatot!

Ekkor éles késként vágott a gondolat Radó koponyájába. Hát ha csak ez a baj, ő bizony le­takarítja úgy, ahogy csak tudja!

Tisztuló mozgása felemelte a vödröt. Keze a keféért nyúlt, míg másik karjával megtörölte fátyolos tekintetét. Karja lendült, és ütemes, súroló mozgással, olyan akkurátusan, ahogyan csak bírta, elkezdte sikálni a gyár fehér és veres falát.

Keze járt, mint a motolla. Közben meg-megállt egy-egy foltnál. Csak kente a fehér gyárfa­lat az enyhén iszapos vízzel! Kefélte, kefélte diadalittasan, mint aki minden bánatát, minden bűnét és minden vétkét mosná éppen tisztára! Járt a kefe fel és alá, az iszapos víz csak lötyö­gött és habzott a fehérre és vörösre meszelt falon. Csak vakarta, vakarta a falat, egészen addig, míg az szinte csillogott a délelőtti őszi nap sugarában.

A tömeg néma csendjére, Pista bamba tekintetére, Géza értetlen, tanácsra váró, savanyú aj­kára nehéz súlyok nehezedtek. Mondani akart volna valamit, valamit, amiről pontosan tudta, hogy mindenki más is látja. Éppen úgy, ahogyan ő! De nem értette, miért nem szólal meg sen­ki. Szinte fel sem fogta, és néhány perccel később, a szinte teljesen kiszáradt vödrével, Radó kimért léptekkel mászott le a létra negyedik fokáról. Megfordult, rájuk nézet, és bátortalanul, de már kivehető hangon annyit mormogott koszos-borostás arcával: „Bevégeztem.”

Gézát elöntötte a düh. A hideg ráció lepergett a bőréről, vaskos keze ökölbe szorult és len­dült volna mérgesen Radó arca felé… Amikor hirtelen Ferkó ragadta meg határozottan:

– Mit csinálsz Géza? Megcsinálta. Lemosta, ahogyan kérted!

– A magam részéről már azt hiszem, eleget láttunk! – Kurjantott fel unott vigyorából Pista, a tanácselnök. – Alvíziek! Egy hétre egy forradalom azt hiszem elég minekünk! Köszönjük szépen mindenki közreműködését, azt hiszem mindannyiunkat vár a jól megérdemelt ebé­dünk!

A tömeg lassan szétszéledt. Itt-ott fütyörésztek, máshol csak bágyadoztak. Radó pedig né­mán állt ott a délelőtti őszi napfényben, a fényesre mosott fehér és veres falú tárcsagyár falá­nál. Fent az égben pedig a régi bölcsek, akik hajdan a folyók és a hősök természetszerűségéről vitatkoztak, most egyöntetűen mosolyogtak egymásra.

Handbauer Péter az Irodalmi Rádió szerzője. Esztergom városában születtem 1987 híresen kemény telén, február havában. Fiatalkorom költözések sorozatával…