Ősz színeiben ázó halk neszei az éjnek,

ködölő hold-keltében remények félnek:

hogy a tél jön-e majd, hoz -e hó: álmot,

köd felett, halvány “vét” vadliba gágog.

Hideg szaga ül meg a

galléromban,

jég- harmat üli meg prém- melegét

a csalitosban.

És ez a ködlő est oly nehéz:

mellkason ül meg az árnyék.

Hiába bronz avar – betakar,

keres-e valaki, ha köddé válnék?

A parkban üres padok,

csillagos éjek marták falra az árnyat.

Csókokban össze bújt alakok nincsenek:

fáztak.

Nem takar lila alkony becéző melegével,

madár dal nélkül jön az est: visz harang,

estebéddel.

(Asztalnál réved el tekintet, gondolat.)

Kilincsre ül a szívem.

Nem tudom hol vagyok,

hova mész, hova lett:

szerelmes kincsem!

Hisz rám ül!

Sárba nyom:

lucska, ványadt színe, zordja!

Nyár a színeit fröccsenti a Holdra.

De az oly messze, oly halovány –

mire elérné bele sápad,

vér nélkül: színtelen, csóktalan,

íztelen számnak.

Ajkad mit súg, nem értem.

Halk szavaidat – húzza – vonja a szél.

Gesztenyeszín hajadban ezüst-pók:

szürke-ősz sodrokat tép fel a dér.

Hol vannak a csókos októberi esték?

Mikor csillagfény, lámpafény elől bújtunk,

titkainkat meg ne lessék.

Hol vannak édes neszei rőt-avar susogásnak?

Kenyérhéj íz csókját érzem-e még a szádnak?

Majd reménytelenül beleborzongva hullatja

fagyott harmatját a november;

a szív – hidegében már szólni is

erőtlen az ember.

A mi őszünk – mely akkor a nyár

langy melegével kertünkbe vissza – vissza járt;

most megborzong e két szürke alakon,

kiket szemeink íriszében lát.

Siklós, 2017.10.11.

Papp János az Irodalmi Rádió szerzője. Köszöntöm a kedves irodalmat kedvelő látogatót és érdeklődőt! Nagy megtiszteltetés számomra, hogy…