Havasi Péter: Az Örökkévaló

Izzadó kárpitba olvadó
Nyári gondolatok.
Fülledt idők
Csatakos lábnyoma.
Ez vezérel most,
Ez létem otthona.
Kitárom lelkem kapuját.
Zsanér sikít a
Végtelen Csendbe.
Köröttem Üresség,
Nem tart távol
És nem enged be.

***
Az idő elterül,
Előttem hever.
Magára hagyott
Homokóra.
Felkapom és
Földhöz vágom.
Már nem érdekel,
Már nem kívánom,
Hazug perceit
Az örökké valónak.
Idő nincsen
Csak táguló tér
Köröttem.
A kárpit
Kettéhasad
És nem történik
Semmi.
Nehéz így
Embernek lenni.

***
Ha szülő leszel megérted,
Hogy nincs iránytű,
Csak a gyönyörű véred.
Jöttél, hogy tovább vidd,
Jöttél, hogy kiteljesítsd,
Lucskos kórházi ágy,
A gyermeked felsikít…

***
A táguló tudat kitárja
Hatalmas szárnyadat.
Ősi szél repít tovább,
Számtalan csalódáson
És múló sikereken át.
Te nem létezel,
Bár lenni szeretnél,
Nem vagy túl közel
És nem vagy távolabb
Az Egynél.
Aki erőt ad neked
És hatalmat birtokol.
Uralma alatt áll
Menny és Pokol.
Idő kell, hogy meglásd
Igazi természetét,
Isteni jóságát,
Ördögi eszét,
Mert hiába akarta,
Önmagát nem
Téphette szét.

***
Nincsen Ádám.
Nincsen Éva.
Nincsen Kígyó.
Nincsen alma.
Az erő egy
És végtelen,
Időben és térben
Legyőzhetetlen.
Kétpólusú,
Forduló talány.
Egyszerre közösség,
Egyszerre magány.

***
A virág nyílik,
Szárán rovar
Szöszmötöl
Kis lábaival.
A gyümölcs virul
Aztán elrohad.
Oroszlán játszik
Zebra csontokkal
A kaktuszok alatt.

***
Minden élet végén
Ott a végzet.
A teremtő
Fél munkát
Nem végzett.
Fekete és fehér,
Rossz és Jó,
Születés és halál,
Ez az Örökkévaló.