Juhász Anikó: Az állomás és a fehér ruhát is látó Budapest

Az állomásra mentem eléd.
Előbb az illatod emeltem le,
aztán téged is,
s hosszan néztem,
hogy kopog a cipőd mellettem.
Szatyrodban az anyai aggódás volt,
körbepakolva a szorongás érett
almáival, fejeden apróvá
zsugorodott a múlt idők
homályát idéző kalap,
kabátodon pedig helyet
kapott az ősz szúette
színe is. Nekem cipelted
az életet. Fogtad erősen
azt a szatyrot, hiába mondtam,
hogy most már gyalogolj át a
jelenkor könnyebbik felére,
s engedd, hogy a hálóból
kipotyogjanak a szorongás
kerek almái, te már megszoktad
az együttlétet velük.

S néztelek. Ahogy az emlékek
tükreiben kutat az ember,
s lát fél alakokat, kezet,
lábat, félúton elakadt mosolyt,
és lelkébe engedi újra a
harsány nevetést. S a tükrök
kvarchullámain kikelt
belőled az a lány, kikelt
belőled az a fehér ruhás
asszony, aki az életet
nekem cipelte akkor, mikor
nagy Budapest hídjain futott át,
meg a repedt emlékekbe
kapaszkodó, éhes
macskaköveken.

S te mentél… az égre
pillantva szatyrokat még nem
kerestél. Könnyű, igyekvő
lábbal futottál az élet elé.
A hídról a Dunára látva
látva neked víztáncot
jártak a halak, a szürke
kőfalakat boldog dallamesővel
futották be a reggelek, mert te
nekem cipelted az életet, nekem a
fehér ruha legtöbbet ígérő
terhét, és hajadból bontottad
ki, ha kellett, a pesti éjszakát.