A négy kis barát, utazós története

 

Egyszer volt, hol nem volt Magyarország legkisebb városában, Nevenincsvárosban, élt egyszer egy kisfiú. Úgy hívták, hogy Móricz. Talán még iskolába sem járt, éppen, hogy kijárta a mesebeli óvodát, mikor Ő már tudta, vagy legalábbis érezte, hogy VASUTAS lesz. Persze tudnotok kell, mi volt oviban a jele. Hát biztos kitalálnátok, ha kérdezném Tőletek.

– Na, mit gondoltok, vajon mi lehetett? –  Hm, hát gondolkozzatok csak ezen! –  Hát persze, hogy mozdony volt az Ő jele! – Nagy kék, fekete kerekű, mosolygós szemű, áramszedős villanymozdony. Kisbarátai a Mi Móriczunkat, csak kisvasutasnak becézték. Képzeljétek egyik reggel, Frici így szólt: – Tudom, mivel lephetnénk meg!

– Mivel? – Hát mivel? Kérdezték a többiek? – Egy jó kis igazi vasutas kirándulással a Vidámak Parkjába! – Hű! Ez aztán a jó ötlet! Szólt Enci, de a derű arcáról, hamar szomorúvá vált, hiszen megérezte, hogy egyedül, magukban még nem mehetnek, hiszen még a hét évet sem töltötték be

Ezzel mesésen szőtt meglepetés tervvel, mindnyájan hazamentek, és este, mikor álomba szenderültek, álmukban már a kerekek zötykölődtek alattuk, a mozdony hangosan dudált, az ellenőr illedelmesen a jegyüket kérte, és a zöld színű palacsintasütő is szabad utat adott az indító kezében a vonatnak, amin utaztak. Móricz pedig sugárzóan boldog volt. Az ablakon minden állomáson integetett kifelé, ahol csak a vonatuk megállt. Az emberek pedig vidáman visszaintegettek a boldog kisfiúnak.

Reggel mikor felébredtek az álom kirándulásból, már kelt a Nap, ami ragyogóan sütött, és elképzelték, hogy ilyen aranylóan napsütéses szép időben, talán a vonat is gyorsabban haladva, hangosabban zakatolva, versenyezne a fecskékkel.

Mikor délben találkoztak, az erdei kuckójukban, amíg Móriczra várakoztak, álomfejtésbe bocsátkoztak.

– Mindannyian ezt álmodtuk? Kérdezték egymástól meglepődve.

– Hiszen akkor valóra is válhatjuk! Jegyezte meg Ribicci.

– Jó, de hogyan? Hiszen magunkban nem vállalkozhatunk ilyen nagyon hosszú útra! Aggodalmaskodott Enci.

– Mondtam, Enci, Frici, majd én kitalálom, és van is már egy kitűnő ötletem! Nyugtatta őket Ribicci. Ekkor belépett az ajtón Móricz, és csodálkozva kérdezte:

– Ki maradtam valamiből? Én is hallani akarom, mire van egy jó ötleted!

Enci, Frici, és Ribicci összenéztek, szinte ugyanaz a gondolat futott át a fejükben egyszerre, hogy mit is mondhatnának, hogy a meglepetés, meglepetés maradjon, kis barátjuknak. Sajnálták, hogy nem figyeltek, hogy bármikor betoppanhat Móricz, de hát a tervszövögetésbe annyira lelkesen belefeledkeztek.

Elsőnek Ribicci szólalt meg.

-Ó csak arról beszélgettünk, ötleteztünk, hogy a kuckónk előtt álló nagy fára, madáretetőt barkácsolnánk, az erdőnk madárkái számára.

– Igen, igen! Bólogattak a többiek, és pajkosan összekacsintottak. – Hm, ez tényleg jó ötlet! Helyeselt velük Móricz.

Azután késő délutánig még mókáztak, beszélgettek és az összebarkácsolt madáretetőt is felrakták mindenki örömére, a kuckó bejárata előtti nagy, nagy, majdnem, hogy égig érő fa tetejére.

– Holnap újra itt találkozzunk!

Így búcsúztak egymástól a kisbarátok. Majd mindnyájan hazamentek.

Másnap Enci, Frici és Ribicci kicsit korábban érkeztek a kis kuckóhoz, és boldogan látták, hogy az előző nap felszerelt madáretetőt, a kismadárkák, igen szívesen látogatják, szájukat csak úgy tátogatják.

Amint a kuckóba beléptek, szinte egyszerre így szóltak.

– Halkan, csendben! –  Legyünk figyelmesebbek!

– Mi a nagy terv? Kérdezte Enci, és Frici tágra nyílt szemekkel Ribiccit.

– Hát csak halkan, csendben mondom Nektek, Móricz meg ne hallja, ha éppen most érkezne. – Gyertek csak közelebb! – Szóval az, az én ötletem, hogy Márton bátyót megkérhetem.

– Megbeszélem holnap vele, van e kirándulni velünk kedve.

– Hurrá, hurrá! Kiabálták a többiek.

– Csendesebben! Csitította őket Ribicci.

– Ma még megbeszélem vele, és ha igent mond majd nekem, reggel már indulhatunk is a Vidámak Parkjába együttesen. – Jaj, csak már reggel lenne!

– Eljön az is, de addig nem árulhatjuk el tervünket Móricznak!

– Ezért, reggel úgy jöjjetek, mintha kirándulni volna kedvetek!

– Hozzunk sok-sok enni, és inni valót, hogy Móricznak is adhassunk belőle.

– Hurrá, hurrá! Örvendeztek, és Móricz éppen úgy, mint előző nap észrevétlenül betoppant az ajtón. – Hű, de nagyon örvendeztek, én is akarok örülni veletek!

– Majd fogsz! – Majd fogsz, de most mást nem mondhatunk, ne felejtsd egyetlen szavunk!

– Képzeljétek, azt álmodtam, hogy egy vonaton utaztam!

– Én voltam a vezetője, ellenőre egy személyben, és a dudát akkor nyomtam, amikor csak én akartam. – Azt hiszem, végig hangos dudaszóval suhantam a síneken.

– Olyan jó volt, valóságos, de a reggel ráébresztett, bizonyosan csak egy szép kis álom lehetett. Sóhajtott egy nagyot Móricz.

– Ne búsuljál kis barátom, holnap reggel majd meglátod, mit hoz a nap, na de többet nem is mondok. Zárta rövidre a beszélgetést Ribicci, mielőtt még elszólta volna magát.

– Akkor ma bújócskázzunk!

– Jól van, ma én leszek a hunyó! Mondta Enci, és napestig csak játszadoztak.

Mielőtt beesteledett, Enci, Frici és Móricz hazamentek, Ribicci pedig ahogy ígérte Márton bátyót megkérte.

– Ó, hát semmi akadálya, reggel indulhatunk az állomásra!

– Mi a kuckónkban találkozunk, onnan indulni fogunk! – Márton bátyó, míg megérkezünk, a jegyet megveszed nekünk?

– Hát persze, persze légy nyugodtan csak a vonatindulásra érjetek oda!

– Mire a kakukk nyolcat kiállt, ott leszünk a vonatunknál! – Hát akkor jó éjszakát!

Reggel az erdei kuckóba mindenki, Móricz kivételével, kirándulásra készen érkezett. Hátizsákkal á hátukon, túrabakanccsal a lábukon.

Móricz nagyot nézett.

– Hát ti hová készültetek? – Na, most már elárulom! Mondta Ribicci. – Ma vonatozni fogunk! – Ti is? Én is? Nem értett semmit Móricz.

– Persze, persze mindannyian! Felelték a többiek széles mosollyal az arcukon.

– Jaj, de jó lesz! Jaj, de jó lesz! Örvendezett immár Móricz.

– Induljunk hát, Márton bátyó az állomáson reánk már vár.

 A négy kisbarát az erdei kiskuckóból, énekszóval, vidáman elindult hát az állomásra.

Mire odaértek, a vonatuk már csak őket várta.

Márton bátyó integetett. – Gyertek, megvettem a jegyet!

Ők visszaintegettek, és a vonatukra fellépkedtek.

– Juj, mindjárt indulhatunk, hű de izgalmas lesz a napunk!

Móricz lehúzta az ablakot, és kifelé tekingetett.

– Megnézem, az állomást mielőtt indulnánk. – Hű, micsoda nagy épület, tudom felvételi épület a neve! – Ott dolgoznak a forgalmisták, és a vonatjegyet kiadó vasutas anyókák.

– Ha nagy leszek, én is szeretnék majd ott dolgozni!

– Én lennék a mozdony vezetője, vagy a vonatnak ellenőre.

– Tudom, ez mind egyszerre, nem lehetek, de még nagyon nem értem ezt!

– Majd, ha nagyobb leszek, megtanulom, mi mindent is csinálhatok, addig is csak utazgatok, ami nagyon-nagyon jó dolog!

– Mennyi vonat, mennyi sínpár, jó kis móka lesz, tudom már! – Na, nem bánom, indulhatunk! Így lesz, szép a napunk!

Éppen akkor emelte magasba a zöld tárcsát, és fújta meg a sípját a forgalmista. Móricz vele együtt egy hangos füttyszóval indította a vonatot, és meg sem lepődött, hogy a vonat elindult. A vonat kerekei egyre gyorsabban gördültek ki az állomásról.

Úgy tűnt, szaladnak a fák, a rétek, a virágok. Az autókkal versenyezve száguldtak a rengetegbe. – Tra tra trala, tra tra trala, utánozta Móricz a kerekek kattogását a síneken. – Szép hangok, ezt szeretem, utazni mindig van kedvem!

– Jó napot kívánok! Jegyeket, bérleteket kérek! Szólalt meg egy hang.

Mindnyájan felfigyeltek, és Márton bátyóra tekintettek, és ő hirtelen elővette a jegyeket. A kalauz lekezelte, és mosolyogva megjegyezte.

– Köszönöm a jegyeket, további szép napot kívánok nektek!

– Mi is szép napot kívánunk! Köszönt el a kiscsapat a kalauz bácsitól.

– Hű ez milyen érdekes, ha nagy leszek én is kalauz leszek. Mondta nevetve Móricz.

Még egy kicsit eszegettek, és lassan megérkeztek a célállomásukra, ahonnan indultak tovább a Vidámak Parkjához. – Na, milyen volt az utazás? Kérdezte Márton bátyó.

– Itt még kicsit elleszünk, és hazafelé megint vonattal megyünk.

– Hurrá, hurrá! Lelkesedtek, mert utazni igazán szerettek.

Enci, Frici, Ribicci és Móricz a Vidámak Parkjában szinte csak a vonatos játékokat részesítette előnyben.

Utaztak a szellemvasúton, amin kicsit néha féltek, de Márton bátyó így biztatta őket.

– Ez csak játék, ne féljetek, mindjárt eltűnnek a szellemek!

Majd le és föl zakatoltak a hullámvasúton, ami igen meredek, lejtőkön vezetett. A mesebarlangban is nagyot utaztak. Megnézték Jancsit, persze és Juliskát és a mesebeli gonosz banyát. – Időnk lejárt, induljunk hát a vonatunkhoz négy kispajtás!

– Enci? Frici? Ribicci? Móricz? Mind meg vagytok? Mehetünk?

Számolta, és kérdezte a barátokat Márton bátyó.

– Mi mindnyájan megvagyunk, mert mint ígértük jók vagyunk!

– Mivel tényleg jók voltatok, mindenki kap egy fagylaltot!

– Igen! Igen! Örvendeztek a többiek. Így szépen, lassan az állomásra kiballagtak..

A mikrofonból azt hallották, a vonatuk éppen érkezik már. A vonatra fürgén, gyorsan mindannyian felugrottak.

Hazafelé a vonaton, még mindenki vidám volt nagyon. Nézték az ablakból a házakat, ahogy repültek a fák alatt.

Kicsit ugyan elfáradtak a hosszú nap alatt, de egyikük sem bánta meg a nagy utat.

Azután nemsokára, megérkeztek a hazai állomásra.

– Hű, de jó volt, csak rövid volt, de éppen ennyi elég is volt! Jegyezte meg Ribicci.

– Én még úgy maradtam volna! Mondta Móricz szomorúan.

– Ha legközelebb is megkértek, szívesen elkísérlek. Felelt Márton bátyó.

– Köszönjük, hát Márton bátyó Te neked, hogy vigyáztál ránk, és ilyen szép napunk lehetett. Mondták a barátok egyszerre.

– Ilyen jó gyerekekkel szívesen kirándul az ember, úgy hogy, ha még egyszer vonatozni támad kedvetek, csak bátran szóljatok nekem. – Úgy lesz! Úgy lesz! Nevettek a gyerekek.

Majd vidáman egymástól elköszöntek, és mindnyájan hazamentek.

Utazásuk, hát így ért végett, így kis mesémnek itt a vége!

Szabóné Neuschel Marianna az Irodalmi Rádió szerzője. Füzesabonyban élek. A MÁV nagy családjában, immár több évtizede dolgozom. Az…