Rózsa Iván: Stadion-avatás
(Arany János: Híd-avatás című verse kapcsán)

Sóhajt a fiú: „nincs találat, semmi!”
Hiába fizette be a hülyék adóját;
A szelvényt összetépi, ennek már ennyi;
Ez volt az utolsó játék tehát:
Nem adja fel többé lottóját…

Az állam és más is jól keres;
Izzad vért a homloka;
„Elvesztem!” – és már nem is kesereg:
Előtte még az éjszaka!
S másfelé indul, nem haza…

Előtte már a monstrum, az új stadion;
Rajta magyar és csillagos zászlók lengenek:
Ma avatták fel, e szent napon;
Itt volt „Ő” is, tolongtak az emberek:
S át is vágta a szalagot: „örüljetek!”

De a fiú nem örvend már semminek;
Csak ott áll a stadion előtt:
Rögtön rájön, csak egyet tehet…
S mikor az óra éjfélt ütött:
E csillagos éjen sorsáról döntött.

Cseng-bong a toronyóra,
A fiú még-még hallja:
Neki ütött az utolsó óra…
Kezében gyufa, meg is gyújtja;
Benzinnel locsolt testét lángra lobbantja.

Lángol a test, más is jár-kel arra;
Találgatják is kíváncsian:
E merész ifjú vajh ki fia-borja?!
Lám, felgyújtotta magát ily bátran:
„Kövessük példáját mindahányan!”

Van még bőven benzin, ki folytatja hát?
Fehérben egy ifjú pár;
Vesztette hitét és védőangyalát:
„A túlvilágon boldogok is lehetünk akár!”
És kettős fáklya lobog immár…

Tapsol egy utolsót az egykor milliomos;
Tönkretették üzlettársai és a hivatalok:
Így most ő lett a soros…
Szökik élet elől, már nem konok:
„Kicsináltatok, legyetek a pokolban boldogok!”

Hívatlanul jönnek a többiek,
Leöntik magukat benzinnel;
Eljátszották pénzüket, becsületüket:
De a tűz nem éri be ennyivel;
Neki még hány áldozat kell?

Odavonz magához szinte tömegeket:
Bukott bankárokat is, lám-lám…
Üzletembereket, csalódott szerelmeseket:
Ember-fáklyák egymás hegyén-hátán.
Mi lesz, hány lesz még ezután?

Tisztes öreg, fehér szakállal;
Nyugdíjából csak nyomorog:
Inkább tűzhalált vállal…
Már alig szenved, nemsoká boldog:
Elnyeli őt is a tűztorok.

Unatkozó úrinő ragad kannát:
„Egész létem feleslegesen telt,
Nem szerettem soha fiam apját!
Vétkeztem, most bűnhődnöm kell!”
S őt is tűzfolyam emészti el.

Nagy dérrel-dúrral, csapzottan;
Csörtet oda vigyorogva egy bolond,
Halála előtt szónokol is hívatlan:
„Enyém immár a hadvezéri bot,
Mit eddig jogtalanul Ő birtokolt!”

Szurtos cigánygyerek kéretlen,
Öleli őt tűzben, bárgyún nevetőn;
Ketten égnek együtt hitetlen:
„Lábszíjjal vert a nevelőm,
Nem lesz soha már szeretőm!”

„Nekem sem!” – kiált egy másik tag –
„Az életet élvezni nem tudom!”
„Én mindig hű voltam!” – szól női hang –
„Ám férjemmel hentergett a húgom!”
Mindkettőt lángfal övezi immáron…

Orosz rulett ez, vagy micsoda?!
De nem kell ide már golyó;
Gyűlnek-gyűlnek az emberek, nem is csoda:
„Mi végre tisztességünk, ha győz egy széltoló?
Miért hagyja ezt Isten, kínjainkon csak mosolygó?!”

Már nem egyenkint, hanem seregekben;
Szó nélkül, némán, percenkint:
De daccal, fejet leszegetten;
Öntik magukra sorra a benzint.
És sok-sok szemlélő elégedetten csettint.

Ám ekkor zivatar támad,
És eloltja a tüzeket;
Az öngyilkos tábor tán már fel is támadt;
De hamu-tetemük még e világi üzenet:
Ez csak így történhetett…

Bár jelölt még mindig számos akadna;
Elméjük bódult, tudatuk vak;
Testük, lelkük szívesen lobogna;
De egyelőre elvonul az emberroncs had.
Eláll majd az eső, rítus másnapra is marad.

Nincs már, mi visszatartaná őket;
Nem veszthetnek semmit, csak egyet:
Elgyötört, félresiklott életüket.
Aztán az óra üt még egyet:
Éjfél után éjjel egyet…

Budakalász, 2017. július 30.

Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. "Pécsett születtem 1959. május 27-én, az ikrek jegyében. Általános iskolában matematika tagozatos…