A nő nyolc éve nem mert halászlevet főzni. Halászlevet enni sem mert. Bizonyos ételek elfogyasztásához bátorság kell! Mert vannak ételek, amik legyenek bármennyire zsírosak, erősen fűszerezettek, mégis könyebb azokat megemészteni a gyomornak, mint a hozzátapadt emlékeket feldolgozni a léleknek. Tudta ezt a nő is, ezért hát pontosan nyolc esztendeje ő a halászlevet mint szót, mint ételt és mint emléket végérvényesen kitörölte élete szótárából. Éldegélt hát így; eggyel kevesebb étellel, eggyel kevesebb szóval és eggyel kevesebb emlékkel. Nem nagyon gondolkozott azon, hogy eggyel több étellel, eggyel több szóval és eggyel több emlékkel boldogabb lenne- e?
De ez az illat. Ez az illat, ami most az étteremben felé áradt, és amit akaratlanul belélegzett lavinát indított el. Váratlanul csapta meg az illat, amitől teste öntudatlanul megfeszült.
Először csak az étel jutott eszébe, aminek az illatát megérezte, majd a szó, ami az étel nevét jelölte, míg végül egy emlék. Az illat többé nemcsak illat volt. A halászlének szerelemillata lett. A szerelemillat materializálódott és ecsetet fogott -mintha csak egy termékeny festő lenne-, hogy képeket alkosson a nő fejében. Festett, csak festett mániákus kreativitással, meghökkentő produktívitással, ahogyan csak a legtébolyultabb zsenik képesek alkotni, ahogyan Van Gogh festett. Egyetlen pillanat alatt képek tucatjai léptek elő a semmiből, hogy egymásba kapaszkodjanak. Az egymásba kapaszkodott emlékképekből aztán történet sarjadt. Történet, amiről azt hitte, rég nincs már. Történet, amit egykor halottnak nyilvánított, ezért úgy érezte helyesnek, ha nem tagadja meg tőle a tisztességes temetést. Kisírt és ki nem sírt könnyek között ásónyomról- ásónyomra haladva a lehető legmélyebbre temetette magában a történetet a férfivel együtt, akit nem mert szeretni. A nő akaratának minden erejével és lényének minden hitével hitte, hogy ezt a történetet elhantolta, megsiratta, többé nincsen vele dolga. Most mégis itt voltak az egymásba kapaszkodó emlékképek. Mind- mind a felszínre másztak, hogy szembenézzenek a nővel. Belebámultak a nő szemébe. Olyan szuggesztíven és életszaggal dúsítva néztek farkasszemet a nővel, hogy nem lehetett nem észrevenni azokat. Ám abban a pillanatban, ahogyan a nő észlelte ezeket az emlékeket, azok hirtelenmód átalakultak. Már nem emlékek voltak; újra valósággá váltak.

Újra létezett a férfi. A férfi, akivel halászlevet lehetett enni. Akivel úgy igazán jól lehetett enni, ösztönösen, álarc nélkül, a kultúra mázából lekaparva kicsit, ahogyan egy jól nevelt ember sohasem eszik, étteremben legalább is nem. Akivel örömmel lehetett enni, felszabadultan, mohón, gátlástalanul kiélvezve mindazokat az ízeket és aromákat, amivel az élet megkínálja a szerencséseket. Akivel le lehetett enni az abroszt és cinkosan együtt nevetni, hangosan, hahotázva röhögni azon, amin egy rendes nő, egy igazi háziasszony sosem nevet, inkább felháborodik. Akivel – mint valami gyermeki csinytevés cinkosaként – együtt lehetett végignézni beavatkozás nélkül, ahogy a merőkanál pereméről végigfut a pirospaprikás lé, majd nagy kövér golyóként elidőzik picit a kanál alján, hogy végül pimaszul lecsöppenjen a hófehér asztalterítőre. Ők ketten egymásnak voltak az étel és az élet.
“Életem végéig veled akarok enni!” Te vagy az a nő, aki életté tetted az üres létezésemet! – mondogatta ilyenkor a férfi a nőnek, aki csak kacéran mosolygott válasz helyett.
Most maga előtt látta a férfit.
Látta a nő a férfi borostás arcát, szürke szemeit. Hallotta a férfi mély hangját, amint zaklatottan meséli: “álmomban nem ettél velem. Nem te ettél velem. Volt egy ház, benne egy nő, gyerekeim is voltak, talán kettő, vagy három, nem is tudom, de valahogy…nem olyan életet éltem, amit akarnék magamnak! Nem voltál ott, érted!? Kényelmes, nagy ház volt, úgy emlékszem három szintes. Klassz járgány a garázsban. Én a legfelső emeleten zuhanyoztam és néztem egy képet a mosógép tetején. Egy barna fenyőkeretbe zárt fényképet ötéves forma kislányról, ahogy egy elefánt hátán ül. Őrület! Annyira valóságosnak tűnt! Aranyos volt a kislány tényleg, helyes kis arca volt, de…! Ó, te jó ég! Mit érne az egész nélküled? Az a nő, aki bekopogott a fürdőszoba ajtaján és szólt , hogy “kész a reggeli” a feleségem volt. A feleségem volt, de nem te voltál az! Érted?”- ismételgette a férfi kétségbeesve, miközben szorosan magához húzta a nőt! Most nem úgy ölelte, ahogy máskor. Megnyugvást remélve ölelte. Mintha nem is a gyönyörű, formás testet szorította voln magához, hanem a nő lelkét. Minden félelemét, rémálmát ki akart ölelni magából. Úgy érezte minél erősebben öleli a nőt, annál messzebbre tudja lökni ezt az álomképet. Az ölelésből jövőt akart építeni maguknak. “Nem kell nagy ház, nem kell a luxusjárgány, ha nem vagy ott. Nem kell az az élet, amiben nem vagy ott velem! Semmi nem kell abból a tetves, mocsárszagú, pettyhüdt létezésből”- hadarta a férfi egyre zaklatottabban, majd tovább mesélte álmát.
“Ahogy reggeliztünk ott a feleségem és a gyerekek…látszólag minden rendben volt, tiszta szobák, helyes, jól nevelt gyerekek… De ahogy megláttam magamat álmomban. Az nem én voltam. Nem akarok olyan lenni. Nem akarnék olyan lenni! Csak ültem ott üveges szemekkel, mereven, szótlanul, nyomorult boldogtalanságban, mintha nem is családi reggelibe csöppentem volna, hanem valami tovább nem odázható üzleti tárgyalásba, ahol egy igencsak kellemetlen témát kell megvitatni! Miután megettem a reggelimet, gépiesen elköszöntem ettől az álombéli családomtól és örültem, igen tiszta szívemből örültem, hogy végre kiléphetek az ajtón. Hogy végleg elmentem, vagy csak munkába indultam, nem tudom, az nem derült ki az álomból. De jó érzéssel töltött el, hogy – talán csak pár órácskára, talán végleg- lerázhatom magamról ezt a rámkenyszerített életet”- mesélte a férfi nyugtalanul, rémült tekintettel.
“Olyan felkavaró álom volt ez, mintha nem is álom lett volna valójában, hanem valamiféle intuíció. Egy előrevetített élet. Valóságba öltözött sejtelem! Akármi is volt, felkavart, rohadtul felkavart”- mondta és megint magához húzta a nőt.

A nő most, hogy újraélte ezt az elhantolt valóságot érezte magán a férfi kezét; karjának kétségbeesésből született vad szorítását, ujjainak féltésből sarjadt erős markolását. A férfi akkor belemarkolta a nőbe minden szerelmét és beleszoritott egy érintésnyit a végtelenből.
A nő boldog volt akkor, hogy érezhette a végtelent. Boldog volt és megijedt egyszerre! Megijedt a férfi szerelmétől. Attól ijedt meg, hogy ilyen sokat jelent valakinek. Mindig arra vágyott, hogy egyszer egy férfi ilyeneket mondjon majd neki. Hogy épp egy ilyen férfi mondjon neki épp ilyeneket. Hogy egyszer egy férfinek majd ő jelentse a mindent. Most, hogy eljött a férfi, akiről annyi éven át ábrándozott, megijedt mégis.
“Micsoda felelősség szeretve lenni”- gondolta a nő. Nagy feladat egy férfi számára a mindent jelenteni. Elképzelte magát mindenként és megrémült ettől
a szereptől. “Nem gondolnám, hogy alkalmas lennék erre a feladatra.” Végignézett önmagán és egyre biztosabb volt benne, hogy hiányzik belőle pár összetevő, ami alapvető fontosságú ahhoz, hogy ő valakinek a Minden legyen. A nő akkor még nem értette, nem az számít, hogy elvállalja-e a szerepet ,hanem az, hogy a férfi ráosztotta. Azt ugyanakkor kellőképpen megértette, hogy ilyen szerepet az életben csak egyszer oszt ki egy férfi. Megrémült ettől és megfutamodott.

A halászlé a szerelemre emlékeztette, ami elől megfutamodott. Felkavarta a történet, távozott hát a szerelemszagú étteremből és sétált egyet a fagyos, téli estében. Hideg volt, nehezen bírható, metsző hideg. A nő úgy érezte, ez a dermesztő levegő, ami megfagyasztotta a víztócsát a járdán képes megfagyasztani a vérét, a bőrét, a csontját, a lelkét is. Más is igy gondolhatta, mert senki sem sétált rajta kívül a decemberi estében. Az a kevés ember, aki az utcán volt, menekülve lépkedett, versenyt futva a zord, hideg, reménytelen idővel. A nő is vacogott, mégis lassan, ráérősen sétált, elnyújtva lépteit és gondolatait. S ahogy elnyújtott léptekkel és gondolatokkal barangolt a fagyos létezésben, azt vette észre, hogy kezd felmelegedni. Mintha valami fűtené belülről. Pedig ő csak mert emlékezni. Emlékezni arra, hogy volt egyszer egy férfi, akinek ő a mindent jelentette. Aki a puszta gondolattól kétségbeesett, hogy nélküle kell élnie. Aki adott neki egy darabot abból az érzésből, amit mindannyian keresünk.
És minél inkább emlékezett, annál inkább melegedett. A történet gyapjú kabát lett, amibe belebújhatott a nő, ha fázott és az puha, meleg lepelként védelmezte.
A nő ettől kezdve mert halászlevet enni. Halászlevet főzni is mert! És azóta a leghidegebb napokon, amikor vacog a lélek, előveszi a történet, hogy betakarózzon vele.

Kégl Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Kégl Ildikó vagyok, születtem 1976 szeptemberében. Ezek az adatok ugyanakkor semmi lényegeset…