A mű elolvasásához a Naruto c. anime ismerete szükséges! Jó szórakozást!

Jössz te még az én utcámba!

– Daomi! Ne hagyd megszökni! – kiáltotta utánam Sasori. Azonnal Orochimaru nyomába eredtem. Nem látok. Vakon mászkálok a világban. Amire támaszkodom, az a hallásom, a tapintásom és az érzékelés. Mivel a chakra nagyjából követi a test alakját, egy kissé torz képet kaphatok a másikról. És már mozogtam olyan otthonosan az Akatsuki búvóhelyén, hogy ne essek el a meredek lépcsőn…
– Megállj!! – kiáltottam oda a kígyópofának. Az ment tovább. Jó, hülyeség volt azt gondolni, hogy majd azonnal megáll, csak mert én rászóltam… Eldobtam két tőrt, amiket persze simán kivédett.
– Franc! – kiáltottam, jelet formáztam, majd oda irányítottam Orochimaruhoz a földből kinyert vasat. Holdrejtek egyetlen szökött ninjája vagyok, Okuto Daomi. Nem értem el – Ajj, fene beléd!! – dobbantottam.
– Nos? – hallottam meg a már ismerős hangot.
– Melgógott, Pein! – közöltem indulatosan. Ch… Legközelebb úgyis elkaplak.
– Megkeressük. Túl sok információ van a birtokában. De először pótoljuk a kisett tagot. Aztán hajkurászhatjuk. A lényeg, hogy meghaljon! – vázolta a tervet. Bár háttal voltam neki, csak kicsit oldalra fordítottam a fejem. Megvan az a jó szokásom, hogy nem nézek az emberekre. Minek? Úgyse látom őket…
– Még érzem, merre ment. Menjek utána? – tettem fel a kérdést, függetlenül attól, hogy már rég kívül volt azon a területén, amit én ismerek. És még nem tanultam meg, mi hol van… A tárgyak nem rendelkeznek chakrával, aurával viszont igen. És én csak halványan érzem ezt, így néha belerúgok egy-két dologba. Pein ezért leginkább felderítésre használ, az eszem sem utolsó, de egyedül soha nem küld küldetésre. Elvileg egy Akatsuki tágra nem kell vigyázni. Meg hát nem is úgy nézek ki. Mivel tizenkét évesen vesztettem el a látásom. Hosszú, fekete hajam van, melyet leginkább lófarokban hordok, és zöld szemem, ami – mióta megvakultam – vegyítve van egy kis szürkével. Meg persze az Akatsuki köpeny, alatta egy bő ujjú, zöld felső, és egy fekete cicanadrág. Legalábbis mikor Konant megkérdeztem, ezt mondta. Hogy ő hogy néz ki… Nem kérdeztem, számomra csak a hangja és a chakrája árulja el.
❄❄❄
– Sasor… Hova mégy? – változtattam meg az eredeti mondandóm. Merthogy kikerült és kiment a szobából.
– Elvileg az új társamért. – morogta.
– Két nap elég volt Peinnek? Ch… Nem csalódtam. – ingattam a fejem – Majd várom! – intettem neki, majd bementem a szobámba. Ott tökéletesen tudom mi hol van, így nem ütköztem bele semmibe. Levágtam magam az ágyra, majd nemsoká elaludtam.
❄❄❄
– Oké. Hát lássuk csak, vak, és sötét hajú, és…
– Én vagyok, tudom! De nem tudnál olyat mondani, ami még nehéz is?! – sóhajtottam sokadszorra. Hidannal nem lehet kitalálósdit játszani…
– Hát az én mindenhatóm…
– Jashin! Ki nem tudja?
– Oké, oké, ez most nagy lesz! Kérlek szépen, elvileg Akatsuki tag.
– Elvileg?! Elvileg… Arról fogalmam sincs, hiszen mindegyikünk helyzete szilárd az Akatsukiban. – merengtem.
– Megjöttünk! – szakított félbe minket Sasori!
– Nah, Hidan, élmény volt veled játszani! – intettem neki. Három nap után főleg elegem volt belőle…
– Sz’asz, Sasori! – ugrottam le hozzá… Juk – Ez meg ki? – mutattam a mellette álló emberkére. Magasabb volt Sasorinál, jóval.
– Mi az, hogy ez, hm?! – rivallt rám. Érdekes hangja van. Igencsak férfias. És mindenekelőtt dühös. Csakhogy jómagam is elég lobbanékony természet vagyok.
– Nem ismerlek. Tudni akarom, ki vagy, honnan jöttél, mi a neved! – mutattam rá. Ő meg elkapta a csuklóm:
– Persze, én beszéljek, te meg rám se nézel, hm?! Hát így várhatod! – morogta. Hm, hm… Így könnyű lesz téged megjegyezni, csak megkönnyíted a dolgom. Ugyanakkor soha nem szeretem mondani, hogy vak vagyok. Úgyhogy kitéptem a kezem a szorításából, majd hátat fordítottam és elmentem tőlük.
❄❄❄

– Sasori! – kopogtam. Kaptam egy “gyere!” kiáltást, mire beléptem – Zavarhatok?
– Épp beszélhetnék a társamaml, hm! – morogta az újonc. Ch…
– Két idegen chakrát észleltem. Eljönnél velem megnézni? – fordultam felé. Mielőtt még válaszolhatott volna, megint közbeszólt Nemtudomanevétmertnemmondtameg:
– Mert te egyedül nem tudsz, hm? – kérdezte gúnyosan
– Nem. – közöltem nemes egyszerűséggel.
– Daomi, amíg nem mondod neki, ne várd, hogy abba hagyja a kritizálást – majd a fiúhoz fordult – Daomi vak. Nem szereti mondani. Ezért megyek vele. Kiváló érzékelő, mondhatni ő felel azért, hogy a rejtekhelyet senki ne fedezze fel.
– T-Te…! – mutatott rám a fiú. Hogy ezt honnan tudom? Mert a chakrarendszerét látom, ami követi a test formáját. Általában – Te vak vagy, hm?! – ámult.
– Igen! – hörögtem – Úgyhogy pofa be! – mutattam rá – Mellesleg… Azért nem néztem rád… Mert nem látok belőled semmit… – suttogtam el a végét – Sasori, menjünk!

Nem vagyok elesett!

– Kösz, Sasori… – motyogtam halkan, miközben kiléptünk a rejtekhelyről, és az általam mutatott irányba mentünk. A báb csak biccentett. Persze nagyon jól tudja, hogy én tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az igazi teste a bábban van. Vagyis… Csak egy része.
– Megvannak. – közöltem hidegen, mire Sasorival egyszerre dobtunk el egy rakat kunait és shurikent. Illetve Sasori megspékelte némi méreggel is… A két kölyök (ilyen fiatal chakrarendszerrel és mérettel… A vak is rájön, hogy ezek csak kölykök. Juuuj, szóvicc!)
– Nos? – tettem csípőre a kezem.
– Két fűrejteki genin. – közölte a társam. Igen, vagyok olyan bátor, hogy ezt így kijelentsem. Ugyanis mikor Orochimaru már egyre jobban távolodott el az Akatsukitól, Sasorival egyre többet dolgoztunk együtt. Ezért van, hogy mindig hozzá fordulok.
– Fűrejtek? Nagy a valószínűsége, hogy a véletlen műve, hogy ezek ketten erre tévedtek, de benne van a pakliban, hogy akarnak valamit. Bár nem hiszem hogy egy ilyen kis falu egyedül szembeszállna az Akatsukival. Elvégre az a falu olyan szinten labilis, instabil, hogy csoda hogy még megvan. Tehát vehetjük úgy, hogy Fűrejtek mínusz két genin. – összegeztem a lehetőségeket.
– Szép volt, ismételten hozod a formád. Elvigyük őket Peinnek? – kérdezte, a báb farkába csavarva a két testet.
– Elvileg nem szükséges. Gyakorlatilag az óvatosság embere vagyok, úgyhogy ha hazaérünk, átveszem. – biccentettem.
– Biztos? – kérdezte bizonytalanul Sasori. Csak mert vakon nehéz vizsgálódni és boncolni…
– Muszáj gyakorolnom! Tartanom kell egy szintet, ha azt akarom, hogy a külvilágot a chakrámmal is lássam. És tudom, hogy néz ki egy emberi test! Igenis megleszek! – mondtam sértődötten.
– Nagyon megviselt Deidara, mi? Lobbanékonyabb vagy, mint szoktál lenni. – jegyezte meg.
– Hogy ki? – húztam fel az egyik szemöldököm.
– Deidara. Az új tag.
– Jaaa, a nemmondommeganevemertnemnézelrám, gyerek? – vigyorogtam gúnyosan.
– Nem azért, de egy idősek vagyok.
– Na neee, ő is 19? Én azt hittem, 16 körül van! – ámultam el. Hát most na! Ne röhögj, mert rohadt nehéz valakinek a pontos, a nem körülbelüli, a pontos életkorát megállapítani, ha nem látsz belőle semmit!!!
– Mostmár ezt is tudod. – mondta, és hallottam, ahogy elindul.
– Aha. Deidara… Nekem akkor is gyerek! – vigyorogtam diadalittasan, majd követtem Sasorit.
❄❄❄
– Nos, Daomi? Találtatok valamit? – nyitott be hozzám Pein. Egy hosszú asztalra volt felfektetve az egyik fiú teste.
– Semmi érdekes. Kunaik, shurikenek, néhány füstbomba, a szokásos felszerelés. – vontam meg a vállam, miközben az egyik genin kabátjában motoszkáltam.
– Értem. Köszönöm. – morogta a maga mély hangján majd távozott. Ő is csak egy báb. Tele van vasakkal, amin keresztül áramlik a chakra. Ch… Mint valami távirányító…
❄❄❄
– Deidara, ez nem jó ötlet… – hallottam Sasori hangját az ajtóm előtt, ami a következő percben kinyílt.
– Daomi, segítsek, hm? – kérdezte.
– Nem. – feleltem tök természetes hangon – Bologulok. Viszont ezt kapd el! – dobtam oda neki egy kulcsot.
– Höh, ez mi? – motyogta, mikor a kezében landolt a kis tárgy – És hogy tudsz így célozni?! Ide se nézel, nem is látsz, hm…!!!
– Na ide de figyelj! – vágtam bele az asztalba a kezemben lévő tőrt – Lehet, hogy vak vagyok, de nem vagyok elesett, ugyanolyan teljes értékű ninja vagyok, mint te! – mutattam rá dühösen, és a változatosság kedvéért ránéztem – Még ha minimális segítségre szorulok is, nem kell úgy bánni velem, mint egy fogyatékossal!! Ezért csatlakoztam az Akatsukihoz!!! – kiabáltam.
– DAOMI!!! – kiabált rám Sasori. De… Ő soha… Nem kiabál velem…
– Ch… Bocs, Gyerek, de… Ehh, menj el, és akkor nem kell kiabáljak. Bocs, Sasori! – néztem rájuk, majd visszafordultam a holttesthez – Gyerek, a kulcsot mutasd meg Peinnek! – mondtam, immár fel sem nézve. Sasori már csukta volna be az ajtót, de a hangokból ítélve, Deidara rácsapott, hogy ez ne történhessen meg.
– Megmutatom. Aztán beszélgetünk mi ketten, hm!! – morogta és hallottam, hogy mi bezony nem fogunk jól kijönni. Deidara becsapta az ajtót, én pedig végre visszatértem eredeti tevékenységemhez.
❄❄❄
– Hoy! Engedj be, hallod?! Hm!! – dörömbölt.
– Tudod, mivel vak vagyok, elég érzékeny fülem van. Tehát legyél aranyos, és hagyj békén! – morogtam.
– KATSU!! – jött a válasz (?) mire az ajtóm kirobbant a helyéről, Deidara meg berobbant a szobámba. Hogy én hogy fogom utálni a fejedet… Ugyanis az ajtó rádőlt a lábamra, amit történetesen nem láttam (miért is látnám…?)!
– HOGY A JÓ ÉLET ESSEN BELÉD, TE BAROM!!!! – ordítottam, majd azonnal letérdeltem, és a lábamhoz kaptam. Eeee, nem érzem a lábujjaim….
– Óh, hát ezt nem így terveztem, hm! – motyogta. Kösz, én is ezt mondanám…!!!
– Azzal most én nem érek sokat… Segíts leülni az ágyamra, ha már járóképtelenné tettél! – parancsoltam rá. Éreztem, hogy közelebb jön, hogy rálép a vízszintesben lévő ajtóra (!!) majd előttem áll meg.
– Gyere! – nyújtotta a kezét – Vagy… Ezt sem látod, hm? – kérdezte bátortalanul, mivel le volt hajtva a fejem. Azonban mikor a kezem találkozott az övével, jókorát csattant.
– De. Látom. – néztem fel rá diadalittasan, mire ő felrántott a földről. Erős, simán felállított. A kezem a másik vállára tette, és úgy próbáltam bicegni. Csak hát mindkét lábamra ráesett az ajtó, mivel csak azt hallottam, hogy dől, de nem tudtam bemérni, hova. Így inkább a sarkamon akartam járni, úgy jutottam el az ágyig. Lelültetett.
– Hol találok jeget? Hm? – kérdezte.
– Majd megkérem Sasorit. – morogtam.
– Nem lene egyszerűbb tőlem kérni, hm? – mondta, és simán kihallottam a hangjából az értetlenséget. Dühösen néztem rá:
– Most robbantottad a lábamra az ajtót, pedig annyit kértem, hogy maradj kint. Szerinted mi lesz, ha elmégy jégért? – morogtam ironikusan.
– Ch… Mindjárt jövök, hm… – cöccögött sértődötten, majd a lépései távoztak a szobából – Ne menj sehova, hm!
– Mintha bárhová tudnék… – nevettem fel kínosan.

Hulla hopp!

– Na, itt is vagyok hm! – robogott vissza a szobámba Deidara. Kitartottam a kezem, tenyérrel felfelé – Oh? Mit akarsz? – kérdezte értetlenül.
– Mondjuk hogy ide add a jeget… – morogtam szarkasztikusan – Majd én megcsinálom. Erre egy ideges fújtatást hallottam, meg éreztem a hideget a kezemen – Kösz, Gyerek. Mostmár mehetsz! – mosolyodtam el és intettem a kezemmel, hogy ajtón kívül szeretném látni. Jó, nem szó szerint, de érted.
– Gyerek? Már bocs, de 18 elmúltam, hm!! – morogta felháborodottan.
– 19 vagy. Nagy dolog. De én nem a fizikai, hanem a szellemi érettségre gondoltam. – vigyorogtam gúnyosan. Igazából csak a tegnapi, Sasorival való beszélgetés után nevezem Gyereknek, valójában igenis férfias hangja van, erős keze, ami nagyobb, mint az enyém.
– Aham. Oszt ezt honnan tudod, hm?! – mondta először meglepetten, majd dühösen.
– Egyszerű – vontam meg a vállam – vak vagyok, nem hülye. – ez az egyetlen mondat, amit szeretek hangoztatni. Más helyzetben nem szeretem reklámozni, hogy nem látok.
– Ki lettem segítve, hm… – morogta szarkasztikusan. Heh, heh, jól bánsz az iróriával, Gyerek! – De még mindig nem tudom, miért pont Gyereknek hívsz, hm! – tért vissza a rendes, társalgási hangnembe. Mivel aranyos volt, és ily kedvesen szólalt meg, nem pedig leállt pofázni, magam mellé mutattam, majd éreztem, hogy leül mellém.
– Hosszú lesz. Érdekel? – pillantottam rá.
– Másért nem kérdezném, hm. – válaszolta.
– Jóvanna, igazad van! – nevettem el magam – Na szóval, mivel ugye… Nos, nem látok…
– Vagyis vak vagy, hm… – szólt közbe.
– Egen! De ne dörgöld már az orrom alá!!! – morogtam indultaosan – Tehát én csak a hang, illat, tapintás és chakra alapján tudom megkülönböztetni az embereket. Valóban, ezek alapján semmi okom nincs gyereknek hinni téged, csak ha valamit nem tudok belőni, az az életkor. És hát…
– Akarjam tudni mennyinek tippeltél, hm? – kérdezte unottan és sértődötten.
– Háttööm, tizenhat. – hadartam.
– Igen? Rosszabbra számítottam, ez még nem katasztrófa, hm! – nevetett. Nem mondtam neki, de… Gyermekded nevetése van… Úgyhogy csak magamban mosolyogtam és elkönyveltem, hogy nem lőttem annyira mellé.
– Jól van, megtudtad, amit akarsz, mostmár menj ki! – fordítottam el a fejem. Nagyon fájt a lábam, le akartam jegelni (így is örülök  ha nem olvadt el) de nem akartam hogy más lássa, ahogy szenvedek. Arról nem beszélve, hogy fásli is kéne…
– Heh? – ja, ellyen naaon értelmes választ kaptam.
– Jól hallottad. Menj ki. – ismételtem magam – Tudtommal a te lábadnak nincs semmi baja.
– Hallod, te mindig ilyen pofátlan vagy?! Hm?! – morogta a képembe  majd felállt mellőlem.
– Igen. És ennek is megvan az oka. És nem áll szándékomban elmondani. Úgyhogy tipli! – biccentettem az… Az ajtó helye felé – És jössz nekem egy új ajtóval. – közöltem természetes hangon.
– Hoogyne, hm… – morogta. Hát na, igazam van, vagy igazam van? – És ezekkel a geninekkel mi lesz, hm? Velük alszol? – röhögött. Jja, csakis…
– Tudod azokat el akartam vinni. De valaki rárobbantotta a szobaajtóm a lábamra, olyan szintén, hogy alig tudok járni. Nem tudod, ki volt az? – vigyorogtam.
– Ch… Hát, akkor én megyek is, hm! – közölte drámaian.
– He! Ezeket ne hagyjad már itt! Hoy! GYEREK, TOLD VISSZA A KÉPES FELED!!! – kiabáltam utána.
– Oh? Hogy engem keresel? De hát valaki épp az imént küldött el, nem tudod, ki volt az, hm? – kérdezte némi megjátszással és elfojtott nevetéssel.
– Rohadt vicces… De! Ezt most megérdemeltem. – hunytam szemet a dolog fölött.
– Na ugye, hm! – nevetett diadalittasan, majd elment. De a hullák még mindig itt vannak. Ennyire utál, vagy ilyen lassú a felfogása?
❄❄❄
Elaludtam. Mély és eseménydús álmomból halk motoszkálás keltett fel. De a szoba üres volt, rajtam kívül nem éreztem másik chakrát. Mégis… Valami itt van az ágyam előtt. Aztán… Mintha fém nyikorogna… Valaminek apró szele van. Hirtelen ülök fel, mire egy tőr fúródik mélyen a bal vállamba. És… Rájöttem, mi ez. Hatalmasat sikítottam, egyrészt a fájdalomtól, másrészt a felismeréstől. Hamar magamhoz tértem, és a lépteket követtem, ami – mint rá kellett jöjjek – egy a szobámból kivezető alagúton keresztül akart távozni.
– Fémliliom! – kiáltottam, majd elindítottam a földből előtörő virágot. A sarkamon futva utána eredtem, majd csak azért értem utol, mert zsákutcába jutott, behúztam egyet a gyomrába, és a tarkójára ütöttem, a fém virág pedig bekapta, szirmai összezárultak, majd visszahúzódott az eredeti helyére, mintha mindig is szobanövény lett volna. Közben már hallottam, hogy a többiek már az ajtóban állnak (illetve ajtófélfában, mert ajtó még nincs).
– Daomi!! – szólongatnak. Mostmár nincs baj, nem kell siessek. Lassan, komótosan elbattyogok az alagút szobámban lévő végébe. Néhány megkönnyebbült sóhajt hallottam.
– Gyerekek, valaki tartson meg… – motyogtam, mivel a lábam úgy döntött, végképp feladja a szolgálatot. Ahogy éreztem, Hiruko farka tekeredett a derekamra, úgy emelt a levegőbe, és óvatosan tett le az ágyra – Mi… Mi van most a virágban? Az egy dolog, hogy mi az én elméletem, de… Ti mit láttok? – kérdeztem. Deidara odasétált hozzám, majd óvatosan kivette a vállamból kiálló tőrt. Csendben tűrtem, nem szóltam egy szót se, bár kirázott a hideg, mikor a friss vér végigcsorgott a karomon.
– A sikításod után mind ide siettünk, de csak a jutsud egy kis részét láttuk, téged és az egyik hullát sehol, ellenben tiszta vér volt az ágyad, hm. Mostmár értem, miért. Hm! – mondta halkan.
– Akarjam tudni, mit hittél? – kérdeztem. Ide, hogy azt gondolta, megjött a Mikulás. De valami azt súgja, nem volt egyedül.
– Inkább ne, hm… – nevetett kínosan, miközben felemelte a karom, és Konannal együtt lefertőtlenítették meg bekötözték  a sebet. Persze Konannal összenéztünk ( érzem, mikor néz valaki rám. Ti nem szoktatok érezni, mikor valakinek a tekintete lyukat éget beléd?) és megállapítottuk, hogy a fiúk előítéletesek, és nem utolsó sorban perverz fantáziájúak…
– Azt hallottam, hogy valaki motoszkál, csak félálomban nem raktam össze, mi lehet, mivel a saját chakrámon kívül nem volt más a szobában. Aztán akkor keltem fel igazán, mikor a tőrrel találkoztam, pontos abban belém vágta. Csak a lépteit tudtam követni, mivel nem volt chakrája, és kapcsolódást sem éreztem. Valószínűleg valaki távolról irányítja. Tehát olyan jutsu, ami a hullát is mozgásra bírja, lélek és chakra, illetve chakrafonal nélkül. – mondtam összegezve a dolgokat. Deidara és Konan helyet foglalt mellettem.
– Megijedtél, hm? – suttogta a fülembe Deidara. Picit fordítottam felé a fejem;
– Gyerek, nem tudom, mit vársz, de ha megijedek, nem megyek utána. Logika… – erre csak egy “öhm”- öt kaptam.
– Ezeket elvisszük. Reggelig nem akarom látni. – morogta Sasori. Konan és Deidara még áthúzták az ágyneműm, amiért nagyon hálás vagyok. Aztán, mivel egyre többet ásítoztak, elmentek aludni. Csend lett. Szép álmokat!

Hozom a formám

Már úgy egy hete, hogy Deidara is szerény társaságunkhoz csapódott, és leváltotta ‘Marcsit. Persze nem kell mondanom, agyba-főbe szivatjuk egymást a gyerekkel. És a lábam is úgy ahogy, rendbe jött.
– Jíííhááá! Hna gyó reggelt néktek, ép látószervűek! – vágtam ki az ajtóm (mostmár az is van!!!)  energiával megtelve. Kész csoda, hogy hangszigetelt a rejtekhely, különben Pein kinyírna, ha… Gitárral keltek fel mindenkit. Tudod te, milyen büszke vagyok arra, hogy tudok vakon gitározni? Jó, még akkor tanultam, mikor még láttam is, de na. Úgyhogy a Green-dayCastaway-t gitározni. Rohadt jó banda, ködrejtekiek, egyike azoknak az együtteseknek, amit nem akarnak kinyírni, ha más országba megy koncertezni. Mivel nekem mély a hang, Hidan nyitotta ki az ajtót, és kezdett énekelni. És ahogy hallottam, Kisame is dörömbölte a ritmust odabent. Kimentem a folyosóra és minden ajtó előtt elmentünk Hidannal meg Kisaméval, a kékség mindenen püfölte a ritmust, ami az útjába akadt és jól szólt.
– Caaastaway! – énekeltük Hidannal. Kb. Ennyi a dalból, ami az én számból jól szól.
– He? – dugta ki a fejét Deidara, mire én kiöltöttem a nyelvem rá, Hidan a képébe ordította a szöveget, Kisame pedig Deidara fején ütötte a ritmust. Ami egész jól szólt. Lehet, az ürességtől kongott… A kölyök elég rosszul viselte, mert morgott, robbantott egyet, majd bevágta az ajtót. Mi csak vigyorogtunk, és tovább zajoltunk az ajtaja előtt.
– Argh!!! – ennyit hallottunk. Kisame kedvesen az ajtaján dörömbölt, mire megint kidugta a fejét, a sügér meg kirángatta. Hidan átkarolta, és mentünk a következő ajtóhoz. Közben számot váltottunk és megszólalt a Bang Bang.
– Owww, igen! – kiabáltam. Nagyokat bólogattunk a srácokkal, csoda, hogy nem estünk orra. Deidara meg álmosan bandukolt Hidan mellett. Konan is csatlakozott hozzánk, egészen a konyháig elkísért minket. ‘Tachi és Zetsu is hamar követték Konant, Pein és Sasori nem volt ilyen könnyű eset. Utóbbi rám tekerte a farkát, és a levegőbe emelt, de én vigyorogva játszottam tovább. Úgyhogy feladta, Pein viszont közölte, hogy:
– Banshou Ten’in! – kösz. A dobpergők és a gitárom is Pein kezében kötött ki.
– Isten vagy Pein, hm! – vigyorodott el Deidara. Legalábbis a hangja erről árulkodott.
❄❄❄
Reggeli után a tarkómon összekulcsolt kézzel sétáltam fel az emeletre. Mivel az én szobám ott van. Ott van még Sasori (egyik szomszéd) Deidara (másik szomszéd), Konan, Pein. A földszinten van Hidan, Kakuzu, Kisame, Zetsu meg ‘Tachi. Eee, Pein elvette a gitárom, ez nem ér! Már épp beléptem volna az ajtómon, mikor Deidara szobájából motoszkálást, és gyönnyörű szitkozódást hallottam.
– Há te meg mit szerencsétlenkedsz? – kérdeztem az ajtófélfának támaszkodva. Gyerek nagyban kutakodott valamit.
– Ehh az övtáskámat keresem. Nem tudod, hol van, hm? – kérdezte, fel se nézve rám. Lopja az imidzsem…
– Jaj, ott van! – vigyorogtam, és egy irányba mutattam.
– Igen? Hol? – kapta fel a fejét Deidara, majd az általam mutatott irányba nézett.
– Gyerek, honnan tudjam, vak vagyok! – mondtam, majd egy buja vigyor kíséretében meglengettem a kezem a szemem előtt.
– Hogy ez nekem miért nem esett le hamarabb… Hm. – morogta. Erre villantottam egy telivigyort – Egyébként az asztalod mögött van.
– Mi van, hm?! – kérdezte ingerülten. Én pedig teljes nyugalommal válaszoltam:
– Ott van. Nézd meg. – vontam vállat. Hallottam, hogy oda lépked. Kotorászik.
– De… Ezt meg hogy, hm?! – ámult.
– Egyszerű. A tegnapi kergetőzés után mondtad, hogy leteszed az asztalodra, csak miután belebotlottam, az hátraesett. – magyaráztam. Gondolom, érdekel, mi történt tegnap…
❄❄❄
– Gyerek, megmondtam kerek perec, felteszed az ajtót és mégy a dolgodra! – morogtam. Merthogy az tényleg felszerelte az ajtót  aztán neki támaszkodott, és engem nézett. Gondolom vigyrogva – Mit bámulsz?! – kérdeztem idegesen.
– Á, csak épp azon merengtem, hogy nézhetett ki az arcod, mikor a hulla neked esett, és te erre rájöttél, hm… – mondta, és tényleg hallottam a hangján, hogy mosolyog.
– Azt neked nem kell tudni. Ha elmesélem, még rosszat álmodsz  Gyerek! – vigyorogtam gúnyosan. – Ch… – cöccögte – Pedig hívhattam volna a vakmerőt, hm. – mondta amolyan “ha nem, hát nem” stílusban. Leesett, ugye? Egy alagútban voltam. Vak merő…
– Deidaraaa! – vigyorogtam ördögien.
– Jaj. A nevemen szólítottál, hm… – motyogta, majd nyelt egy nagyot.
– Ahaa! Gyerek, kezdhetsz futni!! – kiáltottam, majd azonnal elrugaszkodtam. Vak vagyok, ezt csak én mondhatom, és más ne szórakozzon vele!!!
– WHOAAA, DANNAAAA!!! – kiabálta Deidara. Muhhahahahaaa! Közben a folyosón a Gyerek tényleg belefutott Sasoriba, és el is bújt mögé. Ami kb. fele akkora, mint ő…
– Mit csinált már megint? – sóhajtotta fáradtan Sasori. Az én vigyorom egy pillanatra vicsorba csapott át.
– Én nekem ne dörgölje az orrom alá SENKI, hogy vak vagyok!!! – mutattam Deidarára – Főleg Ő ne!!! Én belőlem ne űzzön gúnyt! Ebből ne… – mondtam, a végét már inkább motyogva. Nem azért vakultam meg, hogy jót röhögjenek rajtam. Persze, akkor én miért piszkálom Deidarát? Ha neki lenne valami betegsége, én azzal nem bántanám. A Gyerek, meg egy becenév, de ezt már megbeszéltük.
– Ez már a harmadik, csak a mai nap. Mostmár igazán megnyúzhatod. – mondta Sasori, szokásos mély hangján.
– Tényleg? – csillant fel a szemem.
– Danna?! – kiáltotta riadtan Deidara.
– Tehát, Gyerek, hol is tartottunk? – ropogtattam meg az ujjaim.
– Eeehh… D-Daomi, ne már… Eddig kétszer elengedtél. Nem lehetne most is? Hm? – motyogta. El akarom képzelni a fejét… De fogalmam sincs, hogy néz ki…
– Hmm, nem! – vigyorogtam, mire Deidara a szobája felé vette az irányt. Felugrott Hiruko tetejére, át a fejem felett, és máris egérútja volt. Ügyes, Gyerek, de ennyivel nem rázol le. Megfordultam és eldobtam egy kunait, ami az ajtó tövébe esett, így megakadályozva, hogy Deidara becsaphassa az orrom előtt az ajtót – Hali! – emeltem meg fel-le a szemöldököm, mikor már a kezemmel támasztottam a nyílászárót. Csak olyan hamar bukkantam fel, hogy amaz hátra esett.
– Áucs! – kapott az oldalához. Illetve a csípőjéhez. Megráztam a fejem, halkan kuncogtam, majd elé álltam. Kinyújtottam a kezem felé. Ő meg csak nézte.
– Mivan, ott akarsz aludni, vagy még ma felállsz?! – kérdeztem unottan. Megragadta az alkarom, mire felrántottam. Még azért érzem, ahogy a lábamra esett az ajtó… Aucs. Fel is szisszentem.
– Tedd le magad, hm. Én még leveszem az övtáskám. Elég kényelmetlen, ha az ember ráesik, hm… – morogta fájdalmasan. Hallottam, ahogy gondolom a csat kattan és az azstalon kerül pihenő üzemmódba.
– Övtáskát hordasz? – kérdeztem. Ez új volt számomra.
– Ja. De ez más, ez nem a hasamon fityeg, hanem az oldalamra van erősítve, hm. – magyarázta – De… Daomi… Te miért ülsz a földön? – kérdezte és rám mutatott. Vigyorogva vontam vállat.
– Azt mondtad, tegyem le magam. És jelenleg eléggé fáj a lábam, ráadásul ezt a szobát nem is nagyon ismerem, tehát kénytelen voltam egyszerűbb megoldáshoz folyamodni. – mondtam olyan hangon, mintha büszke lettem volna magamra.
– Ajj… Gyere! Hm! – ragadta meg a kezem.
– Mi?! De… Gyerek, megmondtam, hogy nem nagyon tudok tájékozódniii! – kiáltottam, mert felhúzott maga mellé, megfogta mindkét kezem, és vezetett.
– Na, akkor most megismered, hm. Gyere. – vitt magával, én pedig bátortlanul lépkedtem – Itt egy szekrény, ez a plafonig ér. És itt…
– Aucs! – mordultam fel. Ugyanis az oldalamba valami hegyes állt bele.
– Az… Az asztalom, hm… – motyogta – Megvagy?
– Teljesen… – fogtam az oldalam. Mi van az asztal mellett? – kérdeztem.
– Az ágy. Na gyere, ülj le, hm! – nevetett, majd finoman elvezetett az említett tárgyhoz és leültetett. Egy szomorú sóhaj hagyta el a számat – Mi a baj, hm? – kérdezte meglepetten.
– Hát… Hogy ilyenkor gyengének érzem magam, mert úgy kell bánni velem, mint… Mint egy fogyatékossal, egy vak emberrel. – sóhajtottam.
❄❄❄
– Ahhoz hogy megtaláljam a cuccaim meg kell jegyeznem, hova tettem őket. – bólogattam elégedetten – Neked sem ártana.
– Hát… Kösz, hm. Van kedved beszélgetni? Szerintem már ismered a járást a szobában hm!

Nem vagy jobb!

– Hoy! Daomi, kelj már fel és told ide képed, hm! – dörömbölt az ajtómon Deidara.
– Mmm, Deidara, hagyjál békén, álmos vagyok! Ma nincs küldetés, szóval igazán eláshatod magad! – morogtam.
– Nem! Gyere ki, hm! – kiabálta. Kínkeserves kínok közepette felvonszoltam magam ülő helyzetbe, majd az ajtóm felé vettem az irányt.
– Hm? Mit akarsz? – dugtam ki a fejem az ajtón, de az dőlt is előre. Tegnap este…. Izé… Hajnalig boncoltam.
– Hő! – hátrált meg, ahogy látta, hogy dőlök felé – Egyébként ma fontos lenne, hogy mindenki egyszerre reggelizzen, mert Pein beszélni akar a bandával, hm. – közölte nyugodt hangon.
– De én álmitos vagyok! – dörzsöltem a szemem.
– Vaksi. – közölte ezt az egy szót.
– Mivan!? – kaptam fel a fejem dühösen. Most ezt mire véljem, há?!
– Na látod. Máris felkeltél, hm! – bólogatott elégedetten.
– Hogy én hogy utálom a fejed néha… – morogtam, miközben kinyitottam az ajtóm, hogy Deidarával tudjak beszélni, emellett ki akartam venni az Akatsukis köpenyem. Meg úgy alapból normálisan felöltözni. Elvégre most másztam ki az ágyból.
– De csak néha, nem mindig, az a lényeg, hm! – nevette. Ch… Gyerek… – Whoaa, Daomi! – mondta majdhogynem sikítva, majd oldalra fordult.
– Hm? Mi az? – kérdeztem, miközben egy trikót szedtem le a vállfáról.
– É-Én itt vagyok hm! – morogta.
– Jó. És? – pislogtam értetlenül.
– Ne előttem öltözz! – szidott le.
– Oh? – pislogtam majd leesett – Ááá, bocsi, bocsi, de-de megszoktam, hogy én nem látok, de-de persze ebből nem következik, hogy más se, csak érted, naa…! – hadonásztam, és szerintem életemben először elpirultam.
– Bár – kezdte Deidara és hallottam, hogy nyel egyet – ennyit megengedhetek magamnak: rohadt csinos vagy topban és bő nadrágban… – motyogta, és nem tudom, hogy direkt nem hümmögött vagy elfelejtette. Éreztem, hogy ég a fejem, és gyorsan magamra kaptam a köpenyem. Persze, minden napra ki van készítve a ruhám, így nem nehéz megtalálnom.
– Köh… Öhm… Köszönöm. – hebegtem.
– Ni-Nincs mit, hm… – vakarta a tarkóját – De… Nem akartál még valamit felvenni a köpeny alá? – mutatott rám. Basszus, annyira zavarba jöttem, hogy nem vettem fel a trikót! Így csak egy top meg egy bő gatya van a köpeny alatt… De én nem fogok megint Deidara előtt levetkőzni!!!
– N-Nem. A lakásban jó idő van, nem kell nagyon rétegesen felöltözni. – mondtam, a jelenlegi helyzetemhez képest határozottan.
– De hát Konanon kívül csak férfi tagok vannak, hm… – mondta.
– Rajtam van a köpeny! – emeltem meg a nyakamnál az anyagot.
– J-Ja, tényleg! – vakarta a tarkóját és megesküdtem volna, hogy kínosan vigyorgott.
– Jó – ráztam meg a fejem – kösz, Gyerek, hogy felkeltettél, de mostmár menjünk! – szedtem össze magam. Jezusom, én még soha nem voltam ennyire zavarban… A saját hülyeségem miatt…
– Aha. Menjünk, hm… – motyogta Deidara, majd egymás mellett indultunk az ebédlőbe.
❄❄❄
– Hát ti? Holt vörös a fejetek… – mért végig minket Itachi. Deidarával összenéztünk. Vágtam egy grimaszt, majd leültem a helyemre, Konan mellé.
– Daomiii, mi történt a szobádban? – kérdezte kíváncsian, gúnyosan és sokat sejtően. Azonnal olyan vörös lett a fejem, mint a főtt rák.
– Nem történt semmi. Egyszerű félreértés történt, és ezt sem kell félreértelmezni! – suttogtam ingerülten.
– Azért csak szólj nyugodtan, ha valami férfitanács kell! – mondta kedvesen, kuncogva.
– Ehem… Majd szólok… –  morogtam. Hogyne… Várhatod…
– Na akkor – tapsolt Pein majd felállt – Tehát mivel immáron az Akatsuki teljes létszáma jelen van, ismertetem a tervünk. Kiszorították minket, lenéztek ideje visszavágni. Tehát az Akatsuki célja a bijuuk összegyűjtése, és a tízfarkú felélesztése. Ez a kulcs egy olyan világ megteremtéséhez, ahol minket is elfogadnak. – mondta határozottan, mire mindenkitől egy egységes bólintást kapott.
❄❄❄
Elfogyasztottuk a reggelit (nem kell mondjam, a bijuuk voltak a témák) majd kaja után odamentem Uchiha úrhoz.
– ‘Tachi, edzel velem? Legyszii! – fogtam meg a karját. Ő csak hátra nézett – És nem az illúzióddal, hanem veled akarok harcolni! – vigyorodtam el. Ennyi az előny, hogy vak vagyok: a genjutsu nincs rám hatással. Legalábbis a legtöbb nem.
– Legyen. – sóhajtotta.
– Tudsz harcolni? – kérdezte meglepetten Deidara. Dühösen néztem rá.
– Persze hogy tudok! Mert szerinted?! – kiáltottam rá.
– Nem azér’ de én meg voltam győződve, hogy téged az eszedért tartanak, hm! – mondta, felvéve azt a hangnemet, amivel én szólaltam meg.
– Tudod mit?! – szorítottam ökölbe a kezem – Ita után veled akarok harcolni!!! – kiabáltam.
– Jó! Helyes, én is meg akarom nézni, mennyit ér egy vak ember a művészetemmel szemben, hm!!! – ordította. Na, szép. ‘Tachival majd bemelegítek. És feltörlöm a gyerekkel a padlót!!! Meg mellesleg milyen művészetről makog a Gyerek? Azta, öt szavas alliteráció! Háh! Az irodalom a költészet, az írás… Na. Az is művészet!
❄❄❄
– ‘Tachi mehet? – kérdeztem, felvéve a harci pózt. Nagyon ideges voltam, minél hamarabb le akartam tudni Itachit, hogy elpáholhassam Deidarát. Persze, nem ismerem az erejét, izé, művészetét, és még ráadásul vak vagyok, de ez nem jelenti, hogy elesett vagyok, és nem tudok harcolni! Olyan szinten felidegesített, hogy mostmár tuti, hogy többet nem akar velem kiállni!!!
– Jja. – biccentett Ita.
– Csak azért szurkolok neked, mert nem bírom az Uchihákat, hm! – morogta Deidara, és szinte köpte felém a szavakat.
– Ch… Amúgy is nekem szurkolnál! – nyújtottam ki a nyelvem, majd elrugaszkodtam. Itachival gyakorta edzem a taijutsu tudásom. Bár ugye ő ebben is jeleskedik…. De nem árt, ha kicsit kiszáll a genjutsukból. Kieresztettem a chakrám, hogy az körbevegye a testem, ezáltal nagyobb legyen a látóterem. Mindent, amihez a chakrám hozzá ért  láttam. Odaértem Itachihoz, majd ő is és én is egy-egy tőrrel estünk egymásnak. Szinte csak a kezünk mozgott, ezért egyszer csak leguggoltam és csináltam egy gáncscselt. De hát a Sharingan… Ezt is látja. Tehát simán kitért egy felugrással, csak én nem fejeztem be, és az alsó állkapcsába rúgtam. Itachi pedig repült, majd egy kisebb puffanással ért földet. Azonban tudtam… Hogy Itachi hagyta, hogy nyerjek. Valószinüleg sejtette, hogy lesül a pofámról a bőr, ha úgy kell kihívjam Deidarát, hogy még őt sem győztem le. Úgyhogy odamentem Uchiha úrhoz  és felsegítettem.
– Köszi, ‘Tachi! – mosolyogtam rá.
– Semmiség. – porolta le a ruháját.
– Most te jössz! – mutattam Deidarára.
– Ch… – morogta, majd szépen elém sétált, olyan öt méterre. Már visszahúztam a chakrám. Azért hosszútávon elég fárasztó, olyan, mintha sokáig akarsz pislogás nélkül látni. Egy idő után nem bírod. Úgyhogy csak harci pózt vettem fel. Ettől függetlenül nem becsülhetem alá a Gyereket… Meglódultam, de Deidara megszólalt:
– Katsu! – várjunk, nem ezt mondta akkor is, mikor… BUMM! Valami robbant mellettem, amitől repültem jópár métert. Mi a jó élet ez?! Nem tudom, de ha sok ilyet tartogat, nem dőlhetek be megint. Úgyhogy ismét kieresztettem a chakrám.
– Hna mi van? Ennyitől kidőlsz, hm? – nevetett ördögien. Nem válaszoltam, csak megint neki futottam. Hamar felfigyelt és küldte a következő… Madarat? Ennek tökre olyan alakja van, mint egy madár! És ez robban! Elhajoltam, elugrottam a bombák hatósugarán kívülre, többször nem tudott megfogni. Folyamatosan haladtam előre, közelebb Deidarához. Mikor odaértem, a Gyerek arra számított, kigáncsolom őt is, mint Itachit, ehelyett felugrottam a feje felé, földet értem a háta mögött, előkaptam egy kunait, majd a nyakához szegeztem. Deidara befejezte az összes cselekedetét. Persze, hiszen egy rossz mozdulat és elvágom a torkát… Ennyire közel még aligha kerültem hozzá, így most éreztem az illatát  hallottam, ahogy veszi a levegőt. Egyre több dolgot tudok rólad, amiről be tudlak azonosítani, Gyerek!
– Azt hiszem, ezt megnyertem. – mondtam egy nyertes vigyor kíséretében. Deidara csak cöccögött. Meg valami csikizte az orrom – Phú, neked hosszú hajad van, Gyerek?! – kérdeztem meglepetten. Picit oldalra fordította a fejét, hogy lásson.
– Aha, hm! – elengedtem.
– Kösz az edzést. Élmény volt! – tettem két ujjam a fejem oldalához, mintha tisztelegnék majd elindultam a szobám felé.
– Ch… Még sok módosításra szorul a művészetem, ha még egy vak is le tud gyoznit, hm! – morogta. Erre dühösen fordultam vissza:
– Mi az, hogy “még egy vak is”?! Miért nem kezelsz úgy, mint… Mint egy normális embert?! Mit csináljak még, hogy belásd, érek annyit, mint te!!! – kiabáltam. Néma csend telepedett a teremre.  Én pedig dühösen kiviharzottam onnan… Ott úgyis csak… Emberek vannak!

Kinézetre…

Dühösen mentem vissza a szobámba. Nem igaz, hogy nem lehet engem is emberként tisztelni! Miért kell még itt is úgy bánni velem, mint egy olyan emberrel, aki beletörődik, hogy vak?! Kell mások segítsége, igen. De mindig igyekszem a saját lábamon állni! Mégis simán besorolnak az egyszerű vakok közé… Mit csináljak még, hogy elismerjenek? Hogy Deidara elismerjen?! Amíg ő nem volt, addig igenis azt éreztem, számítok, képes vagyok valamire és hogy nem vagyok elesett. Erre jön a Gyerek és szépen lelök ebből a pozícióból, vagyis kezdhetek mindent előről. Kopogtak az ajtómon.
– Ki az és mit akar?! – kérdeztem indulatosan.
– Öhm… Egy gyerek akar beszélni veled, hm. – válaszolta. Hm. Tudja, hogyan kell meglágyítani a szívem. De nem jössz be egyből!
– Igen? – léptem az ajtóhoz – És miről akarsz beszélni, Gyerek? Mindent elmondtam neked, amit akartam, egyéb mondanivalóm nincs számodra. – fontam össze magam előtt a karom.
– Tudom, és sajnálom! Sasori-Danna eléggé megmosta a fejem, hm… De… Azt hiszem, már tudom, mivel bántottalak meg, és hogy mit érzel, hm… – mondta, majd hallottam, ahogy a kezét az ajtóra teszi – Beengedsz?
– NEM!!! – kiáltottam rá – Nem, nem, nem! A fejmosást megérdemelted, de ez nem változtat a tényen, hogy én egy  vak és gyenge lány vagyok, nem igaz, DEIDARA?! – ordítottam, de már egy-két könnycsepp útnak indult, lefelé az arcomon. Befogtam a szám a kezemmel, de még így is hüppögtem.
– Daomi… Te… Te sírsz?! – kérdezte, és valami riadtság hallatszott ki a hangjából – Engedj be! Kérlek, hm! – mondta és rávert egyet az ajtóra. Most csak azért nem ütök vissza, mert egy, betörik az ajtó, másrészt jelenleg azon vagyok, hogy a Deidara által felszaggatott sebek fájdalmát elfojtsam. Csak ráztam a fejem, jelezve, hogy eszemben sincs beengedni. Persze ő ezt nem láthatta, csak az tűnt fel neki, hogy nem válaszolok semmire, akármit is kiabál nekem – Daomi! Engedj be! MOST!!! – nem válaszoltam, csak álltam az ajtó előtt és lehajtott fejjel tapaszottam a kezeim a számra. Deidara nem várt tovább, elkezdte birizgálni a zárat. És szerintem van annyi esze, hogy tőrrel. Egy percen belül  kattant a zár, lenyomódott a kilincs és Deidara rontott be. Legszívesebben, ha nem ilyen lelkiállapotban lettem volna, úgy rúgom ki, ahogy van, páros lábbal!
– Daomi! – kiáltott, mivel úgy kivágta az ajtót, hogy én a mögé kerültem, kiesve a fiú látószögéből. Ilyenkor annyira utálom, hogy a hüppögést nem tudom kontrollálni, tőlem függetlenül van! Persze, hogy meghallotta, odarohant hozzám.
– Mehnj… Ki! – motyogtam, viszonylag érthetően.
– Nem, hm. – rázta meg a fejét, majd átkarolta a vállam és leültetett az ágyamra – Hol is kezdjem, hm… – kereste a szavakat.
– Sehol. Elh se kehzd. – szipogtam.
– Akkor is el akarom, és el is fogom mondani, hm! – ejnye, Gyerek, makacs vagy – Nézd, én… Én nagyon tisztellek, amiért ilyen erős vagy, minden hátrányod ellenére is, hm. – kezdte, de közbevágtam:
– Ne legyél politikus. Nem tudsz jól hazudni. Ha valóban tisztelnél, nem dörgölnéd az orrom alá a “hátrányaimat”. – morogtam. Már csak belül tomboltam, nem szipogtam, a könnyeim meg csak folytak, nem töröltem le, nem foglalkoztam vele. Deidara azonban folytatta, figyelembe se véve, amit mondtam:
– Igazán nem akartalak bántani, hiszen mikor ökörködünk, akkor persze, viccnek vettük mindketten. De én nem gondoltam komolyan, segíteni akarok neked, hogy még jobb kunoichi legyél, hm! – mondta kedvesen. Az én szívem pedig felvette a maga vaspáncélját, amit nem lehet áttörni. Te se fogod tudni, Gyerek, ehhez kevés vagy.
– Szép szöveg. Ha nem te mondod, még el is hiszem. – bólintottam. Deidara sóhajtott egy “Ajj”-t.
– Daomi, mit csináljak, hogy hajlandó legyél nyitni felém? Hm? – kérdezte szomorkásan.
– Neked? Te csinálhatsz, amit akarsz. – közöltem hanyagul. Csak hát a kíváncsiságom ismét megmentette a Gyereket – Deidara? – suttogtam alig hallhatóan. A fiú felkapta a fejét, mintha megtalálta volna azt a kiskaput, amit keresett.
– Hm?
– Hogy… Hogy nézel ki? Hogy néz ki a többi Akatsuki tag? – kérdeztem halkan. Deidarát látszólag meglepte a kérdésem, némasága legalábbis erről árulkodott.
– Hát… Hosszú, szőke hajam van, aminek egy részét lófarokban hordom, és van egy hosszú tincs, ami a bal szememet takarja, hm. Égkék szemeim vannak és a kezeimen egy-egy száj, amik a művészetem elmaradhatatlan kellékei, hm! Akárcsak az agyag, de ez most nem fontos. A viseletem ugye a köpeny, bár az speciel most nincs rajtam, alatta meg… De nézd meg te, hm! – mondta vidáman  majd felrántott magához. Megfogta a kezem és a mellkasára tette, másik kezével a derekamat karolta át. Elkezdte vezetni a kezem mellkasán. Már ugye megszoktam, hogy mivel nem látok, megfogom a dolgokat,  így egy idő után magamtól fedeztem fel a fiú felsőtestét. És… Hát rendesen zavarba jöttem. Nem az a nagyon kigyúrt, hanem kellően izmos volt, amit egy haspóló és egy – az egész felsőtestét eltakaró – ninjahálóból készült ujjatlan fedett. Nem akartam látni a fejem. De a színére tudok tippelni… A kezem óvatosan elvettem a mellkasáról. Nem néztem rá. Csak az ujjaim égtek az érintéstől. Borzasztóan zavarba jöttem és valamiért erős késztetést éreztem, hogy megöleljem. Bár így is elég közel voltam hozzá, hiszen a derekamat ölelte. És én… Engem… Engem olyan régen öleltek meg… Úgyhogy bár éreztem, hogy próbálja az arcomat fürkészni, átnyúltam a karjai alatt, a kezeim a hátán fontam össze, fejem a vállára hajtottam, arcom a nyakába rejtve. Lehunytam a szemeim, és megállapítottam, hogy az ölelés az egyik legszebb emberi képesség.
– Hmm… – sóhajtottam boldogan.  Deidara is egy gyengéd sóhajt eresztett meg, majd teljesen átkarolt és finoman beleszagolt a hajamba. Sokáig álltunk így.
– Haragyszol még rám, hm? – törte meg a csendet.
– Aha. – válaszoltam mosolyogva.
– Mi?! – kérdezte meglepetten – De én azt hittem, azért öleltél meg, mert ezzel fejezed ki, hogy megbékéltél, hm! – magyarázta, immár normális hangerővel. Halkan kuncogni kezdtem:
– Hinni a templomban kell, Gyerek! Tudtommal ez az én szobám! – vigyorogtam. Persze még mindig a nyakába, nem engedtem el.
– Ahhaa… – motyogta értetlenül – De akkor miért öleltél meg, hm? – kérdezte. Közelebb húztam magamhoz.
– Mert jól esett. Nagyon régen kaptam már ölelést és most pont úgy hozta ki a helyzet. Nem sok embernek van kedve vakokat ölelgetni. – magyaráztam. Megsimította a hátam.
– Daomi… Mesélsz magadról? Hm? – susogta. Gúnyosan elvigyorodtam, majd felemeltem a fejem.
– Persze, Gyerek. Amint elmondod, hogy néz ki a többi Akatsuki tag. – nyújtottam ki a nyelvem. Aztán rájöttem, hogy vagyok olyan közel hozzá, hogy ezt a nyelvnyújtást félre lehessen érteni, így azonnal abbahagytam. Deidara sóhajtott egyet.
– Legyen, hm. De ne gyerekezz már, legalább férfinak éreztem magam, míg öleltelek, hm! – morogta. Elnevettem magam.
– Na, akkor mesélj… Gyerek. – vigyorogtam. Deidara csak kuncogott egyet, majd mesélni kezdett a többi Akatsuki tagról…

Magad vagy!

– Na, most akkor te jössz! – dőlt hátra az ágyamon Deidara – Én rongyosra beszéltem a szám, hm… – nevette. Felhúztam a lábam, majd felé fordultam.
– Nem fekszel le te is? Lehet kényelmesebb, hm! – mutatott maga mellé. Megvontam a vállam, jómagam is hátra dőltem, ezúttal megtartva a tisztes távolságot. Az normális, hogy még mindig égnek az ujjaim, amiért… A felsőtestét… Tapiz… Tam? Vagy nem? Vagy ez baj? Jézusom….
– Jól van, jól van! – mosolyodtam el – Furi, nem is hittem volna hogy Kakuzunak piros szeme van és zöld írisze. Mindig fekete szeműnek képzeltem! – ámultam – Na de akkor jövök neked egy mesével, nem igaz? Hát… – szedtem össze a gondolataim – Holdrejtekben születtem, bele az Okuto, vagyis a fémklánba. Tizenkét éves koromig minden úgy volt, ahogy egy átlag ninjának lenni szokott: elvégeztem az Akadémiát színjelesre, játszottam a tengerparton, és ami a legfontosabb: láttam. – sóhajtottam, ahogy megjelent a szemem előtt a tengerpart halvány képe, a szél zúgását hallottam, és láttam azt a kis öblöt, amibe mindig elvonultam.
– És? – rángatott vissza a valóságba Deidara. Észbe kaptam.
– Bocs, csak… Rég nosztalgiáztam. Tehát addig minden rendben ment. Aztán rájöttek, hogy a klánon belül is különleges vagyok, mert minden fémet az irányításom alá tudok vonni. Ennek fejlesztése érdekében, mivel apám nagyon jóban volt a Hoshikagéval, elindultunk Csillagrejtekbe, hogy az ott lévő meteorittal edzhessek. Bár nekem rossz előérzetem támadt, így mindent bevetettem, hogy ne kelljen mennem, apám képes volt, leütött és úgy vitt Csillagrejtekbe.
– De hát…! – kezdte indulatosan Deidara, s közben már a könyökén támaszkodott. Szomorú mosollyal rá pillantottam. Azonnal abbahagyta – Folytasd, hm. – engedte vissza a testét az ágyra.
– Mikor oda értünk, engem beküldtek a csillaghoz, azzal az utasítással, hogy koncentráljam a chakrám. Nem tudom, miért, megtettem. Fogalmam sincs, mennyi ideig voltam bent, de mikor szóltak, hogy jöjjek ki egy kicsit, és kinyitottam a szemem… – nehéz volt visszatartani, de… Kibuggyant egy könnycsepp – Nem láttam. Minden, ami számomra a létezést jelentette megszűnt, egy csillag miatt. Nem bírtam elfogadni. Aztán… Aztán csak beletörődtem. Akkor még lelkileg sokkal gyengébb voltam, minden este sírtam, nem mehettem ki a tengerpartra, egyedül nem voltam képes semmire. Odahaza mindenki úgy kezelt, mint… Mint egy vak embert… Volt, aki segített, de akadt olyan is, aki minden áldott nap az orrom alá dörgölte, hogy bizony könnyebb lenne az élet, ha nem kéne az egész falunak nekem segíteni. Ezt hallgattam két évig. Ekkor elegem lett, és elkezdtem edzeni. Általában este, mikor senki sem segíthetett nekem. Egy év múlva, vagyis tizenöt évesen elhagytam Holdrejteket, úgy ahogy, a saját lábamon állva. Össze-vissza járkáltam a faluk és városok között, és mivel a terepet nem ismertem, mindennek és mindenkinek nekimentem, ami fel is tűnt nem egy embernek. Az alatt az út alatt megtanultam két dolgot: először is, ne bízzak senkiben. Még ha kedves is, az emberek előszeretettel használják ki, hogy vak vagyok. Másodszor, ha el akarok érni valamit, azt magamnak kell megcsinálnom, minimális, vagy ha lehet, semmijen segítséggel. – hunytam le a szemem – Azok voltak eddigi életem legnehezebb korszkai, hiszen nem bízhattam senkiben, és… Nem is láttam senkit. – sóhajtottam – Eljutottam egész Esőrejtekig, ahol is először hallottam az újonnan alakult Akatsukiról. Egy szervezet, minimális létszámmal, elzárva a külvilágtól. Ez kellett nekem, azonnal csatlakozni akartam. Eleinte elutasítottak, mivel “Az a ninja, aki nem lát, az nem ninja”. De nem adtam fel, igenis megmutattam Peinnek és Konannak, hogy érek valamit. Azóta Pein igenis tisztel, bár azt szögezzük le, hogy inkább az eszemre szeret támaszkodni, mint a fizikai erőmre… Az Akatsukiban is persze kellett valaki, akire támaszkodom. Ő lett Itachi. – mondtam, mire Deidara köhögni kezdett:
– Hogy mi?! Te… Te… Te….?!
– Igen, Itachi barátnője voltam. – biccentettem.
– Higy… Izé… Hogy mi?! Hmm???!!! – kiabált.
– Befejezhetem? – kérdeztem halkan, de olyan hangsúllyal, hogy Deidara azonnal visszább vett a nagy arcából – Szóval. Itachi mindent megadott nekem, vezetett, vigyázott rám és segített az edzésben. De ne hidd, hogy ez olyan hosszú volt, kemény két hónapig tartott az egész hóbelevanc. Itachi egyre többször tűnt el nyomtalanul, vagy azt mondta, dolga van, közben csak a szobájában gubbasztott. Egyre inkább idegesített, hogy nem mond el nekem mindent és titkolózik. Így két hónap után azt mondtam, éljük mindketten a saját életünket. Csakhogy így egy biztos pont vándorolt ki az életemből. Közben Orochimaruval folyton veszekedtünk. Először Itachi miatt, mivel nem engedtem a közelébe, másrészt Sasori miatt. Ők ugye alapból társak voltak, ezért nem tetszett neki, hogy Sasorihoz fordultam segítségért. Hiszen mindenkit szemügyre véve… Csak ő volt az, akire egy picit is rá mertem bízni magam. Orochimaru ugyebár megszökött az Akatsukiból, ekkor jöttél te. És ezért fájt nagyon mikor közölted, hogy “nem tudsz egyedül elmenni?” hát… Nem. Mostmár érted, miért. Itt tartunk most. – Fordítottam felé a fejem, mivel eddig a plafont bámultam.
– D-Daomi… – suttogta halkan Deidara. Csak néztem rá – Akkor… Ezért vagy kicsit arrogáns, nem? Hogy ne tudjanak olyan könnyen beléd kötni, hm. – mondta.
– Helyes megállapítás, valóban így van. – biccentettem.
– Daomi… Bújj hozzám, hm! – mondta határozottan, majd kitárta a karját.
– Mi?! Nem!! – háborodtam fel, teljesen feleslegesen, mivel én nem mentem, ő húzódott közelebb hozzám, és zárt a karjaiba.
– Én akarok lenni a te Itachid. De ezt így ne hangoztasd, mert nem bírom a gyereket, hm. – mondta halkan, mire elnevettem magam.
– A gyereket? Ez az én szövegem! – kuncogtam. Eltoltam magamtól Deidarát, majd felálltam. Ránéztem – Állj fel! – tettem csípőre a kezem. Ő szó nélkül megtette. Én pedig levágtam magam az ágyra, ezttal nem keresztben – Ezek szerint tetszett a történetem? – mosolyogtam rá.
– Igen! Éss… Most, hm? – kérdezte értetlenül.
– Menj a szobádba és aludj! – mondtam a szerintem amúgy tök logikus forgatókönyvet.
– De mi van, ha veled alszok? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Felálltam.
– Idefigyelj, Gyerek! – hajoltam hozzá vészesen közelre – Ha azt hiszed, ide jössz és két hét alatt magadba bolondítasz, ki kell, hogy ábrándítsalak. Engem nem cserkészel be. Itachi után megtanultam, hogy a szerelem öl, butít és nyomorba dönt. Tehát vagy Konannál próbálkozz, vagy menj aludni! Bár Pein szerintem nem díjazná… – merengtem mosolyogva.
– Hát, pedig nem én kezdtem az ölelgetést, hm! – mondta gúnyosan, majd kihasználva a kis távot, megragadta a derekam és magához húzott, átölelt… Hagyjam?

Próbálkozni szabad

– Sasori! Kimegyek kicsit! – kaptam el a folyosón.
– Mert? – morogta. Ejnye, lehet paprikás hangulatban van…
– Esett az eső! És tudod, hogy imádok a párás levegőben sétálni! – meséltem lelkesen.
– Jó. De ne sokáig legyél kint! – biccentett, mire én kirepültem a benti nagy erkélyig, ahonnan rálátás nyílt az aulára. Onnan leugrottam, majd azonnal rohantam tovább, hogy minél hamarabb kint lehessek. Még az Akatsuki köpenyt sem vettem fel, annyira siettem. Mikor kiértem, megcsapta az orrom az a tipikus eső illat. Áhh, imádom! A szandámból kilógó lábujjaim csikizte a vizes fű, és úgy éreztem, végre feltöltődök. Annyira más, mint a tenger illata, mégis imádtam, mikror odahaza esett azé eső és utána kimentem a tengerpartra. Csodálatos volt! És nem utolsó sorban szép a szemnek….
❄❄❄
– I will dance alone, where ever I am! – énekelgettem halkan. Aztán fura érzés fogott el – Gyerek, told elő a képed, tudom, hogy ott vagy! – kiáltottam félvárról meg sem fordulva.
– Danna mindig elfelejti, hogy te vagy a legjobb érzékelő, hm! – jött elő – De mi volt az a dal? Lefordítod? – kérdezte, mikor utolért. Majd kuncogni kezdett.
– Lefordítom, per… Híííí!!! – sikítottam, mivel egy rakat víz ömlött a nyakamba. Azonnal megdermedtem, kezem a testemtől eltartva, szögegyenesen, a hajam a homlokomra tapadva, az arcom meg inkább nem írom le… – Mi… A…. Jó…. Élet…. Volt…. Ez, HE?! – kiabáltam el a végét, pedig suttogásnak indult. Deidara csak nevetett rajtam – Nem fair, én nem látom, melyik fán van a legtöbb víz!! – durcogtam, miközben elindultam Deidara felé – De tudod mit?! – vigyorodtam el gonoszul, majd megálltam,  jeleket formáztam, mire a föld elkezdett egy kis területen jobbra-balra mozogni. Láttam, hogy Deidara éppcsak megtartja az egyensúlyát. Persze a fák rázkódtak, így még egy adag vizet kaptam, úgy… Mindenhova. Mikor befejeztem, diadalittasan fújtam ki a levegőt – Na! Mostmár te is eláztál! – mutattam rá nagy büszkén.
– Ööö, Daomi… Én ott állok, ahol nincs fa, hm. – közölte tök nyugodtan.
– Most csak szivatsz, ugye? – pislogtam – Nehogymá’! Gyere ide, meg akarom nézni a saját kezemmel! – indultam meg felé.
– Ha ezt most nem te mondod, körberöhöglek, hm! – kuncogott, majd tett egy lépést felém. Azonnal megragadtam a haját, csak valami fura izébe beleütközött a kezem.
– Ez meg…? Jaa, tényleg, te lófarokban hordod a hajad! – jutott eszembe.
– Hmm, csak egy részét, hm! – mondta felháborodva.
– De az vizeees! – vigyorogtam, majd elengedtem – A dal szövege pedig azt jelenti “Egyedül fogok táncolni, bárhol is vagyok” – mondtam mosolyogva. Éreztem magamon Deidara tekintetét.
– És ez csak tetszik neked, vagy tényleg így gondolod, hm? – kérdezte. Bólintottam.
– Mindkettő, ugyanakkor mégsem. Szeretnék a saját lábamon állni, “egyedül táncolni”, de vakságomból adódóan ezt aligha tehetem meg. – ráztam a fejem – Persze ez nem jelenti azt, hogy nem próbálkozhatok! – villanyozódtam fel újra.
– Igaz is! – kapott a homlokához Deidara – Nekem dolgom van! Egy új robbanóanyagon dolgozom hm! Csak Sasori no Danna közölte, hogy jöjjek utánad, hm… – morogta el a végét.
– Húú, mi jót csinálsz? – indultam el utána, mivel a Gyerek már sietős léptekkel ment vissza a rejtekhelyre.
– Mondtam, hogy… Vigyázz, fa! – fogta meg a vállam, mikor visszaugrott hozzám. Előre tartottam a kezem, és nem is olyan messze fakérget véltem felfedezni.
– Ohh. Hogy ez itt van. Legutóbb még fél méterrel arrébb volt. – pislogtam.
– Vagy te voltál fél méterrel odébb, hm! – morogta unottan – Nem csoda, hogy Danna olyan nehezen enged egyedül bárhová! A házat perfektül ismered, még a közeli, kinti részt is, de azért itt már könnyel el tudnak kapni, ha arról van szó, hm! – magyarázta. Felsóhajtottam:
– Köszönöm, hogy ismételten az orrom alá dörgölted, hogy szerény személyem nem képes az önálló életre, hanem mások segítségére szorul. – mondtam szarkasztikusan.
– J-Jó, na bocs, csak gyere, hm! – fogta meg a kezem, és ráncigált maga után.
– Gyerek! Engem te ne rángass, értve vagyok?! Ha dolgod van, menj, de engem nem kezelhetsz úgy, mint egy babot, ami azt teszi, amit mondasz!!! – füstölögtem. Deidara pedig meg se hallotta, ment tovább.
– Nem hagylak itt. – ennyit kaptam tömören. Aztán kiegészítette mondandóját – Hm! – Ha kijönni ki tudtam, akkor az se okoz gondot, hogy bemenjek!! – hisztiztem tovább – Gyerek, engedj el! Most! – parancsoltam rá. Erre maga mellé rántott (mivel eddig mögötte lépkedtem) majd befogta a szám.
– Áhh, sokkal jobb, hm! – sóhajtott fel boldogan.
– D… Deid… – próbáltam megszólalni, mivel a kezén lévő nyelvecske hevesen dolgozott. A számban!! Ez a kezével lesmárolt!!! De nem csak ez volt a bajom, hanem az is, hogy az agyagnak rohadt rossz íze van!! – Deid… Mph! – már a szemem is becsuktam, és erősen megragadtam Deidara kezét. És ő csak ekkor volt hajlandó rám figyelni!!
– Hm? Eee… – szerintem leesett neki – Jézusom, bo-bocsi! Hm!! – kapta el a kezét, mire én először is örültem a levegőnek, mivel a csók közben aligha kaptam, és a torkomat fogtam.
– Banyek, ha már lesmárolsz, legalább ízesítsd az agyagot, vagy tudom is én, mert így egyszerűen rémes íze van!! – köhögtem.
– Lesmárol… Lak? – motyogta megsemmisülten.
– Igen, basszus, ne mondd, hogy nem érezted!!!! – mordultam rá.
– D-De… Csak nem raktam össze… Hmm… – motyogta még mindig.
– Neked nem az agyagon kéne ütyködni? – kérdeztem csípőre tett kézzel, fél szemöldököm felvonva.
– Jaj, de! – rohant tovább, aztán megállt – Gyere! – ragadta meg a kezem újra. Menthetetlen…

Gyerekbiztonság

Épp elvoltam magamnak (mit tud csinálni egy vak ember? Rajzolni keserves kínok árán, olvasni végképp), a shurikeneket dobáltam a szobámban felakasztott céltáblára. Persze azt nem láttam, hova talált… Egy idő után meguntam, inkább átmegyek Deidarához. Vele mindig jól szórakozom. Főleg, mikor jól meg tudom szívatni…
❄❄❄
– Cia, Gyerek, mit csinálsz? – kopogtam be. Semmi válasz – Gyerek? – nyomtam le a kilincset, majd óvatosan bedugtam a fejem – Élsz még?
– Ühümm… – motyogta olyan hangon, mintha itt se lenne, annyira koncentrál – Mit szeretnél, hm? – kérdezte.
– Unatkozom. Gondoltam, hülyülök veled egy kicsit. – mondtam – De még mindig nem világosítottál fel, hogy mit ütyködsz, és lehet újdonság, de nem látom. – morogtam.
– Daomi, dolgozom, nem érek rá, hm! – mormogta. Erre csak pislogni tudtam.
– Dolgozol? Gyerek, hova vágtad be a fejed? – kérdeztem.
– Hahaha, tényleg nagyon vicces, hm! De most elfoglalt vagyok. Danna mit csinál?
– Bábozik és ilyenkor senki sem mehet a szobájába.
– Hidan?
– Jashinhoz ír imát, de mindig van egy sor, ami nem tetszik neki, ezért Jashint átkozza…
– Kakuzu?
– A következő áldozata után kutat. Még a könyvet sem adja ide! – morogtam.
– Egy vaknak? – dünnyögte.
– Próbálkozni szabad! – vontam meg a vállam.
– Ahjj… Konan?
– Új technikán dolgozik.
– Aha. És tényleg mind ezt művelik, vagy csak kitaláltad? Hm? – sandított rám. Feltartottam a kezem.
– Nem, tényleg! Legalábbis tegnap mind ezt csinálta… – merengtem. Deidara az asztalra csapott – Jó, értem, elfoglalt vagy és már unod a pofám. Bocs! – morogtam, majd becsuktam az ajtót. Mit csinálhat, ami ennyire de ennyire lefoglalja? Áhh, azért már nem nyitok be megint, még leszedi a fejem. Éljen, mehetek vissza shurikent dobálni…
❄❄❄
Nem tudom, meddig foglaltam el magam azzal, hogy kiengedtem a chakrám, és egy kis fém tálat létrehozva egy vödörből emelgetem ki a vizet. Feldobtam, és mire a folyadék visszaesett, már más alakot vett fel a tál. Aszongya, volt kocka, háromszög, téglatest, csonkagúla, csillag, mi nem volt még…? A folyosón pörgött az élet. Ami… Önmagában furcsa. Pörög az élet? Itt valami sántít…
– Gyerekek, mi a jó élet van itt?! – dugtam ki a fejem. Senki nem válaszolt, mindenki rohant tovább – Kisame! – állítottam meg – Mi van itt?! – kérdeztem ingerülten.
– A szöszke addig kísérletezett a mérgező bombával, hogy túl sokat szívott. – közölte röviden. Hogy…
– Mi van?! Hol van most Deidara?! – morogtam.
– Konannál. – adta meg a rövid, ám sokat segítő választ, azonban Kakuzu hívta, így ott kellett hagyjon. Ember, micsoda fejetlenség van itt! Ideje rendet tenni! Csak előtte felmérjük a helyzetet… Sietős léptekkel haladtam Konan szobájába. Bekopogtam. Illetve csak akartam, mert előtte kivágódott az ajtó, és Sasori viharzott ki rajta. Ki… Rohant? Gyorsan? És magasabb volt… Sasorin… Nincs rajta Hiruko, a bábja? Tényleg nagy baj lehet.
– Mi a nagy helyzet? – léptem barátnőm mellé. Ő a fejét rázta.
– Ez az agyatlan Sasori egyik mérgét csente el, összekeverte agyaggal, amivel nincs baj, csak a kezei is megkóstolták…
– És így jutott a szervezetébe. – fejeztem be a gondolatot – Gyerek, hülye vagy. – pillantottam a – jelenleg Konan agyában – fekvő Deidarára. Chakrája lassabban áramlott, és gyengébb volt a megszokottnál. Mondjuk, nincs mim csodálkozni, elvégre méreg van a szervezetében. Csodálkoztok, hogy ilyen higgadt vagyok, mi? Nos igen, nem vagyok aggodalmas típus, meg ha rendet akarok tenni, ahhoz tiszta fej kell – És ráadásul, ha ez nem lenne elég, Sasorinak van az a jó szokása, hogy maga dolgozza ki a mérgeket, ellenszert meg nem készít… – morogtam – Na jó! – csaptam össze a tenyerem – MINDENKI IDE, KIVÉTEL NÉLKÜL, KIFOGÁS NINCS!!!! – ordítottam át a házon. Öt percen belül mindenki a szobában volt. Ezt szeretem!
– Daomi… – kezdte Pein, mire ranéztem.
– Elmondom, hogyan tovább, ha ellenvetésed van, meghallgatom, de egy kicsit bízd rám a dolgokat. – mondtam nyugodtan. Ő pedig bólintott – Na szóval, Sasori hoz nekem egy listát azokról az anyagokról, amiket a leggyakrabban használ a mérgeihez. Veled még beszélek négyszemközt, nem kiáltom világgá a titkaid. – mondtam, mire ő egy “Köszönömöt” eresztett meg – Konan, kérlek maradj Deidarával, borogasd a homlokát, de ne legyen túl vizes a ruha. Amilyen hamar tudom, átveszem. Kakuzu, kérlek Deidara szobájából szél elemmel vezesd ki a mérgezett levegőt, addig mindenki a szobája ajtaját becsukja, hogy ne juthasson be az anyag. Én kitotózom az ellenszert, a lehető leggyorsabban kell a hozzávalókat összeszedni, erre Pein, Hidan, Itachi, Zetsu és Kisame megy majd.
– Ne maradjak itt segíteni neked? – ajánlotta fel Itachi. Hűvösen néztem rá:
– Nem, köszönöm, megoldom. – mondtam kedvesen – Minden világos? – mindenki biccentett, vagy egy “ingent” rebegett. Sasori ismét elrohant, Konan elment cserélni a borogatást, a “beszerzőim” elmentek készülődni, Kakuzu is elment tenni a dolgát. Egyedül maradtam. Odasétáltam Deidarához, a kezem a homlokára tettem. Aztán valami furi volt, valami fémes.
– Jaa, hogy ez rajtad van! – mosolyodtam el. Hát na. Nem láttam. A feje alá nyúltam, és kikötöttem a fejpántját. El se hiszem, hogy Konannak ez nem tűnt fel… Pedig ő még lát is. Ujjaimmal elbabráltam egy darabig, mire sikerült kibogozni az amúgy egyszerűen bekötött fejpántot. Meg figyeltem, hogy véletlenül meg ne húzzam a haját. Óvatosan visszatettem a fejét a párnára. Selymes a haja. És tényleg nagyon hosszú. Megkockáztatom, hosszabb mint az enyém. Hát… En nem tudok gyógyítani, ahhoz – fémhasználóként – túl durva chakrám van. Csak hagyományos módon vagyok képes valamilyen szintű gyógyításra. És most hogy szedjük ki belőled a mérget, hm? Én nem vagyok víz elemű, nem tudom átmosni a véred, Kisame kezébe meg nem adlak… Marad az ellenszeresverzió. Hátha sikerül. De mivel nem látok, nagy az esélye, hogy ezt is elrontom. Ajj, néha annyira jól jönnének azok a szemek! Nem mintha nekem nem lenne, de olyan kéne, ami még működik is! Ebben a percben robogott be Sasori.
– Nos? – fordultam meg. Sasori lihegve állt előttem. Biztos sietett szegény, hisz az ő társa életéről van szó. Ő felolvasta a listát, majd csend telepedett a helyiségre.
– Van ötleted? – törte meg a csendet.
– Mint mindennek, ezeknek is megvan az ellentettje, épp csak nem mindig olyan egyszerű megtalálni, mint a fekete és a fehér esetében.  – morfondíroztam – Itt a szín minimális segítséget nyújt, inkább a hatásaira lennék kíváncsi. – néztem fel Sasorira. Ő bólintott és hosszan magyarázott, melyik növény vagy adalékanyag milyen hatással van a szervezetre. Hát… Ha elolvasom, egyszerűbb… Ilyenkor utálom, hogy vak vagyok – Nos, nem tűnik nehéznek, bár ez semmit nem jelent. Csak sejtem, mik lehetnek az ellenszer hozzávalói, azok mindegyike megtalálható a közelben. – mondtam, majd elkezdtem Sasorinak magyarázni, minek miért ez az ellentettje, és ez milyen hatást kelt. Közben Konan visszatért, kicserélte Deidara homlokán a borogatást, és csendben halgatta, ahogy Sasorival “trécselünk”. Nagyjára a bábmester rábólintott, de volt, amire azt mondta, túl erős, azt nem engedi. Persze, ő a tapasztaltabb, és még a szeme is ott van, tehát rá hallgattam, ha rendesen alátámasztotta az érveit. És hát Sasoriról van szó, tehát nagyon kérnem sem kellett. Végül összeállítottunk egy listát, a már ötször átellenőrzött anyagokból. Persze a srácok azt se tudták, az most fű vagy állat, egyedül Itachi volt képben, de ezen senki se lepődik meg. Úgyhogy Sasori is elment velük. Közben Kakuzu már kiszellőztette az egész rejtekhelyet. Én azért megnézem Deidara szobáját, ha már ismerem ott a járást… Már messziről óvatosan beleszagoltam a levegőbe. Elvileg tiszta.
– Kakuzu, be tudok menni? – néztem a mellettem álló férfira.
– Csak nyugodtan. – intett nekem. Lenyomtam a kilincset, és beléptem.
– Hálásan köszönöm, Kakuzu! – fordultam meg. A szoba levegője tökéletesen tiszta volt – Öhm… De ugye nem söpörtél le semmit? És legfőképp ugye nem nyúltad le Deidara pénzét? – tettem csípőre a kezem.
– Argh. – morogta, majd kitartotta a kezét, amibe – mikor belenyúltam – némi papírpénz volt. Nem is ő lenne. Egy picit viszont a markában hagytam. Nem szólalt meg.
– Kakuzu, nem vagyok hülye, csak vak. Direkt hagytam ott egy keveset. Ennyivel igazán tartozik a Gyerek. – mosolyogtam gonoszul.
– Heh, kösz! – monta már vidámabban, majd elment.
❄❄❄
Fel-alá járkáltam a szobában (még mindig Deidaráéban). Ezek hol a fenében vannak már?! Sasori és Itachi is tudja mit kell keresni, seperc alatt végeznek!
– Basszus, fejezd már be, Sasori is vegig össze-vissza járt-kelt, a tiéd már idegesít! – mondta egy hang az ajtóban – Mellesleg mit keresel a szöszi szobájában?
– Hidan, végre! – indultam meg – Sasori?
– Kösz, ez jól esik. Én nem vagyok fontos, hanem Sasori. Amúgy a szobájában van, már a növényeket darabolja. – vonta meg a vállát. Erre én beleboxoltam – Hé! – kapott a fájó ponthoz.
– Csak hogy tudd, hogy igenis fontos vagy. – nevettem rá, majd elindultam az említett hely felé. Kopogtam – Sasori?
– Gyere. – ennyit kaptam válaszul, de nem is kellett több, innentől már bátran bementem.
– Hogy állsz?
– Készen. – mondta büszkén.
– Pontos, mint mindig. – mosolyogtam – És…
– Most teszem a fiolába. – fejezte be a gondolatom. Hát… Most is pontos.
❄❄❄
Sasori csendben adta be a kis üveg tartalmát Deidarának. Mindenki összecsődült Konan szobájában, és néma csendben vártuk a fejleményeket.
– Kell egy kis idő, míg hat, remélem nem késtünk el. – sóhajtotta. Valójában még nem hallottam őt ennyire megterhelten beszélni, és még az Akatsuki soha nem fogott össze egy tag érdekében. De most…
❄❄❄
Persze ez a “jaj de jó, hogy mindenki összefog” érzés nem tartott soká, hamar ment mindenki a dolgára, csak Konan, Sasori és én váltogattuk egymást, Konan gyanítom, csak azért, mert Deidara az ő szobájában lábadozott…
Épp váltottam Sasorit, mikor is hallottam egy élénk beszélgetést. Azonnal feltéptem az ajtót.
– DEIDARA!!! – kiáltottam. Sasori halkan elnevette a magát, majd kiment mellettem. Igen, ő sejtette, hogy nem hagyom szó nélkül a Gyerek hülyeségét.
– Daomi! – mondta boldogan a Gyerek és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Én megálltam előtte, csípőre tett kezekkel – Daomi?
– HOGY LEHET ANNYI ESZED, HOGY OLYAN MÉREGGEL KÍSÉRLETEZEL, AMINEK NINCS ELLENSZERE?!?! – ordítottam rá. Ő csak hátrébb húzódott az ágyon, és összehúzta magát – De legalább már jobban vagy. – enyhültem meg.
– Úgy van, szedd le a fejem, hm… – morogta. Én meg… Beláttam, hogy igaza van. Egyik kezem Deidara arcára tettem. De nem úgy, hogy az csöpög a romantikától, neem, az nem lett volna Daomis. Inkább finoman megcsaptam az arcát, de ne úgy, hogy az annyira fájjon, csak hangja legyen. Közben kedvesen mosolyogtam:
– Boldog vagyok, a legboldogabb, hogy jól vagy, Deidara! De a legközelebbi ilyen akciónál nagyobbat kapsz!

Kés, villa, olló, bomba, szó

– Gyerek, amúgy mi a jó életet működtél, ami ennyire lefoglalt és majdnem a halálod okozta? – ültem le mellé az ágyra. Már az ő szobájában voltunk, Konan hamar kizavart minket…
– Háhát… Mérgező bombát akartam készíteni, csak hát… Hmm… – motyogta, a tarkóját vakargatva. Felsóhajtottam:
– Kés, villa, olló, bomba, Gyerek kezébe nem adhatod oda! – ingattam a fejem.
– Hé! Ez nem is így van, hm! – háborodott fel. Elnevettem magam:
– Valóban, ez rád lett szabva, Gyerek. De azt nem értem, ha ennyire fontos neked ez az újítás, miért nem kértél segítséget? Mivel volt jobb egyedül? Én is örömmel segítettem volna… – kérdeztem halkan. Deidara felmordult.
– Nem akartam, hogy esetleg belenyúlj a méregbe. Az én fejem szedik le érte, hm. – közölte ridegen. Hát nem tudom, de… Au… – Meg nehogy már ennyit ne tudjak egyedül megcsinálni, hm!- tette hozzá felháborodva. Akkor is. Nem félt engem, hanem a saját bőrét menti. Nem mintha annyira akarnám, hogy értem aggódjanak…
– Hát nagyon úgy tűnik, hogy ennyire sem vagy képes. – mondtam olyan gúnnyal és undorral a hangomban, ahogy még soha nem beszéltem vele. Valamiért dühös voltam rá. Talán, hogy ilyen önző, hogy csak magára gondol? Hogy megnit én vagyok a gyenge nő, akire semmit nem lehet rábízni?! Igen, azt hiszem, az utóbbi. Hogy a szíve mélyén még mindig nem ismer el…
– Hm?! – ennyit mondott mindössze, de azt olyan dühvel és felháborodással, és mégtöbb értetlenséggel, hogy minden gondolatát elárulta. Fogalma sincs, mi bajom van…
– Nos hát, viszlát, Gyerek! – intettem neki szórakozottan, majd felálltam az ágyáról és elindultam az ajtó felé. Vártam, hogy utánam szól, hogy megszakítja ezt a csendet, de nem tette meg. Még hátra fordítottam a fejem, majd kimentem.
❄❄❄
Így, utólag talán sajnlom, hogy annyira megharagudtam Deidarára. Bár akkor is úgy szólalt meg, ahogy nem kellett volna. Most furdalja a lelkiismeret, hiszen ágyhoz van kötve, hogy pihennie kell, én meg nem megyek be hozzá, még az ajtaja előtt sem haladok el. Pedig tudom, hogy mindig nyitva van… Így megy ez már három napja, ma van a negyedik. Gonosz dolog, tudom, de kicsit örülök, hogy a Gyereket mardossa a bűntudat. Bár hamarosan lábraáll, és van egy fura megérzésem, hogy első útja hozzám vezet majd… Ahol vagy békét kötünk, vagy úgy összakapunk, hogy soha nem békél meg egyikünk sem. És most…? Igazából jó lenne megbeszélnem Sasorival, ugyanakkor segítség nélkül akarom megoldani a saját bajom. Csak hát akkor… Pont ugyanazt teszem, mint Deidara. Ez a tudat elég volt ahhoz, hogy kimenjek és Sasorihoz kopogjak be. Csak mikor kiléptem, a bal oldali szomszéd szobából szólalt meg valaki.
– Daomi, te vagy az? Hm? – kérdezte halkan, reménykedve. Az ajtó felé fordítottam a fejem, gondolkodtam, hogy válaszoljak-e, végül egy szó nélkül tettem meg az utat a másik szomszédom, Sasori szobájának ajtajáig. Lépéseim is a lehető leghalkabbra vettem. Kopogtam.
– Gyere. – mondta. Óvatosan, mondhatni hang nélkül nyitottam be. Azonban mielőtt eltűnhettem volna a vaskos ajtó mögött, Deidara megszólalt:
– DAOMI! AZONNAL GYERE IDE, HM!!!! – ordította. Némán és lemondóan megráztam a fejem, majd becsuktam magam mögött Sasori ajtaját.
– Mit szeretnél? – kérdezte kedvesen. Selymes, kedves és figyelmes volt a hangja. Azt hittem, most ugrok a nyakába, borulok a vállára, segítségért esedezve, mégsem tettem. Helyette feltettem a kérdést, ami leginkább foglalkoztatott:
– Mennyire vagyok erős? Egy tízes skálán. – tettem fel az egyszerű, ám annál nehezebben megválaszolható kérdést.
– Hmm… A te eseted más, és…
– Nem a kertelésre és a kifogásra vagyok kíváncsi – tettem fel a kezem – engem az érdekel, mennyire vagyok erős. Hogy teljes értékű shinobi vagyok-e, vagy hogy van-e lehetőségem azzá válni. – mondtam rezzenéstelen arccal.
– Nos… Esett gondolkodóba Sasori – Erős vagy, olyan területen vagy profi, amiben más nem. A fizikai erődön még bőven van mit csiszolni, azt pedig nem kell mondjam, hogy hiányzik a szemed. Teljes értékű kunoichi már nem lehetsz soha. De felálltál abból, amiből sokak nem, pedig csak rajtuk múlik. – mondta kíméletlenül. Igenis fájtak a szavai, de valójában örültem, hogy elmondta. Nyíltan, egyenesen, és végre körítés nélkül. Erre volt szükségem – De miért fontos ez?
– Mert meg akartam érteni, miért nem tisztelnek egyesek. – mondtam.
– Deidarára gondolsz? Szegényt majd’ megöli a bűntudat, fogalma sincs, mivel vívta ki a haragod. – morfondírozott. Azonban olyan választ kapott, amilyenre senki sem számított, még én sem:
– Ölje. – közöltem tömören. Sasori hirtelen indult el felém. Megragadta az ajtót, majd kiment. Illetve megállt a már kinyitott ajtóban:
– Ne rajta vezesd le a dühöd, amiért nem látsz! – mondta dühösen.
– Tőle kapom meg legtöbbször. Hogy gyenge vagyok, nem vagyok képes vigyázni magamra, hogy… Értelmetlen léteznem, úgyse veszi hasznomat senki. Lehet, nem tudatos ez nála, de a hangjában és a mondataiban bőven vannak ilyen apró jelek, amiket jó hallásomnak köszönhetően könnyedén kiszúrok. – feleltem ridegen, monoton hangon.
– Tudod is, hogy nem direkt csinálja… Akkor miért haragszol rá? – kérdezte, és szinte vibrált körülötte a levegő.
– Tegyük fel, megbotlok, és ráesek az egyik bábodra, ezzel komoly kárt téve benne. Nem számít, hogy nem volt szándékos, te tombolni fogsz, jogosan, hiszen tönkretettem a munkád. Azon vagyok, hogy vak létemre is hasznos tagja legyek az Akatsukinak, ha már egyszer bevettek. Deidara azonban minden igyekezetem lerombolja, pusztán a szavaival. Szándékosan vagy sem, a hatása ugyanaz: kételkedem magamban, nem tudom elfogadni, hogy haszontalan vagyok, és ez rajta csattan, mint ahogy a baleset után te se engednél a bábjaid közelébe. – fejeztem be. Nagyon bennem volt már, és végre kimondhattam.
– Ez igaz… Mégis… Nem lennél egy kicsit elnézőbb vele? – mondta határozottan. Csak én nem hülye vagyok, hanem vak.
– Nem. Így is eleget hallott. – Sasori nagyot nyelt – Azt hiszed, nem tudtam, hogy azért játszottad el, hogy kimégy, hogy kinyithasd az ajtót, hogy aztán Deidara fültanúja legyen a beszélgetésünknek? Sasori, te sem tanultad még meg, hogy nem hülye vagyok, csak vak. – húztam el a szám. Ő csak morgott valamit, majd kinyitotta az ajtót, majd kiengedett – Tessék, Gyerek, örülhetsz, három nap után hozzád szóltam. – vetettem oda a legcsendesebb szoba felé, majd eltűntem a sajátomban.

Jó az ördög lelke

Képzeljétek, visszaszereztem a gitáromat Peintől! Áhh, végre, már hiányzott! Úgyhogy ma reggel korán keltem, és csak gitározok meg éneklek órák óta. Persze nem teljes hangerőn, hisz van két szomszédom, akik szerintem nem díjaznák, ha a nagy decibeltől elkezdene néhány dolog ugrálni az asztalukon. Az ablak meg azért nem törik ki, mert az nincs. Épp kezdtem volna bele a következő dalba, mikor kopogtak. Sajnos sejtettem, ki az, és tulajdonképpen pont azért zenéltem, hogy eltereljem a figyelmem róla.
– Ki az, és mit akar? – tettem fel a szokásos kérdést, ezúttal feleslegesen, mivel 99%-ban biztos voltam benne, hogy ki áll az ajtó túloldalán.
– Daomi… Szeretnék beszélni veled, hm! – mondta. Az ajtóhoz léptem és kinyitottam azt:
– Jól van, Gyerek, nekem is van mondanivalóm. – biccentettem. De továbbra is ott álltam az ajtóban.
– Öhm… Én négyszemközt gondoltam… Bemehetek, hm? – mutatott kissé bátortalanul a szobámba.
– Nem. – közöltem egyszerűen – És  hogy fair módon játszunk, én sem megyek a te szobádba, mit szólnál egy erdei sétához? – kérdeztem, egy apró mosolyt felöltve magamra. Kaptam egy bólintást, meg egy “hümmöt” és… Egy kezet? – Ilyen bizalmas mozdulatot akkor tegyél felém, ha hajlandó vagyok megbékélni. Addig nem ajánlatos, mert egyszer eltörik a karod. – mondtam hűvösen. Kicsiként is… Minden kedves gesztust elutasítottam és minden jót elrontottam – Nos? Jössz? – pillantottam utána, mivel én közben elindultam.
– Hogyne, hm. – válaszolta, azonban ezúttal az ő hangja is monoton volt.
❄❄❄
– Deidara, sajnálom… – böktem ki nagy nehezen. Pedig már úgy tíz perce sétálunk egymás mellett, bár a kínos csend betelepedett közénk.
– Hm. – ennyit kaptam. Jogosan. És ez fájt a legjobban.
– Deidara…! – ragadtam meg a kezét.
– Ilyen bizalmas mozdulatot akkor tegyél felém, ha hajlandó vagyok megbékélni, hm! – válaszolta. Ironikus, nem? Viszont tudtam, miért csinálja. Nagyot hibáztam, tényleg rajta vezettem le a dühöt, ami felgyülemlett bennem, és most igenis tőlem várja, hogy pedálozzak kicsit és tegyek a kedvére, engeszteljem ki. Jogosan kéri mindezt – Ne haragudj. Annyiszor eltemettem már olyan gondolatokat, mint hogy nem vagyok jó semmire, hogy egyedül nem tudok élni, vagy hogy talán soha többé nem látok majd. Általad ezek a gondolatok megint egyre gyakrabban merültek fel bennem, engem pedig félelemmel töltött el, hogy lehet igazak. Nem szeretem kimutatni a félelmem, ezért lettem dühös. Hogy ez ellen alig tehetek valamit. Ennek pedig te ittad meg a levét. Sajnálom. – fejeztem be a monológom. Még mindig fogtam a kezét, és most szorítottam rajta egy picit, hátha hajlandó reagálni. Csak néztem rá. Ennyire elszúrtam volna?
– Félsz? – szólalt meg nagy hirtelen – Tudom, hogy nehéz kimondanod, de félsz? Hm? – kérdezte és hüvelykujjával simított egyet a kézfejemen.
– Ig… Igen… – suttogtam, de oldalra kellett pillantsak. Hiába nem látom Deidarát, még mindig túl nagy a büszkeségem ahhoz, hogy ezt valaki szemébe mondjam. Egyszerűen úgy érzem, nekem megalázó az, ha be kell valljam a félelmem. Biztos voltatok már így ezzel ti is. Tudod, hogy a másiknak igaza van, de a büszkeséged nem engedi, hogy bevalld azt. Na, pont így volt velem is – De nem akarom, hogy láss ilyeneket belőlem. Nem akarok megint a gyenge nő lenni…! – motyogtam. Hiába. Már rég meginogtam, már régen nem a saját lábamon álltam. És ezt tudta nagyon jól Deidara is.
– Tudod… – kezdte, majd lassan, finoman oda húzott magához – Én is hibáztam, hm. Mindig előbb jár a szám, mint az eszem, ebből már nem egyszer volt bajom. Csak eddig mindig rákentem a másikra, hm. És tényleg nem direkt bántalak. Nem tenném, sose… – suttogta. Ekkor már teljesen átölelt, a szavakat pedig a nyakamnak mondta – Ugyanakkor… Egy gondolatot mégis le kell, hogy romboljak. Mégpedig, hogy igenis legyél gyenge nő… Máskülönben nem lehetek a te Itachid, hm. – susogta. Csak néztem át a válla fölött, és emésztettem, amiket mondott. És ezeknek a szavaknak mekkora része igaz? Vagy tényleg csak be akar cserkészni? Bedőlök neki, ha most átölelem? Nem tudom…
– Mit szeretnél? – kérdeztem – Vigyázni rám? Vigaszt nyújtani? Vagy… Nem tudom, nem merek megnyílni neked… – suttogtam én is, és… Hozzá bújtam. Fejem a vállába rejtettem, kezeim a mellkasán pihentek. Nem öleltem át. Ő viszont átkarolt engem és forrón ölelt magához.
– Miért? Megnyugtatlak, nem csak fel akarlak szedni, hm! – kuncogta – Tényleg azt szeretném, ha bíznál bennem és engednéd, hogy vigyázzak rád… – mondta.
– Persze, ez fordítva is igaz. – kuncogtam fel én is.
– Ehh, na igen. Sasori no Danna mondta, hogy te tettél rendet, mikor kidőltem, hm… – motyogta kínosan. Továbbra is kuncogtam – Mi az? Ennyire gondolom nem volt vicces a dolog, hm… – mondta értetlenül.
– Csikiz a hajad… – motyogtam és arrébb fújtam egy tincset – De nem, tényleg hülyét akartam kapni, mikor rájöttem,  úgy akarnak borogatni, hogy rajtad van a fejpánt… – morogtam.
– Ó, hm! – mondta úgy, mint aki megvilágosodott – Már értem, mit keresett Konan éjjeliszekrényén a fejpántom, hm… – mormogta – Köszönöm… – simogatta meg a hátam. Beleremegtem ebbe az apró mozdulatba – Fázol?
– E-Egy kicsit… – motyogtam, majd a nyakánál öleltem át. Nincs az az Isten, aki miatt elmondanám Deidarának, hogy ezt a remegést ő váltotta ki belőlem… De még kedvező is volt a helyzet, mivel rajtam nem volt Akatsuki köpeny, rajta meg igen. Tehát tényleg ráfoghattam arra, hogy fázok. Bár ha Deidara nem mondja, valószínűleg nem jut eszembe…
– Akkor… Béke van…? Daomi? – kérdezte halkan.
– Tehát legyen feltétlen bizalmam irántad, és hagyjam, hogy vigyázz rám? Vagyis hogy járjak veled? – kérdeztem gyanakodva, és kicsit eltávolodtam tőle, hogy ránézhessek. Persze tök értelmetlenül, mivel ugyse látok belőle semmit…
– Öhm, ne nevezzük járásnak, hm… Inkább szoros barátság, jó? Persze én nem bánom, ha járunk, de az akkor lesz, ha megcsókollak, hm… – hajolt közelebb. Erre a tenyerem a képébe toltam.
– Álmodj, szöszi! – nevettem, azonban tudtam, hogy lehet igaza van… Mármint, nem szerettem belé, ahhoz azért több kell, idő szempontjából, hogy megismerjem, meg hát… Hogy megszeressem. De ha ez a “szoros barátság” tényleg működik, nincs kizárva, hogy beleszeretek… És nekem ez azért veszélyes, mert vak vagyok, tehát könnyen eshetek pofára. Úgyhogy oda kell figyeljek magamra! Nevetve eltoltam magamtól Deidarát, majd csináltam egy hátraarcot és elindultam haza. Aztán két forró kezet, meg valami ruhaanyagot éreztem a vállamon.
– Gyere, még megfázol, hm! – nevette, majd ákarolt. Szerintem sejtette, hogy nem azért remegtem, mert annyira szét akartam fagyni… Összehúztam magamon a köpenyt. Deidara-illata van… – Heh, jó az ördög lelke, hm! – nevette, és a hangjából kihallottam egy kis gúnyt.
– Hm? Ezt hogy érted? – pillantottam rá.
– Egyszerű. Hiába vagy te magad az ördög néha, azért te sem vagy olyan meglágyíthatatlan, hm!

 E per 2

Nos, az egész ‘Tachi hibája! Így elrontani egy új jutsut! Mondjuk én annyira nem bántam meg, a többiek annál inkább. Na de csak szépen sorjában.
❄❄❄
– Daomi! Megjöttem, hm! – kiáltott Deidara. Küldetésen volt, és megígérte nekem, hogy úgy ismerteti meg velem a világot, hogy annak tényleg a szép oldalát láthassam.
– Deidaraa! – szaladtam ki elé – Mit hoztál? Na mit? Ugye nem felejtetted el? És mi ez az illat, még sosem éreztem ilyet! – soroltam. Deidara csak nevetett.
– Kettőnk közül most vajon ki a gyerekesebb, hm? – kérdezte és lehajolt hozzám.
– Te! – mondtam, majd kiöltöttem a nyelvem – De mit hoztál? – tettem fel megint a kérdést – Mihez tartozik ez az édes illat?
– Gyere, megmutatom a szobában! – ragadta meg a kezem, és felmentünk az ő szobájába.
– Nos? – vágtam le magam törökülésben az ágyán. Deidara a köpenye alá nyúlt.
– Gondoltam, hogy az illatát azonnal kiszúrod majd, hm! – mondta, majd egy zacskót halászott elő – Mivel a Tűz földjén jártunk, hoztam egy kis finomságot, errefelé nem nagyon terem, hm… Eper! – mondta ünnepélyesen.
– Eper…? De cuki neve van! – mosolyogtam.
– Cuki? – kérdezte furcsállva, majd felemelte az egyik kezem és beletette az… Ep.. Ert. Nem, nem, nem. Ep… Ret! Epret! Igen! Csak néztem a tenyerembe, és próbáltam kitapogatni a formáját – De hát ez olyan, mint egy eldeformált paradicsom! – jelentettem ki teljesen őszintén, mire Deidarából kitört a röhögés – És milyen színe van? – kérdeztem. Erre Deidara lassan, de abbahagyta a nevetést, majd odajött hozzám. Mutatóujjával az állam támasztotta, hüvejkujja a számon pihent.
– Olyan a színe, mint az ajkaidnak, hm. – suttogta. Kicsit meglepett ez a hirtelen váltás, mit ne mondjak.
– D-Deidara… – dadogtam. Aligha tudtam valamit kezdeni a helyzettel, eddig még nem volt ilyen.
– És mostmár a fejed is, hm! – kuncogott.
– Gyerek. Annak az epernek nagyon jó illata van, és mivel azt mondtad “finomság”, gyanítom, ehető. És én meg akarom kóstolni. Csak útban van a fejed. Tehát ha nem akarod, hogy a képedbe nyomjam, akkor húzódj hátrébb! – közöltem immár nyugodtan. Deidara csak halkan nevetett, majd végre eltávolodott tőlem. Én pedig bekaptam a finomságot. Tényleg nagyon finom! – Hmm, van még? – közöltem, pedig még le sem nyeltem a falatot.
– Sajnos nem sokat tudtam megmenteni. Pein lenyúlta a többit, hm. – morogta. Felpattantam:
– Akkor majd én megszerzem! A gitárom is úgy csentem vissza. – húztam ki magam büszkén.
– Te tudod. Én várlak, hm! – intett nekem, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
❄❄❄
– Pszt! Konan! – szólongattam barátnőmet, mikor a konyhában találkoztunk.
– Hm?
– Mit keresel?
– Epret.
– Áhh, nagyon jó! Én is! Pein még tőled is félti, vagy mi? – kuncogtam.
– Lehet. Neked Deidara adott, jól gondolom? – kérdezte sokat sejtetően.
– Ühüm! Na de hova tette Pein azt az epret? – keresgéltem a hűtőben.
– Ott biztos nincs, bárki megtalálja! Gyere, van egy jobb ötletem! – becsukta a hűtő ajtaját, majd megfogta a kezem és húzott maga után. Az egyik folyosón mentünk keresztül, aztán… Aztán valami furcsa, artikulátlan mormolás, egy nagy ütés, majd Konan is és én is összestünk.
❄❄❄
– Konan! Kelj fel! Na! – rázott két kar. Pislogtam párat, hogy a szemem fókuszálhasson, és kirajzolódott Pein alakja. Várj… Színek. Narancsos haja van. És tele van piercingekkel az arca. Há de… Én mégis hogy…
– …Látok? – motyogtam, még mindig folyamatosan pislogva. Oldalra fordítottam a fejem, ahol egy másik lány ült, Akatsuki köpenyben, hosszú, fekete haja lófarokban, fogta a fejét, mellette egy szöszke, aki aggódóan nézett rá… – MI A RETKES JÓ ÉLET FOLYIK ITT, HEEEE?!?!?!- ordítottam teljesen kiborulva. Mindenki felém kapta a fejét.
– Teljesen olyan hangod van, mint… – kezdte Pein.
– …Daominak?!! – akadt ki a szöszi is aki… Deidara?
– Gyerek? Tényleg te vagy az? – mutattam rá hitetlenkedve. Ő biccentett egyet – Hű. – hát… Nem sok férfit láttam hosszú hajjal, de neki nagyon jól áll, és irtó jóképű… És tényleg olyan, amilyennek leírta magát. Várjunk… Jóképű…? Tényleg ilyen gondolataim támadtak?! Végéig néztem magamon: Akatsuki köpeny, festett körmök és… Kék tincsek?! – Ööö….. – nézegettem a hajam – Mi történt? És most nagyon finom voltam. – pillantottam fel a két fiúra, csak a másik lány rám esett.
– Bo-Bocsi, bocsi, csak nem látok semmit! – panaszolta.
– K… Konan?! – pislogtam.
– Nem. Te Konan.
– He?
– Te vagy a testemben, nem?
– Gyanítom.
– Látsz?
– Ja.
– Akkor te vagy.
– Úú, na várj, ezt idő felfogni. – húztam el a szám. Deidara a kezét nyújtotta felém, amit elfogadtam, mire ő felrántott – Olyan furcsa számomra, hogy látlak. – pillantottam Deidarára.
– Nekem az a furcsa, hogy Konan kinézetében, Daomi hangon beszélsz hozzám, hm. – pislogott.
– Ott a pont. – biccentettem. Közben Pein is felsegítette Konant a földről, aki kénytelen volt teljes mértékben a mellette álló férfire támaszkodni.
– Daomi… Hogy tudsz így élni?! – sóhajtotta. Elmosolyodtam:
– Nehezen. Meg lehet szokni, és idővel az lesz a normális, hogy minden fekete és csak a hangok, illatok és az érzékelés alapján tájékozódsz. – mondtam.
– Deidara! – szólt rá Pein – Ne ölelgesd Konant!! – morogta indulatosan. Mivel a Gyerek miután felhúzott, átkarolt. A főnök kijelentésére rám nézett.
– Nem Konant ölelgetem, hanem Daomit, hm. – közölte egy apró mosollyal a szája sarkában. Elégedetten biccentettem. Elengedett, mire… Daomihoz léptem? Jó, legyen Konan.
– Tertsd ki a kezed! – mondtam neki. Megtette, mire megfogtam azt és húzni kezdtem magam felé. Erre jól bokán rúgott. Odakaptam a kezem, és felszisszentem. Aucs… – Heh… Na jó, akkor…
❄❄❄
Pár órával később…
– Whoaaa! Ez az én szobám? Ez rohadt jól néz ki! És ez de jó! Úristen, ez mikor került ide? Hűű, nagyobb az alula, mint képzeltem! Azztaaa…! – ámultam. Deidara csak mosolygott rám, néha elnevette magát – Látlak, Gyereeek! – ugrottam a nyakába.
– Rég láttam már Konant ilyen boldognak, hm! – vigyorgott. Szép a mosolya… Úristen. Daomi… Szedd össze magad, de gyorsan!!
– Mmm, gonosz vaagy! – néztem rá szúrósan.
– És ilyen gyerekesnek is, hm! – nevette továbbra is.
– Khm! Deidara! Ne… Öpelgesd Konan testét! – köszörülte meg a torkát Pein.
– Pontos. – biccentettem, majd lemásztam Deidara nyakából – Mi járatban? – mosolyogtam rá.
– Nahát, de jó kedved van… – jegyezte meg Pein, de abból csöpögött a szarkazmus – Mindössze annyit akartam közölni, hogy megvan a lélekcsere oka. – vonta meg a vállát, mire felcsillant a szemem.
– És? Mire jutottál?
– Itachi elszúrt egy új, komoly jutsut.

E/2

– He?! ‘Tachi soha nem ront el semmit! Bár én csak jól jártam a dologgal… – gondolkodtam hangosan.
– Oké, persze, örülünk, hogy te látsz, de én megvakultam, és így szinte semmire nem vagyok képes!! – nyafogott Konan.
– Ha te ekkora balhét csapsz, milyen lehettem én tizenkét évesen… – mosolyogtam kínosan.
– Ch… – morogta. Egek…
– Itachi! – fordultam felé. Illetve csak a fejem, mivel amúgy az ebédlő asztalnál ült az egész Akatsuki.
– Hm? – pillantott rám.
– Mégis milyen jutsu ez? Mit akartál eredetileg kihozni belőle? Mert ha csak egy genjutsu, akkor csak hatástalanítani kell, nem? – soroltam. Mindenki figyelmesen hallgatott.
– Nem, attól tartok, nem egyszerű genjutsuról beszélünk. – rázta meg a fejét – És… Az eredeti célja rám tartozik, és…
– ITACHI!!! – csaptam az asztalra dühösen, mire többen összerezzentek – Szerintem jelenleg nem vagy olyan helyzetben, hogy bármit is titkolj. Elszúrtad, vállald fel!! – kiabáltam. Mivel Konant még aligha látták kiabálni, kicsit érdekes lehetett… Itachi is csak nézett engem, szemében valami éles, gyilkos fény villant.
– Daomi, azt hittem, te nem is akarod visszavonni a jutsut. – pislogott Konan. Ránéztem:
– Persze, lehetne okom rá. A nagy helyzet viszont az, hogy Tachi miatt fenekestül felfordult az egész Akatsuki, ami önmagában probléma, ezen kívül, én már megszoktam a vak létet, míg te itt szerencsétlenkedsz. Bocs, ez van – tettem fel a kezem védekezőn – Tehát inkább legyek megint vak, de az Akatsuki álljon helyre! Deidaráról és Peinről nem is beszélve… – pillantottam az utóbb említettre. Ő csak pislogott rám, majd elmosolyodott:
– Ch… Nem is vártam mást. Tökéletesen átlátod a helyzetet, mint mindig. – biccentett elégedetten. Jómagam is diadalittasan elmosolyodtam, majd a tekintetem visszasiklott Itachira.
– Nos? Figyelünk. – fontam össze magam előtt a karom. Ő csak kínosan körbepillantott, mintha a menekülési útvonalat keresné – Ne is gondolj rá. – szóltam közbe. Ismét rám nézett, majd lehunyta a szemeit.
– A jutsu egy a Mangekyo Sharinganra épülő ninjutsu. A használatához szükséges egy aktivált Mangekyo Sharingan, azt hiszem, ez egyértelmű. A technika – mint azt tapasztaltuk – kis időre kiüti az ellenséget, majd olyasmi hatást gyakorol, mintha felcserélné a testet a lélekkel. Mivel ez nem genjutsu, így még van mit fejleszteni rajta. Többek között a hatástalanítását… – fejezte be, bár az utolsó mondat valamiért halkabbra sikerült, mint a többi…
– Mármint… – kezdte Deidara – Ezek szerint nem tudod, hogy kell kioldani? Hm?! – kérdezte ingerülten.
– Gyerek, csillapodj! – szóltam rá, mire ő visszaült az asztalhoz, mivel a nagy dühöngésben felállt. Ez is érdekes, szerintem én kerültem másik testbe, nem pedig ő… Bár így is kész szerencse, hogy Konant “fogtam ki”. Én nem tudom, mit csinláltam volna, ha férfi testbe kerülök… – Itachi, dönthetsz. Velem, vagy Konannal akarod megosztani a jutsu összetételét? Mert valakivel meg kell, ha ki akarjuk találni a feloldás kulcsát. – biccentettem felé. Erre Kisame megszólalt:
– Akármelyiküket választod, szerintem mást is megosztasz velük… – mondta, majd lányosan pislogni kezdett. Ez… Nagyon hülye… Pár perc néma csend után a Gyerek megtörte a csendet:
– Kisame, te agyatlan, hm… – morogta Deidara unott arccal.
– Ch… Ja. – tettem hozzá. A többiek csak szúrósan néztek rá. Kivéve… – Itachi? Te… Elpirultál?! – pislogtam rá. Ő csak behúzta a nyakát, ezáltal majdnem az egész arcát eltakarta a köpenye.
– D-Daomi, gyere, kérlek… – motyogta az Uchiha. Jézusom, ennyitől zavarban van… Ilyen szinten megviselte hogy már nem vagyok szerelmes belé? Ehh…
❄❄❄
– Nos, mi volt, hm? – jött elém Deidara, mikor kiléptem Itachi szobájából. Gúnyosan elmosolyodtam:
– Mi van, Gyerek, félsz, hogy mást is megosztott velem? – sziszegtem, de a vigyor az továbbra is lemoshatatlan volt az arcomról. Deidara először szerintem valami frappánssal akart visszavágni, helyette közölte, hogy:
– Te hülye vagy, hm. – közölte nemes egyszerűséggel – És nehogy te is elkezdd, mert én nem tudom, mit csinálok mostmár, hm! – nézett rám durcásan, majd összefonta maga előtt a karjait.
– Hmer? – nevettem el magam – Hogy érted, hogy “én is”? – mosolyogtam, bár nem sokon múlt, hogy elnevessem magam.
– Azok ott kint végig engem piszkáltak, hm… Meg te lettél Daonan, Konan meg Konomi hm. – mondta úgy, mint egy durcás kisgyerek. Erre elmosolyodtam, levettem a fejemről a papírrózsát (de furi ezt mondani… Az én fejemen általában csak haj van, de ha a srácok így haladnak, nem tudom pár év múlva milyen sok marad…ehh), majd Deidara hajába tűztem azt.
– Gyerek, nincs hiszti! – néztem rá szigorúan, aki csak követte a kezem mozdulatait a szemével – Örülök, hogy aggódsz értem. – mondtam megenyhülve – A többiekkel meg ne foglalkozz, és legfőképp ne robbantsd fel őket… – mosolyogtam kínosan. Ő csak nézett rám, majd elmosolyodott:
– Most megölelnélek…. De Pein szerintem megmegölne, hm… – nevette. Egyetértően bólintottam.
– Majd bepótoljuk! – kacsintottam.
– Egyébként – hagyta abba a hajában pihenő rózsa tanulmányozását – Sikerült valamire jutni? – pillantott rám.
– Aha! – bólogattam hevesen – Csak az a baj, hogy csak ugyanakkor lehet inaktiválni a jutsut, mikor az életbe lépett… – húztam el a szám.
– Tehát csak legkorábban holnap, reggel… Reggel hánykor?! Senki nem figyelte az időt, hm! – kerekedett el a szeme.
– Basszus! – ezzel én is most szembesültem – És…? – kezdtem, hátha Deidara befejezi a gondolatom. Hát… Majdnem. Ugyanis odament az ajtóhoz, ami mögül az imént kiléptem, majd dübörögni kezdett rajta:
– Hoy, Itachi! Nyisd ki, hm! – kiabálta. Aztán mintha eszébe jutott volna valami – Ez nem vat jó fényt rám, ha rajtam van, hm. – mondta immár sokkal szelídebben, majd visszatette a hajamba a rózsát – Fura Konannal kedvesnek lenni, hm. – motyogta. Kuncogtam kicsit, majd nyílt az ajtó.

– Tachi, pontosan, órára, percre pontosan, mikor aktiváltad a jutsut?! – kiáltottam rá egyből az Uchihára, aki a meglepettségtől csak pislogott, majd megszólalt:
– Fogalmam sincs.

Illúzió a valóságért

– Hogy…. Mi? – suttogtam magam elé megsemmisülten. Itachi továbbra is az ajtóban, Deidara mellettem, és átkarolta a vállam.
– Daomi, nyugi, csak megoldjuk valahogy ezt is, hm… – mondta halkan.
– Argh! – morogtam, lefejtettem a vállamról Deidara kezét, majd sietős léptekkel arra a kis folyosóra mentem, ahol pár órával ezelőtt megtörtént a katasztrofális lélekcsere… Semmi nyom, vagy hasonló, tehát valami tér-idő jutsuval kéne utánajárni. A Mangekyo Sharingan nem képes visszamenni az időben, és újra bemutatni azt? – ITACHII!!! – ordítottam. Fél percen belül mindkét fiú előttem termett, annak ellenére, hogy csak egyet szólítottam…
– Mondd, Daomi. – biccentett felém az Uchiha.
– A Mangakyo Sharingan képes valamilyen szinten visszamenni az időben, és levetíteni egy bizonyos szakaszt, ugye? – kérdeztem komoly arckifejezéssel. Itachi gondolkodóba esett, miközben én lassan magamra öltöttem az aggodalom éles vonásait. Deidara észre is vette ezeket, mikor a tekintetünk találkozott. Ő egy biztató mosolyt küldött felém, de… Átlátok rajtad, Gyerek, te sem vagy biztos benne, hogy még valaha rendbe jön ez az egész hóbelevanc… Viszont itt vagy, és ez is rengeteg erőt ad. Az meg végképp, hogy látlak… Szemezésünket Itachi szakította félbe:
– De igen, képes vagyok rá. Viszont ez a technika támadásra van kitalálva, tehát nem fájdalommentes. – magyarázta.
– Nem érdekelnek a formalitások. A lényeg, hogy Konan teste kibírja, mivel ez leginkább az agyra, azon belül is az emlékekre hat. Ez menni fog? Hogy neki ne legyen baja? – kérdeztem, mielőtt folytattam. Itachi biccentett egy aprót – Helyes. Ez esetben én leszek az alany, te pedig egy kis tér-idő utazásra viszel. – álltam elé.
– Daomi! – ragadta meg a csuklóm Deidara – Biztos? Mármint, persze, ha nincs más választás, megértem, de akkor is… Azért nem kis veszélynek teszed ki magad, és jelen esetben Konant is, hm. – magyarázta, szeme aggodalomtól csillogott. Halványan elmosolyodtam, majd megsimítottam a kezét, miközben lefejtettem azt a csuklómról.
– Nem lesz semmi baj. Itachi figyel rá, hogy ne legyen galiba. – biccentettem, és bár Deidarára néztem, az Uchiha tudta, hogy ez neki is szól.
– Ajánlom, hogy ne legyen baja, hm! – emelte fel a fejét Deidara, gyilkos tekintettel. Itachi biccentett, mire mélyen az Uchiha tekintetébe fúrtam az enyémet. Azért ilyet se teszek minden nap… Vagy csak nosztalgia…
❄❄❄
Minden fekete, fehér, vagy vörös volt. Ott voltam, a kis folyosón, ahonnan a társalgóba lehetett bejutni. Az óra ott lógott a falon, Konan sehol, és én is… Szóval én voltam. Előttem megjelent három Itachi, mire a következő pillanatban egy székhez voltam kötve, az Itachik meg egyre közelebb jöttek, eltakarva ezzel az órát, amit le akartam olvasni. És nem tudtam semmilyen technikát használni. Ez volt a legnagyobb baj…
– Az óra kell, igaz? – kérdezte az egyik, mivel szemmel láthatóan nagyon nyújtottam a nyakam valamiért… – Itt maradsz. 24 óra erejéig. – mondta, majd elővett egy kardot, majd kínzó lassúsággal belém szúrta. Azonban… Az alakok akadoztak, mintha nem lennének biztosak magukban. Itachi próbálja enyhíteni a jutsut… Egyszer csak kirúgtam a szék egyik lábát, mire előre lendültem, és épp rálátásom volt az órára…
❄❄❄
– Áh! – kaptam a fejemhez, mivel abba úgy hasított bele a fájdalom, ahogy a kígyó az áldozatára. Közben elindultam hátra.
– Daomi! – ugrott mögém Deidara, majd elkapott. A hónom alá nyúlt, úgy tartott, de a fejem még így is előre bicsaklott – Daomi! – szólongatott, hátha méltóztatok magamhoz térni – Itachi, mit csináltál, hm?! – hörögte. És ez kellett ahhoz, hogy erőt vegyek magamon és igenis produkáljak valami életjelet.
– Hagyd. – egyenlőre ennyit tudtam kinyögni, majd óvatosan húztam egyet a karjaimon, mire Deidara lábain kötöttem ki. Ő azonban nem ment arrébb, érezte, hogy ha most kilép mögülem, én elterülök a földön, mint a nagy Alföld – Kilenc huszonkettő. – szólaltam meg végül.
– Tehát mondhatni fél tíz. – mondta Itachi, mire (a jelenlegi képességeimnek megfelelően) megráztam a fejem.
– Pontos idő kell. Kilenc huszonkettő. Pontosan ekkor kell visszafordítani a jutsut.
– Mi folyik itt?! – rohant be Pein – Mi…?! Konan! Izé, Daomi! Mi a fene folyik itt?! És miért ülsz Deidara lábán? – kapkodta a fejét. Én csak sóhajtottam.
– Gyerek, kérlek, magyarázd el… Jelenleg nincs sok erőm hozzá… – motyogtam, és a hátam Deidara térdének döntöttem. Mivel eddig előre hajolva ültem. Ő egy hümmögéssel nyugtázta a dolgot, majd elkezdte:
– A jutsu kioldásához kell a pontos idő, hm. És senki nem figyelt, ugyanakkor a Mangekyo Sharingan képes visszamenni az időben, és levetíteni azt. Daomi pedig vállalta, hogy vállalja a technikát, és…
– Mi?! Tönkre is tehetted volna Konan testét! – kiáltott rám. Legszívesebben odamentem volna hozzá és a köpenyét megragadva ordítok az arcába, de most csak felemeltem a kezem és rá mutattam:
– Pofa be! – erre a Rinneganos pislogni kezdett. Szerintem, mint az Akatsuki vezérének aligha mondtak még ilyet… – Te sem figyelted az időt, máshogy aligha lehet megtudni, én vállatam, mindezt azért, hogy te a régi Konant ölelgesd. Tehát ha ennyire elveszi az eszed a szerelem, akkor nyugodtan csináld a cirkuszt, mert nekem tökéletesen jó így, hogy hét év után újra látok. – ismertettem a helyzetet halkan, mégis olyan hangsúllyal, hogy nem lehetett közbeszólni. Pein még mindig pislogott rám:
– Szere… Lem? – motyogta maga elé. A homlokomra csaptam.
– Ne mondd, hogy eddig nem esett le… – morogtam – Szereted Konant, az életed is eladnád érte, ne mondd, hogy nem vetted észre!! – förmedtem rá teljesen kiakadva.
– Öhm… – bámult maga elé, mint aki genjutsu alatt van. Csak ezt most a saját felismerése hozta létre. Én meg próbáltam feltápászkodni. Persze, hogy ebben is Deidara segített.
– Ne haragudj, hogy még most is rád kell támaszkodjak. Jelen pillanatban szó szerint… – húztam el a szám, a szöszire nézve. Mivel ő áttette a kezem a vállára, ezzel is tartva engem. A Gyerek elnevette magát:
– Ezért nem kell elnézést kérned, hm. – mosolygott kedvesen.
– De. Mert most még látok is, és így se vagyok képes sokkal többre, mintha nem. – morogtam magam elé. Erre egy kis agyagpillangó szállt az orromra:
– Nincs hiszti, hm! – nézett rám rosszallóan Deidara, de a szája sarkában ott bujkált a mosoly.
– Ezt most nem akarod felrobbantani, ugye? – suttogtam. Erre elnevette magát:
– Nem akarom, hm. Még… De na, papírrózsát Nem tudok hajtogatni, hm! – pislogott zavartan, majd a kis pillangó leszállt az orromról, és Itachi köpenyét találta meg.
– Öhm, Deidara… – pillantott rá az Uchiha.
– Háh! Úgyis tartozom neked, hm! De előbb beviszem Daomit a szobájába… Hm…. – halkult el a második mondatnál, és elindult velem a szobám felé. Jövök neki. Sokkal.

GPS beállítások

– Tessék. – ültetett le Deidara az ágyamra – Mi a baj? – pislogott meglepetten – Rosszat mondtam? Hm? – kérdezte, majd leült mellém. Én pedig neki dőltem dőltem az oldalának.
– Nem, semmi rosszat nem csináltál – mosolyodtam el halványan – Csak most tudatosul bennem, hogy fél nap múlva ugyanúgy nem fogok látni. Téged sem. – suttogtam magam elé. Deidara hangosan fújta ki a levegőt.
– Akkor is ugyanannyit érsz majd, hm. – mondta kedvesen.
– Ch… Kösz. – morogtam az orrom alatt.
– Naa, Daomi, tudod, hogy nem úgy értettem, hogy semmit nem érsz. Hanem úgy, hogy igenis sokat, hm. – emelte fel a fejem az államnál fogva. Belenéztem a szemébe. Igazat mond. Megráztam a fejem, lerázva magamról Deidara kezét.
– Kösz, Gyerek, ez jól esett. De… A fent maradt időt azt hiszem, egyedül akarom tölteni… – motyogtam.
– Rájöttem valamire. – közölte egy apró mosoly kíséretében.
– És pedig? – sandítottam rá.
– Akkor hívsz Gyereknek, ha úgymond hatalomhoz akarsz jutni. Mivel ez a “Gyerek” kicsinyítő jelző. És csak akkor szólítasz a nevemen, amikor komolyan akarsz beszélni velem, vagyis közel engedsz magadhoz, hm. – magyarázta. Csak pislogtam rá. Erre meg hogy…?
– Ö…. Öhm… Deidara, erre hogy…? – ráztam a fejem. Aztán észbe kaptam – Jól van, Gyerek, ügyes vagy, legyél boldog vele, de… Mondtam, hogy egyedül akarok lenni. – fontam össze magam előtt a karom. Ő pedig lefejtette azokat és kedvesen mosolygott rám:
– Felesleges, Daomi. Már átlátok rajtad. – suttogta – Épp ezért nem hagylak most itt. Még a végén meggondolod magad, és nem akarsz visszakerülni az eredeti testedbe, hm. – mondta komolyan.
– Kezdem azt hinni, hogy te jobban akarod, hogy önmagam legyek, mint jómagam. – vontam fel a fél szemöldököm. Deidara megbökte a kulcscsontom.
– Na itt a baj, hm! – bólogatott – Elhiszem, hogy neked ez most így tök jó, hogy látsz, meg minden, de te is elmondtad, az Akatsuki fenekestül felfordult, Konan vak, nem tud magával mit kezdeni, Pein csak körülötte forgolódik, a többiek mondhatni megszűntek létezni, és én is igyekszem mindig melletted lenni, hm. – magyarázta. Magam elé bámulva hallgattam a mondandóját, és igaza van. Hiába akarok kicsit önző lenni, megengedni magamnak valamit, nekem kedvezőt kihozni a dologból, annyian kerülnének rosszabb helyzetbe, hogy az már nekem nem éri meg. Felálltam, lehajoltam a szöszihez, majd megöleltem. Kissé esetlenül bár, de viszonozta a gesztust, kezét a hátamra tette.
– Daomi, ezt most nem lenne szabad, hm. Ha Pein megtudja… – suttogta Deidara. Megráztam a fejem, ezáltal még jobban elrejtve az arcom Deidara nyakában, és összeborzolva a hajam, illetve Konan haját…
– Nem tudja meg. És különben is… Itt vagy, segítesz, támogatsz, néha szó szerint, annak ellenére, hogy nem épp a megszokott a kinézetem, meg úgy alapból az egész helyzet… Ez a legkevesebb, amivel kimutathatom a hálám. – mondtam. Deidara picit, icipicit közelebb húzott magához. Nem hibáztatom érte, főleg, mikor kopogtak az ajtómon, mire rekordsebességgel engedtük el egymást.
– Daomi, segíts! – emlegetett szamár… Pein állt az ajtóban, kezében Konan (azaz én. Illetve csak a testem…), teljesen összehúzta magát a férfi karjaiban, és valahányszor hozzáért valamihez, összerezzent – Mi ez? – lépett közelebb és szaglászni kezdett – Ez nem Deidara parfümje? – kérdezte kis idő múlva, olyan hangsúllyal, hogy azonnal tudtuk; nem gyanakszik, lebuktunk. A Gyerek is és én is megdermedtünk. A rohadt életbe…
– Nem. – közöltem lazán (miközben belül már sikítottam, mert tudtam, mit kapok ezért) – Amúgy mi van Konannal? – mutattam a lányra a tőlem telhető legaggódóbb arckifejezéssel, aki szinte már remegett Pein karjaiban. Ő azonnal rákapta a Rinneganjait. Ennyi! Perfekt terelés pipa.
– Jaj igen, mit csinájon? Nem mer hozzányúlni semmihez, így, hogy nem lát, és nem tudja bemérni a dolgokat. – magyarázta. Az ágyamra mutattam, hogy tegye le oda, közben Deidarának intettem:
– Gyerek, pattanj fel! – mondtam, mire ő egy szó nélkül engedelmeskedett. A kék (most fekete) hajú lány a puha ágyon landolva azonnal megkapaszkodott a tárgy szélében. Sóhajtottam egyet, majd elővettem egy kunait. Vagyis csak akartam, mert ezek szerint az ő tartója nem ott van, mint nekem. A fiókomhoz léptem, és kivettem egyet.
– Daomi, mit akarsz azzal?! – csattant fel Pein idegesen. Hűvösen néztem rá:
– Csütt. Épp a barátnődön akarok segíteni. És mivel az enyém is, bízhatnál bennem annyira, hogy tudd, nem hagyom, hogy baja essen. – mondtam, mire Deidara elégedetten biccentett, Pein pedig sóhajtott egy nagyot:
– Nem szóltam… – bólintottam egyet, majd barátnőmhöz léptem.
– Konan! – szólítottam meg kedvesen. Ennek ellenére összerezzent – A kezedbe adok a kunait. Ne csinálj semmit, csak fogd meg olyan magasságban, ahogyan én odaadom. – utasítottam, mire kinyújtotta a kezét. Beletettem a fegyvert – Rendben. A másik kezeddel ne nyúlj hozzá! Mondd meg, merre van az éle! – parancsoltam. Ő pedig elkezdte mozgatni az ujjait a markolaton – Hopp! – toltam arrébb az ujját, mikor majdnem az elébe nyúlt bele, így a penge az én véremet követelte. Gyorsan bekaptam a fájó részt, és szívni kezdtem a vért, hogy utána elállítsam.
– Lefele néz az éle. – szólalt meg végül.
– Helyes. – biccentettem, miközben egy kis fáslit kötöttem az ujjamra – Hogy jöttél rá?
– Hát… Más az alakja meg a fogása. Meg ha eltoltad az ujjam, valószínűleg a pengébe akartam nyúlni. – válaszolta.
– Ehh, sejtettem, hogy ez fogja elárulni de a lényeg oké. Akkor. Gyere ide hozzám. – adtam ki a következő utasítást, mire elkerekedett szemekkel nézett rám.
– De hát…!
–  A füledre támaszkodj!! – nem csak Konan, a két fiú is összerezzent a hangomtól, ami kissé úgy festett, mintha egy katonai kiképzésen lennénk.
– Oké! – biccentett bizonytalanul barátnőm, majd megpróbált felállni. Kunaival a kezében.
– Gyerek! – szóltam rá, majd egy asztalról felkapott shurikennek állítottam meg Konan összes mozdulatát. A shuriken a törnek ütközött, ettől barátnőm jéggé dermedt, a shuriken pedig visszapattant, Deidara kezébe, aki minden gond nélkül elkapta. Elégedetten biccentettem, majd egy vastagabb ruhát megfogva Konanhoz léptem. A ruhát a kunai végéhez tettem, a ruha alá pedig a lány kezét – Ekkora egy tőr. Ha nem figyelsz, megjárod. Az előbb majdnem a combodba döfted. – mondtam.
– Akkor ha ez ilyen méretű… – gondolkodott – Le akarom tenni az asztalra! – mondta határozottan.
– Remek. Rögtön a nehezebb. Ezt szeretem! – mosolyodtam el. Konan felállt (ezúttal odafigyelve) majd elindult – Hideg.
– Mi? – torpant meg.
– Hideg. – ismételtem.
– De ez nem…?

– Egy régi ovis játék? De igen. Azonban a célnak megfelel. Tehát hideg! – mondtam újból, mire Konan halványan elmosolyodott és irányt váltott. Én pedig a lehető legjobban navigáltam. Azt hiszitek én nem így tanultam meg tájékozódni? És ez még csak az eleje. Csak én egyedül voltam.

Régi kerék-és pofonvágás

Konan végül egészen belejött a vakon való tájékozódásra, pont, mire a jutsut vissza lehetett állítani… Na de, a lényeg, hogy egészen a talpára állt. Konannal ugyanoda beálltunk, mint tegnap, csak most kilenc tizenhatkor. Itachi is ott állt velünk szemben, felvéve a feloldáshoz kellő pózt. A többiek kicsit távolabb álltak, amiért kezdtem kételkedni, hogy sikerül a visszavonás. Mivel mindenkinek ott kéne lenni, ahol huszonnégy órával ezelőtt…
– Most! – kiáltotta Konan, mire becsuktam a szemem, és megint dőltem a földre…
❄❄❄
– Nem merek hozzáérni. Még a végén felébred és jól felképel, mert még mindig Konan, hm. – hallottam a Gyerek hangját.
– Mmm, Deidara… – motyogtam artikulálatlanul, majd feltartottam a kezem. Erre valaki belecsapott. De azt nem gondolta végig, hogy nem fogom tudni megtartani a karom…
– Héé! – fogta meg a csuklóm, majd a testem mellé helyezte – Végre te te vagy, hm… – mondta egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. Tényleg ő az. Kicsitottam a szemem, majd… Vissza is csuktam azokat. Hatalmába kerített a sírás ismerős érzése, és hamar ki is gördült néhány könnycsepp – Naa, mi a baj? – törölte le a kis cseppeket, majd egyszer csak megállt a keze – Tudom. De Daomi… – kezdte, de nem tudott mit hozzáfűzni a dologhoz. Én pedig egyre erősebben sírtam.
– Holh… Vagyok? – motyogtam. Deidara felültetett, majd a testem a mellkasának döntötte, fejem automatikusan a vállára billent. Átölelt.
– A szobámban. A tiedbe akárki benyithat, amikor akar, az enyémbe nem, úgyhogy ideiglenesen az én szobámban vagy elszállásolva, hm. – suttogta, míg simogatta az arcom. Lassan bólintottam, és végigsimítottam a vállán, amelyiken nem volt a fejem.
– Köszönöm. – motyogtam. Deidara hangosabban fújta ki a levegőt:
– Ugyan. Gyere, megpróbálunk átmenni a te szobádba, jó? – mondta kedvesen és olyan szeretettel, hogy ha járásképtelen vagyok, akkor is fel tudok állni. Bólintottam, mire Deidara áttette  egyik kezem a vállára, és átkarolta a derekam.
– KONAN!!! – ordítottam – MENNYI MINDENBE RÚGTÁL TE BELE?!?! – sipítottam, ugyanis alig tudtam megmaradni a lábamon – Deidara… – motyogtam.
– Hm?
– Megtennéd, hogy… Beviszel? – kérdeztem halkan.
– Öhh, persze, hm. – válaszolta kis idő múlva, majd felkapott a karjaiba, mire én egyből elvesztettem minden erőmet, még kapaszkodni se kapaszkodtam belé. Hosszú hajfürtjeinek egyike az arcomba lógott, mégsem bántam. Ahhoz képest, hogy mennyire utáltam a Gyereket, mostanra egészen megkedveltem. Mi több, egyre jobban bízok benne. A baj csak annyi, hogy ismerem magam, és tudom, hogy ez nem áll meg ennyinél… De… Nem! Nem szerethetek belé! Nekem nem szabad…!
– Daomi? – kérdezte halkan Deidara.
– Hm? – motyogtam.
– Jól vagy? Mármint most… Alig tudod tartani magad, és… Hát, szóval gyengének tűnsz. Hm… – nyögte ki nagy nehezen. Tudom, miért mondta ki ilyen lassan, mert nem akart megbántani, amiért hálás vagyok neki.
– Jól leszek. Csak… Egy kicsit had pihenjek. Nem kérek sokat, csak egy-két óra, rendben? – mormoltam az orrom alatt, hogy a Gyerek meghallja.
– Rendben. De ha bármi van, azonnal szólj nekem, jó? Hm? – suttogta kedvesen, majd dobott egyet rajtam, és átvitt a szobámba. Illetve félúton megakadtunk mert Konan megállított minket:
– Daomi, bocs a lábad miatt, csak… Nem láttam semmit, úgyhogy szinte mindenbe belerúgtam, ami az utamba került. – nevette kínosan.
– Vettem észre… – morogtam.
– Óó! – sipította kék hajú (mert láttam! Még reggel…) barátnőm.
– Mi van?! – mordultunk fel egyszerre a Gyerekkel.
– Ti… Olyan cukik vagytok együtt! Ship-ship! – mondta örömködve. Deidarával egymásra néztünk.
– Mi baja van? – kérdeztem mogorván, mondhatni félálomban.
– Azt hiszem, ez shipel minket, hm. – mondta teljesen társasági hangnemben.
– Nem tett jót neki, hogy a testemben volt. – vettem le azonnal a lényeget, és oltottam le Koant egy pillanat alatt. Deidara egy hümmögéssel jelezte egyetértését, majd megint dobott egyet rajtam és bementünk a szobámba. Konan pedig ott állt megsemmisülten, hogy mi nem bárányozunk (érted. A bárány angolul úgy van, hogy ship). Deidara letett az ágyamra.
– Ne haragudj… A világra, hm. Mármint…
– Gyerek, tudom, mire akarsz kilyukadni, és hidd el, észben tartom. Csak ez a “de cukik vagytok” beszólás kissé érdekesen festett az én “a jó élet essen bele, már megint nem látok semmit” elméletem mellett. Bocs. – mondtam, és igyekeztem valami kedves hangnemet felvenni. Hallottam, hogy a Gyerek már veszi a levegőt, hogy megszólaljon, csal valaki közbeszólt:
– Deidara! Kicsit gyere má’, Pein óhajtja látni a felezett pofád!! – dörömbölt az ajtón (a beszédstílusból ítélve) Hidan. Deidara már indult, de megragadtam a karját, majd olyat tettem, ami engem is meglepett: megvédtem a Gyereket.
– Hidan, hogy mondod ezt szépen?! – emeltem fel a hangom. A dübörgés abbamaradt.
– He?
– Mondom másképp: töröld meg a mocskos szád, mert TE nem beszélsz ilyen hangon a Gyerekkel, világos?! – kiabáltam arrogáns hangnemben. Éreztem Deidara tekintetét magamon. Én viszont továbbra is az ajtóra néztem, mintha átláthatnék rajta, hogy megfojtsam Hidant.
– Öhm… – köszörülte meg a torkát a Jashinista – Deidara, Pein keres. – mondta monoton, illetve egy kicsit sértődött hangon. Bólintottam, hogy mindjárt jobb, majd elengedtem Deidara karját. Ő felállt, majd megforult és… Adott egy puszit?!
– Kösz, hm! – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Kuncogva távozott a szobámból, és óvatosan csukta be az ajtót. Ez… Most így… Mi az Isten volt?! Egy biztos: így nagyon nehéz lesz nem beleszeretni…

Életmentő

– Reggelt! – léptem ki a folyosóra megeresztve egy ásítást – Telihold van. – jegyeztem meg, mivel akkor szoktak álmatlan éjszakáim lenni, és ilyenkor kelek órákkal korábban, mint szoktam.  Talán ezért történt, hogy senki nem köszönt vissza. Lebotorkáltam a konyhába, csináltam valami reggelit (már épp ideje volt kényesztetni az ízlelőbimbóim egy frankó szendviccsel, ugyanis minden por állagú dolgot meg kell kóstoljak, ha nem akarok a cukor helyett sót, vagy fahéj helyett borsot használni… Bár néha még így is sikerül, mivel egyesek (kjm, Hidan, Kisamee…) előszeretettel keverik össze a tárolóedényeket, tehát meg kell győződjek róla, hogy cukortartóban tényleg az van és nem más…
❄❄❄
Sikerült olyan korán kelnem, hogy még egy óra múlva se keresett senki, úgyhogy úgy voltam vele, kint rontom a levegőt. Nem vettem fel az Alatsuki köpenyt se, csak úgy, zsebre dugott kézzel, komótosan mentem kifelé, mikor is a barlang nyílásánál megakadt a lábam egy zsinórban. A rohadt életbe, nem véletlenül mondja Sasori, hogy ne menjek ki egyedül… Hallottam valami zörgést, talán a fejem fölül, de őszintén szólva mindenhol hallottam. Így nagyon nem tudtam, merre menjek, vagy mit csináljak. A lábam alatt rezgett a föld, így nagyon nem mertem semmit se tenni, nem tudtam, hol az ellenség.
– DAOMI!!! – kiáltotta Deidara, majd egy robbantás, én pedig repültem. Nekiestem egy fának, azt hittem, ott törik ketté a gerincem! – Daomi! Na haragudj, de ha nem robbantok, rád esik a kőtörmelék, hm! – hallottam ismét a hangját, ezúttal sokkal közelebbről. Közben én igyekeztem felkászálódni ülő helyzetbe.
– Basszus, Daomi, ez Kakinak volt előkészítve! Most nézd meg, mit csináltál! – ordibált Hidan – Deidara meg a másik hülye… – morogta.
– Hoy, azért ne csak magadra gondolj máá…!! – kiáltotta Deidara, majd…
– Áu!! – kiáltottam, mivel megint bevertem a fejem, a változatosság kedvéért most a talajba. Emellett valami ránehezedett az egész testemre.  A fejem felett liheg… – Öhh, szia… Deidara… – préseltem ki magamból. Éreztem, hogy közel van, kezeivel a fejem mellett támaszkodott, a lábaink összeakadtak, a csípője az enyémnek ütközött, és szinte még a felsőteste is rajtam volt. És… Fura volt ennyire közel lenni hozzá, így nem is nagyon mertem megmozdulni.
– H… Hali! – motyogta ő is – Ömm… Bocsi… Az… Az előbbi miatt, hm… – dadogta. Deidara most… Zavarban van? Tőlem? Jó, nem azért, én is elég feszélyezve érzem magam, csak… Csak mégis, ezt én váltom ki. Meg fordítva…
– S-Semmiség… – pillantottam oldalra – Deidara?
– Igen?
– Leszállsz rólam?
– Hm? – kérdezte meglepetten, mintha egy amúgy egyáltalán nem ide illő dolgot mondtam volna – Ja, persze, hm. – biccentett. Ezt abból is éreztem, hogy a haja, ami a fél arcát eltakarta, most az én arcom simogatta. Jó illata van. És puha is. Nem, nem, Daomi, nem szabad!!! – Hahó! Daomi! Figyelsz te rám? – rántott ki a gondolataim közül az, aki amúgy elmélkedésem tárgya. Vagyis: Deidara. Észre sem vettem, hogy már lekászálódott rólam és hogy a kezét nyújtja felém, hogy felsegítsen.
– Hm?! Jaj, ja, persze, kösz. – hebegtem, majd megragadtam a segítő kezet. Az nagy lendülettel felrántott, mire a hátamba éles fájdalom hasított. Nem szóltam semmit, bár az arcomon látni lehetett a fájdalom ismert vonásait.
– Daomi, jól vagy? Hm? – tette a vállamra a kezét. Csak bólogattam, mert tudtam, ha megszólalok, elárultam magam.
– Az igen, Dei! – lépett oda hozzánk Hidan – Így kell leteperni egy csajt! – veregette hátba, míg amaz egy szót nem szólt, csak nézett rá – Daomi, te viszont segítesz újraépíteni a csapdát, míg Kakuzu fel nem kel! – ragadta meg a kezem, majd elkezdett húzni maga után.
– Hidan, ne! – kiáltottam rá, majd kirántottam a kezem és összegörnyedtem, majd letérdeltem. A két fiú elindult felém, én viszont kitartottak a kezem – Ne! Ne nyúljatok hozzám, én tudom, hol fáj! Megvagyok… – álltam újra a lábamra. Nagyon beüthettem a hátam…
❄❄❄

Kopogtak.
– Ki az és mit akar?! – morrantam fel hanyatt az ágyamon fekve.
– Ejnye, de morcosak vagyunk, hm… – nyitott be és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
– Én is itt vagyok ám! – ronrott be Hidan – Fú, ember, úgy nézel ki, mint mosott szar! – ismertette az állapotom eme egyszerű de nagyszerű hasonlattal.
– Köszkösz! – morogtam.
– Tényleg semmi színe nincs az arcodnak, hm… – simította meg az arcom Deidara. Olyan jól esett! Bizsergett a bőröm, ahol ért az érintése…
– Deidara, ne most fűzzed már, nem látod, hogy szarul van?! – rivallt rá ősz barátom. Ő pedig mit sem törődve ezzel leült az ágyamra és tovább simogatta az arcom.
– Hmm, ez jó… – motyogtam csukott szemmel, mosolyogva, ügyet sem vetve, hogy elszóltam magam. Lehetett volna rosszabb is, de már ez…
– Hol fáj, mi a baj? Hm? – kérdezte kedvesen. Olyan lágyan csengett a hangja. Jól esett hallani.
– Mikor robbantottál, akkor egy fáig repültem, és bevágtam a hátam. Még mindig fáj meg hajog, de szerintem becsípődött egy idegszál, és amiatt vagyok ilyen zombi. – magyaráztam.
– Mmez is a te hibád, szöszikém! – mormogta Hidan.
– Nem tudom, ki állított csapdát… – vágott vissza Deidara – Bár azt elismerem, hogy én is hibás vagyok, hm. – vallotta be.
– Háh! Tudtam! – mutatott rá Hidan.
– Mondom “is”… Hm! – nézett rá, mire a Jashinistának végre leesett a papírtantusz.
– Na szevasztok… – intett, azzal elhagyta a szobát.
– Pedig igazán nem akartam megsérteni, hm… – nézett utána Deidara – Daomi, tudok segíteni valamiben? – vitte vissza a tekintetét rám.
– Hagyj. Rendbe jön magától. – mondtam a lehető legkedvesebben.
– Na, nem, ilyet nem játszunk, hm! – térdelt le az ágyamhoz – Legutóbb is ezt csináltad. Én meg itt hagytalak a bajban, mert Pein hívott. De most nincs ilyen, hm! – mondta.
– Aha. Jól van Gyerek, te akartad. Segíts felállni! – néztem rá lelkesedéssel teli szemmel, mire ő elnevette magát:
– Hihetetlen vagy, hm! – kösz, Gyerek. Tudom.

Szabad-e?

Deidarának megint dolga akadt így szerencsére megint egyedül maradtam. Nem is kívántam a társaságot, megmondom őszintén, szerettem volna egy kis csendet magam körül. Persze, hogy nem tarthat örökké. Órák óta a magam gondolataival voltam elfoglalva, de persze, hogy meg kellett szakítani valakinek…
– Daomi, bejöhetek? – nyitott be óvatosan.
– Gyere. Jobb híján. – mosolyogtam keserűen, hogy bezzeg most senki se bír békénhagyni.
– Miért utasítod vissza a segítséget? – kérdezte majd leült az ágyamra.
– Mert nincs rá szükségem. Közöltem egyszerűen.
– Dehogynem. Ezért voltál a barátnőm. Mert kellett a segítség.
– Tegyük fel, hogy igen. De hogy a jó életbe jön ez ide? – ültem fel és ránéztem.
– Hogy most megint kaptál egy lehetőséget, akitől végtelen szeretetet és segítséget kapsz, erre elutasítod. Egy idő után meg fogja unni és már nem fogod tudni visszacsinálni.
– A Gyerekre gondolsz? – morogtam.
– Nem. Deidarára. – rázta a fejét.
– De a kettő egy és ugyanaz!! – akadtam ki.
– Egyáltalán nem. Az egyiket lenézed és távolról kezeled, a másikat szereted. – a francba. Pislogtam rá mint hülye a moziban, és mélyen hallgattam – Igazam van. – biccentett.
– Nem! Nem szeretem! – ráztam a fejem – Nem, nem, nem, nem, nem szeretem őt! – tapasztottam a kezem a füleimre, nehogy többet halljak Itachi prédikációjából. Ő megragadta a kezeim és elvette őket a fejemtől, minden igyekezetem ellenére.
– Megint azt hiszed, erős vagy és nem kell segítség. De belül tökéletesen tisztában vagy vele, hogy szükséged van valakire, hogy ki ez a valaki, és bár nem akarod bevallani, már régen beleszerettél. – magyarázta higgadtan, mintha nem is a lelkiállapotomról, hanem az időjárásról beszélne.
– Hagyj… – préseltem ki a fogaim között, amiket összeszorítottam, nehogy elordítsam magam.
– Amit most teszek, nem azért teszem, hogy bántsalak. Hanem hogy bebizonyítsam az igazam. – mondta.
– Mit…? – kezdtem, de… De megláttam magam. Kicsiként. Látok…? Végülis igen, ámodni szoktam és ez is olyasmi. Egy álom…? Láttam, ahogy növök, cseperedek aztán elmentünk Csillagrejtekbe… Várj! Ne, ne menj be oda!!! Késő. De mi ez?! Én vagyok akkor miért nem irányíthatom?! Mostmár ő se lát. Vak… Mégis láttam, hogy megy az utcán, lehajtott fejjel, az emberek nekimennek, megbotlik, lopnak tőle, mert látják, hogy vak. És akkor már csak kihasználni lehet a másikat… Aztán mikor Itachi segített nekem mindenben, ahogy lassan egymás ellen fordultunk… Sírni kezdtem. A régi sérelmek, amiket oly sokszor elfojtottam már, megint felszínre kerültek. Aztán eltűntek a képek.
– Itachi…? – suttogtam és rá kellett jöjjek, már rég nincs a szobában. Egyedül maradtam…
❄❄❄
Felhúztam a térdeim, ákaroltam azokat, a fejem lehajtottam és úgy sírtam. Fájt, most minden eddigi és mostani fájt. Fájt ami velem történt, fáj, hogy megint szembesülnöm kellett vele, és fáj minden, ami létezik… Én is.
– Daomi! Bejöhetek? – kopogott az ajtón. Nem válaszoltam. Igyekeztem a szipogásom is elfojtani, a takarót magamra húztam, nem látszott belőlem semmi – Bent vagy? Hm? – ismételten nem válaszoltam. Azt akarom, hogy hagyjon… Mégis azt, hogy vigyázzon rám – Danna, Daomit nem láttad, hm? – folytatta a beszédet. A választ nem hallottam, csak azt, hogy nyílik az ajtó – Daom… Egek, mi történt?! – a zár kattanása és az ismerős léptek zaja csapta meg a fülem. Aztán két kéz elkezdte simogatni a karom, amivel a takarót tartottam – Vedd ezt le, kérlek, hm! – mondta kedvesen, mire óvatosan, lassan levettem a takarót, de a térdeim azonnal újra átkaroltam, fejem azok mögé rejtve. És mint a régi szép időkben, csak szipogtam – Daomi, nézz rám, hm!- óvatosan benyúlt az állam alá, majd felemelte azt – Mesélj, hm! – simogatta meg az államat. Oldalra pillantottam, de a szemeim még mindig tele voltak könnyekkel és kész voltak útnak indulni.
– Ü… Ü-üm! – ráztam meg óvatosan a fejem, nehogy lerázzam a kezét. Ő pedig várt. Csak nézett rám, és várt. Én pedig hiába tartottam bent a levegőt, én se bírom a végtelenségig – Ih… Itachi… – böktem ki nagy nehezen, mégsem tudtam befejezni a mondatot:
– Itachi?! Mit csinált?! – kérdezte ingerülten, és már azonnal állt fel (mivel eddig leguggolt hozzám).
– V… Váhrj! – néztem fel rá mérgesen. Miért nem hagyja, hogy elmondjam? Rám nézett, és mintha érezni lehetett volna, ahogy elszáll belőle az indulat.
– Gyere… – fogta meg a kezem és felhúzott magához. Hagja sokkal finomabban csengett, mint az imént. Felcsendült a fülemben, amit Deidara mondott, hogy vele lehetek a gyenge nő…
– Ajjhj! – átöleltem a nyakánál, a az arcom a vállába fúrtam, és végre rendesen mertem zokogni.
– Da… Hm, semmi baj… – simogatta meg a hátam, majd viszonozta az ölelést.
– Az történt, hogy… – kezdtem, de még olyan friss volt minden, nem sok erőm volt bármiről is beszélni – Itachi bejött és elkeztett a segítségről beszélni. Én nem akartam hallgatni erre genjutsut bocsátott rám. – összegeztem gyorsan két szipogás között.
– Ennyitől nem sírsz, hm! Valamit nem mondasz el, Daomi! – tapintott rá azonnal a lényegre. Egy picit elmosolyodtam, majd a fejem a nyakába fordítottam.
– Túl jól ismersz, Gyer… Deidara.
– Na. Kérlek. – mondta kedvesen, és közben a hajamat simogatta. Egy aprót bólintottam. Elengedett, megfogta a kezem és leültünk az ágyamra.
– Magamat láttam. Egészen kicsi koromtól kezdve. Olyan volt, mint egy gyorsított film, láttam magam felnőni, hogy vakulok meg, hogy használnak ki, mident, ami eddig történt velem… – mondtam halkan, lehajtott fejjel.
– Így már érthető. De… Ha nem látsz… Hogy lehetnek rád hatással a genjutsuk? Hm? – gondolkodott hangosan.
– Nem tudohm… – temettem az arcom a tenyerembe, mivel megint elsírtam magam. Hát így minden vagyok, csak erős nem…
– Naa, mostmár vége van, nem lesz semmi baj, hm! – húzott az ölébe Deidara és átölelt. Megnyugtató volt a jelenléte.
– Köh-Köszönöhm… – motyogtam- Deidara?
– Mondd, hm!
– Al… Alszol velem? – sutyorogtam magam elé. Aztán rájöttem, hogy ez így elég átlátszó, úgyhogy körítenem kellett – Nem akarom, hogy Itach…
– Itt maradok veled, hm! – mondta határozottan. Miért érzem úgy, hogy csak Itachi miatt…? Oldalra dőltünk, ő megvárta, míg elhelyezkedek az ágy szélén, majd betakart, illetve csak akart, mivel ő az egyik végén, én a másikon, nem ért át a takaró… Közelebb húzódott hozzám, betakart és így “véletlenül” pont átkarolt.
– M-Mit csinálsz?! – vontam kérdőre. Háttal voltam neki.
– Mi másért kérted volna, hogy aludjak veled, ha nem azért, hogy a közeledben legyek, hm… – duruzsolta és hallottam, hogy mosolyog.
– Túl közel… – morogtam, majd szembefordultam vele, majd odabújtam hozzá – Mégis: köszönöm! – mosolyogtam rá, mire ő két karral ölelt magához.
– Jó éjt, herc…
– Fogd be, Gyerek, ölelj át és aludj! – nevettem a mellkasába.

VIP (Deidara)

Este vele aludtam el. Volt már, hogy sírni láttam, hiszen eddig mindig én vigasztaltam meg, hm. Milyen lehetett, mielőtt ide kerültem…? Mikor mellette feküdtem… Késztetést éreztem arra, hogy magamhoz öleljem. Persze ezt ráfogtam a “mégis mi másért kérted, hogy veled aludjak, ha nem azért, hogy a közeledben legyek?” elméletre, nem mellesleg tökéletesen működött. Aztán, mikor hozzám bújt… Bizsergett az egész testem, aztán mikor két karral átöleltem, olyan nyugodtság járt át… Ez nem normális, hm! És hogy én ilyeneket mondok, hogy:
– Jó éjt, herc…
– Fogd be, Gyerek, ölelj át és aludj! – … Hercegnő. Ő mindezt nevette a mellkasomba. Na igen. Attól, hogy sír, még mindig Daomi, ergo Gyerek vagyok. De… Mikor fog elismerni? Mikor fog csak a nevemen szólítani? Deidara? Rászokott már, mégis, ha egy kis “hatalmat akar gyakorolni”, azonnal legyerekez. De… Ő is azt akarja, hogy elismerjem, nem? Fogalmam sincs… Az állam a fejéhez tettem, ő a mellkasomban bújt, sötét haja csikizte a nyakam, és az illatát is éreztem, hm. Így, mikor már a nyugodt, békés szuszogását is hallottam, nem volt nehéz elaludni…
❄❄❄
– Daomi, kéne a se… Hát te meg?! – nyitott be valaki az ajtón.
– Mmm, Danna…? – egyik kezemmel elengedtem Daomit és megdörzsöltem a szemem, hátha sikerül lelket verjek magamba. Daomi még nyugodtan szuszogott mellettem. Valószínűleg megérezte, hogy elengedtem, mert közelebb bújt hozzám. Olyan… Békés az arca most. Talán mintha még mosolyogna is, hm…
– Deidara? Te meg mit keresel itt? Hogy hogy Daomival alszol? Nem tudom, mennyire fog örülni, ha felkel… – hajolt fölénk. Én pedig egy diadalittas mosollyal néztem rá:
– Ő kért meg, hogy aludjak vele, hm! – közöltem… Boldogan?
– Ezt kissé nehezmre esik elhinni, mivel Daomi senkiben nem bízik meg teljesen. Itachival is csak egy szobában aludt, de együtt soha. Tehát ha ez igaz, akkor jól becsüld meg, és ne élj vissza a bizalmával! – oktatott ki. Én pedig kivételesen nem visszapofázni akartam. Meglepett, amit Sasori Danna mondott.
– Tényleg…? – pillantottam le a karjaim közt szuszogó lányra – Büszke vagyok magamra, hm! – simogattam meg Daomi arcát. Ő pedig egy “hmmel” jelezte, hogy tetszik neki.
– Lassan nem ártana felkeltened. Szükségem van a segítségére a laborban. – zavarta meg elmélkedésem a bábmester. Közelebb húztam magamhoz Daomit:
– Hagyjad már! Tegnap… Tegnap nagyon rossz lelkiállapotban volt, had pihenjen egy kicsit, hm! – néztem vissza Daomira, aki sok szorongatástól ébredezni kezdett.
– Hmm, Deidara… – motyogta félálomban, mire Sasori Dannával összenéztünk. Ezek szerint csak fontos vagyok neki. Mondjuk erre már akkor is rájöhettem volna, mikor először magához ölelt, hm! Az is olyan jó volt… – Deidara… Te… Te miért vagy itt? – motyogta, és közben kidörzsölte a szeméből az álmot.
– Tegnap megkértél, hogy aludjak veled, hm. – mondtam kedvesen, oldalra simítva egy tincset, mielőtt a szemébe dörzsöli.
– De… Én azt hittem, megvárod, míg elalszok és itt hagysz… – pislogott rám.
– Már miért tenném, hm? – kérdeztem értetlenül. Tényleg nem tudom, ez honnan jött neki.
– Hát… Itachi, mikor velem aludt, reggelre mindig eltűnt… – magyarázta szomorúan. Magamhoz vontam és egy puszit adtam a feje búbjára.
– Deidara?
– Hm?
– Miért bánsz úgy velem, mint a barátnőddel? – kérdezte, és a hangja már nem volt olyan ártatlan. Ehh, felébredt… Mostmár tuti, hm!
– Mert… Tán valami bajod van vele, hm? – tereltem. Tényleg úgy bántam vele, mintha a barátnőm volna. Túlzásba estem. Ugye nem hiszi azt hogy…?!
– Öhm – pislogott és talán pirult is – Nem, nem, semmi bajom vele. – fordította el a fejét. Na, és ilyenkor mi van? Elvileg nincs baja, gyakorlatilag úgy viselkedik, mint a dühös kislány, akinek elvették a játékát, hm… – D… Deidara…
– Mondd, hm. – ültem fel az ágyon és Daomira néztem. Haja kócos, a tegnapi zokogás nyomai még látszottak az arcán. Kedvem lett volna megint megölelni, de nem akartam, hogy félreértse a dolgot. Tehát csak ültem, néztem rá és hallgattam, mit akar. De ő odalépett hozzám, és legnagyobb meglepetésemre az arcomra nyomott egy puszit.
– Köszönöm, Deidara. Az összes segítséged. – mondta halkan, egy apró mosollyal megfűszerezve.
– Ugyan. Megmondtam, nem? Melletted leszek, hm! – fuhh, banyek, ez aztán a nyálas szöveg, hm!
– Daomi! Meddig várjak még?! – kiabált Sasori no Danna, aki idő közben kiment. Daomi rám nézett és az ajtó felé mutatott.
– Hm? Mi az? – pislogtam.
– Nem hagylak egyedül az én szobámban! Menj ki! – mutatott a nyitott ajtóra, és még biccentett is.
– Miért, mi van a szobádban, amit ennyire nem akarod, hogy lássak, hmm? – hajoltam oda hozzá, aztán Danna újabb morgása ejtett ki a szerepemből, így távoztam…

Aburame

– Sasori! Kerestél? – kopogtam be Sasori laborának ajtaján. Még ha hívott is, nem akarok csak úgy benyitni. Még én sem, pedig ha valaki, akkor én igazán megtehetném.
– Igen, gyere! – szólt ki, mire benyitottam – Jó hogy jössz. – biccenett – Bár nem bántam volna, ha nem kell ennyit várjak rád… – dörgölte az orrom alá, hogy késtem – Boncolni kéne az egyik hullát, míg én a másikat fogom, hogy hamarabb végezzek. – magyarázta – Rád merem bízni a boncolást, másra nem nagyon… – jegyezte meg halkabban, mire elmosolyodtam. Igen, tudom, utána én vagyok a legjobb “bioszos”. Azonnal neki is kezdtem a munkának. Nem lehet túl szép látvány…
❄❄❄
– Sasori, Daomi! – kopogott Pein – Fel kéne deríteni a helyet! Rossz előérzetem van. – felegyensedtem a boncolásból, és a kinti környezetre koncentráltam.
– Én is érzem. Konoha az. – mondtam monoton hangon. Bár az embert éreztem, egyedül vam, de a nemzetet mindig az ösztönöm súgja, és eddig még soha nem tévesztett meg.
– Menjünk! – mondta Sasori, mire én átrontottam a szobámba hogy felvegyem a köpenyem, csak…
– Deidara? Gyerek, mi a fenét csinálsz a szobámban?! He?! – a kezdeti meglepettségem átváltott dühbe és gyanakvásba. Deidara ugyanis az ágyamon feküdt – Jó, mindegy, majd később megymagyarázod. Most sietek! – ráztam meg a fejem, majd lekaptam a köpenyem a fogasról. Aztán a Gyerek csak nem hagyott nyugodni – Kifelé! – mutattam az ajtóra.
– Ehh, pedig tényleg semmit nem csináltam, hm… – morogta fáradtan.
– Az engem nem érdekel, az én szobámban nem hagylak egyedül! És ha megint itt talállak, mikor visszajövök, kirugdoslak!! – fenyegetőztem, miközben magamra kaptam az Akatsuki köpenyt.
– Köszii, hm! – kiabálta vissza cinikusan. Én viszont nem foglalkoztam vele.
– Sasori! Mehetünk! – ugrottam le az aula erkélyéről. Ő már ott várt, Hirukoban, majd megkerestem a célpontot – Gyere! – intettem, majd megindultam. Nem kellett sok idő, hamar megtaláltuk a kutakodót. Konoha nagyon ki akar minket nyírni, és mivel itt tűnik el a legtöbb ember, egyre erősebb jounninokat küldtek. Kíváncsi vagyok, most mivel rukkoltak elő.
– Szóval tényleg itt az Akatsuki rejtekhelye a közelben. – jegyezte meg egy férfi hang.
– Hali, hali! – integettem.
– Daomi, majd máskor játszol. Most nem! – szólt rám Sasori.
– Ehh… Igenis… – húztam el a számat.
– Szóval a gömböc az irányító kettőtök közül. – mondta komoran.
– Na neem, ilyen hírnevet nem viselek el! Mi az, hogy én maradok alul?! – kapkodtam a fejem Sasori és… – Hé! Hogy hívnak?! – kiáltottam oda. Semmi válasz – Így is jó. – vigyorodtam el, majd pecsétet formáztam.
– Daomi, óvatosan! Nem tudjuk, hogy milyen ereje van! – kiáltott oda nekem Sasori.
– Nyugi, kézben tartom! – biccentettem, majd fémhuzalokkal csapkodtam a konahai ninja felé. Ő pedig került, hárított, végül előttem kötött ki.
– Franc! – sziszegtem, majd kieresztettem a chakrám, hogy lássak valamit ebből a fickóból. Basszus… Nem… Nem vitte túlzásba Konoha! De még mindig csak taijutsut használt… Lehetséges lenne, hogy… Nem tud ninjutsut és genjutsut használni? Neem, nem hiszem. És mintha a ninja olvasott volna a gondolataimban, kieresztette a… Mik voltak azok? Bogarak? Por? Mifene?! Nem tudom, de éreztem, hogy letámadja a chakrám. Mármint… Az enyém olyan, mint egy felhő, és a kezdeti kék chakra… Belilult? Azt éreztem, hogy erős fájdalom nyilal a fejembe. Odakaptam a kezem – Sasori!! – kiáltottam  neki, mivel nem tudtam védekezni. Úgy éreztem, valaki kihúzta alólam a talajt, dőlök jobbra-balra, széthasad a fejem, nincs egyensúlyom és ami a legrosszabb, semmit nem érzékeltem a külvilágból. Nem tudtam, hol van Sasori, hol van a konohai ninja, és legfőképpen, én hol vagyok. Nem tudtam, állok-e vagy már elestem, szörnyű volt!!Nem hallottam a fegyverek csattogását, pedig tudtam, hogy Sasori már nagyban harcol értem, egyúttal helyettem is. Még annyit éreztem, hogy… Hogy valami a derekamra tekeredik. Deidara? Deidara, ugye te vagy az? Várj, az nem lehet, ő a főhadiszálláson van. Akkor ez… Hiruko? Igen, azt hiszem ez a logikus. Akárki is az… Tarson meg…

Mi miért van? (Deidara)

 

/Sasori/

Valami furcsa volt. Daomi megdermedt, és az ellenség sem mozdult. Majd… Daomi szédelegni kezdett, jobbra-balra dülöngélt, és aligha volt magánál.
– Sasori! – kiáltotta, bár a kiáltás végére elcsuklott a hangja. Bólintottam  majd megindultam. Nem volt egyszerű, a konohai patkány nem akart eltávolodni Daomitól, közben ő összeesett és elindult a föld felé. Sikerült elkapnom, de közben még az ellenség sem tántorodott meg. Végül én nyertem, a shinobi meghalt, Daomival viszont nem tudtam mit kezdeni, így vele és a hullával visszasiettem a főhadiszállásra.
❄❄❄
Én nem tudom, Daomi mit félt tőlem annyira! Csak bementem a szobájába és az ágyán pihentem! Mondjuk mindezt csak azért, mert az éjszaka ugye velem aludt, megszoktam az illatát, és fura, de valamiért hiányzott, hm. Én pedig megengedtem magamnak  hogy bemenjek Daomi szobájába, és magamba szívjam az ágyneműje illatát, ami pontosan olyan volt, mint az övé, hm. Kifejezetten kellemes, olyasmi, mint a tavirózsa. És én pedig gonosz voltam, mert bár kihessegetett, nem mentem be a szobájába újból, szimplán lenyúltam a párnáját, hm. Árasztotta az illatát, és néhány hajszál is rajta maradt… Na dee… A párnaölelgetés nem az a tipikusan lányos szokás, mikor elkapja őket az az “úristen de szerelmes vagyok!!” érzés? Lehet kordában kéne tartanom magam, hm…
❄❄❄
Morajra és zúgolódásra lettem figyelmes. Lassan, komótosan másztam ki a szobámból, és mikor megbizonyosodtam afelől, hogy senki sincs a folyosón, elindultam az erkély felé, ami pontosan a közlekedő közepén helyezkedik el. Lepillantottam, és… És… Mi a franc?!
– DANNAA!!! – ordítottam, leugrottam (röhej, hogy ki van alakítva a lépcső, mégse használja senki, hm!), majd odarohantam hozzájuk. Daomi Hiruko farkának szorításában, feje előre bukott, majdhogynem egész testével együtt. Kezei erő nélkül voltak mellette – Sasori no Danna! Mi történt?! Mit csináltál?! Hm?! – kiabáltam, nem is foglalkozva a többiekkel, akik – mint egy színház közönsége – csendben körbeálltak minket, figyelve az eseményeket. Még mielőtt Danna hozzákezdhetett volna a magyarázathoz, odasiettem Daomihoz, kiszabadítottam a fegyver szorításából – Sasori no Danna könnyen elengedte. Ez fura, azt hittem, elveszi tőlem, hm – és a karjaimba vettem a lányt. Karja lebillent, így élettelül lógott, míg a másik a hasán pihent, feje hátra csuklott, szája kicsit kinyílt. Hosszú haja, mint egy megtépázott rongy lógott lefelé. És ami leginkább megijesztett: semmi életjelet nem muatott, hm! Riadtan néztem végig rajta.
– Egy konohai volt, egy Aburame, ha jól láttam. Különleges lehet. Mikor Daomi kieresztette a chakráját, ráküldte a bogarait, mire azok folyamatosan csökkentették a chakráját végül Daomi összeesett. – magyarázta Sasori Danna.
– De… Ettől… – kezdtem, de nem tudtam befejezni.
– Nem lehet ennyire kiütve? Valóban, szerintem sem ilyen egyszerű, ennél összetettebb a dolog. – biccentett Danna. Ismét Daomira néztem. Hideg a bőre és sápadt.
– Felviszem a szobájába, hm! – mondtam határozottan – Danna, majd gyere! Szeretném, ha kiderítenéd, mi lehet a baja! Hm! – néztem vissza a vállam felett, majd elindultam felfelé, karomban Daomival.
❄❄❄

A szobába felérve, lefektettem őt az ágyra, ügyelve, nehogy megüsse valamilyét, hm. Feje finoman simult a leped… A lepedőbe?! Igaz is hisz nálam van a párnája, hm! Miután Daomit elhelyeztem az ágyán, gyorsan átszaladtam a szobámba, mielőtt valaki rajtakap… Igencsak nehéz lenne kimagyarázni magam, hm… Szerencsére még mindenki Sasori no Danna magyarázatát hallgatta és elemezte, így szabad utat kapva mehettem vissza, és tehettem a lány feje alá a párnát. Aki… Nyöszörgött?
– Daomi! – hajoltam felé azonnal. Végre valami életjel, hm!
– Mi történt? – csoszogott be Sasori no Danna.
– Csak nyüszített egyet, egyéb nem, hm. – fordultam felé.
– Sejtettem – jött közelebb – Azok a bogarak nem csak elfogyasztották a rendelkezésre álló chakrát, hanem tovább fertőzték azt, minimalizálva az újraképződés mennyiségét. Azért adja ki ezeket a hangokat, mert fáj neki és a szervezete próbál ellenállni. – magyarázta. Erre Daomira néztem. Hírtelen ötlettől vezérelve az ajkam a homlokához érintettem.
– De hisz ő lázas, hm! – egyenesedtem fel – De az előbb még majdnem kihűlt, annyira hideg volt a bőre! – néztem rá Dannára.
– Hozd át a laborba, majd készíts a homlokára vizes rongyot! – utasított, mire magamhoz vettem Daomit. Mikor Sasori Danna kiment, adtam egy puszit a lány fejére, és beleszagoltam a hajába. “Rendbe jössz! Ígérem, hm!” Hihetetlen. Megint úgy bánok vele, mintha a barátnőm volna… De… Lehet, hogy azért, mert szeretném, hogy az legyen hm! És ha meggyógyul, elmondom ezt neki!

Vigyázok rád! (Deidara)

Átvittem Sasori laborjába Daomit, majd felfektettem egy asztalra. Sasori végig figyelte ezt.
– Menj ki! – közölte mikor végeztem. Tessék? Már miért?!
– Nem! Itt maradok vele, hm! – ráncoltam a szemöldököm – Mondj amit akarsz, Danna, de nem megyek ki! Hm!! – mondtam határozottan és még bólintottam is. Danna csak fürkészte egy darabig az arcom, majd beletörődött, hogy igenis itt maradok Daomi mellett, ha tetszik, ha nem, hm!
– Megyek én… – morogta, majd elindult.
– Hova mész? Hm? – pislogtam.
– Mondtam olyat, hogy ha leteszed Daomit, hozz neki vizes ruhát, nemde? De te mindenáron mellette akarsz lenni, nem igaz? Rómeó! – vigyorgott, de mielőtt a vörös fejemmel ellenkezhettem volna, már kiment. F-Franc bele! Hát nem most kellett volna hősködni, hm…
❄❄❄
Danna visszatértével leültem egy székre, nem messze Daomitól, és figyeltem, milyen vizsgálatokban veti alá Sasori no Danna. Épp egy kis tűvel közelített felé, hogy vérmintát vegyen, gondolom, hm. De a lényeg, hogy Daomi felmordult és rebegtetni kezdte a pilláit.
– Daomi! – pattantam fel, és azonnal az asztalhoz siettem. Összenéztem Sasori no Dannával, és egyszerre fordultunk vissza Daomi felé.
– Kinyílt a szeme? – kérdezte meglepetten a mellettem álló. Hogy ez miért olyan meglepő, nem tudom, de én voltam a legboldogabb, mikor megláttam a zöld íriszeket, hm!
– Daomi! – ragadtam meg a kezét, mire ijedten összerezzent.
– Mondj valamit! – utasította Sasori Danna. A lány csak nézett, és bámulta a plafont. Mintha nem is érezné, hogy itt vagyunk – Daomi, hallassz engem? – kérdezte a vörös immár kevésbé szigorúan. A lány csak nyöszörgött, majd a szemei ránk tévedtek. Szorítottam egyet a kezén.
– Öm, D… D…. – motyogta. Ugye azt akarja mondani, hogy Deidara?! Engem hív, ugye?
– Még mindig nem tudom eldönteni, hogy érzékel-e minket. – rázta a fejét Danna – De ahogy látom, még nem olyan súlyos a helyzet. – magyarázta.
– Még?! Úgy érted…? – kerekedtek ki a szemeim.
– Azok a bogarak folyamatosan rontják Daomi állapotát, és bár ő harcol ellene, benne van a pakliban, hogy a fertőzés az életét veszi. – mondta komoran, mire én Daomira néztem. Elszántságot és kellemetlenséget tükrözött az arca.
– Hogy tudjuk rendbe hozni? Hm? – kérdeztem halkan.
– Egyenlőre a lázával kell kezdeni valamit, biztosítani kell neki a gyógyulási környezetet, a többit pedig rábízni a kitartására és az akaraterejére. Én igyekszem kideríteni, milyen vírus ez, és mi az ellenszere, de addig is ki kell tartania valahogy. – magyarázta. Bólintottam, mire Danna megfogta a Daomi homlokán lévő rongyot – Nagyon magas láza van. Egy hűtőfürdő lehet nem átrana neki. – gondolkodott hangosan – Én megyek, megengedem a vizet, te pedig hozd.
– Aha. És…?
– És ne vetkőztesd le!! Most ruhástól kapja a fürdőt. – nézett rám amolyan “látom a szándékaid, nem versz át!” pillantással. Hát… Köszi, Danna, hm…
– Az addig oké, de előbb utóbb úgyis át kell öltöztetni, csak nem fekhet vizes ruhában! Még ha be is van takarva, megfázik, hm! – kiabáltam. A kezem ökölbe szorult. Hogy akarja biztosítani a gyógyulási környezetet Daomi számára, ha hagyná megfagyni?! Hm?!
– El… Ég! – sziszegte valaki mögöttem.
– Daomi! – pördültem meg a tengelyem körül, és azonnal az asztal szélére támaszkodtam. Hihetetlen, milyen fontos most nekem ez a lány, hm! De ezt csak azért, mert azt hiszem, hogy… Szeretem? Bár, mondhatni felesleges próbálkoznom, ahogy bánik velem, esélyem sincs nála… Max, mint barát… De akkor sem adom fel, megpróbálom, hm!! – Daomi! Várj, segítek, hm! – kapkodtam és felültettem az amúgy is gyenge lányt. Ő szinte azonnal ledőlt, én viszont megtartottam. Nekidőlt a mellkasomnak. Felkaptam a karjaimba, mire ő nyöszörgött egyet. Magamhoz szorítottam – Nem lesz baj! Hm… – suttogtam neki, majd elindultunk a fürdőszobába. Minden szobának sajátja van, de mivel Sasori no Danna nem ember, neki nincs kád vagy tusolókabin. Úgyhogy visszavittem Daomit a saját fürdőszobájába, hm.
❄❄❄
– Helyes. Tedd le! – mutatott Danna a kádra, ami félig volt vízzel. Óvatosan eltettem Daomit a kádba. Illetve…
– Daomi, engedj el, hm! – mondtam kedvesen. A lány ugyanis belemarkolt a köpenyembe és nem akart elengedni. Bár borzasztó jól esett a ragaszkodása, most az ő érdekében kell elszakadnia tőlem, hm. Sasori Danna odajött és elkezdte egyesével lefejteni Daomi ujjait. Ő csak ráncolta a szemöldökét, és így, csukott szemmel olyan volt, mint aki rosszat álmodik, hm. Lassan tettem bele a vízbe Daomit. Persze a köpenyt azért levettem róla, hisz az felesleges, és amint teljesen elmerült a vízben, a két karjához kapott, jelezve, hogy fázik. A víz nem volt hideg, még egészen kellemes, de neki, ilyen lázzal olyannak hatott, mintha a sarki tenger vizében fürdene, hm. Szemei kinyíltak és megkeresett minket a tekintetével.
– Megyek, megvetem neki az ágyat. – mondta Sasori Danna majd kiment. Én leguggoltam Daomihoz, akinek a fogai össze-összekoccantak. Kezem az arcára vittem és a tenyerembe fogtam azt.
– Csss. Tudom, nem a legjobb élmény, de ez jót tesz neked, hm. – mondtam halkan, nehogy a szobában ténykedő társam meghallja. Daomi megfogta a kezem, és közelebb húzta az arcához.
– Meleg… – talán ezt mondta, de nem vagyok biztos benne. Csak megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy talán mégsem vagyok olyan reménytelen eset, hm!

Félkóma

Hallom, hogy beszélnek hozzám. Csak egyszerűen olyan gyenge vagyok, hogy alig tudok megszólalni. Vagy úgy egyáltalán mutatni, hogy még élek…
-Danna!! – ordította valaki. És csak egy valaki hívja így Sasorit… Deidara. A fiú dühösen kiabált, bár nem mindig értettem, hogy mit, néha teljesen megszűntek a hangok. A hőmérsékletet szintén alig éreztem, annyi erőm nem volt, hogy a szemem kinyissam, épp csak annyi történt, hogy eszméletemnél vagyok. Hamarosan, olyan…. Furcsa lett. Eddig a fejem előre bukott, most előre, a kezem egyike lehullott, tehát… Felemeltek? Deidara felemelt? Ezek szerint a karjaiba vett… Nem éreztem, hogy elindultunk volna, csak a fiú hangát hallottam magam fölött és majd csak azt éreztem, mikor letett. Fura, de ha több erőm lett volna, megfogom a kezét, hogy ne menjen el… Helyette a szívembe nyilalt a fájdalom, mire felnyögtem.
– Daomi! – hallottam meg a hangját.
– Mi történt? – ez talán Sasori.
– Csak nyöszörgött egyet, egyéb nem, hm. – jött a válasz. Egyéb nem?! Deidara, vegyél már észre!! Ébren vagyok! Jó, voltam már jobban is, de azért na…!!! Aztán valamit mondott Sasori, és valami puha volt a homlokomon, és közben levegőt fújtak rá. Mi ez?
– De hisz ő lázas, hm! – szólalt meg Deidara. Lázas? Én? Nem is érzem magamon. Mondjuk ebben az allapotbn ez nem csoda… Aztán Sasori beszélt, de csak annyit vettem ki, hogy labor. Pedig nagyon figyeltem… Aztán. Változott valami. Talán nem az ágyon feküdtem. Viszont azt hallottam, hogy valaki felettem veszi a levegőt. Deidara. Kétségtelenül ő az. És valami puha érintés volt a fejemen.
– Rendbe jössz. Ígérem, hm! – suttogta. Én nem tudom, normális-e ebben az állapotban, de én tényleg elhittem neki, és a szavai visszhangzottak a fejemben, amik újabb fejfájást idéztek elő. Aucs… Aztán… Talán elindultunk. És a fejem valami keménynek és laposnak ütközött, meg fémhang ütötte meg a fülem. Sasori azt mondta, labor. Akkor kétségtelenül vagy az asztalán fekszem, vagy a padlón és körülöttem vannak az eszközök. Ugye nem akar felboncolni?! Basszus, nem haltam meg!!!
– Menj ki. – mondta Sasori. Úristen, Deidara, ne hagyj itt, fel akar boncolni és emberi bábot csinál belőlem!! GYEREK, HA ITT HAGYSZ, ÉN ZOMBI MÓDJÁRA FELKELEK ÉS VÉGIGKERGETLEK AZ EGÉSZ LAKÁSON!!!
– Nem! Végig itt fogok maradni vele, hm! Mondj, amit akarsz, Danna,de itt maradok vele! Hm! – közölte elszántan. Óó, köszkösz, Gyerek!
– Megyek én… – moroga Sasori – Mondtam olyat, hogy ha letetted Daomit, hozz vizes ruhát…  De te mindenáron melette akarsz lenni. Rómeó! – oh. Tényleg. Mindenesetre megnyugtat a tudat, hogy Deidara itt van. Várj… Rómeó?!
❄❄❄
Mikor Sasori visszaért, rátette a ruhát a homlokomra (legalábbis valami nagyon hideg lett). Nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Felmordultam, és erőt vettem magamon, hogy kinyissam a szemem.
– Daomi! – kiáltotta Deidara, majd éreztem, ahogy a keze csapódik az asztalon.
– Kinyílt a szeme? – kérdezte Sasori, és még így is kihallottam a hangjából a meglepettséget. Én csak bámultam a plafont. Minden olyan… Szürke volt, csak színfoltokat láttam.
– Daomi! – valami forró ért a kezemhez, olyannak hatott, mint a tüzes vas, és a reflexeim még működtek, mert el akartam kapni a kezem, épp csak nem volt elég erőm hozzá.
– Mondj valamit! – kapom az utasítást. Kösz, Sasori, a szemem alig bírom kinyitni, nemhogy még bájcsevegjek!!
– Öm… D… D… – motyogtam. Vajon értik, hogy azt akarom mondani “Danzonál dolgozik az az Aburame!”?
– Még mindig nem tudom eldönteni, érzékel-e minket. – basszus, azt mondtad, mondjak valamit, megszólaltam, mi ez, valami véletlen egybeesés?! Aztán belehasított a szívembe a fájdalom, ami lekötötte a figyelmem, így a beszélgetés további részét nem hallottam. Viszont a ruhát valaki levette a homlokomról, mire Sasori és Deidara között vita lehetett, mert igen arrogáns hangon beszéltek egymással. Széthasad a fejem!!
– El… Ég! – nyögtem ki nagy nehezen.
– Daomi! Várj, segítek, hm! – jött a válasz, és két kar, amik segítettek felülni. Viszont ez már elég nagy feladat volt ahhoz, hogy elveszítsem az eddig összegyűlt erőmet. Teljesen elengedtem magam, és rádőltem valamire, aminek következtében felnyögtem. Illetve csak sejtem, hogy az a valami Deidara volt, mert utána felkapott és talán elindult velem.
– Nem lesz baj, hm… – mondta nyugtatóan. Egészen megszoktam, ahogy visznek, és van valami dübörgés, ami ugyanannyi időközönként újra szól. Megnyugtató volt. Nem akartam elengedni, végre úgy éreztem, biztonságban vagyok.
– Daomi, engedj el, hm! – szólt rám, de én csak markoltam a ruháját. Aztán egy erős kéz lefejtette az ujjaim. Ezután derült égből villámcsapásként ért, hogy a testem egyik pillanatról a másikra valami rémhideg veszi körül. A karjaim automatikusan mozdultak, és próbáltam valami kis meleget biztosítani magamnak. Óvatosan kinyitottam a szemem, és megkerestem a szőke és a vörös foltot. Utóbbi távozott, előbbi pedig mintha közelebb jött volna. Aztán… Ha jól vettem ki, az arcomra tette a kezét.
– Csss. Tudom, nem a legjobb élmény, de ez most jót tesz neked, hm. – mondta kevesen. Összeszedtem minden erőmet és megfogtam a kezét.
– Me… Leg… – suttogtam, és talán picit még mosolyogtam is. Másik kezével megsimította a fejem, és egy puszit nyomott rá. Általában elutasítom az effajta viselkedését, de ez most olyan jól esett, hogy azt elmondani nem tudom. Kis ideig még így maradtunk, majd egy halk kiáltást hallottam, mire Deidara kiemelt abból a hidegből, és valami puha anyagba csomagolt és úgy vett fel. Én pedig éreztem, hogy figyel rám, törődik velem, és még a jó meleg is rászolgált, hogy azonnal álomba szenderüljek a karjaiban…

Vendégváró krémes…

Fáj. Ez volt az első gondolatom, mikor magamhoz tértem. Fájt a fejem, a gerincem, a szívem. De az nem úgy, mint ahogyan a romantikus, csöpögős filmekben szokás, hanem úgy tényleg, fizikailag. Próbáltam érzékelni a körülöttem lévő világot, hát… Kb. mintha kezdőszinten lennék…
– Daomi? – szólalt meg egy hang. Felé fordítottam a fejem:
– Ki vagy? – erre “Hö?!” szerűség hagyta el a száját, majd a keze a homlokomra siklott:
– Sasori. – mondta végül, halkan – Nem… Nem emlékszel rám? – kérdezte, és tisztán kihallottam a hangjából a szomorúságot, és azt hiszem, némi csalódást is – Amnéziát kaptál volna?
– Nem, hülye! Eltemetni nem akarsz?! Csak nem tudtam hirtelen kihez kötni a hangot, ezért kérdeztem! – mondtam, de a végére csak elnevettem magam. Nem kellett volna, a fájdalom megint hullámként futott végig rajtam. Aucs…
– Nincs semmi bajod. – nyugtázta unottan Sasori, mire, elvigyorodtam. Hát na, nekem a rosszullét sem veszi el a humorom.
– Segíts felülni! – nyögtem, mikor a könyökömön támaszkodtam. Sasori sarkon fordult és vissza sietett hozzám.
– Őrült vagy! – mondta riadtan.
– Te meg báb, szóval ne oktass ki! – vágtam oda pimaszul, mire egy morgást kaptam, majd segített felülni. Hát, amint vízszintesbe kerültem, úgy éreztem, menten kihányom, ami bennem van – Saso… – eddig tartott, minden visszajött… Az ízéből ítélve gyomorsav. Fujj. Persze ő hamar intézkedett, én meg vissza lettem parancsolva az ágyba.
– De Sasori, ha járkálok egy kicsit, jobban leszek, ha megint ágyba kényszerülök, abba belepusztulok!! – hisztiztem.
– Ott maradsz!! – nyomott vissza. Ehh, a fődoki….
– Sasori. – kérdeztem halkabban és szelídebben.
– Hm?
– Hol van Deidara?
– Kint van, a foglyot vallatja. Neki való feladat. – mondta semleges hangszínen.
– Foglyot? Meddig voltam kiütve?!
– Csak egy hétig. – mondta nyugodtan.
– Mi az, hogy csak egy hétig?! És addig mégis hogy…?! – “etettetek” akartam mondani, csak a nagy hadonászásban megrántottam a kezem, és éreztem, hogy kicsúszik a tű… – Ohh, anyám. – motyogtam. Eddig miért nem éreztem? Lehet azért, mert volt jobb dolgom is…
– Danna, képzeld, megtudtuk, hogy…! – rontott be valaki, épp csak a torkán akadt, amit mondani akart. Egyvalaki hívja így Sasorit, aki nem más, mint Deidara – Daomi… – szólt sokkal visszafogottabban, majd hallottam a közeledő lépteit.
– Hali, Gyerek! – integettem vidáman, mire ő megtorpant – Bocs, megszokás. Deidara. – javítottam ki magam. Ezt se szoktam ám minden nap… Hihetetlen, felkelek, és azonnal megvan a napi jócselekedet, ha már az előző hét napon elmaradt… Gondolataimból két kar szakított ki, mert egy forró ölelésbe húztak. Vártam valami kedvesét vagy romantikusat, erre  Deidara közölte, hogy:
– Danna, ha elmondod bárkinek, felrobbantalak, hm! – morogta, míg a nyakamnál és a derekamnál fogva magához húzott.
– Deidara… – suttogtam mosolyogva. Jól esett az ölelése. Belemarkoltam a köpenyébe, és a vállába fúrtam az arcom.
– Hogy érzed magad? Hm? – kérdezte halkan.
– Az előbb dobtam ki a taccsot. Szerinted? – morogtam alig érthetően. Ő kuncogva megsimogatta a hátam.
– Deidara, gyorsabban romantikázzatok, már nincs kedvem visszatartani! – szólt idegesen Sasori. Ekkor tűnt fel, hogy valaki dörömböl az ajtón.
– Ahh! Deidara-sama! – cincogott egy irdatlan magas hang, és csak közeledett. A hideg futkos a gerincemen tőle… És nem engedtem el Deidarát – Hm? Ez meg mi? – szinte köpte a szavakat. Érzem, hogy jóban leszünk, szeretni fogom, és hogy lesz kit kergetnem a házban.
– Először is – emeltem fel a fejem – fogd be szád, mind jobban járunk, hozzáteszem, írásban sem kommunikálok, ez maradjon is így. Másodszor nem hasbeszélő vagyok, igenis élek, tehát nem mi hanem ki. Harmadszor vagy visszafogsz a pofádból, vagy segítek, de abban nem lesz köszönet. – mondtam végig tökéletesen higgadtan és hidegvérrel, rezzenéstelen arccal, bár a “pofa” szót, szinte köptem. Hallottam, hogy az ajtóban Hidan és Sasori is röhög, a csitri meg kussban állt és nem mozdult. Ha nem az én szobámban lennénk, még díjaznám is – Sasori, hogy hívják… Khm, őt? – böktem a csajszi felé, és már hallottam, hogy vesziba levegőt, gondolom, hogy válaszoljon – Nem tőled kérdeztem. – tartottam fel a kezem, mire Deidara nem bírta tovább, kitört belőle a nevetés, rázkódott a válla, és még jobban szorított magához:
– Háht hallhod… Ez khész! Ahlig kehelsz fel, dhe már hozhoz a formhád, hm! – röhögött, és alig tudtam összerakni, mit mond, majd mikor sikerült, elmosolyodtam.
– Deidara-samaa! Gyere már! Vallass ki, kéérleeek! – nyávogta. Uhh, anyám.
– Hagyjál már, Taisana, hm! – vetette oda Dei, de még mindig próbálta elfojtani a nevetést – Danna, kezelésbe veszed? – fordult felé.
– Ne haragudj… De nincs az az isten… – morogta monoton hangon.
– Majd én viszem. – jött egy hang, aki nem volt más, mint… Pein. Az isten. Csak emlegetni kell, és megjelenik. Hát én úgy elkezdtem röhögni, hogy akkor ő mennyit csuklik, hogy megint hányingerem támadt.
– Deidara… Állj arrébb. – fogtam be a szám, majd a fiú elengedett, én meg (nem túl stabilan)  kiszaladtam a fürdőbe.

Pincsi x csivava

Mikor kiléptem a fürdőből, a csajszi már nem volt ott.
– Ki volt ez a cincogi? – töröltem meg a szám – Meg vam valakinél valami édes? Rossz ízű a szám. – mondtam póker arccal.
– A “cincogi” az ötfarkú jinjuurikijénel szerelme. És nincs nálam semmi, a konyhában talán lesz. – mondta Sasori.
– Pillanat, és folytatjuk a csevegést. – tartottam fel a mutatóujjam és kirohantam a konyhába.
❄❄❄
Gondoltad volna, hogy egy világra veszélyes bűnszervezet kilójával tart itthon nyalókát? Nem tudom, kié, de lenyúltam egyet. Visszacsoszogtam a szobámba, ahol a többiek türelmesen vártak. Deidara az ágyamom ült, Sasori az asztalomnak támaszkodott, Hidan az ajtó mellett dőlt a falnak.
– Hé, ez az enyém! – nyúlt Hidan a nyalókám felé, mire megharaptam az ujját – Ez… fáj… – mondta amolyan “istenem, sose érjen véget” hangon. Áhh, a Jashinista.
– Most már az enyém. És van még egy jó pár, szóval nem hiszem, hogy ez az egy fog padlóra küldeni. – morogtam.
– Hogy találtad meg?! – kérdezte hisztérikusan.
– Vak vagyok, nem hülye. – közöltem higgadtan – Zsarolni akarjátok a hétfarkút, igaz? – pillantottam Sasori felé, aki biccentett.
– Gyorsan összeraktad. – mondta elismerően.
– Kösz. – bólintottam – Azonban érdekelnek a terv részletei is. – mondtam komoran, majd levágtam magam az ágymra, török ülésben. Deidara meg egy sóhaj kíséretében ráhajtotta a fejét a vállamra – Deidara? – pislogtam rá. Semmi – Gyerek, válaszolj már! – rivalltam rá, majd a mutató ujjammal elkezdtem visszatolni a fejét, de az mindig “visszaesett” a vállamra. Hidan közben kiment egy nyalókáért. Ő nem volt bent, gondoltam, kicsit szórakozok – Deidara… – suttogtam csábosan, majd megpusziltam a feje búbját, szabad kezem pedig az arcára emeltem. Persze, hogy erre felemelte a fejét! Áh, férfiak…
– Daomi? – kérdezte bizonytalanul. Megértem. Vigyorogva fordultam Sasorihoz:
– Hallgatom a terv részleteit. – mosolyogtam rá, mire fáradtan megrázta a fejét, gondolom, az előző akcióra utalva.
– A jinjuuriki meg fogja keresni, mivel hagytunk neki egy kedves, szívhez szóló levelet. Nem fog szólni senkinek, a levelet pedig mindenképp magával viszi, mivel olyan információk vannak benne, amikre szüksége van. A papír Konan chakrájával van átitatva, így folyamatosan követni tudjuk, merre jár. Mielőtt átlépi a határt, és minden egység a keresésére indul, elkapjuk, és persze visszük a túszt is. – magyarázta.
– Tehát egyszerű lépre csalás és zsarolás. Nem épp az Akatsukihoz méltó, de egészen jól ki van dolgozva. – meredtem magam elé – És kik mennek elé? – kérdeztem rá.
– Nagy valószínűséggel Hidan és Kakuzu. – érkezett a válasz, mire a Jashinista félrenyelte a nyalókát. Erre kinyújtottam a kezem, amiből egy hosszú vasrúd jött ki, és felszúrtam rá Hidant, aki ennek következtében kiöklendezte az édességet.
– Ez fájt ám! – kiabálta. Unottan ránéztem:
– Szereted a fájdalmat?
– Igen! – biccentett.
– Én okoztam neked a fájdalmat, tehát engem is szeretsz, vagyis ne pofázz. – vigyorogtam rá. Erre ő felmordult – Azt mondtátok, vallatjátok a csitrit. M…
– Daomi, fogd vissza magad! – szólt rám élesen Sasori. Megvontam a vállam:
– Miért? Nem az? Vak vagyok, de még nekem is feltűnik, hogy azt “szereti” aki ágyba vi… – aztán a torkomon akadt mondat. “Deidara-samaa! Vallass ki légyszi!” ekkor esett le a tantusz.
– Daomi? – kérdezte az említett. Hangja kíváncsian és aggódóan csengett. Megvetően ránéztem.
– Hm?
– Történt valami? Hm? – kérdezte, és finoman megsimogatta a kezem, mire elkaptam onnan.
– Daomi, szerintem félreérted. – szólt közbe Sasori. Dühösen néztem rá:
– Mit lehet ezen félreérteni? Tök egyértelmű. – morogtam.
– Micsoda? – kapkodta a fejét a szöszi.
– Az, hogy a ribi azt szereti, aki megfekteti, és téged láthatóan szeret. Ergo Dao összerakta, hogy ágybabújtál a kiscicával. – darálta le Hidan.
– Még ő is összerakta. – csóválta a fejét Sasori.
– Tessék?! Daomi, én nem is…!! – kapkodott. Sértődötten elfordítottam a fejem – Soha nem feküdnék le vele, így is jön utánam, mint valami pincsi kutya, ez is kellőképp idegesít, hm! – magyarázta, és igazat mondott, hallani lehetett a hangján.
– Lehet… – hajtottam le a fejem, majd felálltam. Felkaptam a köpenyem és kimentem megkeresni Cinogit. Van miről beszélgetni…

Kenni…

…mint olvadt vajat a kenyérre, igen, úgy fogom felvenni a falra! Mit gondol ez, hogy Deidarát bolondítja?! Úgy, hogy ráadásul barátja van?! Perszee, nem… Mintha Deidara hozzám tartozna, vagy ilyesmi… Csak… Csak nem szeretem az ilyen alattomos embereket, akik játszanak a másik érzéseivel! Odaértem a fogdához és bekopogtam:
– Deidara, biztos, be akarsz menni? – kérdezte Itachi, aki az ajtó előtt őrt állt. Egy pillanatra ránéztem – Daomi, mire készülsz?! – ismert rám azonnal.
– Csss…. Csak beszélgetni akarok. – mondtam, komoran, mire Itachi kinyitotta a vasajtót, én meg beléptem.
– Ohh? Deidara-sama, oldozz el, kérlek! Hidd el, nem bánod meg… – nyalta meg a szája szélét. Fapofával néztem rá, és levágtam magam török ülésbe. Megfogtam az állát, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
– Szerencsére nem sokáig kell eltűrjelek itt, és hidd el, amint lehetőségem lesz rá, kiiktatlak. – mondtam monoton hangon. Direkt nem hümmögtem. Kíváncsi vagyok, rájön-e. A csajszi csak pislogott rám.
– Te nem Deidara-sama vagy. – közölte komolyan, és ezúttal nem egy csitrinek tűnt, aki odaadja magát akárkinek. Gúnyos mosolyra húztam a szám:
– Remek észrevétel. Azonban lenne pár dolog, amit tudni akarok. – húzódtam vissza egyenesbe, mivel az előbb előre hajoltam – Mi vagy te? Merthogy az ötfarkú nem kavarna veled, az szent. – néztem rá komoran.
– A kapcsolatom érdekel? Akkor te csak az a kis csitri lehetsz, akiért Deidara-sama annyira aggódik! – erre kapott egy nagy pofont.
– Ne hasonlíts magadhoz! – morogtam, majd visszaváltoztam eredeti alakomba – A kérdésemre válaszolj! – markoltam meg a térdkalácsom. Ha nem tudnám, hogy az Akatsukinak még szüksége van rá, itt helyben megölöm.
– Ch… Akkor is én vagyok az ötfarkú barátnője! És amiről nem tud, az nem fáj neki. – mondta, és hallottam a hangján, hogy vigyorog.
– És honnan veszed, hogy nem tudja meg? – húztam vigyorra a szám.
– Mi?! Máris elkaptátok?! – hajolt előrébb, mire felálltam, és mosolyogva megvontam a vállam:
– Nincs kizárva. – mondtam sejtelmesen, majd kimentem. Ő közben még kiabált, átkozott, főként engem, de hogy őszinte legyek, nagyon nem tudott meghatni.
– Eggyel több rosszakaród van. – jegyezte meg Tachi, mikor kiléptem.
– Hidd, el, nem ez az egy fog megölni. – mosolyogtam rá, majd visszamentem a szobámba, ami – hál istennek – üres volt. Csendesen leültem az ágy szélére, és gondolkodtam azon, hogy ezt miért csináltam.
❄❄❄
– Hahó! Itt vagy? Hm? – lengette meg kezét valaki az orrom előtt, mire magamhoz tértem. Deidara volt az. Furcsa, észre sem vettem, hogy bejött.
– Deidara! – ugrottam a nyakába, amivel sikeresen hátra estünk, mivel ő előttem guggolt.
– D-Daomi! Baj van? – tette a hátamra a kezét.
– Maradj itt, jó? – motyogtam a kabátjába. El se hiszem, hogy ezt kérem.
– Daomi, mesélj. Valami történt, ebben biztos vagyok, hm. – simogatta meg a hátam, mire még inkább összekuporodtam az ölében.
– Jártál ma már a fogolynál? – mormogtam alig érthetően.
– Nem, ma nem, hm. Miért? – kérdezte értetlenül. Megértem.
– Ne is menj, kérlek. – ennyit mondtam, majd úgy fészkelődtem, hogy én most el fogok aludni Deidara ölében.
– Daomi! Magyarázatot! Most! És ülj fel az ágyadra! Én igazán nem haragszom rád, de amit csinálsz, az már kezd sok lenni hm! – mondta ki keményen. Nem szokott velem kiabálni.
– Deidara…? – néztem fel rá megsemmisülten. Szinte éreztem a dühtől perzselő tekintetét rajtam. Szó nélkül felálltam és kimentem az ajtón, nem zavartatva magam, hogy a Gyerek az én szobámban csücsül a földön. Miért nem lehet ugyanezt szépen megmondani? Pedig hozzá bármikor fordulhattam. Most meg… Ő is csak kiakad rajtam, mint valami idegen. Hát kösz.
❄❄❄
– Hova, hova? – kérdezte egy hang, mikor épp elhagytam a rejtekhelyet, séta címszóval.
– Sétálok egyet, ha jobban tetszik, szellőztetem a fejem. – mondtam komoran, majd ki akartam kerülni Kisamét, e pont arra fordult, mint én – Engedj ki, Same. – sziszegtem vigyorogva. Erre ő a fejemre tette a kezét:
– Jól van, nincs komoly bajod, ha poénkodni van kedved! – nevette, majd elengedett.
❄❄❄
Békésen sétáltam a fák között, amikor léptek zavartak meg. Mögülem.
– Ki az és mit akar? – vetettem oda mogorván. Az illető mellém ért, majd a vállamra tette a kezét – Mi?! Te meg hogy…?!

Váratlan vendég

– Te?! – ugrottam hátrébb egy lépést – Máris…?! – meresztettem a szemem, de hiába, továbbra se láttam semmit. Aki előttem volt ugyanis nem lehetett más, csak az ötfarkú jinjuurikije. Azonnal tőrt rántottam. Most vagy soha, el kell kapnunk!
– Deidara, Sasori! – kiabáltam, hiszen nekem egyedül veszélyes üzem az ilyen. Nem telt bele sok idő, már meg is érkeztek.
– Kérem vissza a barátnőm! – dörmögte. Deidara megfogta a kezem:
– Nem esett bajod? Hm? – kérdezte halkan, hogy csak én halljam. Megráztam a fejem:
– Gyorsak voltatok, így nem lett baj. – magyaráztam – De engedd el a kezem, mert mi leszünk a fő célpont. – suttogtam. Ha az ötfarkú azt hiszi, együtt vagyunk, szét akar majd választani minket, vagyis az összes támadást mi kapjuk ki. Ami nem lenne kellemes… Deidara gyorsan elkapta a kezét, és támadó pózt vett fel. Én úgyszintén, majd Hiruko is elhelyezkedett. Na lássuk, hogy muzsikál a kicsike! Persze az, hogy csak két fejjel nagyobb nálam, részletkérdés…
– Haaa!! – kiáltottam négy pecsét után, majd kitartottam a karom, és a földből kinyert vasat vastagan rácsavartam az ötfarkúra – Innen a tied, Gyerek! – szóltam oda neki. Ekkor a fémburkon belül egy hatalmas robbanás hallatszott, és a kiszivárgó füst csavarta az orrom – Ügyes. – biccentettem. Míg én elkaptam a jinjuurikit, addig Deidara mesterművei átrágták magukat a föld alatt, és alulról robbantak fel, elzárva az egyetlen menekülési útvonalat.
– Már megint Gyereknek hívsz, hm. – fordult felém.
– Ehh, bocsi. – vakartam meg a tarkóm.
– Tudod… – kezdte kedvesen – Én… Én nagyon…
– Deidara-samaa!! – ugrott a nyakába a pincsi – Mi az ott? – mutatott a füstölgő fémburokra – Irtó ronda!
– Benne volt a művészetem is, hm! – húzta ki magát, nem is törődve az utolsó mondattal.
– Igen? Aww, olyan ügyes vagy drágám! – karolta át a nyakát. Ez is borzasztóan zavart, de más miatt jobban kiakadtam:
– Hogy mondod?! – kiáltottam el magam valami egyáltalán nem természetes hangon – Drágád?! – meresztettem a szemeim, hátha meg tudom ölni a csajt a szememmel, de ez még gyakorlásra szorul.
– Ahaa! – nyávogta.
– Daomi, ezt már megbeszéltük, hm! És azt akartam mondani, h…
– Nem vagyok rá kíváncsi. – intettem le azonnal – Sasori! Tudod hozni a jinjuurikit? – direkt nem körítettem, “ő” is hallja, hátha leesik neki, hogy elfogtuk a “szerelmét”. Sasori bólintott, de a csitri meg se szólalt. Majd csak akkor, mikor már jó messze voltunk tőlük.
– Deidara-sama sokkal vonzóbb férfi, viheted a mozdonyt! – sipákolta. Először is forrt a vérem azért, mert rámászik Deidarára, másodszor azért, mert a szeretője eljött érte, ő meg csak úgy lazán “leváltja”. Hát ez hülye… És nem utolsó sorban gerinctelen…
❄❄❄
– Szereted igaz? – kérdezte Sasori, mikor már beértünk a szoborhoz. Értetlenül néztem rá:
– Mire gondolsz?
– Mondjuk arra, hogy milyen hisztérikus volt a hangod, mikor a fogoly “ledrágámozta” a kölyköt. – magyarázta, és esküszöm, azt hittem, mutatja az idézőjelet is a kezével, nem csak csöpögött a gúny, a szarkazmus, és a cinizmus a hangjából.
– Meglepett, ennyi. – grimaszoltam, majd leszedtem a vasat a “mozdonyról”. Fogalmam nincs, miért kapta ezt a nevet. Főleg a barátnőjétől. Lehet a ruhája miatt. De az a helyzet, hogy fingom sincs, hogy néz ki…
– Én meg Orochimaru vagyok… – dörmögte olyan “légyszi ne nézz hülyének” hangsúllyal.
– Utálom, hogy túl jól ismersz. – húztam el a szám.
– Még a hülyének is leesik, hogy beleszerettél Deidarába. – morogta.
– ÉN NEM VAGYOK SZERELMES SENKIBE, FOGTAD?!?! – ordítottam az arcába. Valójában az ösztönöm azt súgta, hogy most azonnal kérjek bocsánatot, mivel igaza van. De hát magamnak is nehez bevallani, hogy…. Nem.
❄❄❄
– Daomi? Daomi, alszol? – hallotam, hogy nyílik az ajtó és valaki belép, de a magammal való vitázás igencsak lefárasztott. Úgyhogy, mint aki meg se hallotta – végülis félálomban… – tovább pihentettem az agyam, bár az fúrta az oldalam, hogy nem tudtam, ki jött be, mert tényleg nagyon fáradt voltam és nem figyeltem. Lehet, azért nem tudom, mert idegen? Lehet egy támadó. Vissza akarják szerezni a csitrit? Ugyan már, ő a kutyának se kell. Jó, az ötfarkúnak igen, de ha úgy nézzük  ő sem kutya… Feszülten hegyeztem a fülem, nehogy megint úgy járjak, mint a fűrejtekieknél. És bármennyire is “aludtam” mikor valaki megérintette a vállam, megugrottam – Daomi? Ne félj, én vagyok, hm. – suttogta megnyugtatóan. Bár valamiért rá is haragudtam a mai miatt, olyan kedves volt a hangja, hogy minden dühöm elszállt.
– Deidara? – kérdeztem rá az amúgy nyilvánvaló dologra.
– Igen. – mondta halkan és hallottam, hogy mosolyog – Daomi, én… Sajnálom, hm. – susogta, és simogatni kezdte a kézfejem. Még mindig csukva voltak a szemeim, tehát abba nem nézhetett.
– Te nem csináltál semmit.
– Hát ez az, hm!
– Végül is, igen, hagytad, hogy a csitri rád másszon. – vetettem oda gúnyosan, majd háttal fordultam neki. Nem, nem kötelessége nekem megfelelni, de eléggé bántotta a kicsi lelkem, hogy még csak nem is ellenkezett.
– Daomi… Kérlek. Nem akarok veled rosszban lenni, hm. – fogta meg a vállam és a hátamra fordított – Én.. – kezdte, majd sóhajtott és… És…
– Mászol ki mellőlem?! – húzódtam arrébb azonnal, ezzel… Ezzel több helyet adva neki…
– Legutóbb, mikor velem aludtál, olyan békés volt az arcod, hm. Szeretném megint azt látni. – mondta szelíden.
– Nem fogod. Mellesleg, az előbb olyan gúnnyal beszéltem hozzád, amilyennel csak ritkán szoktam, de te képes lennél velem aludni?! – húztam fel a fél szemöldököm. Semmi logika nincs benne…
– Igen! Tudom, hogy neked is jó lenne…hm. – ragadta meg a derekam, majd lassan magához húzott.
– D-Deidara, ne… – fordítottam el a fejem. Tudtam, hogy nem tudom sokáig türtőztetni magam, tényleg szerettem volna vele lenni, de még tartott a “most haragszom” időszak.
– Miért ne? – suttogta közelről. Az őrületbe kergetsz, te gyerek…
– De… – csúszott ki a számon. Deidara valami meglepettség hangát hallatta, nekem meg vörös lett a fejem. Hogy ne lássa, gyorsan a mellkasába fúrtam az arcom.
– D-Daomi, ha szeretnéd, akk…
– Kuss és aludj! – szólaltam meg ijedt (?) hangon. Erre sóhajtott, nehezen az állam alá nyúlt, hiába húztam le a fejem. Végül a puha ajkait a homlokomhoz érintette.
– Álmodj szépeket, hm. – azzal átkarolt és aludt is.

Szabad fogoly

Reggel arra keltem, hogy Deidara mocorog mellettem. Közelebb bújtam hozzá. Jó meleg…
– Mm, ne menj el… – motyogtam félálomban. Ő azonban tovább mocorgott. Ehh, mi van már? Egyszer kérem, hogy maradjon nyugton… Próbáltam érzékelni, mi történik… És… Taisana a hátára fordította Deidarát, és… Csókolta. Közben megfogta a kezét és elindította… A nadrágja felé. Legalábbis gondolom, hogy nadrág van rajta… Tehát ez volt az a mocorgás… De mégis mit képzel magáról?!
– TAKARODJÁL KIFELE ÉS HAGYD BÉKÉN DEIDARÁT!!! – rúgtam állba, mire elrepült a szoba másik végébe. Egyáltalán hogy járkál így, szabadon?! Persze, az ordibálásomra az említett is felébredt.
– Daomi!! – ült fel azonnal. Aranyos… Felkel és az én nevem az első szava… Bevallom magamnak, ez nagyon jól esett… – Mi történt?!
– Visszakaptad a smárolást, csak nem tőlem, hanem Tasmániától. – böktem higgadtan a falra felkenődött lányra.
– Hogy mi?! – kérdezte (már-már lányosra hasonlító) hisztérikus hangnemben.
– Én nem tudom, mit csináltál vele, de valamiért ragad rád, mint rágó az aszfaltra. – grimaszoltam.
– Deidara-sama! Hogy tetszett az ébresztőm? – kérdezte nyájas hangon. Legnagyobb meglepetésemre a válasz az volt, hogy:
– El van ferdülve az allkapcsod. Hm. – először próbáltam én visszatartani az együttérző nevetést, de hát tudjátok, fő az őszinteség, úgyhogy konkrétan fetrengtem a röhögéstől. Áhh, nagyon jó volt! A könnyeimet törölgetve keltem fel.
– Hjaj… Hát ez nagyon nagy! – sóhajtottam.
– Tisztázzuk, én Taisana vagyok, nem Tasmánia! – mondta valami igen érdekes “ákcentussal” és pár fájdalmas nyögéssel. Megvontam a vállam:
– Majdnem.
– Te kissz!! – elindult felém, mire az éjjeliszekrényemről lekaptam egy kunait és nem is olyan soká csattant az övével. Ilyet se csináltam még… Verekszem egy fiúért. Eddig is tudtam, rossz alkatrészekből raktak össze még anno, de most már halál biztos…
– Nézd… – kezdtem higgadtan – Rohadtul nem érdekel, hogy kinek a… Khm, barátnője vagy. Kinyírlak. – mondtam gúnnyal a hangomban. Ő hallatott egy “Ch”-t aztán egymásnak estünk. Valahogy a szobámon kívülre kerültünk, a Nagyterembe. Végre egy kis hely, ahol tudom használni a fémhuzaljaim.
– Ninpo: Vaspolip csápjai! – kiáltottam, miközben megformáztam a megfelelő kézjeleket. Kitartottam a kezeim, mire a földből előtörtek a kar vastagságú fémkötelek és a lány felé vették az irányt. Csak a kis drága meg számított rá, hogy ha egyenesen kitér, az nem segít, mert ezek utána mennek! Én irányítom. És nem szöksz meg! A huzalok tették a dolgukat, rövid időn belül a Tasmánia (azért is az marad!!) a fogságukba esett. Leugrottam hozzá és megragadtam a torkát. Kedves, tudom, de… De miért is akarom megölni? Hát mert… Mert elárulta az eredeti (fontos!) szerelmét? Nem, az nem ilyen reakciót vált ki belőlem, akkor szimplán csak elkönyvelem, hogy gerinctelen a csaj. Igazából nagyon jól tudom, hogy Deidara miatt… Mert megcsókolta őt… De hát ezt még magamnak is nehéz bevallani… De persze ettől még ugyanúgy gerinctelen!
– D… D… – ennyit tudott kinyögni, bár nagyon nem hatott meg. Odahajoltam a füléhez:
– Az ötfarkút elkaptuk. Többé nincs hasznunk belőled. – suttogtam vérfagyasztó hidegvérrel, majd a huzalok szorítását szorosabbra vettem. Még jobban ökölbe szorítottam a kezem, még erősebben nyomta össze a lányt.
– Daomi! Ez már sok, hm! – tette rá a kezét az öklömre Deidara.
– Majd én eldöntöm. – közöltem felé sem fordulva. A mellettem álló sóhajtott egy nagyot.
– Ennyit nem ér az egész, hm!
– Pont te mondod, aki folyton verseng Itachival…
– Az egész más, hm!
– Én is ezt mondanám!
– Akkor mondd meg, miért kínzod Taisanát?! – itt megállt a kezem. Mert…
– Mert… Mert… Fogoly. És csak úgy bejött a szobámba. Meg megcsókolt téged… – az utolsó mondatot alig hallhatóan és érthetően motyogtam.
– D… D… – jött a hang a fogoly felől.
– Tanuljá’ má’ meg értelmesen beszélni, vagy maradj csendben! – rivalltam rá, mire rögtön elhallgatott. Deidara megrázta a fejét:
– Daomi, ez nem te vagy, hm. Valamit nem mondasz el! – “Hogy beléd szerettem, te igen idióta!! Csak nem merem a tudtodra adni, mert félek az elutasítastól… Kinek kéne egy vak lány? Senkinek… Ahogy közelebb hajolt, én úgy hátra. Éreztem a leheletét, szinte már súgtam volna, hogy “csókolj meg!” csak éppen két dolog akadályozott meg benne: Taisana, és egy Shinra Tensei…

Küzdj magadért!

– Daomi! Kelj fel, Daomi! – gyengéd rázogatás a vállamon, ismerős hang, és valami eszméletlen bosszúvágy.
– Mi van már? – morogtam, miközben kinyitottam a szemem. Sajnos még mindig nem történt csoda…
– Hogy érzed magad? Hm? – szorított rá a kezemre.
– Hogy kéne egy Shinra Tensei után? – kérdeztem hisztérikusan, majd felültem – Pontosan mi történt? – fordultam a fiú felé.
– Pein állított le titeket, te egy fának csapódtál, Taisana meg egy sziklának, és konkrétan eltört a gerince. Hm. – vázolta fel a helyzetet.
– Ehe. Segíts felállni, kérlek! – néztem rá, ő pedig felrántott – Kösz.
– Felvakarom Taisanát is, hm! – azzal ott hagyott. Hát legszívesebben a hátára ugrok, és úgy tartom vissza, hogy “nee, ne menj oda hozzá hülyegyerek!!” de az a helyzet, hogy állni is nehezemre esett. De… De valamival csak elérem, hogy figyeljen rám! Valami új? Hm… És ha levágom a hajam? Igen! Öhm… Mióta is akarok én tőle bármit? És miért is tagadom magamnak, hogy beleestem? És mióta ismerem el?! Oké, már nem csak vak vagyok, hanem hülye is…
❄❄❄
– Daomi! – szólt rám Pein, mikor már majdnem beértem a szobámba.
– Hm? Mi az? – kérdeztem semleges arccal, de nem engedtem el a kilincset.
– Nagyon jól tudod, mi az! Mi volt ez az előbb?! Nincs verekedés az egészséges edzésen túl! – dörmögte.
– Oké. – támaszkodtam az ajtónak – Tegyük fel, Kisame ráhajt Konanra. Mit teszel? – vontam fel az egyik szemöldököm.
– Megröptetem egy Shinra Tens… A rohadt életbe. – esett le neki az igazam.
– Igen, ez szerintem is túltesz az egészséges edzésen. – mosolyogtam diadalittasan, majd megveregettem a vállát és bementem a szobámba. Elővettem egy kunait, és… Ahelyett, hogy levágtam volna a hajam, a céltáblába dobtam. Hogy miért? Egyszerű. Mert vakon rohadt nehéz úgy hajat vágni, hogy az jól is nézzen ki…
❄❄❄
– Kip-kop! – mondtam gyerekes hangon, miközben mondhatni betörtem az ajtót, úgy dörömböltem.
– Mi van?! – dugta ki a fejét… Sasori.
– Hoppá… Rossz ajtó. – vakartam a tarkóm – Ez a hang… Felkeltettelek? – pislogtam.
– Remek meglátás. – morogta. Erre egy buja vigyor kíséretében meglengettem a kezem az arcom előtt – Menj a fenébe, hogy nem látsz…
– Szóvicc! – vigyorogtam – Na de akkor sayonara, és aludj jól! – integettem.
– Csakis… – ezzel becsukta az ajtót. Azt hittem, Sasorinak nem kell aludni… Ma is okosabb lettem… A következő ajtóhoz mentem és bekopogtam. Viszont furcsa nyögések hallatszottak ki a szobából. Egy ideig álltam az ajtó előtt és meredt szemekkel néztem, mire végre kinyílt:
– Halih! – intett Konan fáradtan.
– Nem kérdezem, mi volt ott bent. Kérdés: mikor érsz rá? Kéne egy hajvág…
– Tudod, milyen nehéz vasalni?! – vágott közbe.
– Mi van? – döntöttem oldalra a fejem.
– Mit gondoltál, miért szenvedek olyan hangosan?! – nem akarod te azt tudni… – Mert az x. Köpeny kivasalása igencsak megterhelő!! – tárta ki a karját hisztisen. Én meg csak pislogtam.
– Hm. – ennyi lett az össz, amit reagálni tudtam. Sokatmondó, mégis tömör. Szerintem… Ehh, a Gyerek rossz hatással van rám… – Mikor vágod le a hajam? – kérdeztem tök értelmetlen arccal.
– Miért is olyan fontos ez?
– Mert fontos.
– Kinek?
– Nekem.
– És miért olyan fontos ez neked?
– Mert csak.
– Mondom másképp: Kiért olyan fontos ez neked?
– Menj a francba.
– Akkor nem vágom le a hajad.
– Utána gondoltam… – morogam, mire berántott a szobájába, kis híján neki vezetett a forró vasalónak (!!!) és leültetett egy székre. Aminek a lábába frankón belerúgtam, de mindegy… Lazán megfordított, hogy az ágynak háttal legyek, ő leült mögém és máris hallottam, ahogy az olló el is nyisszantott egy tincset.
– Nem gondoltad meg magad? – kérdezte kedvesen.
– Jókor kérded… – húztam el a szám – Egyébként nem. – erre ő folytatta a nyiszálást, én pedig becsuktam a szemem. Pihentem. Nem tartott ez olyan soká, de szeretem, ha birizgálják a hajam. – Kész. – állt elém Konan, és kisöpört az arcomból pár hajszálat – Szép vagy. – mondta kedvesen. Oldalra pillantottam:
– Té…. Tényleg? – néztem fel rá. Még csak meg sem nézhetem, hogy nézek ki…
– Igen, tényleg. – simogatta meg az arcom. Úgy viselkedik, mintha az anyám lenne. Na persze nem azért mondom, mert nem tetszik…
– Köszönöm! – mosolyogtam rá, majd felálltam. Konan letakarította a ruhám, gondolom hajas lett.
– Igazán nincs mit. Ha kell még valami, szólj bátran! – tette a vállamra a kezét. Elvigyorodtam:
– Na és neked, nem kell segíteni vasalni? – mutattam a vasalódeszka felé. Erre ő sóhajtott egy nagyot.
– Egy deszka van… – morogta. Először is, szerintem nem vagyok deszka! Ezt tisztázzuk! Másodszor, tudom, hogy nem arra mondta, tehát ez besült…
– Akkor átveszem! – emeltem magasba a kezem.
– Látod, hol vannak a gyűrődések? – kérdezte amolyan “Honnan, ha szabad tudnom?” stílusban.
– Ehh… – húztam el a szám – Jó munkát. – intettem, mire elégedetten biccentett:
– Köszönöm! – nos… Én köszönöm.

Végkifejlet

Kilépve Konantól kimentem egy kis friss levegőt szívni. Kiengedtem a chakrám, hogy lássam a dolgokat, majd felugrottam egy fára. Elhelyezkedtem az egyik ágon, sőt, kellemesen tudtam ringatni magam. Közben a rövid tincseimet birizgáltam, elvégre ez még teljesen új. Szokatlan, hogy ha megyek, nem verdesi a hátam a lófarokba kötött hajam.
– Hát te? – hallom meg Tachi hangját.
– És te? – nézek le rá. Erre egy morgást kaptam válaszul, majd felugrott mellém.
– Rövid a hajad. – fogott meg egy tincset.
– És Sharingan kellett, hogy erre rágyere? – vigyorogtam gonoszan.
– Nem is látsz. Honnan veszed, hogy aktiválva van? – megvontam a vállam.
– Máshogy érzem magamon a tekinteted. Ez a Sharingan csak egy pajzs, ami elrejt valamit. Ha mégsem aktiválod, akkor sokkal szelídebb és kedvesebb arcod lehet. – magyaráztam. Mély csend következett.
– Attól, hogy vak vagy, néha többet látsz, mint az, akinek megvan a szeme világa. Ezt roppantul tisztelem benned. – mondta monoton hangon, majd leugrott mellőlem és komótosan elindult vissza. Kicsit még emésztettem a szavait, majd úgy döntöttem, elmegyek lelkizni Sasorihoz. Hátha nem alszik…
❄❄❄
– Sasori? Sasori! Sasoriiii!! – kopogtam megállás nélkül. Aztán kinyílt az ajtó, így a kezem egy buksin koppant – Kong. – jegyeztem meg pár másodperc csend után.
– Mi? – hallatszott az értetlen kérdés.
– Kong. A fejed. Üres belül? – hajoltam közelebb, ő meg automatikusan hátrált – Na de nem ezért jöttem. Szabad? – mutattam be a szobába.
– Gyere. De még egy ilyen megjegyzés, és repülsz. – nyitotta ki az ajtót teljesen hogy bemehessek.
– Hasonló jókat neked is! – intettem vigyorogva, majd (gondolom az asztala volt) megtámaszkodtam.
– Daomi, oda ne… – szólt félve, mikor valami hozzáért a kezemhez. Puha. Ez bőr. Laza bőr – Daomii…. – sziszegte.
– Ez egy… – húztam fel a szemöldököm – Bél. – semmi válasz – Sasori?
– Hm. – morogta.
– Most mi van? Akkor nem akarok hozzányúlni, ha ez a te beled!
– Hogy is mondtad? Hasonló jókat… – morogta.
– Neked is. – biccentettem, mintha azt mondta volna minden szarkazmus nélkül, hogy “jó napot” – Sasori.
– Hm? – kapta fel a fejét. Gondolom, észrevette, hogy komolyabban szólaltam meg.
– Mit gondolsz a hajamról?
– Rövid. De szerintem nem ezt akartad eredetileg. – fonta keresztbe a karját.
– Hmm, leheeet…. – fordítottam el a fejem – Taisanával mi van?
– Nem biztos, hogy megéli a holnapot. Igazából senki se segít neki, mivel már nincs belőle semmi haszon. Az ötfarkú megvan, ez volt a cél. – magyarázta.
– Senki? Tehát csak hagyjuk szenvedni? – vontam fel az egyik szemöldököm.
– Csak nem megsajnáltad? – kérdezte és hallottam a hangjában a gúnyt.
– Lehet. Még ha nem állhatom, akkor sem kívánok neki ilyen halált. – néztem magam elé.
– Akkor? Most mit teszel? Odamégy és megölöd?
– Nem… Nem tudom.
– Nincs szíved hozzá, igaz? – kérdezte csípőre tett kézzel.
– Ch! – ezzel kiviharzottam a szobából. Ahhoz képest, hogy Deidaráról akartam beszélni…
– Daomi? – hallottam meg egy kérdő hangot – Te vagy az? Hm?
– Nem, Gyerek, a Konohai ágyúgolyó vagyok. – morogtam rá. Erre megállt. Teljesen jogosan. Sóhajtottam – Bocs, Deidara. Csak… Feszült vagyok egy kicsit. Ne haragudj. – indultam el felé és megálltam előtte. Erre ő… Megölelt? – Deidara? – pislogtam a válla felett.
– Ilyenkor nincs jobb gyógyszer mint egy ölelés, hm! – simogatta meg a hátam.
– Mióta vagy te ekkora pszichológus? Mindegy is… – bújtam a vállába. Megnyugtatott. – És nekem mióta rövid a hajad? Hm? – kérdezte, miközben a tincseimmel játszott – Harcoltál valakivel? Bántott valaki? Hm? – tolt el magától és megfogta a vállam. Pislogtam rá.
– Konan…
– Mit csinált?! – szorított erősebben.
– …levágta a hajam. – fejeztem be tök természetes hangon.
– Ezek szerint…
– Nem. Nem kaptunk össze. Nem lehetne a sok lehetőség közül, hogy egyszerűen levágattam? – vontam meg a vállam és elhúztam a szám.
– De hát minek? Úgy szerettem azt a szép hosszú, fekete hajad… Hm. – suttogta, míg ujjai közé fűzött egy tincset. Én meg amolyan “Hohohohogymiajóéleeeet?!?!” szerű tombolást fojtottam el. Szerette a hajam, én meg levágatom…
– Nos… Majd előbb-utóbb megint hosszú lesz! – vigyorogtam rá.
– Így is szép vagy, hm. – mondta halkan. Woooow…
– Ezek szerint nem Taisanát szereted? – csusszant ki a számon. Azonnal meg is fagyott bennem a vér, és azt hiszem, kimaradt pár szívverés is…
❄❄❄
– Konananananaaaaaaa!!! Nyisd már kiiiii! – semmi. Na, akkor – Vén boszorka!
– Mit mondtál?! – vágta ki azonnal az ajtót, mire elégedetten elmosolyodtam:
– Na végre.
– Hogy mondtad?
– Hogy legközelebb is felifegesítelek, ha fontos beszédem van veled. – mosolyogtam rá, majd az arcom felvette a “úristen mi a francot csináljak?!” arcot – Konan, nincs valami izéd, amitől megint hosszú lesz a hajam?! – markoltam bele a fekete hajkoronába.
– De.
– Mi?!
– Idő.
– Gyorsabb nincs?
– Nincs. Mi az, Deidarának nem tetszett az új frizura? – kérdezte csipkelődve és közelebb hajolt. Erre egy buja mosollyal a képemen sarkon fordultam és visszabattyogtam a szobámba. A rohadt életbe… De… Azt mondta, szép vagyok. De közben… Fel nem fogom!

Vak vezet világtalant

– Ahha. Szóval jól értem, menjek vissza Holdrejtekbe? – ráncoltam a szemöldököm. Kissé hirtelen jött a főnököm megkeresése, ráadásul nem is akármivel. Egy kard megszerzése a feladat, ami elvileg, ha összefog Samehadával, képes elszívni egy egész bijuut. Hehe, beszívtak a kardok! Na de viccet félretéve, kissé érdekes csapatot kaptam: Deidara (a szállító. Szegény, kezdem azt hinni, hogy csak azért tartjuk, mert közlekedést biztosít…) és Kisame (a védelem és támadó). Jómagam pedig a beépített hazatérő szegény vak leány leszek. Rohadtul nem tetszik, de úgy fest, ez van. Nem is az, színjátszásban remek vagyok. A bökkenő annyi, hogy most “hazatérek”, amihez konkrétan semmi kedvem. Hogy megint azzal szívassanak, hogy nem látok? Hogy megint mindenki a fejemhez vágja, mennyire hasznavehetetlen mamlasz vagyok? Nem kösz, ezt kihagyom. De legalább velem lesznek a srácok, tehát unatkozni biztos nem fogok, ellenben úgy érzem, lesz egy pár kínos helyzetem…

***

– Kész vagy már?! – horkantam fel, mikor a drága kékségre már fél órája vártunk – Akármelyik nő különb időt fut nálad!! – vágtam magam hanyatt a “tömegközlekedési eszközön”, és sóhajtottam egy nagyot.

– Té csák né hásonlítsá’ engem a nőkhöz, főleg ne Dei közelében! – kiáltott oda, mire a szöszke felmordult.

– Idefigyelj, Hal, befogod vagy kifilézlek, hm!! – kiabálta dühösen. Én egy pillanatra elröhögtem magam. Hal. Rövid, és mégis lényegre törő. Imádom a Gyerek humorát! Amíg nem fordítja ellenem, de ugye ez evidens, hogy minden szívatás addif jó, amíg nem én vagyok az áldozat, nem?  Mikor Kisame ideért, felugrott a madárra és végre (fél órás késéssel) felszálltunk. Deidara és Kisame közt vágni lehetett a feszültséget, én azonban a tájat figyeltem. De persze nem úgy, mint egy átlag ember, látás nélkül kell tájékozódjak, még mindig. Hallottam a fák susogását, néha vízcsobogást, hullámzást, vagy éppen madarakat. Vagy egy néha böfögő Kisamét, ami felettébb rombolta a komfortérzetem, meg a képet is…

– Deidara, most egy tenger felett vagyunk, ugye? – kúsztam oda mellé (nem látom, hol a széle. Kápis?!). Ő rám nézett és egy szó nélkül magához húzott – D-Deidara…Ez hogy kapcsolódik a kérdésemhez? – tettem a mellkasára a kezem (éppen megdobbant a szíve) és finoman elkezdtem eltolni magamtól. De hisz itt van Hal is, akkor nem kéne ilyen mozdulatokat tennie, nem? Vagy “A Hal…” alszik? Vagy… Tudtad, hogy az agyag is tud csúszni? Na, nekem sikerült megcsúsznom, és x km/h sebességgel lecsúsztam a madár oldalán. Ez mióta ilyen meredek, hee?? – DEIDARAAA!!! – kiabáltam, még akkor is, mikor már fogta a csuklóm. Ho-Hopsz… Jóvanna’, ez idegen környezet (még), nem tudom, mi hogy van!!!

– Ezért húztalak magamhoz, mert szélen voltál, hm! – préselte ki a fogai közül – Nem tudsz a madárba kapaszkodni?! Én is csúszok, és nem foglak tudni megtartani! Hm! – nyöszörögte – Hoy, Kisame! Told ide a kékre vert pofád, és segíts, hm!

– Ha így szólsz hozzám, má’ mé’ tenném? – tette fel a kérdést (jogosan) Kisame.

– Kérlek, Kisame, te halak istene, Poszeidón fia, meg tudom is én, mi, de segí…!! – és leestem. Vagyis estünk, mivel ‘Same elkezdett kiabálni, hogy “Há’ de Dei, gyere má’ vissza, nem tudom irányítani ezt a $zárt!!”, közben az említett is próbált nyugodtságot erőltetni magára, és nekem kiabált, amit speciel nem fogtam fel. Egyetlen szavát sem. A fülem mellett süvített a szél, éreztem, ahogy egyre gyorsabban esek, és hiába pislogtam, nem láttam, hova. A hangokból ítélve valami mély víz lehet, de mindent elnyomott a szél süvöltése és Deidara kétségbeesett kiáltása. Igazából nem is tudtam uralkodni magamon, csak zuhantam, meg sem mertem mozdulni. Aztán… Aztán valami erősen megcsapta a bőröm, ami minden bizonnyal a víz volt. Hallottam a buborékokat, ahogy igyekeznek a felszínre, éreztem, mintha pezsegne a testem, lüktet a bőröm a hirtelen becsapódástól. A szemem automatikusan becsuktam, nem mintha olyan sok dolgon változtatott volna. Ki kellett volna engednem a chakrám, igaz? Persze, hogy ezt kellett volna! De abban az állapotban én nem voltam képes semmire. És nem csak megmozdulni felejtettem el zuhanás közben. Hanem levegőt venni is…

Minden út Holdrejtekbe vezet

Tudok úszni. Épp csak már úgy három éve nem csináltam, így nem csoda, ha csak úgy kapálóztam össze-vissza, na meg a helyzet önmagában rájátszott egy nagyot. Aztán tompulni kezdtek az érzékeim, és csak a szívem dobogását hallottam. Teljesen lebénultam, és éreztem, ahogy kezd elnyelni a mélység. Aztán egy kezet éreztem a derekamon, és elindultunk fel. Aztán teljes összeomlás állt be nálam, a következő emlékem az az, hogy újra a levegőn vagyok, kapnék levegő után, de alig vagyok magamnál, érzem, ahogy a víz fel-le mozog a torkomban, de nem halad, ezzel fojtogatva engem. Ezután kaptam egy jó erős hátbavágást, mire végre felköhögtem a vizet, közben összeraktam, hogy Deidara vállába kapaszkodom. Áthajoltam felett és úgy köhögtem, míg ő fogta a derekam és időnként még megütögette a hátamat. Próbáltam megszólalni, de még mindig annyi víz volt a légcsövemben, hogy ez képtelenségnek bizonyult. Ekkor szembe fordította a fejem az övével, majd a száját az enyémre tapasztotta. Csók volt? Nem. Mert erősen fújta be a levegőt a számba, mire újból megindul a víz, és sikeresen kiköhögtem a tüdőm. Ezt még vagy kétszer el kellett játszani, mire végre úgy éreztem, a levegő szabadon áramlik a tüdőmbe. Mégis, amit úgy igazán felfogtam… Az az volt, hogy milyen puhák az ajkai…

– Jó sok vizet nyeltél… Hm. – húzott közelebb magához, és most nem ellenkeztem, hanem a fejem automatikusan a vállára dőlt, az arcom a nyakába rejtettem. Borzasztó gyengének éreztem magam, és ezt (talán életemben először) nem is titkoltam. Teljesen elengedtem magam – Daomi, kérlek próbálj magadhoz térni, mert nem foglak tudni az örökkévalóságig tartani, hm. – hadarta. Végül is igen, fegyverestől, felszerelésestől tartott egy kézzel, plusz még magát is a víz felett kellett tudnia.

– Várj… – motyogtam és az orromat az arcához érintettem, mint valami cica – Köszönöm. – mosolyodtam el, majd elengedtem és magamtól lebegtem a vízben – Merre vagyunk? És most hogyan tovább? – néztem rá, aki egy szót nem szólt – Deidara?

– I-Itt vagyok, hm. Arra látok szárazföldet, oda kell úsznunk. Mivel nekem le kellett csatolnom az övtáskám, mert az agyag megszívta magát vízzel…

– És ha nem veszed le, lehúz. – biccentettem – És akkor… Merre is az az arra? – vigyorodtam el kínosan.

– Csak gyere a hang után, hm! – mondta, majd ahogy nekilátott az úszásnak, tudtam követni, sőt, egyre jobban belejöttem!

***

Nem mértem az időt. De hogy több, mint fél órán át tempóztunk, az is tuti. Végül a lábam elérte a talajt, és onnantól hagytam, a hullámok a partra vessenek. Lihegve terültünk el a homokon (én ráfeküdtem egy rákra, de nagyon kilapíthattam, mert nem mozdult), és bámultuk az eget. Már akinek volt mit bámulni rajta…

– Kész vagyok… – lihegtem. Deidara felállt.

– Gyere. Van itt egy kisebb barlang, itt tábort verünk, hm. – közölte, majd el is indult az adott irányba, én meg futólépésben mentem utána – Ülj le itt, jövök mindjárt! – utasított.

– Biztos van valami, amiben tudok segíteni! – tártam szét a karom idegesen. Ne kezdje megint a “te használhatatlan vagy, szóval tedd le a segged oszt várj” viselkedést, mert nem tudom, mit csinálok vele most már!!

– Persze. Ha szerzel kaját, szedsz fát a tűznek, össze is rakod a tűzrakó helyet, meggyújtod a tüzet, gondoskodsz a fekvőhelyről, és még a helyet is feltérképezed, tudsz segíteni, hm. – mondta cinikus és kioktató hangnemben. Erre odamentem hozz, lábujjhegyre álltam, és jóóó közel hajoltam hozzá:

– Kapsz egy órát, én szerzek kaját, mire visszaérek, legyen tűz és nyárs. Halászni megyek! – emeltem fel az orrom, majd kiengedtem a chakrám, hogy egy ilyen határozott kijelentés után legalább ne bukjak fel.

***

Vakon halászni közel sem egyszerű, de nem lehetetlen. Levettem a shurikentartómat, valahogy felkínlódtam az övemre (a tőröket a végénél, a shurikeneket a közepénél fogva felfűztem az övemre, bár egy-két helyen megkarcoltam magam), és bementem a vízbe térdig. Érzékeltem, ha közeledett valami, és ha hal méretű volt, akkor gyorsan belemártottam a kis táskát a vízbe, és ha volt egy kis szerencsém, a hallal együtt szedtem ki, a víz meg alapból átfolyt rajta, tehát még a megszűréssel sem volt gondom. Így szedtem össze durván egy óra alatt két kicsi meg három nagyobb halat. Halljátok, én olyan rohadt büszke voltam! Dagadó mellel mentem vissza a barlanghoz, várva, hogy mihamarabb eldicsekedhessek, hogy “milyen hasznavehetetlen vagyok”.

– Megjöttem! – rikkantottam, mikor beértem. Ez a folyamatos nagy távú érzékelés azért csócsálta a chakrámat rendesen, tehát teljesen kifáradtam.

– Remek, hm! – jött oda Deidaram és kinyitotta a táskámat, majd kivette az egyik nagy halat – Ez egy fadarab, hm. – közölte úgy, mintha azt mondta volna, lement a nap.

– J-Jóvanna, hal alakja volt oszt kísz! – fontam össze a karomat. Lesül a pofám…

– Ahhoz képest nagyon ügyes vagy, nem kell megsértődni! – tette a kezét a fejemre, én pedig elnevettem magam. Deidara elvette a táskát, majd felhúzta a (már) kiszáradt halakat a nyársra és odanyújtotta nekem az egyiket. Mosolyogva leültem mellé és próbáltam sütni a halat. Persze ha a Gyerek nem irányítja a kezem, pörkölt hal lett volna. Jól van na, én nem látom a lángokat, csak érzem azok melegét…

– Ú de jó lenne ehhez egy kis kenyér! – sóhajtottam, mikor már megettem az egyik kis halat.

– Minden étel Kisaménál van a madáron, hmm. – nyugtázta – És itt is lenne, ha nem csúszol le! – erre felszaladt a szemöldököm.

– Mi van? Ha nem teszel egy tök félreérthető mozdulatot minden magyarázat nélkül, tényleg nem csúszok le!

– Persze, de ha ott maradsz a seggeden, akkor nem kellett volna “félreérthető mozdulatot” tennem, hm! – vágott vissza cinikusan, mutatva az idézőjeleket.

– Akkor is tudnom kellett, hol járunk, mert én is a küldetés része vagyok! – csattantam fel.

– Azt is tőlem kell megkérdezni! Sőt, ha a vízből nem mentelek ki, ott fulladsz meg! Hm! – emelte meg ő is a hangját.

– És ha én nem vagyok ott, mikor megmérgezted magad, most nem tudtál volna megmenteni! – pattantam fel a helyemről és ráförmedtem – Nehogy azt higgyed már, hogy nélküled nincs élet!! Igenis van! Volt is meg lesz is!! – ordítottam a képébe, mire ő is felugrott a földről.

– Azt azért megnézem, hogyan boldogulsz egyedül! Nél-kü-lem! – szótagolta, mire dühösen a képébe nyomtam a forró halat.

– Nézheted is! Gyerek!! – szóltam vissza, majd sietős léptekkel kiviharzottam a kis barlangból, az éjszakába.

Nél-kü-lem

Hideg volt. Fáztam. Ott maradt a halam, ezért korgott a gyomrom, mint a vesztés. Alig maradt chakrám, így kisebb teret láttam és minden második dologban megbotlottam. Minden hangra összerezzentem. Magányos voltam… De persze ezek közül egyet sem vallanék be Deidarának a világért se! Azért is megleszek magamnak! Egyedül!! Nekimentem valami fának, mire a lábamra pottyant egy kókuszdió. Legalábbis ritka az olyan fej, ami gömb alakú, és minden pontján szőrös. Egy tőrrel kilyukasztottam, majd kiittam a levét. Kettévágtam, és kiettem belőle magát a kókuszt is. Nem volt valami hű de jó, de a semminél jóval többet jelentett. Találtam egy ágas-bogas-gyökér helyet, ami viszonylag biztonságot nyújtott. Oda befészkeltem magam, és minden tökéletes lett volna, ha mikor megfordulok, nem gurulok le valami alagút féleségbe. Nyekkentem egyet itt meg ott, de sikítani nem mertem. Mikor végre megálltam (feküdtem), próbáltam érzékelni, hol vagyok. Nagy nehezen felálltam, aztán rá kellett jöjjek, hogy a plafon alig magasabb, mint én, így igazán vigyáznom kellett. Aztán lépteket hallottam, mire megfagyott bennem a vér.

– D-Deidara…? – ennyit tudtam kinyögni, pedig tudtam, hogy nem lehet itt.

– Te meg ki vagy? – hallottam meg egy férfi hangot. De sajnos nem ahhoz tartozott, akit vártam. Ismerős volt, de nem tudtam összerakni, kié lehet.

– É-Én… Nos én… – gyerünk kislány, találj ki valamit! – Hajótörést szenvedtem és itt kötöttem ki. – tártam szét a karom tehetetlenül.

– Hm…. – mért végig a fiú. Nem becsülöm többre 18-nál – Gyere! – fogta meg a kezem, és magával húzott. Szívesen kiáltottam volna Deidara után, hiszen nem is láttam, ki rabolt el, de a tény, hogy én most dacolok vele, elég erőt adott ahhoz, hogy arra is rászánjam magam, hogy a fiú után menjek.

***

– Köszönöm, önök igazán kedvesek! – dobtam be a számba az utolsó falat banánt is. Olyan frankó háttértörténetet találtam ki magamnak, hogy, szinte istenként tisztelnek! Jó, lehet az is közrejátszik, hogy Holdrejtek vezetőjének lánya vagyok… – És pontosan hol is vagyok? – kérdeztem teli szájjal. Naa, Deidara? Ilyen nélküled az élet! Bleee! Erre varrjál gombot hülyegyerek!

– Holdrejtekben, kedves. – válaszolt egy hölgy. Én mégis félrenyeltem a falatot, de olyan szinten, hogy azonnal leestem a székről.

– Hohygmihaszhar? – köhögtem, bár inkább ennek hangzott: “hohgymhihahszkruhhsz?!”. Ja, kommunikáció pipa. Vagy négyen ütötték a hátamat felváltva, mire a felet visszatért eredeti útjára – Holdrejtek?! – egyenesedtem fel. Tehát ezért voltak ismerősek a hangok… Mert őket ismerem… A felismerés villámként csapott belém, és a félrenyelt banán már nem is tűnt olyan finomnak… De leesett az is, hogy akkor a kard, amiért jöttünk, itt van.

– Igen, az. – biccentett a hölgyike, aki…

– Mondja, hogy hívják?

– Okuto Shirosi. – mondta, bennem meg megállt az ütő. Bár szerencsére időben összeszedtem magam.

– Értem.

– Miért, téged?

– Nos….Okuto….Daomi. – suttogtam, hogy hátha nem hallja meg.

***

– És ez itt a szigetünk ékessége, Obszidián Tükör! – mutatott nagy örömmel anya egy kardot. Ez lesz az, ennek kell lennie. Anya mindent meg akart mutatni, hogy mennyi minden változott, bár az senkinek nem tűnt fel, hogy nem látok… – És akkor át is adlak Ramonnak! – fejezte be, majd az a fiú lépett mellém, akivel az alagútban összefutottam. Kiderült… Ő volt az, aki mindig piszkált, hogy nem lelik hasznomat semmiben.

– Minek kellett megkeserítened az ittlétem? – sétáltunk le a főépület lépcsőjén. Ő volt az egyetlen, aki kapcsolt, és rájött, hogy én bizony semmit sem látok.

– Hidd el, nem ez volt a célom. Csak azt akartam, hogy figyelj rám, mert…Mert már akkor is tetszettél. – hadarta el, mire én tök nyugodtan mentem tovább. Miért? Egyszerű. Ha egy fiú hülyeséget csinál, az azért van, mert fiú. Ha ugyanazt a hülyeséget megcsinálja kétszer, tuti, hogy lány van a dologban. Na most, Ramon nem az a fajta srác, aki annyira menő volt a lányok körében…Tehát az a lány csak én lehettem. Meg volt más, ami elvonta a figyelmem.

– Daomi-hime….találtunk egy idegent. – lökött oda az egyik ninja egy férfit, és a káromkodása túl ismerős volt. Miért hime? Mert apám… Már nincs köztünk…

– Mit gondolsz, ki vagy te?! Csak úgy közlöd, hogy “már akkor is tetszettél”, hm?! – kiabált, mire lassan lementem a lépcsőn és szájba vágtam. Hallottam azt a meglepett “Ö”-t, és talán ez volt a célom. Nem lepett meg, hogy Deidarát elfogták. Tőröket nem tart magánál, a táskáját kénytelen volt elengedni, és még csak nem is jó taijutsuból. Várható volt, hogy foglyul esik. Lehajoltam hozzá. Éreztem a forró leheletét, és legszívesebben megcsókoltam volna, hogy én itt vagyok neki, de a dac megint győzedelmeskedett.

– És mit gondolsz te, ki vagy? Hogy csak úgy belepofázz a randevúmba? – tette csípőre a kezét Ramon, mire felegyenesedtem.

– Nem randevú. A foglyot meg vigyétek börtönbe. És nem fog szájalni. – néztem szúrósan Deidarára, mire ő már készült a nevemen szólítani, azonban nem árulhattuk el, hogy ismerjük egymást, így egy erőset rúgtam a sípcsontjába. Igazából nekem fáj, ahogy fájdalmasan felszisszent, és a lelkem másik fele már megint át akarta ölelni, és védeni, de nem engedhettem a kísértésnek. Sarkon fordultam és visszamentem az épületbe. Pedig ha tudtam volna… De nem tudtam…

Bakó

Bementem és járkálni kezdtem. Mentem a hangok és illatok (vagy éppen szagok) után. Megjártam a konyhát, az udvart, és végre a legcsendesebb helyen megtaláltam Obszidián Tükröt. A fene gondolta, hogy ez ilyen rohadt nehéz… De csak kivittem, és miután jól kitapogattam minden részletét, készítettem róla egy másolatot, amit a helyén hagytam. Nem érzékeltem senkit, így átugrottam az épület bambuszkerítését és elrejtettem az egyik járat alatt (mint kiderült, a sziget tele van úthálózatokkal). Teljesen nyugodt lelkiismerettel tértem nyugovóra a puha ágyikómba. Ohh, de rég volt már ilyen… És ha úgy vesszük, hiányzott is. Bár….egy valami volt, ami nem volt ott, pedig kellett volna… De akárhányszor felmerült bennem ez a gondolat, megráztam a fejem és gondolkodtam máson, míg el nem merültem az álmok végtelen világában…

***

– Haaaaaah, reggelt! – léptem ki ásítozva egy szál hálóingben a szobámból.

– Jó reggelt kincsem! – köszöntött anya – A reggeli már vár az étkezőben! – mondta vidáman, én pedig frissen, üdén, fiatalosan elszambáztam az ebédlőig, ahonnan naaaagyon finom illatok szűrődtek ki. Nem véletlenül: svédasztal fogadott.

– Aaaztarohadt! – csaptam össze a tenyerem – Mi micsoda? – szimatoltam a levegőbe újból. Éreztem mazsolát, frissen forralt tejet, ezen percen sült kalácsot, főtt tojást, virslit, sült kolbászt, füstölt sajtot, gőzölgő teát, és még sok-sok mindent, amitől leányokat megszégyenítő étvággyal tudtam volna enni.

– Bármi, ami találsz, a tiéd, már mindenki reggelizett. – fordult hátra a szakács. Emberek, biztos vissza akarok én menni az Akatsukiba?

– Hopsz. Ilyen későn keltem? – pattantam le az asztalhoz, és kiengedtem a chakrám, hogy lássak is valamit. Öt perc múlva egy hatalmas tálcát tettem le a székem elé: két szelet vajas kalács, három szál virsli mustárral ketchuppal és egy főtt tojással, illetve lét szelet bacon szalonnával, meg egy szelet kenyérrel, amihez még társult egy bögre mentatea. Igen, azt hiszem, egyenlőre ennyi megteszi. Nagyban falatoztam, miközben hallgattam….nos, a világot, hiszen az én szemem a chakrám és a fülem. Meg a többi ugye… – Mi ez a nagy kiabálás? – mutattam a zaj forrása felé.

– Áh, csak a szokásos szertartás. – legyintett.

– Úúú, biztos nagyon szép! – csillant fel a szemem, és azonnal megjelent lelki szemeim előtt a téli vásár. Hát annál gyönyörűbb csak Deidara kék sze….Szóval a téli vásárnál nincs szebb!

***

Fogmosás után boldogan mentem el a konyha előtt.

– Te nem jössz? – mosolyogtam a szakácsra, mire az egy sóhaj kíséretében legyintett a merőkanállal.

– Majd máskor Hime. Jó? – kérdezte olyan kedvesen, hogy arra nem lehetett nemet mondani.

– Persze. – biccentettem, majd megkerestem a kijáratot (nem volt egyszerű menet) és kimentem.

– Öld meg! Öld meg! – hallom a szurkolást, amikor kiértem.

– Az oszt buzdítás… – motyogom az orrom alatt, majd megfogom az egyik emberke vállát – Elnézést, de itt mi a fészkes fene van? – ja, udvariasság is pipa.

– Ramon, az egyik parancsnok kivégeztet egy foglyot, mert az szájalt neki! És képzeld, rólad szólt a vita, Daomi-hime! – bökdöste meg az odalam a könyökével, de nekem akkor már leesett a tantusz és azonnal nekiláttam átverekedni magam a tömegen.

– Deidara! Deidara!! – kiabáltam, és mikor kiengedtem a chakrám, hát azt hittem, vízbe fojtom magam. Deidara kezei hátul összekötve, lábai szintén, úgy térdel, teljesen előrehajolt, a haja pedig a földre lógott. A tömeg körülöttem kiabált, hogy “öld meg! Végezz vele! Sújts le!” Az utolsót speciel nem értettem, de mikor jobban koncentráltam, rá kellett jöjjek, hogy Deidara nincs egyedül a sziklán. Hanem egy hóhér van mellette egy méretes szekercével. – DEIDARA AZ ISTENÉRT!!! – ordítottam torkom szakadtából, de a tömeg elnyomta a hangomat. Mindeközben ész nélkül lökdöstem az embereket el az utamból, nem érdekelt, ki merre dől, vagy milyen átkokat szórnak rám. Igazából csak az számított, hogy Deidarát mentsem. Nem is tudom, miért. Lehet hogy az a furcsa “énem” amit eddig elnyomtam, most tör a felszínre? A hóhér emelte a szekercét, és pedig már kijutottam a tömegből, és rohantam ahogy a tüdőm bírta. Ami igazán meglepett, hogy Deidara semmi jelén nem mutatta ellenállásnak, pedig éppen készülnek levágni a fejét!!

– Most! Most! Most! – skandálta egyszerre a nép.

– NEEEE!! – ordítottam, és mielőtt a szekerce elérte volna Deidarát, (jobb ötlet hiányában) ráhajoltam. Az egyik kezemben az arcát fogtam, a másikkal a hátát öleltem, és lihegve, remegve néztem fel a hóhérra, aki….Ramon volt – Neh… Bántsd őt… – lihegtem, majd Deidara hátára hajtottam a fejem.

– Miért ne bántsam….Daomi? – hajolt lentebb Ramon, de a szekerce ugyanúgy ott táncolt felettem.

– Mert…Mert… – dadogtam – MERT SZERETEM!!! – kiabáltam bele Ramon arcába, aki hátra hőkölt pár lépést. És…Deidara végre megmozdult.

– Daomi… – suttogta de olyan erőtlen hangon, hogy azt hittem, most száll ki belőle a lélek. A tömeg őrjöngeni kezdett.

– De mégis….Mégis mikor szerethettél bele?! Hiszen nem is látod! Hazudsz!! – lendítette a szekercét, mire én visszatartottam a levegőt, és rángatni kezdtem Deidarát:

– Hallod?! Térj már magadhoz! Kérlek, kérlek, kééérleeek! Nem hagylak el soha, soha soha soha soha! De most az egyszer nem akarok itt maradni! És te is jössz velem, nem hagylak magadra! Válaszolj már, DEIDARAA!!! – zúgott a fülem, nem is tűnt fel, hogy kiabálok. De a fegyver lendült, és Ramon árnyéka úgy vetült rám, mint a halál. Előrejelzés lenne? Lehet….

Fuss el véle

Nos gyerkőcök, itt a történet vége. Ha egy szekerce villámgyorsan száguld feléd… Hiába van nálad bármilyen tőr vagy shuriken, képtelenség elkerülni. főleg, ha még egy másik embert is mozgatnod kell. Ez az én elméletem, jómagam nem voltam rá képes. Már feladtam, hogy innen nincs kiút, ezt nevezik drámai halálnak. Furcsamód könnyen beletörődtem a gondolatba. Más annyira nem…

– Daomi!! – kiáltotta, majd magához rántott (fel nem fogom, mikor és hogyan szabadult ki), és végiggurultunk a sziklán, míg el nem tűntünk a nép szeme elől. Alig fogtam fel, mi van most, de már beszélni akartam. Túl sok mindent akartam egyszerre elmondani.

– Deidara… – motyogtam, miközben még egymást ölelve feküdtünk a földön. Mindenem sajgott, és tudtam, hogy nemsokára úgyis utánunk jönnek – …Szállj le rólam.

– Persze, azonnal, csak… – szorított jobban magához – Amit a hóhérnak mondtál… Az igaz? Hm? – kérdezte halkan és megnyugtatóan. Tudtam, mire gondol. Hogy Ramonnak azt mondtam, ne bántsa Deidarát, mert szeretem.

– Ki kellett találnom valamit, ami eléri a kellő hatást. – toltam el magamtól – Idefigyelj. A kard a főépület keleti oldalában van elrejtve a harmadik járat melletti bokorban. – fogtam a két kezem közé az arcát, hogy biztosan rám figyeljen – Keresd meg, én azt mondom, hogy megöltelek, és ha már a tenger mellett vagyunk – mutattam a moraj irányába – A testedet elnyelete a víz. Ez kellőképpen eltereli a figyelmet és ma este meglépünk. – magyaráztam komoran, mire bólintott és lefejtette a kezeim az arcáról. Ami azért legbelül fájt… Ő elindult, és már rugaszkodott volna el, mikor utána szóltam – Deidara!

– Hm? – fordult vissza, mire odafutottam hozzá, lábujjhegyre álltam, egyik kezemmel finoman megfogtam az arcát, és egy gyors mozdulattal a számat az övéhez érintettem. De csak egy pillanat volt az egész.

– Jó… Most már mehetsz. – suttogtam zavartan.

– Mi volt ez? – kérdezte meglepetten.

– Hát… Biztosra mentem. – vontam meg a vállam. Ekkor ős kezdett el közeledni, de el is tolt magától, mivel megjöttek az utánfutók, és mire hozzám értek, Deidara már a fasorban sem volt.

– Hime, minden rendben?!

– Mi történt?!

– Megsérült?!

– Hol az a gazember?! – ilyen kérdéseket vágtak a fejemhez. Na kislány, te jössz!

– Én…Én… Megöltem… – suttogtam rémülten – Én embert öltem… – emeltem meg a tőrt, amit egy kulacs vízzel bevizeztem.

– És most hol van?! – lépett elő egy férfi.

– Valószínűleg… A tenger mélyén… Én…Én nem tudom…Olyan gyorsan történt…Beleszaladt a tőrbe…És elnyelte a víz…És én…Én megöltem… – suttogtam remegve. Elmehetnék színésznek is! Az emberek azonnal közrefogtak, a tőrömet eldobták a fenébe, nem is érdekelte őket, hogy nem véres, ráfogták, hogy lemosta a víz. Mindenki engem sajnált, siránkozott – bár az a “pedig egész jóképű gazember volt” nem kerülte el a fülem – és én voltam a szegény lány, aki sokkot kapott és beszélni alig tud. Azonnal bekísértek a szobámba, lefektettek az ágyra, kaptam teát, vizes ruhát, és szinte még csilingelnem sem kellett, mindig volt ott valaki, hogy figyelje, mire van szükségem. Persze, tudom, gonosz dolog, de én ezt baromira kihasználtam, és mikor már oda jutott a dolog, hogy dobbantani kéne, meg kellett szabaduljak a társaságomtól.

– Daomi-hime, hozhatok valamit?

– Nem…Inkább…Megtenné, hogy most már hagynak? Úgy érzem, eseménydús nap van mögöttem, és elfáradtam. – tettettem egy ásítást. Ő bólintott egyet és kiment. Vártam még pár másodpercet, és mikor már nem hallottam a lépteit, kipattantam az ágyból, mint akit kilőttek. Kinyitottam a szekrényem (de mire megtaláltam, melyik az…áhh, ne tudd meg), felkaptam egy fekete bőr tapadós nadrágot, egy zöld hosszú nyakút, egy krémszínű csizmát, és (ninja vagyok na) előtte kivágtam az orrát… Még az asztalról felkaptam a táskám, benne a fegyverekkel és felcsatoltam. Írtam egy gyors cetlit, és az éjjeli szekrényemen hagytam: Szia anya! Kicsit bűntudatom volt emiatt, de végül megráztam a fejem, és elsettenkedtem a keleti fal harmadik járatához…

Homokóra (Deidara)

Mikor Daomi kiviharzott, elsőként az zavart borzasztóan, hogy a hal rohadt forrő és hozzáragadt a képemhez. Innen indulunk. A másik, szintén roppant zavaró tényező, hogy társam, aki mellesleg vak, csak úgy elment. Hm. Jó, nem csak úgy, mert miért ne…. De most mondja valaki, hogy nincs igazam, hm! Na ugye. Mikor levakartam magamról a kaját kimentem, hogy megkeressem, de nem is vagyok érzékelő típus, sötét is volt, és még csak nem is kiabálhattam. Így hát jobb híján visszamentem a barlangba, mert én kis naiv, tényleg elhittem, hogy visszajön. Hm…

***

Kiabálásra keltem. Sajnos nem reggel, hanem még javában éjszaka volt, Daomi pedig sehol. Kezdek aggódni érte… Mégiscsak egy idegen helyen van látás és segítség nélkül… Hirtelen lelkiismeret furdalásom lett, amiért úgy neki estem. A kiabálásra eloltottam a tüzet, és feszülten figyeltem a hangokat. Még kellőképpen távolinak véltem őket, így kisurrantam a barlangból, hiszen ha ott találnak meg, még egérutam sincs, hm. Úgyhogy lopakodtam a fák, bokrok közt, és közben még így is Daomit kerestem. Nem is tudom, mit vártam. Hogy majd hallom, ahogy sír, vagy értem kiabál? Áh, ahhoz túl makacs meg önfejű… És ez valamiért ismerős…hm.

– Megállj! – állt elém egy lány. Hosszú, sötétbarna haja össze volt fonva, harciasan öltözött, és igazán jól nézett volna ki, ha épp nem szegez egy kést a torkomnak. Ennyire elkalandoztam, hogy nem vettem észre?

– Szia szépség, mi szél hozott? – mosolyogtam rá csábosan, hátha mentem vele a bőröm. Agyag nem volt nálam egy gramm se, közelharcba pedig nem ajánlatos keverednem. Hm. De a lány csak fújtatott egyet, és kiabált valamit, mire több emberke is előugrott. És ahogy elnézem a fejpántjukat… Holdrejtekiek? Tehát pont a szigetük közelében zuhantunk le, hm. Remélem, nem fogták el Daomit, hm… Bekerítettek, és egyszerre támadtak, amit azzal védtem ki, hogy felugrottam a legközelebbi fára és futásnak eredtem. Nyertem vele egy kis egérutat, meg időt is. A baj csak annyi volt, hogy az a vikinglány (vagy nem is tudom, hogy hívjam) igencsak tempósan jött utánam, lehagyva a többi társát. Rohadt életbe, ne mondja nekem senki, hogy itt nincs agyag, mert falra mászok! Nem igaz, hogy nem boldogulok nélküle!! Hm! Gyakran pillantottam hátra az üldöző(i)mre, aminek az lett az eredménye az lett, hogy a lábam megakadt egy drótban, az meghúzta a többit, a következő pillanatban meg már kötözött sonka módjára lógtam fejjel lefelé. Hogy dögölne meg a csapda meg a tervezője is, hm!

– Ezzel meg is volnánk. Szépfiú. – hajolt közelebb hozzám a csajszli, mire én dühösen elfordítottam a fejem. Először Daomi győz le, most ő… El fogok süllyedni szégyenemben, hm!

***

És akkor lássuk, milyen büntetést szabnak ki rád. – mosolygott rám bájosan a viking lány, miközben átadott az egyik társának. Szép kis böhöm fickó volt, ha őt sütjük meg, Az egész Akatsuki jól lakik, hm! Bár nem igazán volt időm ezzel foglalkozni. Hiszen ki kell szabadulnom, megszereznem a kardot, és még Daomit is meg kell találnom, aki biztos, hogy… Ott sétál lefelé a lépcsőn velem szemben… És egy srác van az oldalán! Mi van?! Daomi!!! Ne csináld ezt velem!!

– Miért kellett megkeserítened az ittlétem? – hallom meg Daomi hangját, ami némiképp megnyugtatott, ugyanakkor:

– Hidd el, nem ez volt a célom. Csak azt akartam, hogy figyelj rám, mert…Mert már akkor is tetszettél. – mi van?! Álljon már meg a menet!! Hm! Már épp szóra nyitottam a szám, hogy jól beszóljak a srácnak, mikor a dagadt pacák előre lökött.

– Daomi-hime… Találtunk egy idegent. – egy pillanat… Hime? Mégis miről nem tudok még?! Esetleg eljegyezve nincs?! He? Ekkor már ontottam magamból a szebbnél szebb káromkodásokat, lehordtam az egész bagázst mindennek, sőt, még az itt lakó civileket is illettem pár szép szóval… De ami igazán lényeges volt, az a srác, aki Daomi mellett állt, és igencsak lenézően méregetett engem. Napbarnított bőre mattul csillogott, göndör, világosszőke rövid haját dobálta a szél, és lazán rá lehetett volna mondani, hogy nem ninja, hanem szörfbajnok. Felül egy trikó volt rajta, ami megjegyzem, nem sokat takart. Alul egy halászgatya és kész a flegma szőke herceg, hm… Azért remélem, Daoval nem csinált semmit… A gondolat az eddigieknél is jobban felidegesített.

– Mit gondolsz, ki vagy te?! Csak úgy közlöd, hogy “már akkor is tetszettél”, hm?! – ordibáltam a srác képébe dühösen, mire… Mire Daomi erősen szájba vágott. A fejem oldalra lendült, és csak pislogni tudtam. Istenem, azt ne mondd, hogy ezt a pasast szereti…!

– És mit gondolsz te, ki vagy? Hogy csak úgy belepofázz a randevúmba? – leüthetem? Mi az, hogy a randevúja? Mi az, hogy Daomival?!

– Nem randevú. A foglyot meg vigyétek börtönbe. És nem fog szájalni. – nézett rám szúrósan Daomi. Az első mondat megnyugtatott. A másodikon elképedtem, hogy ennyire magamra haragítottam volna? Hm? Nyitottam a szám, hogy akár itt az egész nép előtt bocsánatot kérek tőle, csak ne bánjon így velem, de mielőtt egy szót is kiejtettem a számon, belerúgott a sípcsontomba. Kicsit felszisszentem, bár lelkileg jobban fájt, hogy azok után, hogy mik vannak mögöttünk, most lazán börtönbe küld. Daomi sarkon fordult, a srác meg ment utána. Ch… Mint valami pincsi. Hm. Közben a többi ninja lökdösött meg taszigált, hogy menjek már, de én csak a távolodó lányt néztem, és csak akkor indultam el, mikor már eltűnt a szemem elől.

***

– Hé. Kaja. – toltak be egy tálcát a rácson, amin pár rizsgolyó volt.

– Nem kell. Hm. – löktem vissza és újból hátat fordítottam. Folyamatosan Daomin járt az eszem, hogyan nyerhetem vissza a bizalmát, a baj mindig a megvalósítással volt. Én nem akarom ezt a lányt elveszíteni, főleg hogy még haza kell rángassam az Akatsukiba. Hm! Mégis… Ezeket innen bentről nehéz megoldani… És bár jó lenne Daomival aludni… Most kénytelen leszek egyedül. Hmm…

***

– Minek húzod a földön? Nem lenne egyszerűbb felkelteni?

– Már próbáltam, bealudt, mint akinek altatót raktak a kajájába.

– Pedig nem is evett, úgy tudom.

– Ja, jól tartja magát a srác. – erre keltem. Ja, meg hogy húznak a földön, a két kezemnél fogva, merthogy azok össze voltak kötve. Kellemes, főleg, mikor rájössz, hogy a lábaidat is megkötözték, hm.

– Hova visztek…? – kérdeztem félálomban. Aminek örülhetnek, mert ha teljesen magamnál vagyok, nekiállok üvöltözni.

– Ramon elrendelte, hogy végezzünk ki a nép szeme láttára. – közölte dióhéjban az egyik, mire azonnal felpattantam, igaz, majdnem kitörtem vele a kezem, de kit zavar?

– Mi van?! – kezdtem el ellenkezni – Azzal nincs bajom, hogy kinyírtok, mert ninja vagyok, de miért kell az egész nép előtt?! Hm?! – aztán gondolkodtam. Kisame nincs. Agyag nincs. Tőr nincs. Kard nincs. Daomi sincs nekem… Minek maradni? Innentől befogtam a számat és csendben mentem utánuk, amit eleinte gyanúsnak találtak, de aztán elkönyvelték annak, hogy megtörtem. Felhúztak egy sziklára, ahol… Az a srác állt, aki tegnap volt Daomi mellett a lépcsőnél. Valami… – Ramon?

– Nahát, ezt is megtanultad. – vigyorgott kárörvendően – Kár, hogy ilyen későn. – tettetett sajnálatot, mire csak felmordultam, és magamtól térdre estem. Mikor felemeltem a fejem, már szinte kétszer annyi ember volt a szikla előtt, mint mikor érkeztem, hm. Hirtelen olyan könnyű volt lemondani mindenről. Előre hajoltam és lehajtottam a fejem. Vártam, hogy mikor vágja a nyakamnak azt a szekercét Ramon, ami a kezében volt. Csak azt hitte, hogy nem szúrtam ki.

– Most! Most! Most! – kezdték el egyre többen skandálni. Hallottam, ahogy Ramon emeli a szekercét.

– NEEEEE!!! – ez a sikoly szinte lelassította az eseményeket. Ennek ellenére meg se mozdultam, hiszen ez már semmin sem változtat. Aztán azt éreztem, hogy egy lihegő test rám nehezedik, és egy kéz fogja meg az arcom – Neh… Bántsd őt… – lihegte, és a fejét is hátamra hajtotta. Még nem voltam biztos, benne, de…

– Miért ne bántsam… Daomi? – hát tényleg ő az. Eljött? De miért? Ő küldött börtönbe! Éreztem, hogy zihál. Futott?

– Mert… Mert… – vett egy nagy levegőt – MERT SZERETEM!!! – kiabálta olyan meggyőzően, ahogyan még nem hallottam beszélni. Bennem meg megállt az ütő. Mikor magamhoz tértem, picit oldalra fordultam, hogy legalább a lány körvonalait lássam.

– Daomi… – suttogtam, mivel még mindig próbáltam felfogni, mit is mondott. És ha ez hazugság? Nem merem megkérdezni… Közben az emberek elkezdtek zúgolódni.

– De mégis….Mégis mikor szerethettél bele?! Hiszen nem is látod! Hazudsz!! – olyan indulattal mondta ezt Ramon, hogy úgy éreztem, vigyem innen Daomit, mert ő is itt marad. De… Kellek én neki? Boldogul nélkülem is. Bár nagyot futhatott, a bőre finom parfüm illatot árasztott, a haja még ruhán keresztül is csikizett, és a keze, amelyikben az arcom pihent, bársonyosan puha volt. Jó volt érezni, hogy hozzám ért. Szerettem volna még ilyet. Ekkor kezdtem visszatérni az életbe, hogy igenis van miért megszökjek innen. Valami szúrta az oldalam. Daominál egy tőr lógott. Tökéletes.

– Hallod?! Térj már magadhoz! Kérlek, kérlek, kééérleeek! Nem hagylak el soha, soha soha soha soha! De most az egyszer nem akarok itt maradni! És te is jössz velem, nem hagylak magadra! Válaszolj már, DEIDARAA!!! – a hangja olyan kétségbeesett volt…folyamatosan rázott jobbra-balra, amivel elősegítette, hogy ne látszódjon annyira, mikor a lábamról is leszedem a kötelet.

– Daomi!! – mielőtt a szekerce elért volna minket, megragadtam Daomi derekát, magamhoz rántottam, és a másik kezem a fejére tettem, hogy védjem, úgy gurultunk le a sziklán, és itt nem álltunk meg. Eltűntünk a tömeg szeme elől, már meg is álltunk, de én még mindig öleltem őt.

– Deidara… – suttogta, és sajnos nem olyan romantikus típus, hogy ne törje meg a pillanatot – …Szállj le rólam. – aucs.

– Persze, azonnal, csak… – öleltem szorosabban magamhoz, ha netán meg akarna szökni a kérdés elől – Amit a hóhérnak mondtál… Az igaz? Hm? – kérdeztem halkan. Nem érdekelt, hogy jön utánunk a nép, ez a kérdés nem várhat, hm!

– Ki kellett találnom valamit, ami eléri a kellő hatást. – tolt el magától, ami igencsak rosszul esett, ugyanakkor kezébe fogta az arcom – Idefigyelj. A kard a főépület keleti oldalában van elrejtve a harmadik járat melletti bokorban.Keresd meg, én azt mondom, hogy megöltelek, és ha már a tenger mellett vagyunk – mutattam a moraj irányába – A testedet elnyelte a víz. Ez kellőképpen eltereli a figyelmet és ma este meglépünk. – bólintottam és felálltam, hogy induljak. Tudtok jobbat? Épp most lettem elutasítva… Hm – Deidara!

– Hm? – fordultam vissza, mire… Odajött, megfogta az arcom és egy gyengéd puszit adott a számra. Akartam. Nyúltam a derekáért, de beértek minket, nekem pedig el kellett tűnnöm. De már biztos… Meg fogom csókolni, hm!

We’re just meeting

– Pszt! Deidara! – sziszegtem a bambuszkerítés tetejéről – Segíts már! Nem tudom hova kéne érkeznem! – kalimpáltam a kezeimmel, aminek az lett a vége, hogy leestem…Deidara karjaiba – Öhm…Hali! – néztem fel rá, és kicsit kényelmesebben helyezkedtem el a karjai közt.

– Szia. – suttogta és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Lassan közeledni kezdett felém, amit nem tudtam mire vélni.

– Ki van ott?! A túloldalon! – szólt egy kemény hang. Mindketten megfagytunk és vártunk. ekkor hallottuk, hogy motoszkál. Riadtan Deidarára kaptam a fejem, aki vette a lapot, letett, megfogta a kezem és húzott maga után. Próbáltam az ő lábnyomába lépni, de ez nem nagyon valósult meg, vagyis annyiszor botlottam meg, ahányszor lehetett. A Gyerek mindig megtartott és vezetett tovább, míg az emberke meglátott minket valahogy. Nem láttam… Végül kiértünk a partra.

– És most?! – lihegte Deidara, mire én csak kapkodtam a fejem.

– Jelenleg azt se tudom, fiú vagyok-e vagy lány!!

– Segítek, egy gyönyörű lány vagy, aki…

– Tartsd meg a bókjaid későbbre! Megvan a kard?!

– Hm!

– Ezt igennek veszem. Akkor most kéne valami… Nem volt időd agyagot gyűjteni?!

– Mi van?! Megint és vagyok a hibás?!

– Gyerkőcök nem kén egy fuvar?

– Gyerek segíts, ez…

– Same, ja. Hm. – hátranéztem. Felmértem a helyzetet.

– KISAMEEEE!!! – ordítottam torkom szakadtából, mire a madár leszállt, kis híján rám. Úgy látom, ő meg megtanult madaragolni (érted. Madár+lovagolni=madaragolni), és ez most pont kapóra jön.

– Mi kéne Dao?

– Húzzunk innen! – nyújtottam a kezem, mire Kisame felhúzott, én pedig nyújtottam a kezem Deidaráért, ő megragadta az alkarom, én felrántottam.

– Várj! A Kard! – indult meg a szöszi. Valami puffanást én is hallottam a homokban, úgy tűnik ez volt. A madár elemelkedett a földtől, én pedig leugrottam – Daomi!!

– Kuss Gyerek! Inkább fogd! – dobtam fel neki a kardot, amit a hangok alapján elkapott. Közben ideért az üldözőnk, és felém dobott egy kunait, mire a saját fegyvereimet egybeolvasztva egy fémhuzallá alakítottam, és rátekertem a madár nyakára. Végül drámaian Tarzan-stílusban távoztam – Kisame, húzz fel! – kiáltottam.

– És most akkor kezdjem el ezt az izét felhúzni? És hol?

– Ez lágyvas hülye! Hajlik!

– Jaa, akkor lehet ezt kell… – és éreztem ahogy megbirizgálja a kötést amivel kapaszkodom.

– Menj arrébb, hm! – szólalt meg Deidara, majd végre felhúzott – Gyere! – ragadta meg a felkarom és végre szilárd talaj volt alattam.

– Kösz. – sóhajtottam megkönnyebbülten.

– Megvagy? – tette a vállamra a kezét.

– Hogyne. – biccentettem – Csak fáradt vagyok. – mondtam, majd megnyomtam Deidara karját – Puha vagy. – közöltem faarccal.

– Mi van?! – kérdezte értetlenül, teljesen jogosan – Ez nem igaz! Ha így is van, csak azért, mert nem feszítem meg az izmaim, hm! – vágta be a durcit.

– Aha. De ha puha vagy – telepedtem az ölébe – Az azt jelenti, hogy jó fekvőhely leszel. – hajtottam a fejem a vállára, mire kicsit meglepett hangot hallatott, majd lazán átkarolt és a fejét az enyémre hajtotta.

– Hülye vagy. Hm. – suttogta a hajamba, mire halványan elmosolyodtam.

– Tudom. – fészkeltem be magam teljesen. Jó meleg volt, kényelmes, és még mindig megnyugtat, ha hallom, ahogy dobog a szíve – Jó éjt. – suttogtam.

– Jó éjt… Hm. – simogatta meg a karom.

– Hmm… Ez jó… – bújtam a nyakába.

– Az is jó lenne, ha nem turbékolnátok itt nekem! – mordult fel Kisame.

– Nem is járunk. Mellesleg te a vezetéssel vagy elfoglalva nem? – kérdeztem mosolyogva, ki sem moccanva az én kis kosaramból. Erre a kékség felmordult, én pedig nemsoká elaludtam.

❄❄❄

– Hmm… Deidaraaa…. – motyogtam félálomban, és fordultam egyet. Aztán rá kellett jöjjek, hogy az ágyamban vagyok. A sajátomban. Átaludtam volna, míg hazaértünk? Be vagyok takarva. – De én a másik takarómat akarom… – motyogtam.

– Ez aranyos volt. – jegyezte meg valaki.

– Sa-Sao, izé Sasori?! – hőköltem hátra az ágyon.

– Deidarának fontos elintéznivalója akadt. – közölte unottan – Ne tagadd, hogy ezt akartad kérdezni.

– Öhh… Nem is. – nevettem fel kínosan – De mégis miféle elintéznivaló?

– Elment leszámolni Uchiha Sasukéval.

A padlótól csak felfele, jön a váltás!

– Miért? És mióta van oda? És miért nem vitt magával? És miért nem keltett fel senki?! – bombáztam Sasorit a kérdéseimmel, egyre idegesebben – És végül de nem uolsó sorban: Ki a halál az az Uchiha Sasuke? – bejártam sok helyet, de erről a pacákról még nem hallottam. Mit kell rajta annyira elintézni? Aztán leesett – Jaaa…. Azt ne mondd, hogy ez is Shrainganja miatt van olyan nagyra magával… – morogtam. Uchihák…

– Akkor csak lassan. – intett le Sasori majd leült az ágyamra – Elment elintézni, mert Orochimarut én akartam megölni ugyan, de Deidara olyan szinten belelkesült, hogy mikor kiderült, hogy az Uchiha megölte azt a rohadt kígyót – itt megköszörülte a torkát, majd ugyanúgy selymes hangján folytatta – Rajta akarta kiélni a gyilkolási vágyát. És nem vitt magával, mert azt mondta, most pihenned kell, nagyot alkottál a küldetésen. És nem keltett fel senki, mert Deidara jól megfenyegette a bandát, hogy egy ujjal se nyúljanak hozzád, és hát ki van legközelebb a felügyeletre, ha nem én. Úgyhogy én őrizték az álmodat. Nagyon elfáradhattál, csak másfél napig aludtál. Uchiha Sasuke pedig…

– Tachi rokona?

– Öccse.

– Sharingan?

– Igen.

– Deidara után mehetek?

– Nem.

– Jó, akkor megyek. – biccentettem, majd levettem a takarót és felvettem egy tiszta köpenyt.

– Mondd, neked a hallásoddal is baj van?

– Dehogy. – mosolyogtam rá.

– Daomi vak vagy. Nincs sok esélyed ezzel a kölyökkel szemben.

– Ugyanakkora esélye van, mint annak, hogy bekerülök az Akatsukiba. – vetettem oda, majd kimentem.

– Várj. – ragadta meg a csuklóm, mielőtt távoztam volna – vigyázz magadra, jó? – kérdezte, és a hanghában egy kis aggdalmat fedeztem fel.

– Oui papa! – nevettem fel, majd kedvesen rámosolyogtam – Óvatos leszek. – ezzel szó nélkül elengedett, én pedig nekiláttam megkeresni Deidarát.

❄❄❄

Igazán jó műsornak ígérkezett. A levegő nem az én területem, így elrejtett chakrával csücsültem egy faágon, és figyeltem az eseményeket. Deidara tényleg művész, ennyi füstöt az életbe nem szívtam, annyit robbantott. Aztán jött valami nagy… Nagy Deidara, vagy tudom is én, de olyan érdekes volt a chakraösszetétele… Rossz előérzetem támadt, ezért egy fém burkot húztam magam köré. Hallottam a jól ismert “Katsu!” ordítást (ma már sokadjára), és sok sziszegő hangot hallottam, vagy olyasmi volt ez, mint mikor széttépik a papírt. Mindemellett kidőlt a fa, amin voltam.

– Áhh!! – nekinyomódtam a fémfalnak, és megijedtem, mert nem tudtam, mi történt. Ez nem hagyományos robbantás volt, és nem hallottam egy ideig semmit.

– Háh! Nyertem! Nyertem! A művészetem győzedelmeskedett, hm! – ijesztő volt a hangja, valahogy furcsán átszellemült volt. Egy ideig csak vártam, és füleltem, tartottam a burkot. Ez nem Deidara!! Akkor felé kell kerekedjek rajta! Nem kis játék lesz… Közben a hangokat már nagyon közelről hallottam.

– A villám a te gyengéd, nem igaz? – hallottam (minden bizonnyal Sasuke hangját.

– Grat! – jöttem ki lassan tapsolva a burokból – Mindkettőnek minimális chakraszint, küzdelem a végsőkig… Szép volt, Csiga, ennyire még senki se fárasztotta le a Gyereket. – bólogattam elégedetten. Miért Csiga? Nem tudom, az UCSiháról a csiga jut eszembe…

– Vele vagy? – kérdezte komoran.

– Nem, veled. – biccentettem.

– Nem ismerlek.

– Én se. – vontam meg a vállam.

– Daomi, ne most flegmázz, hm! Én akarom elintézni, hm! – kiabált rám Deidara, mire odamentem hozzá, és megragadtam a ruhát a mellkasán, ami… Nem volt ott… Nem volt rajta felső… De nem engedhettem meg, hogy ilyesmi elterelje a figyelmem, így csak rávágtam egy nagyot a mellkasára.

– Idefigyelj, Hülyegyerek! – kiabáltam rá, majd lopva viszanéztem Sasukéra, hogy támad-e – Alig van chakrád, ahogy elnézem, kifogytál, ne legyél ennél is nagyobb idióta!! – ordítottam a képébe. Ő pedig felmordult.

– Úgy van, kiabáld ki! Hm! – szidott le, mire kihúztam magam.

– Képzeld, a Csigának sincs sokkal tobb chakrája, teljesen kifárasztottad, még max egy kisebb beidézésre futja tőle! – ekkor Sasuke nagy nehezen felállt és közben felém hajította a kardját. Egy kunaival védtem, csak ugye az raitonnal volt tele… – Áhh!! – fogtam meg a csuklóm, mivel a tenyeremet megégette a kunai, ami vezette a villámot. És felhasználóként ez még visszaüthet…

– Daomi, tűnj el innen, hm! – kiáltott rám a szöszi. Én meg vissza neki:

– KUSS!!! – aztán az Uchihához fordultam – Na gyere, mert most rohadtul elegem lett belőled!!! – csaptam össze a tenyerem, mire ő szó nélkül nekilódult.

– Daomi, ne!! – mióta itt vagyok, most hallom először józan hangon beszélni Deidarát. Összecsaptam a kardom Sasukéval, közben a másik kezemmel a hasán lévő chakrapont felé nyúltam, de megelőzött, megragadta a kezem, átoendített maga felett és a földhöz vágott, utána… Belém döfte a kardját – DAOMI!!! – ordította Deidara. Megoldom Gyerek, csak maradj a seggeden!!

– Kell ez még neked? – fogtam meg a kardot, ami azonnal szanaszét vágta a tenyerem. Kihasználva, hogy bármilyen fémet az irányításom alá tudok vonni, olyan kardot idéztem, ami a legkevésbé vezeti a villámot. Elhajlítottam vele az ő fegyverét, majd bele akartam vágni a gyomrába, de csak az oldalát tudtam megvágni – Menj már a francba! – lihegtem, mivel kiugrottam és nehezen felálltam.

– Elég már! – próbált felállni Deidara, de azonnal visszaesett. Ezzel fel is vonta magára Sasuke figyelmét, úgyhogy jomagam is nekilódultam, és egy erős burokba vontam magunkat. Lihegve fordultam hátra hozzá

– Ebből már nem sokat tudsz kihozni! Le vagy égve, Deidara, és inkább átveszem, minthogy a saját baromságodba halj bele!! – hadartam, mire megragadta a karom, és magára rántott – Dei, te mit…? – pislogtam, de a keze a derekamra kúszott, onnan pedig fel a hátam közepéig – Erre nem most kéne… – de valójában szerettem volna hozzábújni. De csak volna, mert villám rázta meg az egész burkot, de olyan erővel, hogy az szétpattant, apró darabokra. Azt hittem, Sasuke már nem tud ekkora erőt megidézni!! Ott feküdtem Deidarán, ő alattam félmeztelenül, igazán harcias póz mondhatom. És a támadás itt még nem ért véget…

A nagy bumm

– Húzd le a fejed! – kiáltottam rá Deidarára, és egy vaskalapácsot idéztem meg. Kis híján letörte a karom, de a célnak megfelel. Gyorsnak kell lennem, hiszen ez nem Byakugan, hogy átlásson a dolgokon, ez Sharingan. Hirtelen lendítettem meg a kalapácsot (rohadt nehéz felállni a másik emberről, hogy ne is kerülj félreérthető helyzetbe, de talpon is legyél), amivel telibe találtam a lendületből érkező Sasukét. Az elrepült (a kalapáccsal együtt) így még annak a súlya is nyom rajta egy pár kilót – Idefigyelj! – hajoltam le a Gyerekhez – Van még egy utolsó bombád?

– Agyag az van, de már jóformán nincs chakrám, amivel telíthetem, hm. – érkezett a válasz.

– És… Ha mindkettőnk chakrája belekerül? A bombát fémhuzallal vezetem el a föld alatt, és akkor robbantjuk be, amikor Csiga már egy fémgömbbe lesz zárva.

– Persze, ez szép és jó, de hogy akarod beletenni a chakrádat? – kérdezte értetlenül, mire egy pillanatra gondolkodóba estem.

– Elvileg gond nélkül át tudom áramoltatni a chakrám. Ha nem, rágózok egyet, még akkor is, ha annak rémes íze van. – fintorodtam el. Deidara biccentett, majd egy kis agyagot vett elő. Nehézkesen mozgott, tényleg a határait feszegette már. Vigyáznom kell rá.

– Próbáld meg. Hm. – leguggoltam (közben hátranéztem, mi van Sasukéval), és beleböktem az agyagba. A chakra könnyedén áramlott bele, hamar kész lettem.

– És mivel neked robbanó természetű chakrád van ez attól még berobban ugye? – kérdeztem aggódva.

– Igen, hm. A tied csak rásegít. Kíváncsi vagyok, milyen robbanás lesz ez! Lehet a művészetem fénypontja! – mosolyodott el ábrándozva. Megfogtam a fél arcát takaró tincset (szerencsére még ott volt. Mi van? Nem láttam!) és finoman meghúztam egy kicsit.

– Deidei, gyere vissza! – mondtam kislányosan.

– Vigyázz! – ragadta meg a derekam és leszorított a földre, magához húzott. Hallottam, hogy rázkódik a föld, de nem tudtam, hogy mi is ez.

– Deidara!! – nyomtam a fejem a mellkasába. Hirtelen megijesztett, hogy nem tudtam, hol vagyok, mi történt és hogy nem látok.

– Megvagy?

– A-Azt hiszem… Tudsz már járni?

– Nem, hm. Most aa bomba legyen az első, jó?

– Persze, de már  volt ez?! – kérdeztem felnézve rá.

– Sasuke dobott feléd egy hatalmad shurikent, hm. És… Te félsz? Látom a szemeden… – kérdezte halkan.

– Most fogtam fel, hogy olyan területre merédzkedtem, ahol nem vagyok jártas, így kisebbek az esélyeim… – motyogtam, majd kibújtam a véfelméből – Gyorsan essünk túl rajta!

– Hm! – ezzel Sasuke felé fordultam, majd kihasználva, hogy irányítom a vasat, vissza hajtottam felé a shurikent. Természetesen kikerülte. Jobbra kerülte ki. A Sharingant már kiiktatta. Remek! Azonnal bezártam a burokba.

– Most, Deidara!! – tettem a kezem az övére, megformáztuk a pecsétet, és egyszerre kiáltottuk el magunkat – Katsu!! – a robbanás még így is akkora erejű volt, hogy a burok elkezdett izzani a hirtelen hőtől.

– Na? – kérdezte feszülten Deidara.

– Nem érzem. – automatikusan elindultam, hogy megnézzem, tényleg meghalt-e.

– Várj! És ha elrejti a chakráját? Hm? Ne menj oda! – fogta meg a csuklóm.

– Nyugi. Az én érzékelésemet nem lehet megcsalni. Ha nincs ott, nincs ott. – paskoltam meg a kezét, mire elengedett. Odasétáltam a félgömbhöz, ami erős füst szagot árasztott. Egy kétkezes jellel a vas szétnyílt – Ni… Nincs itt. – fordultam Deidara felé.

– Szétvetette a bomba, ugye?

– Nem biztos. – szagoltam a füstbe – Égett vas, perzselt fű, és tömény füst, de se nem érzek vérszagot. Ellenben van valami más, amit nem tudok hova tenni. Lényeg: nyertünk! – mosolyogtam hátra, mire ő egy “ahh” kíséretében hanyatt vágta magát a földön és nagyokat lélegzett. Kezeit maga kitárta, csak a térdei voltak felhúzva. Nem láttam még ennyire kikészülve. Őt figyelve én is rájöttem, mennyire fáradt vagyok. A szél a képembe fújt valamit… Egy… Egy köpeny. És erősen Deidara illatú… Odabattyogtam hozzá, majd mivel terpeszben volt a lába, hagytam magam ráesni, a köpenyt meg közben ráterítettem.

– Ahaj, Dhaomi! – nyögött fel, mikor ráestem – Ezt most miért kaptam, hm? – kérdezte, és megfogta a derekam. A fejem ráhajtottam a mellkasára.

– Mert fáradt vagyok. Ügyes voltál. És mert végre vége. – sóhajtottam, miközben alányúltam a hátának, hogy átölelhessem. Jól esett elengedni magam végre – Meg még meg se köszöntem, hogy hazavittél és betakartál. – mosolyodtam el. Deidara is átölelt, és halkan hümmögött egyet.

– Nincs mit. És… – nyúlt az állam alá, majd annál fogva felemelte a fejem. Óvatosan közelebb húzta magához – Szabad? Hm? – kérdezte halkan, mire beharaptam a számat. Akkor… Szeret? Vagy csak jól esne neki? Nem tudom… Kit érdekel, én szeretem!!

– Ahw, Deidara! – csúsztattam fel a kezem a nyakához és átkaroltam, s közben… Odahajoltam, és… Nem mertem megcsókolni. Erre elégedetten kuncogott, és egyik kezével a hátam, másikkal az arcom simogatta, aztán finoman adott egy puszit a számra. Mit kell ilyenkor csinálni? Még sose csókolóztam… Mármint úgy rendesen. Az arcomat simogató keze az államra vándorolt, és picit lehúzta az alsó ajkam a hüvelykujjával. Újra összeért az ajkunk, csak most… Most a nyelve a számban volt. Furcsa volt és idegen, de… Azt hiszem, jó volt. Teljes rövidzárlat állt be nálam, átadtam magam neki, a kezem magától mozgott, túrt bele Deidara hajába, és simogatta az arcát. Olyan jó volt! Deidara kuncogva vált el tőlem, pedig én még hajoltam vissza egy újabb csókra.

– Na. Most van vége. Hm. – adott egy puszit a homlokomra, majd letolt magáról, az oldalához húzott, a fejét az enyémre hajtotta. Fáradt. Kint voltunk? Bárki jöhetett és láthatott minket? Persze, de kit zavar? Közelebb bújtam hozzá, átöleltem, és ő már javában aludt, mikor én még visszapörgettem magamban az első csókunk pillanatait…

Lázár Diána az Irodalmi Rádió szerzője. Lázár Diána vagyok, 14 éves, és a Hatvani Általános Iskolába járok Debrecenben.…