A nő barna volt, de a lelke szőke. A szőke lélektől pedig nincsen nagyobb sorscsapás. Mert a szőke lélek nem evilágra való. Agyonnyomja a világ súlya. Még egy anorexiás világ súlya is. Túlemocionalizált lelkek ezek, gyengébbek a többinél, a sötétebb árnyalatúaknál. A szőkelelkűek élete ezért folyamatos küzdelem. Folyamatos, egyenlőtlen küzdelem béklyóba kötött kezekkel, lábakkal, gondolatokkal. A szőkelelkűeket szenzitivitásuk köti béklyóba, emiatt nem tudnak szabadulni a negatív érzelmektől, képtelenek feldolgozni a fájó emlékeket és mindig, mindenért önmagukat hibáztatják. Tulajdonképpen az a legnagyobb hibájuk, hogy túl jók erre a világra. És ezt Isten is tudja! Tudja, már akkor, amikor a szőkelelkű embereket gyúrja, hogy nekik – szülessenek férfinek vagy nőnek, barnának, feketének, vörösnek – nem lesz könnyű majd odalenn, ahol az ember nevű teremtmények élnek. Tudja, hogy a szőkelelkű ember többet szenved majd, mint a társai, mert túlérzékenyen éli meg a világot, de azt is tudja, hogy szőkelelkű emberek nélkül a világ nem lenne élhető. Isten sajnálja is ezeket a szőkelelkű teremtményeket, de nem tehet mást; bizonyos embereket mégiscsak kénytelen különösen szenzitívre gyúrni és lelküket szőkére színezni, hiszen neki komplexen kell néznie a világot. A szőkelelkű emberek tehát szükségszerűek a világ számára – amennyiben a világ szempontjából nézzük őket – , ugyanakkor szükségszerűen áldozatok, ha önmaguk szempontjából tekintünk rájuk. Persze kacifántosabb értelemben áldozatok, mint ahogyan azt a viktimologia leírja. A szőkelelkű embernek ugyanis van egy különleges képessége; nincsen szüksége bűnözőre ahhoz, hogy áldozat legyen. Megoldja ő ezt saját személyiségén belül. A szőkelelkű ember legfőbb személyiségjegye, hogy tökéletes áldozata önmagának. Önmaga gondolatainak, látásmódjának. A szőkelelkű embert ezért van, aki sajnálja, akad, aki bolondnak tartja, mások egyenesen megvetik. Megvetik, mert sosem veszi észre, ha süt a nap, de mindig észreveszi, ha felhős az ég. És mindig önmagát ostorozza, amiért felhős az ég. Szegény végképp nem tehet róla, hogy ilyen lelkialkat. Azt mondják, amikor Hippokratész gondosan megfigyelte és lejegyezte a személyiségtípusokat a szőkelelkű emberekkel igen sokat bíbelődött, létre is akart hozni számukra egy különálló csoportot, de aztán mégsem tette, besorolta őket a melankolikusokhoz. Hippokratész jól tette, hogy ide sorolta őket, hiszen valóban bosszantóan kritikusak önmagukkal és a megélt élményeikből mintha csak a negatívak érdekelnék őket igazán. Látszólag úgy tűnik, mintha kéjes örömet lelnének abban, hogy a fájdalmas emlékeik között turkáljanak és szenvedjenek. Pedig egyszerű anatómiai kérdés ez, dehogy akarnak ők szenvedni, egyszerűen ilyenre gyúrták őket.

A barna hajú nő is éppen ilyen volt! Megkérdőjelezhetetlenül szőkelelkű. És mint ilyen, a lelke regresszíven szenzitív. És ott élt az ő szenzitív lelkében az a valami, amit Fájó Emlékként definiált. Ott élt benne ez a Fájó Emlék, beléköltözött, ezért hiába nem akart rá emlékezni a nő, egyfolytában rajta rágódott, újra- és újraélte azt. Ilyenkor mindig megjelentek az emlékképek, az emlékképekkel karonfogva pedig jöttek az érzelmek. Azok a furcsa érzelmek, amik nem hagyták magukat elnyomni. A nő okos volt, jól tudta, hogy a bánat és a fájdalom csakis a szőke lelkekre tudnak igazán rátelepedni, azokban képesek igazán nagy pusztításokat végezni. A barna hajú szőkelelkű nő ezért bármit odaadott volna cserébe, csak a lelkét kicserélhette volna egy sötétebb árnyalatúra. De mert ki nem cserélhette, küzdött. Küzdött ellene minden lehetséges módon, páratlan napokon sztoikus nyugalommal, párosokon prométeuszi tűzzel. Ám hiába! Fájó Emlék már kiválasztotta magának a nőt. Tudta, hogy ennek a barna nőnek a lelke szőke. És tudta, hogy ő csakis a szőke lelkekben találja meg azt, amit keres. A túlzásba vitt önkritikára, a destruktív önostorozásra nem alkalmas mindenki, ahhoz szőke lélek kell. Igazán szenvedni, ordítani a fájdalomtól, csakis a szőkelelkűek tudnak igazán ebben a kiüresedett világban. Más színekkel, sötétebb árnyalatokkal ezért nem is próbálkozott. Fájó Emlék megérkezése és letelepedése az ilyesfajta szőkelelkű emberekbe mint mindig, ezúttal is rituálészerű volt: eleinte csak bátortalanul, alig észrevehetően álldogált a barna hajú nő szőke lelkének legszélén. Bocsánatkérően mondta a nőnek, hogy itt kell maradnia, mert dolga van vele, de ígérte, hogy nem fog beljebb szemtelenkedni. Csak álldogál egy darabig a lélek legszélén féllábon egyensúlyozva, alig észrevehetően. Esküdözött arra is, hogy csak egy egészen kis ideig fogja menedékül használni a barna nő szőke lelkét, épp csak addig amíg a nő meg a lelke tisztáznak pár dolgot egymással.

De Fájó Emlék hazudott: betette a másik lábát is, majd egyre beljebb és beljebb tessékelte önmagát. Csakhamar egész lényével benn volt a barna hajú nő szőke lelkének közepén. Egy nap a nő rémülten látta, amint Fájó Emlék leveti elegáns ruháját és kényelmes, otthoni öltözetre vált. Kis idő elteltével tágas kanapéját is a lélek közepére vonszolta és ott ráérősen leheveredett. A nő pánikba esett, mert ebben a pillanatban nyilvánvalóvá vált számára, hogy Fájó Emlék hosszasan fog időzni nála. Tudta azt is, hogy ő ezt képtelen meggátolni. Így is volt. Fájó Emlék nem tétlenkedett hosszasan, némi kanapén fetrengést követően munkához látott: mohón, gátlástalanul és kegyetlenül zabálni kezdett. Undorító, kéjes csámcsogással falta fel a szép emlékeket. Parazitaként telepedett rá a nő boldog pillanatainak emlékképeire, hogy rutinosan és kíméletlenül, egytől – egyig felfalja azokat. Fájó Emléknek csillapíthatatlan étvágya volt: csak ült kényelmesen a lélek közepén és koncepciózusan falatozta az agysejtekben raktározott „szép emlékek” felirattal ellátott harapnivalókat.

A barna hajú nő tagadhatatlanul rosszul viselte Fájó Emlék ámokfutását; egyre lehangoltabbá vált, egyre sorvadt. Azon a napon, amikor Fájó Emlék beköltözött hozzá, életenergiája faképnél hagyta. Így aztán életenergia nélkül kellett küzdenie ez ellen a valami ellen. Elviselhetetlenül nyomasztotta a gondolat, mi lesz, ha Fájó Emlék tényleg felfalja a szép emlékeit? Mindet! Tehetetetlennek érezte magát! „Mi lesz igy velem?” – pánikba esett, levegő után kapkodott. Az arca kipirult, a tenyere izzadni kezdett, a gyomra görcsölt, a mellkasa szorított. Úgy érezte nem bírja tovább. Nappal Fájó Emlékkel, éjszaka rémálmaival küzdött. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben rettentően kimerült, lesoványodott. Nem tudta, nem értette mi történik vele, mintha valaki ólombol öntött volna gyászruhát neki, amit ő véletlenül belülről vett magára.

Fájó Emlék eközben egyre önállósodott, míg végül olyan ügyesen individuummá építette magát, hogy a barna hajú szőkelelkű nő már elsődlegesen Fájó Emlék volt, csak másodlagosan volt barna hajú szőkelelkű nő. Másodlagosan volt nő, másodlagosan volt ember. Fájó Emlék kívűl- belül egyaránt alakítgatta az egykor ragyogóan szép barna nőt, aki egyre fakóbb lett. Falatozgatásával párhuzamosan rajzolt, satírozott, radírozott. A nő szeméből kiradírozta a csillogást, arcát pedig valami furcsa tollal satírozta be, amiben árnyékszínű tinta volt. Fájó Emlék egyre erőtlenebbre és élettelenebbre alakítgatta a nőt. Ez az erőtlen és élettelen nő egyik reggel észrevette, már rég nem veszi észre, ha süt a nap. Pedig még akarná észrevenni! Utolsó erejét összeszedve fogta hát a szőke lelkét, nyakon csípte és a szobamérlegre vonszolta. És megbabonázva nézte a digitális kijelzőn megjelenő számot: 21. A lelke alig 21 grammot nyomott. A szőkelelkű nő szeme ekkor végre felcsillant. Fájó Emlék a hónapok óta tartó nagy zabálásaival is csak 21 grammot nyom. A matematikába kapaszkodott. Számolgatott, esélyeket latolgatott, s közben a lelkét izgatottan taszította le a mérlegről, hogy ráállhasson a teste. Csak úgy hagyományos módon, két lábával a mérlegre állt. Bizakodva konstatálta, hogy még így lefogyva is 67 kilogramm a súlya. Hosszú, kilátástalanságba csomagolt hónapok után végre érzett magában valamit, ami még nem volt erő, de már nem volt erőtlenség sem. „Az nem lehet, hogy 21 gramm győzzön 67 kilogramm felett”- gondolta. Fogott egy papírt, leirta ezt a két számot, majd egy hatalmas kacsacsőrt rajzolt közéjük:

67>21.

Elégedetten, megbabonázva bámulta a kacsacsőrt, valamikor az általános iskolában, matematika órákon írt le utoljára ilyesmit. Megnyugtatta ez az egyszerű relációs jel, ami szemléletesen ábrázolt valamit. Az ő matematikával leírt győzelmi esélyét ábrázolta. Ebbe a relációs jelbe kapaszkodva összeszedte hát minden megmaradt erejét és megszólította Fájó Emléket:

– Elég volt! Nem élősködhetsz tovább a jövőmön!Nem engedem!

– A jövődön? – kérdezett vissza Fájó Emlék és éktelen röhögésben tört ki. A jövődön nem tudok élősködni, ahhoz nincs hatalmam. Emlék vagyok! A múltadon élősködök! A jövőnek nincs emléke.

– A múltamon? – kérdezte döbbenten a nő, majd hosszasan eltűnődött.

Ekkor a barna hajú szőkelelkű nő megértett valamit. A jövő flexibilitásába reményt hozó axiómaként kapaszkodott, hogy kiszabadulhasson a múlt fogságából. Fájó Emléket pedig újradefiniálta: tapasztalatként. Ettől kezdve többé nem félt tőle. „Tapasztalat”- mondogatta magában és hatalmas kék szemei felcsillantak. Egyetlen pillanat alatt szőrén- szálán eltűntek azok a hirtelen támadó elviselhetetlen érzések; a görcs a gyomrából, a szorító fájdalom a mellkasából, a heves szívdobogás, a légszomj.

„Tapasztalat”- ismételte ki tudja hányszor. Odalépett a nő ehhez a Tapasztalathoz immár mosolyogva, a felismerés adta kiegyensúlyozottság érzésével. Jó alaposan megnézte magának ezt a Tapasztalatot, de most valahogy egész másképp tekintett rá, mint idáig. „Maradj csak! Maradj csak meg bennem, maradj csak meg nekem”- mondta a nő, miközben szembenézett vele, majd megsimogatta és selyempaplanjával gyengéden betakarta.

Kégl Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Kégl Ildikó vagyok, születtem 1976 szeptemberében. Ezek az adatok ugyanakkor semmi lényegeset…