A lét legjobbika

A lét legjobbika        

 

A lét legjobbika – mondják – elérkezett.

Candide, ó Candide, nyújtsd hát felém kezed,

fejtsd le szememről a hályogot, ködfátylat,

hogy lássak valamit, ami rám ma várhat,

ma az alkonyatban szürkén bolyongóra.

Hulljon rám tiszta fény, ha üt a végső óra!

 

Tudjam, milyen a fönt, tudjam, milyen a lent.

Lássam meg a múltat, hogy értsem a jelent.

Lássam a sárgolyót, rajta önmagamat

(aki a posványba kissé beleragadt,

úgy lesi a valót), s amit azon túl rejt.

Lássam benne a jót, ami majd rabul ejt!

 

Lássam mindezeket, vagy ne lássak semmit.

Váljak sóbálvánnyá, mint vétlen, ki nem hitt.

Minden rémálmomból ébredjek boldogan,

mint kinek a Földön rengeteg dolga van,

s kergessek naphosszat hiú illúziót.

Maradjak örökre éhes madárfiók?!

 

Felejtsem el azt is, mikor ember voltam,

azt a fájó érzést, hogy jobb volna holtan?

Felejtsek el mindent, ami a sajátom

(már nem tudom létem valóság vagy álom),

tudatlanul, árván keringek-bolyongok.

Köröttem keringnek hasonló bolondok!

 

 

 

Keringünk, keringünk körbe, körbe, körbe…

Itt vagyunk mindnyájan egy csinos gödörbe’

(elvadult, komfortos, zajos tömegsírban,

fejfánkra írva csak optimista hír van),

s bolyongó testünkben naiv lelkünk béna.

Jobb lett volna talán kételkedni néha!