Adventi képeslap

 

Tényleg végleg beköszöntött az ősz.  Korán sötétedik, s olyankor gyakran nyirkos, nyúlós köd lepi el az utcákat. Szürkeség mindenütt. Még a város alapzaja is tompább lesz, úgy látszik a sűrű közegben nehezebben – vagy tán kedvetlenebbül? – terjed a hang is. A gyalogosok lelassítanak, s óvatosabbak lesznek az autóvezetők.

Nem is mozdul ki más, csak akinek okvetlenül szükséges. Időst alig lehet már látni a délutáni utcán, ám a kismamák még ki-ki viszik gyermekeiket. Kell a levegő és a mozgás a kicsiknek. A délutáni alvás után sötétedésig kimennek a játszótérre, parkba ahol a csemeték fittyet hányva a párára, nedves fűre, sáros homokra vidáman, felszabadultan játszhatnak. Miközben az anyukák körbeállva beszélgetnek, fél szemükkel mindig a lurkókat lesve. Leülni már nem lehet, de a gyerekgondozásról szót ejteni, trécselni kicsit a világ, de főleg a család nagy dolgairól – nos, ehhez valójában nem is okvetlenül szükségesek padok.

Távolabb anyuka közeledik kocsit tolva maga előtt. Megszokott kép, nyílván rövidesen ők is csatlakoznak a vidám, szaladgáló sereghez. Ám amikor közelebb érnek, megváltozik minden. A kocsiban nagyobbacska lányka. Mozdulatai koordinálatlanok, beszéde érthetetlen, derékszögbe merevedett, ujjnyi vékony csuklójával időnként hadonászó mozdulatot tesz. Mikor fel-fel kiált, jól látszanak előre meredő fogai. Ám – furcsa ellenmondás, – arcán mosoly ül. Bár arckifejezése is rendezetlen, de mégis, egyértelműen felismerhető, hogy mosolyog.  Anyukája úgyszintén. Szemmel láthatóan jól szórakoznak, élvezik egymás társaságát. Anyuka mond valamit, lánykája válaszol, majd mindketten nevetnek. Valami egészen különös, sajátos módon kommunikálnak egymással. Olyan nyelven, amelyet a világon egyedül csak ők értenek, s ahol a gondolatok a szeretet szárnyán jutnak el egyiktől a másikig. Lassan, kényelmesen, ráérősen haladnak az úton, miközben – láthatóan – mindkettőjük számára megszűnt a külvilág. S az anyuka büszkén, egyenes derékkal tolja a kocsit, nem érdeklik a kíváncsi tekintetek, az utánuk forduló fejek. Ő a lányával – talán egyetlen – lányával van elfoglalva, akivel olyan szorosan kötődnek egymáshoz, hogy aligha van sodrony, amely erősebb lenne ennél.

Csodálatos látvány! Sokat, sokszor beszéltek, beszélünk az anyai hivatásról s valóban, aligha tagadhatja bárki: földi létünk egyik legmagasztosabb szolgálata az anyaság. S íme, az utcán, a szemünk előtt megjelenik, a testi valósággá öltözött, az átélt szeretet.

Amit aligha érthetünk, érezhetünk meg jobban máskor, mint most Adventben, a születés csodájára, a szeretet mindenekfölött valóságára, a kiáramló kegyelem örömének, a Karácsony csodájának, a Megváltó születésnek megünneplésére készülvén.

 

     Gyarmati Gábor.

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…