Szohner Gabriella: Ősszel mindig megérkeznek

 

Többször előfordult már velem, hogy az emlékezetembe lopakodott egy-egy elfelejtettnek hitt kép, egy mozdulat, egy hangulat, egy ember, aki valamilyen módon része volt az életemnek, az elmúlt hatvan évnek, amire emlékeznem lehetséges. Leginkább az ősz kell hozzá.

A napsugár, ami először csak részt követel a nyárból, esténként gyengéden rásimulva a világra, majd lassan elhagyva nyári hevületét, fáradtan, bágyadtan csak a delelőjén melegít egy kicsinykét. Szeptember már megfesti a leveleket, a virágokat. Az üde, harsogó zöldeket sárgára, rozsdára, meleg barnára, a tüzes pirosakat fenséges bordóra, áhítatosan sugárzó lilára. A rikító sárgák elsötétülnek, később egészen mély homokszínűvé válnak. Október pedig egészen kifehérít majdnem minden virágot, hogy mi élők, fenségessé díszíthessük a temetőket.

Más is kell hozzá. A térdig érő könnyű pára, ami füstszerűen lepi el hajnalonként a földet, hogy a délelőtti meleg sugarak még hamar feloszlassák, és súlytalan felhővé váljanak. A köd is kell hozzá. A tejfehér, gomolygó köd, ami jótékonyan eltakar és beburkol, amiben egyedül lehetek, és magányomban nem érhetnek el hozzám mindennapi életem zajai. A köd, amiben csak én vagyok. Csak én, és az Isten.

Az eső is kell hozzá, az egyhangú, az ablakpárkányon kopogó, a szomorkásan cseperésző, ami lehűti a házfalakat és cuppogó sárrá változtatja a kifáradt földet.

Az első imbolygó, tétova lángocska is kell hozzá, amely fellobban egy kályhában, egy kandallóban, hogy kellemes meleget adjon a didergő emberi szíveknek. A házakon füstölgő kémények, az elárvult gólyafészkek, és az elcsendesedő utcák is szükségesek hozzá.

Az illatok is kellenek hozzá. A szüretek, a szőlő, a frissen préselt must illata. A letört kukorica, a napraforgó, a pirított tökmag, az alma és a dió karácsonyt idéző aromája.  A frissen szántott föld gőzölgésének illata, az elázott avar enyészetszaga, a temetőkben a krizantém és gyertyaviasz különleges egyvelegének illata.

Mind-mind kell hozzá, hogy megmozduljon pirinyó létem emlékeztető tudata. Mert onnan jönnek elém, a távoli sötétségből. Minden régi hangulat, mozdulat, minden elfeledettnek vélt ember. Nem sietnek ők, lassan érkeznek, út közben talán meg is csalnak egy kicsit, mert kiszépítkeznek, kitisztulnak. Mire egészen megtöltik a lelkem, frissen és üdén állnak lelki szemeim előtt. Ilyenkor olyan hálát érzek, amilyenre a halandó ember csak akkor képes, azokban a ritka, isteni pillanatokban, amikor boldognak gondolja magát. Így érnek el hozzám múló éveim apró darabkái minden egyes ősszel. Gyermekorom egy-egy rezdülése; a kép, ahogyan énekelve hintázom a házunk aprócska udvarán, a fekete-boglyas pulikutyánk, akit Piszinek hívtunk, és aki fogaival maradandó nyomot hagyott az akkor három esztendős arcomon. Nagyanyám meséi, nagyapám végtelen türelme, ahogyan ült az árokparton, és engedte magát nevetségessé tenni általam, mert mindenféle furcsa frizurát fésültem neki. A nénéim, az udvarlóik, és a gyerekes, morcos haragom is, mert nem azt a fiút választották férjüknek, akit én szerettem volna. Keresztapám, aki felültetett a frissen vásárolt, csillogó Pannónia tankjára maga elé, és tett velem néhány kört a földes utcákon, és keresztanyám gyönyörű fülbevaló ajándéka.  A kamaszkori lázongások, az első szerelmek, a felnőttkor jó és rossz döntései, mind-mind a fejemben nyüzsögnek ilyenkor. Ebből a furcsa kavalkádból aztán kikerekedik egy-egy rég elfeledett történet, amit akkoriban talán nem is találtam fontosnak, de ebben az őszi, különleges, nosztalgiában valamiért mégiscsak felidéződik.

Ahogyan tegnap este is. Furcsa belső bizsergéssel gyújtottam meg otthon az esti gyertyákat.  Amíg a kanóc végén, a leolvadó viasz után megerősödött az először csak bizonytalan lángocska, folyamatosan birizgált valami. Ahogy néztem a lángot, a kanóc körül felgyülemlő, olvadó anyagot, ünnepélyesen érkezett az emlék, Klári néni arca és története. Nagyon messziről érkezett. Kicsi gyermekkoromból, amikor először találkoztunk, és alig húszéves fiatalságom sugárzó korából, amikor utoljára láttam, magába roskadva, sápadtan, szorongón. Tegnap este a mosolygó, gömbölyded arca úgy látszott előttem, ahogy megismertem, megélénkült a pirospozsgás arccsontja, kacagásában kivillanó szabályos fogsora. Még az arcélén végigfutó finom pihéket is észrevettem, ahogyan régen, amikor még oktalan, félénk gyermekként megijedtem ettől, mert boszorkányosnak tartottam.  Ahogy emlékszem, egyszerű, szőkésbarna középhosszú frizurát hordott, homlokába lógó, makrancos tincseibe hullámcsatot tűzött. Kezei puhán, párnásan és melegen ölelték az enyéimet. Klári néni egyedülálló nő volt, túl a harmincas évein, és bizony akkoriban már öreglánynak titulálták. Nem voltak szülei, sem testvérei, árván, egyedül állt azokban a zivataros időkben. Nem barátkozott senkivel, csak anyukám állt közel hozzá. Ők ketten nagyon szerették egymást. Olykor-olykor munkaidőn kívül is találkoztak, ilyenkor mindenki jól mulatott, Klári néni igazi jókedv falatkát jelentett. Amikor megjelent, kisütött a nap, ő és a nevetés egy cipőben jártak. Múltak az évek, a sors elsodorta tőlünk, Klári néni elköltözött egy nem túl messzi városba. Talán még találkoztak anyuval néhányszor, még én is elmehettem hozzá, aztán évekig nem hallottunk róla híreket. Egyszer aztán küldött anyukámnak egy levelet, amiben elmesélte, hogy milyen boldog, megismerkedett egy özvegy férfival, akinek felnőtt gyerekei vannak, néhány hónap múlva össze is házasodtak, és most nincs tőle szeretettebb nő a világon. Arra nem emlékszem válaszolt-e neki anyu, akkorra én már férjhez is mentem, nem laktam otthon.

Azt a kegyetlen őszi napot, amikor utoljára találkoztunk, tegnap este is ugyanolyan szomorúsággal éltem meg, mint akkor. Az emlék erősen szorította a torkom, és párásította a szemem.

Fehér köpenyben, ropogósra keményített fityulában, kismama cipőben álltam a nőgyógyászati folyosón, a diplomámon alig száradt még meg a tinta. Az új betegeket vártam, akiket fel kell majd vennem az osztályra. Azon a napon én a „küretesekkel” foglalkoztam. A szó is borzasztott. Lehetett volna lágyabb, valamivel finomabb, hiszen nem szórakozásból, sokkal inkább valamilyen képzelet szülte kényszerből jutottak el idáig az asszonyok. Rémültek voltak, hitetlenek, megalázottak, fájdalmasak. A csoportból utolsónak lépett hozzám Klári néni. Szégyentől roskadt vállal, kisírt, zavaros szemekkel, tompa tudattal nézett rám. Megnyúlt arcán láttam az elmúlt hetek önmarcangolásának nyomait. Ő már tudta én ki vagyok, csak még én nem fedeztem fel őt a többiek között. Átöleltem, megsimogattam, de a szememben bujkáló kíméletlennek tűnő kérdést nem tudtam elrejteni előtte, magától mondta az egyetlen érvet, amit akkor és ott meg tudott fogalmazni nekem:

-Öreg vagyok már. Nagyon öreg egy babához. Negyvenkettő leszek mindjárt. Ezt a gyereket fel is kell nevelni. Későn jött. Nagyon későn – hullottak nagy cseppekben a könnyei.

Nem tudtam sem megvigasztalni, sem eltántorítani a döntésétől. Akkoriban negyvenen túl már nagyon kevés nő vállalt gyereket. Szégyellték. Szégyellték, hogy szerettek, szégyellték, hogy fogantak, szégyellték, hogy szülői értekezleten üljenek a huszonévesek között. Szégyenüktől csak a bűntudatuk volt nagyobb. Megállt a képzeletemben pörgő film, csak néztem őt, ahogyan várakozott a folyosón, ahogy készült élete legnagyobb szakítására. Nemsokára elveszíti asszonyi létének egyetlen értelmét. Aztán a film újraindult, és Klári néni elveszett a kisműtő sötét, alumíniummal borított ajtaja mögött. Ez volt az utolsó képem róla. Amikor elmeséltem anyukámnak a barátnője kétségbe ejtő döntését és helyzetét, tudattalanul is gömbölyödő hasamhoz emeltem mindkét kezem, mintha az én kisbabámat is veszély fenyegette volna.

Tegnap este, átéltem újra azt a réges-régi, bánatos, könnyharmatos őszi délelőttöt. Klári néni szomorúságát, és a magam szerelmetes, kismamai érzéseit. Abban az őszben én a boldogság, a kiteljesedés felé haladtam, ő pedig biztosan gyászolt, siratta a veszteségeit, és ha volt Istene, hát ővele perlekedett. Ahogy néztem az egyre erősödő és vidámodó lángocskát, elgondolkodtam, milyen nagyot változott a világ ebben az elsiető négy évtizedben. Klári néninek most kellene negyvenkettőnek lennie, és minden arcpirító szégyenérzet, bénító önvád nélkül megszülhetné a gyermekét. Nevelhetné, óvhatná, szerethetné, és örülhetne vele. Idős korára meg támaszt remélhetne mindezért. Ha az a gyermek abban a felemás időben megszülethetett volna, jövő nyáron lenne pontosan annyi idős, mint az édesanyja volt akkor. Éppen negyvenkét éves.

Ősszel mindig megérkeznek. Egy elfelejtettnek hitt kép, egy mozdulat, egy hangulat, egy ember, aki valamilyen módon része volt az életemnek, az elmúlt hatvan évnek, amire emlékeznem lehetséges. Várom őket, és emlékezem…

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…