Akai Katalin

                               A mozi

A teherautó sofőr nagyot káromkodott, és fékezett, amikor meglátta a kerékpárt, és azon az óvodás korú kislányt, közvetlenül előtte, a poros utcán.

Pedig csak egy pillanatra fordult oda az utasülésen görnyedő társához, hogy megkérdezze, hogy érzi magát, görcsöl-e még a hasa, vigye-e orvoshoz? Bálint, a kocsikísérő már reggel rosszul volt, de úgy gondolta, majd elmúlik. Nem javult az állapota, sőt délelőtt tíz órára, már aggasztóan nézett ki. Jánost arra emlékeztette, amikor a felesége volt rosszul, és vakbélműtét lett belőle.

         Egy meredeken lejtő utcán haladtak a tüzelővel megpakolt teherautóval, amikor a semmiből eléjük gurult a kerékpáron kapaszkodó rémült arcú, hirtelenszőke gyerek.

Berántotta a kéziféket, és már ugrott is ki a kocsiból, mert már nem látta a kicsit.  Azt hitte, elütötte. Lelki szemei előtt lejátszódott: halál, zokogó szülők, tárgyalás, börtön, és minden, ami ezzel jár.

A lelkiismeret furdalástól az évekig félárván maradt gyermekein keresztül, az egész borzalom.

Ahogyan az autó elejéhez rohant, meglátta az út porában zokogó kislányt. Könnyei patakként vájtak utat maszatos arcán, mindkét térde és könyöke vérzett, mellette a bicikli a hátán feküdt, és még mindig forogtak kerekei.

János odafutott, lerogyott mellé a földre, ölbe kapta, és egyre csak kérdezgette, mi fáj még, a lehorzsolt testrészein kívül. Addigra Bálint is lemászott, és ijedten nézte kettőjüket.

Egy virágos fejkendőt viselő asszony az utca túloldalán fellármázta a doktort, aki szerencsére a következő házban lakott. szaladt is lélekszakadva az idős, szakállas orvos, mert az asszonyok már azt kiabálták az utcán, hogy meghalt a gyermek. Amikor odaért, megvizsgálta a sovány, girhes kislányt, aki már csak hüppögött, és hihetetlenül kék szemeivel ijedten nézegetett körül a nagy csődületben.

 – Hogy vagy Kati?

 – Jól, doktor bácsi – mondta a kislány.

 – Meg tudod-e mondani hány éves vagy?

 – Persze, már a múltkor is mondtam, hogy hatéves vagyok.

 – Tudom már! Emlékszem, hogy mondtad.

 – Fáj-e még valamid?

 – Csak az, hogy többé nem adja kölcsön Zoli a biciklit!

 – Ezen jót nevettek, és a doktor megígérte, hogy beszél Zolival.

Amíg a barátságos doktor a sebeit fertőtlenítette és kötözte, kiderült, hogy a lejtős járdán nem tudott megállni, kigurult az útra a teherautó elé, és felborult a kerékpárral, amit a szomszéd fiú adott kölcsön.

János nem szokott imádkozni, de most hálát adott az Úrnak, és megfogadta, még a templomba is elmegy titokban, hogy pénzt dobjon a perselybe, amiért megmenekültek.

Ekkor ért oda egy piszkos kötényt, és letaposott sarkú félcipőt viselő, borzas hajú fiatalasszony. Felrántotta a gyereket a fűről, ahová a doktor bácsi ültette, és már azon volt, hogy jól elfenekeli.

Közben éles hangon rikácsolt: Agyon ütlek! Te! Hát neked hiába beszél az ember? Egy percre veszem le a szemem rólatok, és már megint mit műveltetek? Hát ezt érdemlem én? Amikor elvállaltam, hogy vigyázok rátok, amíg anyád megjön az orvostól, azt ígértétek jók lesztek. Na, majd kaptok anyádtól is meg apádtól is!

János és az orvos alig bírták lecsillapítani a jóasszonyt.

 – Tudja mit Kovácsné? – Mondta István bácsi a gyermekorvos. Maga most örül, hogy nem jelentem az esetet sehol. Magának nem lesz baja, de jobban vigyázzon a kicsikre, ha már elvállalta!

 – Igenis doktor úr, úgy lesz.

 – Na, menjenek haza!  Te meg angyalkám, máskor ne az utcán biciklizz, és fogadj szót.

Ekkor János és Bálint felé fordult. Eddig is látta, hogy az egyikkel valami baj van, de későbbre hagyta.

 – Látom, nagyon fogja a hasát, és izzad! – Lépett közelebb Bálinthoz.

 – Jól látja doktor, reggel óta egyre jobban fáj mindenem.

Némi vizsgálódás után azt mondta:

 – Jobb lenne, ha sürgősen bemennének a kórházba, mielőtt nagyobb baj lesz! Nem látom értelmét, hogy felhajtást csináljunk a balesetből, hiszen végül is nem János tehetett róla, nem is ütötte el a gyereket, meg szerencsére senkinek sem lett nagyobb sérülése. Katit meg a szüleit este meglátogatom, amúgy is beszélni szerettem volna velük.

 – Magával mehetnék? – Kérdezte János.

 – Ha úgy gondolja, este hatkor találkozzunk itt, és mehetünk együtt Bárdosékhoz.

 – Köszönöm szépen! Nagyon hálás vagyok Önnek.

           Péter apu még nem régen volt Zsóka és Kati nevelő apja, fél éve házasodott össze az anyukájukkal, Ilonával.

A házasság létrejöttében a kis kotnyeles Katinak nagy szerepe volt.

Akkor még csak szomszédok voltak. Péter elvált ember volt, a bátyja adott szállást neki. A bátyjának két fia volt, a kisebbel, Péterrel szokott Kati óvodába menni, meg haza is, Péter anyukája vigyázott rá, amíg az anyukája hazaért munkából. 

Ilonka válás után egyedül nevelte három kislányát. Zsóka kettő, Kati öt, Évike hét éves volt és többnyire Pesten volt kórházban.

A gyerekek sokszor játszottak együtt. Péter nagyon megkedvelte a kislányokat, főleg Katit, mert olyan kis cserfes, koravén volt.

Egy nap, Kati megállt előtte, és azt kérdezte: Péter bácsi, leszel az én apukám?

 – Kati, kicsikém, hogyan gondolod te ezt?

 – Hát azért, mert nekem nincsen apukám, és az anyukám elment a fodrászhoz, meg kozmetikába is, hogy hátha jobban tetszik Péter bácsinak.

Hát így történt.

Nézegették már addig is egymást, a kölcsönös szimpátia működött, de Kati szókimondása felgyorsította az eseményeket. Évike meghalt, sokszor vigasztalta a fiatalasszonyt.

Rádöbbent, hogy nagyon megszerette a lányokat, és az anyukájuk is tetszik neki.

Rövid udvarlás után feleségül vette, azóta együtt élnek.

Úgy tűnt, szépen alakul az életük.  A két kislány is elfogadta, és szerette Pétert. Ilonkával közös gyermekük is lesz nemsokára. Munka után, fáradtan ballagott a meredek utcán otthonuk felé, amikor közrefogták a szomszédok, és elmesélték mi történt Katival délelőtt. Amikor hazaért, felesége még nem volt otthon, így átsétált a szomszédba a gyerekekért.

Leültette Katit egy székre, és megkérdezte, mi történt, miért van bekötözve? A kislány hímezett-hámozott füllenteni szeretett volna.

Péter sokszor mesélt a gyárról a gyerekeknek, hogy a munkahelyén van ipari kamera, és ő bizony azon mindent lát. Most is azt mondta Katinak, jobb lesz, ha az igazat mondja, mert a kamerán mindent látott.

Így hát elmesélt mindent, úgy ahogyan történt. Közben megérkezett Ilonka is, és együtt babusgatták, és dorgálták a kis sebesültet.

Fél óra múlva kopogtak. A doktor és János jött beteglátogatóba. Az orvos először megvizsgálta a gyerekeket, azután játszani küldték őket.

 – Azt szerettem volna magukkal megbeszélni, hogy el kellene küldeni Katit egy kis levegőváltozásra, egy gyermek szanatóriumba, jót tenne neki. Sovány, szinte megállt a növésben, sokat beteg, a testvére halála is nagyon megviselte. Kicsit feltáplálnák, a tanulásban sem maradna le, ott is van iskola.

A szülők fájó szívvel belátták, jó az orvos javaslata, elengedik Katit pár hónapra. Nehezen lesznek meg nélküle, mert Zsókára is vigyázni szokott.

János nem győzött elnézést kérni a történtek miatt, de megmondták neki, tudják, hogy ő nem tehet semmiről.

A sofőr azt kérte Kati szüleitől, engedjék meg neki, hogy a gyerekeknek két-két forintot adjon csokira, cukorra, vagy amit szeretnének. Így hát mielőtt elköszönt megajándékozta a gyerekeket.

Hogy az mekkora pénz volt abban az időben, ezerkilencszázhatvanötben!

Egy egész vagyon!

Ötven fillér volt egy fagyi, és ugyanannyi egy mozijegy is.

Kati korához képest túléretten gondolkodott, olyan dolgok érdekelték, mintha már legalább tíz éves lett volna. Többször hallott már arról, hogy van MOZI!

Hogy ott milyen csodás dolgok történnek, és hogy ott is vannak az emberek meg nincsenek is ott, és mozognak a fehér vásznon!

De érdekes lehet!

Amikor nehezen aludt el, próbálta elképzelni a lehetetlent, de csak halvány sejtése volt róla.

Azután amikor a főúton náluk is nyílt egy mozi, vágyainak állandó tárgya lett. Űzte a kíváncsiság, ha tehette arra ment iskolába. Szülei azt mondták, nem fizetnek olyan sok pénzt érte, és egyébként is kicsi még hozzá.

Amikor a sofőr bácsitól, aki majdnem elütötte, kapott két forintot, és ráadásul azt mondták, arra költheti, amire akarja, azt sem tudta hová legyen az örömtől.

Most már tényleg elmegy a MOZIBA!

Vasárnap anyukája elment vele, és segített megvenni a jegyet a matinéra, majd beengedte, de előtte elmagyarázott mindent, és a jegyszedőre bízta.

Amikor elhúzták a függönyt, az egész élete megváltozott.

Örökre szóló élmény volt!  Attól a naptól kezdve a MOZI rabja lett.

A „Ne hagyd magad Pitkin” című filmet játszották, és ő szinte végig kacagta-sírta a teljes filmet. Koravén kis lelkének teljes átélésével nézte a történetet. Együtt kúszott-mászott-lopakodott-menekült-aggódott-vágyódott-bohóckodott-szeretett-sírt, és nevetett a szereplőkkel, de átélte a beteg kislány minden örömét-bánatát-fájdalmát-aggódását- szeretetét-vágyódását is.

Annyi pozitív élményt kapott attól a filmtől, hogy azután egész életében, minden nehéz helyzetben ott izzott lelkében a filmben látottak tanulsága:

 – Nem szabad megijedni! Az utolsó pillanatban úgyis jóra fordul minden, és egyébként is a szeretet mindent legyőz. Nem szabad feladni! Az utolsó percig küzdeni kell azért, hogy elérjük, akit szeretnénk, vagy amit szeretnénk! Hinni kell a jóban, és megtörténik!

         Kati ma már nagymama. Sok szörnyű tragédia történt vele, és szeretteivel.

Alattomos, halálos betegségek kínozzák, de mindig pozitívan tekint a jövőbe, keresi kutatja a lehetőségeket, hogy az utolsó előtti pillanatban megragadhassa.  Hisz Istenben, a szeretetben, a reményben és a gyógyulásban.