Gábris tanító úr lassan sétált a falu szélén, a havas fenyőkkel szegélyezett út mentén.  Téli szünet volt, diákjai javában készülődtek a karácsonyi ünnepségre, melyet a kultúrházban rendeztek. Örömmel gondolt rá, hogy ezen a délutánon milyen sok embernek fognak örömet szerezni – mivel a diákok nemcsak a szüleiket, hanem a nyugdíjasház lakóit is vendégül látják a karácsonyi ünnepségen. Amint lépdelt a hóval borított, kitaposott úton, és elnézte a fenyves fölött tornyosuló súlyos, szürke felhőket, arra gondolt: az idén már biztosan fehér karácsony lesz, és már előre örült, hogy ha megérkeznek az unokái, milyen jó lesz velük hócsatát vívni az erdei tisztáson.  Ahogy haladt a hóval borított kertek mellett, időnként megcsapta orrát a házakból kiszűrődő finom illat:  fahéj és gyömbérfelhők úsztak a légben – és ő boldogan szívta magába a karácsony illatát. A házak nagy része színes fényfüzérekkel volt díszítve: szinte mindenütt készülődtek már az ünnepre. Meg-megállva gyönyörködött a kis cserháti falu szépségében, és eszébe jutottak Reményik Sándor sorai, melyeket épp a szünidő előtt olvasott fel diákjainak: „A fellegek a fenyők álmai. Az ágak között megrekednek, azután futásnak erednek, vagy halkan suhannak tovább”.

Megszokott sétáját most a temető melletti úton, az un. „öreg soron” folytatta, ahol bizony sokkal öregesebb, kopottabb házak álltak, mint ahol az imént sétált. Ezeken a házakon látszott a szegénység, az elhagyatottság: gazdáik megöregedtek, magukra maradtak, legtöbben nem bírták már rendben tartani az egykor takaros portáikat. A tanító úr szomorúan gondolta arra, hogy itt bizony nagyon sokan magányosan, csak egy kis lámpás vagy gyertya mellett üldögélve töltik a szentestét. Akinek nincs kit várnia annak bizony inkább teher az ünnep, mint örömforrás.

Az egyik kertből halk köszöntés hallatszott, és ő a kalapját megemelve, sietve viszonozta az idős ember köszönését. Mindig szívesen állt meg beszélgetni, hiszen tudta, hogy ezek az idős emberek örülnek minden jó szónak, érdeklődésnek. Ahogy ott beszélgettek – csak úgy: kerítésen át – Sándor bácsival, aki épp a madáretetőt öltötte újra, a szomszédos kertből is motoszkálást hallott. Odanézve látta, hogy egy hétrét görnyedt öreg néni épp némi tüzelőt próbál összeszedni a fészerben, de látszott rajta, hogy már az üres szakajtót is nehéz neki megtartani reszkető kezében, nemhogy azt még gallyakkal megrakva bevinni. Sietve elbúcsúzott hát eddigi beszélgetőtársától, és jó hangosan beköszönt a nénihez, megkérdezve: tudna-e neki segíteni – de bizony válasz nem érkezett. A néni valószínűleg nagyot hallott már, vagy el sem hitte, hogy őt szólítják meg, mert fel sem nézett, hanem a nyalábjába gyűjtött gallyakkal –a szakajtót hátrahagyva – becsoszogott a házba, amelyben csak egy nagyon halvány fény: valószínűleg egyetlen gyertya pislákolt.

Sándor bácsi – aki még mindig kint időzött a madáretetőnél – elmondta a tanító úrnak, hogy szegény Rózsi néni nagyon nehezen bírja már magát, de eddig legalább nem volt egyedül, mert ott volt neki Bodri kutyája – akit viszont a napokban el kellett altatni. Sándor bácsi volt az, aki segített elhantolni, és bizony még az ő könnye is kicsordult, amikor látta, hogy siratja a néni az ő öreg jószágát.

A Gábris úr szíve összeszorult, amikor arra gondolt, milyen nehéz is az öregség annak, aki egyedül van! Úgy érzete, tennie kell valamit. Sietve folytatta sétáját, és hazaérve megkérte a feleségét: készítsen már össze egy kosárba némi süteményt, egy kis sült csirkét, meg egy kis finom puha cipót, hagy vigye el ő azt az ünnepségre menet a Rózsi néninek oda a falu végébe. Klárika nem tétovázott: a kosárba előbb egy puha, meleg, maga kötötte mellényt hajtogatott bele, arra pedig egy sor almát helyezett, amire konyharuhát terített, és arra halmozta a karácsonyi finomságokat – megtoldva pár szem naranccsal meg szaloncukorral. Gábris úr elégedetten nézegette a takaros csomagot, és közben azon gondolkodott, hogyan lehetne még nagyobb örömet szerezni a néninek? Végül eszébe jutott, hogy felhívja az egyik diákjának a szüleit: van-e még azokból a helyes kiskutyákból, amelyeket el akartak ajándékozni pár hete? Szerencséje volt: egy kutyus még nem talált gazdára. Elmesélte, hová szeretné vinni a kiskutyát, és Andris egy órán belül boldogan vezette át hozzájuk Pajtást, aki egy szép kis növendék pumi volt.

Korán esteledett, így már majdnem szürkületben ért oda a tanár úr Rózsi néni kertjéhez. Tétovázott: mi tévő legyen? Nem akarta azt, hogy a néni szabadkozzon meg hálálkodjon, ezért azt találta ki, hogy az alacsony kertkapun átemeli a kutyát, és a madzaggal – amin idáig vezette – odakötötte a kapuhoz. A kosarat, meg egy szatyorban a kutyaeledelt a kertkapu lécére akasztotta, és jó hosszasan csöngetett. Ezután elhúzódott a borostyán takarásába, és várta, hogy a néni kinyissa az öreg viskó keskeny bejárati ajtaját. Elég sok idő telt el, mire meglátta, hogy a néni rossz, öreg papucsában a hóban csoszogva odaér a kertkapuhoz, és reszketve lehajolt a kiskutyához. Hallotta, amint beszélt hozzá, nem értette, pontosan, hogy mit, de mintha korholta volna, hogy hol csavargott, milyen régen várja már, hogy hazajöjjön… mintha nem vette volna észre, hogy ez a bohókásan bukfencező és ugrándozó kis állat egy másik kutya, nem az ő Bodrija. A néni végül felegyenesedett, hogy eloldja a madzagot, és ekkor meglátta a csomagokat. Elengedte a kutyát – aki ettől őrült rohanásba kezdett az udvaron – és reszkető kézzel leemelte előbb a kosarat, majd a szatyrot is a kapuról. Lassan, botladozva becipelte az ajándékot, a tanító úr pedig elindult az ünnepségre, ahol már várták a diákjai.

Másnap ebéd után Gábris úr újra sétára indult, de most a rövidebbik úton ment az „öreg sor” felé. Hajtotta a kíváncsiság, fürkésző szemmel nézett be az elvadult, zegzugos kertbe: vajon megvan-e a kutya, őrzi-e a gazdáját? Ahogy a kerítéshez ért Bodri Pajtás kötelességtudóan megugatta, majd boldog csaholással szaladt, hogy értesítse gazdasszonyát: valaki áll a kapuban.  A kertkapun – kívülre akasztva – ott lógott a tanító úr kosara, benne pár marék dió, meg egy réges-régen beszáradt, kissé penészes baracklekvár. Rózsi néni meg akarta hálálni a jótevőnek az ajándékot – de nem talált mást, hát az ősszel az út mentén összeszedett diót, meg a kamrában őrzött lekvárt adta oda. Hályogos, öreg szeme nem látta már, hogy a lekvár vele együtt nagyon megöregedett, ő csak arra gondolt, nem adhatja vissza üresen a kosarat!

A tanító úr lopva szétnézett: látja-e valaki, hogy leakasztja Klárika kosarát a kertkapuról? Nem akarta, hogy kiderüljön a bőség-kosár titka, azt szerette volna, ha kettejük titka marad Klárikával, hogy ezen a karácsonyon kivel osztották meg ünnepi vacsorájukat. Szapora léptekkel távolodott a háztól, és már épp befordult a sarkon, amikor a vasútállomásról hazafelé tartó Sándor bácsi megállította:

  • Képzelje tanító úr, mi történt! Reggel átjött hozzám a Rózsi, azt mondta, amíg aludt, csoda történt, meglátogatta egy angyal, és visszahozta a Bodrit. No, gondoltam, meghibbant a Rózsi! Szegény feje elfelejtette, hogy nem elkóborolt, hanem eltemettük a kutyáját? De Ő csak erősködött, hogy menjek, nézzem meg, ott a Bodri az udvarba, és hogy az az angyal hozott ám neki mindenfélét, még kalácsot is! Nem akartam neki hinni, azért a kertkapujáig kísértem – és láss csodát: egy fajin kis kutya tényleg ott szaladgál a mámi udvarán! Nem tudom, ki vitte oda – de nagy jót cselekedett vele, az biztos, mert ez a szegény asszony most újra élni akar. Azt mondta, ha a Bodri nem támadt volna föl, ő bizony még ezen a télen utána ment volna, de így most dolga van, nap mint nap etetnie kell ezt a kis haszontalant.

Gábris úr vidáman tért haza a sétáról, a kosarat boldogan adta át a néni ajándékával a párjának, és Klárikának bizony könny szökött a szemébe a történtek hallatán. „De jó is adni” mondta, és magához ölelte a férjét, akivel immár negyven éve jóban, rosszban együtt vannak.

 

Gábris tanító úr lassan sétált a falu szélén, a havas fenyőkkel szegélyezett út mentén.  Téli szünet volt, diákjai javában készülődtek a karácsonyi ünnepségre, melyet a kultúrházban rendeztek. Örömmel gondolt rá, hogy ezen a délutánon milyen sok embernek fognak örömet szerezni – mivel a diákok nemcsak a szüleiket, hanem a nyugdíjasház lakóit is vendégül látják a karácsonyi ünnepségen. Amint lépdelt a hóval borított, kitaposott úton, és elnézte a fenyves fölött tornyosuló súlyos, szürke felhőket, arra gondolt: az idén már biztosan fehér karácsony lesz, és már előre örült, hogy ha megérkeznek az unokái, milyen jó lesz velük hócsatát vívni az erdei tisztáson.  Ahogy haladt a hóval borított kertek mellett, időnként megcsapta orrát a házakból kiszűrődő finom illat:  fahéj és gyömbérfelhők úsztak a légben – és ő boldogan szívta magába a karácsony illatát. A házak nagy része színes fényfüzérekkel volt díszítve: szinte mindenütt készülődtek már az ünnepre. Meg-megállva gyönyörködött a kis cserháti falu szépségében, és eszébe jutottak Reményik Sándor sorai, melyeket épp a szünidő előtt olvasott fel diákjainak: „A fellegek a fenyők álmai. Az ágak között megrekednek, azután futásnak erednek, vagy halkan suhannak tovább”.

Megszokott sétáját most a temető melletti úton, az un. „öreg soron” folytatta, ahol bizony sokkal öregesebb, kopottabb házak álltak, mint ahol az imént sétált. Ezeken a házakon látszott a szegénység, az elhagyatottság: gazdáik megöregedtek, magukra maradtak, legtöbben nem bírták már rendben tartani az egykor takaros portáikat. A tanító úr szomorúan gondolta arra, hogy itt bizony nagyon sokan magányosan, csak egy kis lámpás vagy gyertya mellett üldögélve töltik a szentestét. Akinek nincs kit várnia annak bizony inkább teher az ünnep, mint örömforrás.

Az egyik kertből halk köszöntés hallatszott, és ő a kalapját megemelve, sietve viszonozta az idős ember köszönését. Mindig szívesen állt meg beszélgetni, hiszen tudta, hogy ezek az idős emberek örülnek minden jó szónak, érdeklődésnek. Ahogy ott beszélgettek – csak úgy: kerítésen át – Sándor bácsival, aki épp a madáretetőt öltötte újra, a szomszédos kertből is motoszkálást hallott. Odanézve látta, hogy egy hétrét görnyedt öreg néni épp némi tüzelőt próbál összeszedni a fészerben, de látszott rajta, hogy már az üres szakajtót is nehéz neki megtartani reszkető kezében, nemhogy azt még gallyakkal megrakva bevinni. Sietve elbúcsúzott hát eddigi beszélgetőtársától, és jó hangosan beköszönt a nénihez, megkérdezve: tudna-e neki segíteni – de bizony válasz nem érkezett. A néni valószínűleg nagyot hallott már, vagy el sem hitte, hogy őt szólítják meg, mert fel sem nézett, hanem a nyalábjába gyűjtött gallyakkal –a szakajtót hátrahagyva – becsoszogott a házba, amelyben csak egy nagyon halvány fény: valószínűleg egyetlen gyertya pislákolt.

Sándor bácsi – aki még mindig kint időzött a madáretetőnél – elmondta a tanító úrnak, hogy szegény Rózsi néni nagyon nehezen bírja már magát, de eddig legalább nem volt egyedül, mert ott volt neki Bodri kutyája – akit viszont a napokban el kellett altatni. Sándor bácsi volt az, aki segített elhantolni, és bizony még az ő könnye is kicsordult, amikor látta, hogy siratja a néni az ő öreg jószágát.

A Gábris úr szíve összeszorult, amikor arra gondolt, milyen nehéz is az öregség annak, aki egyedül van! Úgy érzete, tennie kell valamit. Sietve folytatta sétáját, és hazaérve megkérte a feleségét: készítsen már össze egy kosárba némi süteményt, egy kis sült csirkét, meg egy kis finom puha cipót, hagy vigye el ő azt az ünnepségre menet a Rózsi néninek oda a falu végébe. Klárika nem tétovázott: a kosárba előbb egy puha, meleg, maga kötötte mellényt hajtogatott bele, arra pedig egy sor almát helyezett, amire konyharuhát terített, és arra halmozta a karácsonyi finomságokat – megtoldva pár szem naranccsal meg szaloncukorral. Gábris úr elégedetten nézegette a takaros csomagot, és közben azon gondolkodott, hogyan lehetne még nagyobb örömet szerezni a néninek? Végül eszébe jutott, hogy felhívja az egyik diákjának a szüleit: van-e még azokból a helyes kiskutyákból, amelyeket el akartak ajándékozni pár hete? Szerencséje volt: egy kutyus még nem talált gazdára. Elmesélte, hová szeretné vinni a kiskutyát, és Andris egy órán belül boldogan vezette át hozzájuk Pajtást, aki egy szép kis növendék pumi volt.

Korán esteledett, így már majdnem szürkületben ért oda a tanár úr Rózsi néni kertjéhez. Tétovázott: mi tévő legyen? Nem akarta azt, hogy a néni szabadkozzon meg hálálkodjon, ezért azt találta ki, hogy az alacsony kertkapun átemeli a kutyát, és a madzaggal – amin idáig vezette – odakötötte a kapuhoz. A kosarat, meg egy szatyorban a kutyaeledelt a kertkapu lécére akasztotta, és jó hosszasan csöngetett. Ezután elhúzódott a borostyán takarásába, és várta, hogy a néni kinyissa az öreg viskó keskeny bejárati ajtaját. Elég sok idő telt el, mire meglátta, hogy a néni rossz, öreg papucsában a hóban csoszogva odaér a kertkapuhoz, és reszketve lehajolt a kiskutyához. Hallotta, amint beszélt hozzá, nem értette, pontosan, hogy mit, de mintha korholta volna, hogy hol csavargott, milyen régen várja már, hogy hazajöjjön… mintha nem vette volna észre, hogy ez a bohókásan bukfencező és ugrándozó kis állat egy másik kutya, nem az ő Bodrija. A néni végül felegyenesedett, hogy eloldja a madzagot, és ekkor meglátta a csomagokat. Elengedte a kutyát – aki ettől őrült rohanásba kezdett az udvaron – és reszkető kézzel leemelte előbb a kosarat, majd a szatyrot is a kapuról. Lassan, botladozva becipelte az ajándékot, a tanító úr pedig elindult az ünnepségre, ahol már várták a diákjai.

Másnap ebéd után Gábris úr újra sétára indult, de most a rövidebbik úton ment az „öreg sor” felé. Hajtotta a kíváncsiság, fürkésző szemmel nézett be az elvadult, zegzugos kertbe: vajon megvan-e a kutya, őrzi-e a gazdáját? Ahogy a kerítéshez ért Bodri Pajtás kötelességtudóan megugatta, majd boldog csaholással szaladt, hogy értesítse gazdasszonyát: valaki áll a kapuban.  A kertkapun – kívülre akasztva – ott lógott a tanító úr kosara, benne pár marék dió, meg egy réges-régen beszáradt, kissé penészes baracklekvár. Rózsi néni meg akarta hálálni a jótevőnek az ajándékot – de nem talált mást, hát az ősszel az út mentén összeszedett diót, meg a kamrában őrzött lekvárt adta oda. Hályogos, öreg szeme nem látta már, hogy a lekvár vele együtt nagyon megöregedett, ő csak arra gondolt, nem adhatja vissza üresen a kosarat!

A tanító úr lopva szétnézett: látja-e valaki, hogy leakasztja Klárika kosarát a kertkapuról? Nem akarta, hogy kiderüljön a bőség-kosár titka, azt szerette volna, ha kettejük titka marad Klárikával, hogy ezen a karácsonyon kivel osztották meg ünnepi vacsorájukat. Szapora léptekkel távolodott a háztól, és már épp befordult a sarkon, amikor a vasútállomásról hazafelé tartó Sándor bácsi megállította:

  • Képzelje tanító úr, mi történt! Reggel átjött hozzám a Rózsi, azt mondta, amíg aludt, csoda történt, meglátogatta egy angyal, és visszahozta a Bodrit. No, gondoltam, meghibbant a Rózsi! Szegény feje elfelejtette, hogy nem elkóborolt, hanem eltemettük a kutyáját? De Ő csak erősködött, hogy menjek, nézzem meg, ott a Bodri az udvarba, és hogy az az angyal hozott ám neki mindenfélét, még kalácsot is! Nem akartam neki hinni, azért a kertkapujáig kísértem – és láss csodát: egy fajin kis kutya tényleg ott szaladgál a mámi udvarán! Nem tudom, ki vitte oda – de nagy jót cselekedett vele, az biztos, mert ez a szegény asszony most újra élni akar. Azt mondta, ha a Bodri nem támadt volna föl, ő bizony még ezen a télen utána ment volna, de így most dolga van, nap mint nap etetnie kell ezt a kis haszontalant.

Gábris úr vidáman tért haza a sétáról, a kosarat boldogan adta át a néni ajándékával a párjának, és Klárikának bizony könny szökött a szemébe a történtek hallatán. „De jó is adni” mondta, és magához ölelte a férjét, akivel immár negyven éve jóban, rosszban együtt vannak.

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. 60 éves "friss nyugdíjas" vagyok, korábban egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az…