Egy vacogtatóan hideg decemberi reggelen Pömi, az őzike éppen azon törte a kobakját, hová húzódhatna barátaival együtt a téli szél, no meg a turisták által hátrahagyott hatalmas szemétkupacok elől, amikor talált egy szórólapot. Kíváncsian elolvasta, majd vidoran felkiáltott:

– Megvan! Pont erre van szükségünk! Be kell szereznünk egy mobilházat! Meleg, tiszta, kényelmes és tele van élelemmel! Nézzétek csak meg a képeket!

A többi állat érdeklődve nézte a szórólap színes képeit. Bólogattak.

– És honnan szerezzük be ezt a valamit? – kérdezte Csini, a nyuszi.

– Az erdő és a város között van egy pont ilyen. Csak egyszerűen eltoljuk onnan, ide!

Az állatok nagyon fellelkesültek. Persze nem volt könnyű dolguk: egy mobilházat több kilométeren át húzni-vonni, nagyon nehéz feladat, még akkor is, ha azt száz állat végzi.

Másnap reggel Alfonz úr, a mobilház tulajdonosa fütyörészve tartott a háza felé. A testvérénél töltötte az éjszakát, és a hideg időben alig várta, hogy végre hazaérjen, vegyen egy forró fürdőt és elnyúljon a pamlagon. Képzelhetitek, mennyire meglepődött, amikor nem találta a házát.

– Sok mindent elhagytam már életemben – motyogta -, de a házamat még soha!

Ekkor vette észre a seregnyi mancs- és lábnyomot. Kapizsgálni kezdte, hogy mi is történt. A nyomokat követve eljutott az erdő közepén lévő tisztáshoz. Amikor belépett az ajtón, nem mindennapi látvány fogadta:

A fogason hóbaglyok lógtak, a szekrények polcain és a fiókokban nyuszik, nyestek, nyusztok és görények heverésztek, a csillárokban csókák ücsörögtek. A könyvespolcon 30 pocok lapult ABC sorrendben (Aladártól Zebulonig), a bárszekrényben egy félrészeg menyét csuklott, teljesen részeg férje az asztalon táncolt. A szőnyegnek egy félig szunyókáló medve vallott épp szerelmet, egy aranysakál a lábtörlőt csókolgatta.  A fürdőben sem volt jobb a helyzet. A WC-csészében egy vadkacsa pancsolt, a kádban vidrák virgonckodtak, a mosdókagylóban egy kormorán aludt, a mosógépbe pedig egy mosómedve vackolta be magát. A franciaágyon egy szarvas durmolt, a kanapén két őz horkolt, szanaszét szórva ágak, széna és föld…

– Tűnés a házamból! Kifelé! Mindenki! – ordította Alfréd úr magából kikelve.

Az állatok szófogadóan elhordták a bundájukat és a tollazatukat, illetve a bőrüket és a páncéljukat. Golyhó, az alvajáró maci még most sem tért magához, csukott szemmel, angyali mosollyal a száján, egy kispárnát szorosan átölelve cammogott ki a szabadba. Alfréd úr gyorsan megszervezte a mobilház hazajuttatását, az állatok pedig egy kupacban, elkeseredve ücsörögtek a tisztás közepén.

Ekkor Pöminek újabb ötlete támadt:

– Építsünk egy igazi házat! Ami csak a miénk! Amit nem lehet elvonszolni innen!

A többiek egyetértően hümmögtek, és nekifogtak. A szarkák kiválasztották a megfelelő fákat, a hódok pedig kivágták és méretre rágcsálták azokat. Pömi és az álomszuszék Golyhó a tisztás közepére hordták az elemeket, melyeket a görények, pockok és madarak a helyükre illesztettek, rögzítetek. A vakolatot a nyuszik a tappancsaikkal, a menyétek pedig a farkukkal vitték fel a falakra. Amikor kész lett, betódultak mindannyian. A hely azonban szűkösnek bizonyult. Az állatok veszekedtek, lökdösődtek, torzsalkodtak. Pömi aggódva figyelte társait:

– Ki kell békítenem őket, rendet kell teremtenem. Talán ha elterelném a figyelmüket… – gondolta.  Azután már meg is született az újabb briliáns ötlet:

– Készítsünk karácsonyfát!

Az állatok újabb kemény munkába kezdtek. A hódok szereztek egy fenyőt, amit Pömiék bevonszoltak a házba, és az összes állat közreműködésével feldíszítették. Hogy mivel? Azokkal a „díszekkel”, amit Priusz, a szarka, és Enyves, a mosómedve szerzett be az erdőben szanaszét heverő szemétből, ritka igényes ízlésről téve tanúbizonyságot.

Amikor elkészült a fa, az állatok megilletődötten nézték. Mindenkinek más tetszett a legjobban: Snapszi görényt az üres sörösdobozok és konzervek fémes csillogása nyűgözte le, Sutyi, a hód a boaként körbe-körbetekeredő krumplihéjat csodálta, Zsömi pocok az ágvégeken csüngő banán és narancshéjak lelkes rajongója volt, Csini pedig közölte, hogy a csúcsdíszként pompázó színes reklámzacskónál életében nem látott még szebbet. Ágotának, a szarvasnak annyira tetszett a karácsonyfa, hogy kérésére fűszálakat ragasztottak az agancsára, majd őt is feldíszítették, különösen a teafilterek és a papír zsebkendők mutattak jól az agancsain.

Toprongy, a csóka úgy gondolta, kihasználja az ünnepi hangulatot. A mobilházból elcsent villogót magára aggatva a karácsonyfa felé repült, és zengő hangon megszólalt:

– Angyalka vagyok!

– Hú, de ronda angyalka vagy! – állapította meg Pömi.

– Az nem lehet. Az angyalkák szépek. Nagyon szépek – duzzogott Toprongy.

– Te kivétel vagy! – ebben nagy volt az egyetértés.

Toprongy arca felragyogott:

– Tehát elhiszitek, hogy angyalka vagyok? Egy csúnya angyalka?

– Igen – bólogattak az állatok.

Toprongy nagyon boldog volt. Énekelni kezdett. De megdobálták, ezért inkább méltóságteljesen villogva visszavonult.

Kopogtatás hallatszott.

– Valaki biztosan be akar pofátlanodni közénk! – mondta Pömi dühösen. – Elküldöm!

Kinyitotta az ajtót.  Henriett, a hófehér hermelin állt a ház előtt.

– Bocsáss meg Pömi, hogy zavarok, de annyira hideg, szeles éjszaka várható…- mondta, halkan, szelíden.

– Te nem jöhetsz be! Nem segítettél megépíteni a házat, úgyhogy maradj csak kint! – harsogta dölyfösen Pömi.  A háta mögött a többi állat is helyeslően mormogott. Henriett szomorúan lehorgasztotta a fejét és megfordult.

– Igazatok van. Bocsánat. Majd keresek egy szélcsendes helyet, ahol világra hozhatom a kicsinyemet…

– Kérlek ne menj el! – Pömi egyetlen ugrással Henriett mellett termett.  – Átadom a helyem! Jó lesz nekem kint is. Neked és a kicsinek most sokkal nagyobb szükségetek van a melegre.

Henriett mosolyogva, óvatosan belépett a házba. A többiek a karácsonyfa alatt készítettek neki vackot, minden kívánságát lesték. Néhány óra múlva megszületett Henriett gyönyörű kisfia: Hópehely, a hermelin herceg. Mindenki meghatottan nézte a kis jövevényt. Pömi ekkor jött rá, hogy a többiek már nem veszekednek, csodálatos módon mindenki kényelmesen elhelyezkedett, megtalálta a helyét.

– Hogyan is hálálhatnám meg nektek a kedvességeteket? Bárcsak én is segíteni tudnék valamiben! – mondta elérzékenyülve Henriett.

– Már segítettél – válaszolta Pömi. – Tudod, mi építettünk egy házat fából. Te pedig varázsoltál belőle egy otthont. Egy otthont, ahol sok jó állat kis helyen is elfér, és ami tele van szeretettel…

 

Kurucz Tímea az Irodalmi Rádió szerzője. Született: 1978 Lakhelye: Budapest Időközönként előfordul velem, hogy mesét írok. Ilyenkor egy…