– Nézzék, a döntést Önöknek kell meghozni. – mondta az állatorvos a fejét csóválva, majd így folytatta – Hiszen az önöké a cica. Sajnos én már segíteni nem tudok. 18 éves múlt, majdnem 19, jobb oldali emlő-rákos, mindkét szeme hályogos, szinte nem lát, szerintem azért is nem eszik, mert már tele van áttétekkel. Ez a kor a macskáknál már szinte matuzsálemi. – rövid szünetet tartott, nézte a síró páromat – majd még annyit mondott – higgyék el, ez már neki sem élet, biztos, hogy nagy fájdalmai vannak, ez látszik a daganat nagyságából is. De ha most nem altatjuk el, akkor sem húzza néhány hétnél tovább, de a szenvedései nőni fognak.

Mint aki minden érvet felsorakoztatott, leült a cica mellé a kanapéra és megsimogatta. De Szindi – mert így hívták a cicát – oda sem figyelt. Látszott rajta, hogy szenved. Néha panaszosan nyávogott egyet, de azt is csak halkan, csendben, mintha azt mondta volna: hagyjatok már békében, ne kínozzatok. A gazdit rázta a zokogás. Tudta, látta, érezte, hogy az orvosnak igaza van, de mint egy szülő az édes gyermekét úgy védte volna a cicát. Valahol valóban a gyermeke volt. A cica is így kezelte egész életében…

…A történet korábbra nyúlt vissza , mint Szindi születése. A családunk Budapesten járt egy macska kiállításon, ahol szebbnél szebb, fajtatiszta, törzskönyvezett cicákat lehetett megnézni. Már végeztünk a kiállítással és indultunk a parkolóban hagyott autó felé, mikor megláttunk egy tenyésztőt, a szállító ketrecében egy csodás kis szürke szőrcsomóval. Ennek nem lehetett ellenállni. Törzskönyvezett volt, de nem igazán kiállítási “darab” hiszen jellegzetes rajzolatai csak foltokban voltak meg. A tenyésztő állította, hogy majd a szőrváltás után minden más lesz (nem lett) . A kicsi cica az első pillanattól kezdve úgy viselkedett, mintha tudta volna, ő már hozzánk tartozik. Némi alkudozás után meg is vettük. A cicus belebújt a kabát bélésébe, megkapaszkodott és nagyon de nagyon jól érezte magát. Az autóban az új gazdi ölében helyezkedett el és hazáig szundikált.

A lakásban – hiszen addigra kipihente magát – minden apró sarkot felfedezett, körbe szimatolt, látszott rajta, nagyon otthonosan érzi magát. Még a nevének a kiválasztásában is részt vett. Kis cetlikre írtunk fel cica neveket és rábíztuk a kis jövevényre, válassza ki amelyik neki tetszik. Kevergette, kavargatta az összegyűlt cetliket, pofozgatta az egyiket, majd a másikat, majd egyet kikapott a sok közül és a szájába kapva elszalad a másik szobába. Rövid játék után sikerült csak elvenni tőle a cetlit, melyen a kiválasztott név állt: LUCA.
Luca szépen fejlődött, nagyon szép macska lett belőle, de a mintázata nem egészült ki. De szorgalmasan járt kiállításra: volt Egerben, Prágában és még néhány helyen. Még a repülés sem tudta kihozni a nyugalmából. Az egyik kiállításon összeismerkedett a párom egy pécsi hölggyel akinek egy kiváló minősítést kapott kandúrja volt, ugyanabban a színben (ezüst tabbi 7). Kölcsönös névjegy csere után megállapodtak abban, hogy ha Luca ismét tüzel, meg kell adni neki az esélyt arra, hogy utódai legyenek.

Néhány hét után Lucán megjelentek a tüzelés jelei. Elvittük Pécsre, ahol Luca egy hétig “vendégeskedett”. Kezdetben menekült a kandúr elől, a legapróbb lyukba is bebújt volna ha lehet, de…ezt már a hölgy mesélte később…amikor összebarátkoztak, hatalmas volt a szerelem. Luca nem akart a gazdikról tudomást venni, nem akarta, hogy hazavigyék, nem akart elszakadni, Fújt, karmolt, védekezett. Később megnyugodott és békésen feküdt a kocsi kalaptartóján, hazáig. A terhesség idejét is jól viselte, szépen gömbölyödött…

Mikor eljött az idő, már látszott, hogy valami nincs rendben. A kihívott állatorvos megállapította, hogy egy kicsi jövevény beszorult a szülőcsatornába. Gyorsan kocsiba, irány az állatkorház. Csak műtéttel sikerült a kicsiknek a világra jönni. Az állatorvosnő, amikor kihozta a kicsiket a szállítóketrec párnáján csak annyit mondott, hogy első szaporulat esetén 2-3 kicsi szokott megszületni, de itt öt volt. Az átlagos súly 8-9 deka a szokásos, itt a legnagyobb 16 deka volt. Azt javasolta ássuk el a kicsiket, mert az anya sem biztos, hogy túléli a műtétet, így felnevelésükre esély sincs.

Megrázó élmény volt a négy nyivákoló vaksi apróság és az altatástól nyeklő-nyakló anyacica. Luca valóban nem sokáig bírta. Sebeinél hatalmas dudorok keletkeztek – valószínű elfertőzték még a kórházban – az első naptól nem tudta szoptatni a kicsiket. Két hét sem telt el és temettük.

De abban még a kocsiban megegyeztünk, hogy a kicsiket ha törik, ha szakad fel kell nevelni. De hogyan? Hogyan lehet szoptatni 4 nyávogó, de még vak apróságot, akik egy percre sem állnak le, ha üres a pocak és bizony éles kis karmokkal is rendelkeznek. No meg az egyéb dolgok elvégzése, amit az anyacica oly remekül megold természetes körülmények között. Szóval a kérdések megfogalmazódtak, de a válaszok…

Jött egy isteni szikra, ami hirtelen mindent megváltoztatott. A boltban lehetett kapni olyan kicsi cumisüvegeket (műanyagból) melyek tele voltak apró cukorkákkal és gumi volt rajtuk a cumi. No gyors vásárlás – mindjárt tízet – és kezdődött a trükközés a hazaérés után. Egy nagy papírdobozban puha fekhely készült a kis jövevényeknek, pihe puha, mintha az anyjuk készítette volna. Azért, hogy a nyivákolás is abbamaradjon az etetés következett. A kis cumikból kiöntve a cukorka és el kellett találni, hogy mekkora legyen a lyuk, amin a babatápszer átfolyik. Mert a kicsik orizát kaptak. Igazi gyermektápszert. Az első lyukasztás nagyra sikerült. A “próba cica” prüszkölt, köhögött, hiszen csak úgy ömlött a folyadék, de a harmadik már jó lett és szinte szemmel látható volt, ahogy a kis pocak növekedett. Azután jött az egyéb természetes szükséglet, mely egy tetra pelenka óvatos farhoz dörzsölésével volt megoldható. Közben a többi, érezve az étel szagát, bizony kapaszkodott felfelé, hogy neki is jusson…de végül mindenki sorra került és gömbölyű hasacskák jelezték azt, hogy tele vannak. Be a dobozba, de az alvás nem akart összejönni, míg az is megoldódott. “Gazdi-anyu” belenyúlt a dobozba és a kicsik mint a cicamamát körbevették és pár perc múlva aludtak is. Bizony hozzájuk is fel kellett kelni 3 óránként etetni, mert olyan nyivákolást csaptak, hogy zengett a ház. Így teltek a napok. Majd szép lassan kinyílt a szemük és amerre a gazdik jártak, mindenütt tipegett utánuk tizenhat pihe-puha tappancs.

Szépen lassan felcseperedtek és már megállapítható volt, hogy három cica: “kislány”, egy pedig “fiúcska”. Egész nap ment a játék, a boksz, már nem kellett a tápszer, hanem nyers marhavesét falatoztak. Az igazán nagy dolog a szobatisztaságra szoktatás volt. Hiszen mikor már bejárták a lakást, hol itt, hol ott találtunk erre utaló nyomokat. A trükk itt az volt, hogy vásároltunk előhívó tálakat -amit akkor a filmek előhívásához használtak – és műanyag fürdőszobarácsot. Azt szépen beleszabtuk a rácsba, így a cicák talpacskája tiszta maradhatott. Azután jött a figyelés…amikor megláttuk, hogy a cicus “készülődik” gyorsan a rácsra helyeztük. Rövid idő alatt megszokták a rácsot, amit így rögtön a “dolog” után már ki is lehetett tisztítani. Nem is volt a lakásban “cica-szag”.

A cicusok nevet is kaptak: Szindi, Cintia, Szibilla és a fiú Ticián. A három kislány szürke a fiú barna cica volt. De mindhárom perzsa. Nagyon szépen fejlődtek. Egy barátunk kislánya szemet vetett az egyik cicára, de eldönteni nem tudta, hogy melyiket válassza a lányok közül. Megbeszéltük, hogy vasárnap majd eljönnek és akkor megszületik a döntés. Szibillát egész nap nem lehetett levakarni. Állandóan a nyomunkban volt, ha lepihentünk ráült a mellkasomra és ott dorombolt, dúrta a fejét, hogy simogassuk. Másnap mikor a barátomék megérkeztek, otthagyott minket és beleült a kislány ölébe. A cica választott. Mintha az előző nap búcsúzott volna tőlünk. Bármikor meglátogattuk, ha meg akartuk simogatni fújt, karmolt. Soha többet nem volt barátságos velünk.

Ticián egy másik barátunkhoz került de ő sem ragaszkodott a társaságunkhoz ezután. Szindi és Cintia jól megértették egymást. Nagyokat játszottak. Később kiállításra is vittük őket ahol Szindi CAC minősítést kapott, Cintia a tenyésztésre is alkalmas kiválót. Nagyon jól érezték magukat az ablakban, nézték az utca forgalmát. Cintia 12 évesen ment el áttétes emlőrák vitte el. Azután már csak Szindi maradt nekünk. Egy darabig kereste a testvérkét, de azután belenyugodott, hogy nincs. Néha egy kicsit szétszedte a franciaágy szövetét, a kanapé huzatát, az ülőgarnitúra párnáit, élezve a körmeit, de a neki készített kaparófa közelébe sem ment. Néha igényelte, hogy szeretgessük, de néha csak végigmért bennünket és lazán otthagyott. Egyéniség volt, igazi macska-arisztokrata.

Az utolsó két évben már sokat pihent. Látszott, hogy növekszik a daganata. Ha felment a galériára már nem nagyon akart lejönni. Sokszor a helyébe kellett vinni az ételt. Az étvágya megmaradt egy darabig, de azután egyre csökkent…Most…eljött a nap…a döntés napja.

A cica ekkor valami furcsát művelt. Nehezen felállt és nagyot nyekkenve mikor földet ért, leugrott a kanapéról. Odament a szeretett gazdihoz és beleült az ölébe. Dorombolt, dörgölőzött, puha mancsával végig simította a párom kezét többször is. A sírás a gazdiból még nagyobb erővel tört ki. A cica pár perc után feltápászkodott és imbolygó léptekkel visszament a kanapéhoz. Megpróbált felugrani, de már nem ment. Visszaesett. Úgy maradt fekve a szőnyegen. Nem “sírt”, de látszott rajta nagy fájdalmai vannak. Néha néha megrándult, csak akkor nyögött fel, amikor visszahelyeztük a kanapéra.

Az állatorvos kérdőn nézett ránk. A párom nagyon sírt, de bólintott. Az orvos a fecskendőbe felszívta az “altatót”. A cica mint aki megkönnyebbült, nyújtózott egyet és olyan hálásan nézett ránk, hogy már az én szememben is megjelent a könny…néhány perc múlva már aludt…egyre mélyebben és mélyebben… majd kicsi szíve megszűnt dobogni.

Megmaradt nekünk a cicákról készült rengeteg fénykép és videó. Családtagok voltak. Köszönjük Szindi és Cintia a csodálatos együtt töltött éveket. Sokszor egy állattól az ember több kedvességet, szeretetet kap, mint embertársaitól.

Hegedűs Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Hegedűs Gábor. Szeged melletti településen Algyőn lakom. Nem itt születtem, hanem…