A kert végében

 

– Tedd el fiam a kapát! – nyújtja a szerszámot az idősebb férfi, miközben ingujjával letörli homlokáról az izzadtságot. Tagbaszakadt felsőteste imbolyog a csillagtalan éjszakában. – Kell az még holnap is. Ideje felszedni a krumplit. Láttad ugye, hogy napok óta fonnyadozik a levele és elszáradt már a szára is. A gumók gömbölyűre duzzadtak és várják, hogy minél hamarabb kiszabadítsuk őket a föld alól. Hála istennek, idén bő termésünk lesz, ahogy elnéztem.

– Viszem apám, csak még megcsutakolom a földtől meg a szennytől – válaszol a vékonydongájú fiatalember, és óvatosan beteszi maga mögött a csirkedróttal áthúzott kertkaput.

Csendben ballagnak egymás mellett. Csizmájuk alatt szétporlad néhány szikkadt földgöröngy, ahogyan lépdelnek a baromfiudvaron át a vertfalú kisházhoz. Csak a szomszéd kutyája vakkant egyet-egyet, felismerve az ismerős léptek koppanását. A tyúkok, kacsák már rég elültek, a macska se neszez a sötétben, valahova behúzódott szunyókálni.

Bent a konyhában, a sezlon sarkán felhúzott lábakkal kucorog az asszony. Homlokát térdére szorítja, s révetegen a döngölt padlóra bámul. Vékonyszálú, gesztenyebarna haja kibontva, csapzottan tapad könnyben, maszatos verejtékben fürdő orcájára. Kezével durva szövetű szoknyája szélét markolássza görcsösen. Nem sír, inkább nyüszít, mint egy megvert kiskutya.

Nem érti, mi is történhetett vele. Hisz oly csendes volt a mai délután is, mint bármelyik kora őszi nap langyos aranya. Tépett egy kis zöldet a ház előtti árokszélről, hogy adjon belőle a baromfiknak. A kukoricamorzsoló vaskerekét is többször megforgatta a góré melletti kiskamrában. Csak úgy röpködtek kifele egymás után a csutkák, miközben gyűltek, pattogtak a mézsárga szemek a fonott kosárba.  Még a soklyukú cserép csirkeitatóba is friss vizet löttyintett, mielőtt bement a konyhába, hogy ránézzen a sparherden főddögélő vacsorára.

Talán a paprikás krumpli volt az oka mindennek, amit mindig olyan finoman tud elkészíteni. Még ha mostanság szűkében is vannak a húsféléknek, egy darabka kolbász vagy kétujjnyi füstölt oldalas csak akad. Büszke volt mindig is a főztjére. Kislány korában sámlival a kezében szaladt az anyjához, hogy fölérje az asztalt, úgy segített a konyhában. Tőle tanulta a sütés-főzés asszonyi tudományát.

Az ura egész nap a szérűn dolgozott a fiával. Igen, a fiával, vele, akire annyira vigyáztak, s aki miatt oly sokat aggódtak kiskorában, hogy egyáltalán megmarad-e erre a szomorú világra, felnő-e úgy, mint minden más falubeli fiúcska. Nehezen sírt fel a bába kezében a csöppség. Nyirkos bőre egészen lila volt, és inkább csak nyöszörgött vékonyka hangján, amikor megszületett. Azután, ha lassan is, de felcseperedett. Szívasztmás volt szegény, így mondta a doktor, és egy gyerekkori csontgyulladás miatt a bal lábára jócskán sántított. Katonának se vették be a sorozáskor kacska lába, vékony testalkata meg gyakori fulladásai miatt. De azért a ház körüli munkában nagy segítségére van most a családnak. Irigykednek is a szomszédok a két férfira, pedig igazából sajnálkozniuk kellene. A fia nyomorék a lábára, az urát meg egy repeszsérülés miatt szerelték le, és küldték haza a frontról. Egy vasdarab vándorol a mellkasában, amit nem tudtak kiműteni.

Most is a fia ült a bakon a hajtó helyén, mikor hajnalban a szekérre ültek, úgy vigyázta a lovat, az újat. Mert új lovuk lett, egy lesoványodott gebe, amit a falun átvonuló kétszakasznyi katonacsapat cserélt le tegnapelőtt az ő erős, mozgékony igavonójukra fizetségképp. Nem volt apelláta, elvitték a szegény párát, és adták helyette ezt a lestrapált, kiéheztetett állatot. De majdcsak elboldogulnak vele. Kicsit felerősítik, és talán rendben lesz minden. A háborúban nincs olyan, hogy lehetetlen. Igaz, nemcsak a lovukat vesztették el, de öreg, bőtermő szilvafájukat is. A teherautó platójáról beláttak a katonák az udvarukra. No, kitárták a nagykaput, és már vitték is a termést magukkal. Siettek nagyon. Nem kínlódtak vele sokat, nem szedték le a szilvaszemeket, hanem csak úgy, derékmagasságban elvágták a fa törzsét, és kötéllel felráncigálták az ártatlan, dúslombú növényt a teherautójukra. Úgy tépkedték marokra a hadonászó férfikezek húsos gyümölcsét, mint a keselyűk csípik, marják áldozatukat. Jóízűt nevettek a bakák, miközben rozzant járgányukkal végigrobogtak a falu főutcáján, hogy még elérjék menetoszlopuk utolsó kocsiját.

Az asszony fölsóhajtott. Talán most már békén hagyják a szegény embereket. Tudta, hogy messze még a teljes nyugalom, de hogy most másodszor is átvonult a front a kis településen és nagyobb kár nélkül megúszták, hálát adott a jóistennek. Igaz, két utcával arrébb, egy süldőforma lány, aki elég nehézkes gondolkozású volt világéletében, félelmében eszelősen kiáltozni kezdett, mikor meglátta a katonákat a járműveken. Az egyik tiszt félve, hogy elárulja őket, felveri a faluban még esetleg megbúvó ellenséges katonákat, egy sorozatot engedett a kislány satnya testébe.

A menetoszlop fő vonulási útvonala a szomszéd kisváros kövesútja volt. A falun csak elkóborolt, néhány gépkocsiból álló egység zötykölődött végig. Így aztán viszonylagos nyugalomban dolgozhatott mindenki a kiskertekben és a közeli földeken. Az élet nem állhatott meg. Az élet élni akart, az emberek túlélni és boldogulni akartak, ahogyan tudtak.

A konyhában már épp utolsót mozdult a fakanál az asszony kezében, hogy még egyszer megkavarja a pirosló krumplidarabokat zsíros, paprikás levükben, amikor megnyikordult az ajtó, és a firhang mögül egy egyenruhás alak lépett elő, puskát szorongatva maga előtt.

– Adjál, adjál! – csak ennyit tudott magyarul, és már közeledett is a konyha sarkában, a tűzhelynél álló asszonyhoz.

Talán lemaradt a csapatától, és most legalább a hasát meg akarja tölteni a szerencsétlen – gondolta magában az asszony.

De amint a katona közelebb ért, szinte felfalta szemével a karcsú asszonytestet, ahogy kivillant vékony, fehér ingjéből duzzadó melle, s karcsú nyaka. A baka hirtelen derékon ragadta az asszonyt, és leteperte a konyha közepén. Vadállat módjára gyűrte maga alá a törékeny testet.

A reszkető félhomályban váratlanul két férfi alakja tűnt fel. Az idősebb, robusztus felsőtestű, a fiatalabb, vékonydongájú. Kisfejsze fényesült markukban.

 

Katonafiukat távoli hazájában sokan siratják majd. Rokonok, ismerősök törölgetik szemüket templomok hűvösében, évszázados boltívek alatt, miközben imát mormolnak szeretett gyermekük lelki üdvéért, érte, a dicső harcosért, aki hősi halált halt a háborúban, embertelen öldöklés közepette, mindnyájuk szent szülőföldjéért, a messzi idegenben.

A kert végében ezután minden tavasszal tucatnyi különféle kisnövény tarkállik. Gyermekláncfű virul kankalinok mellett, százszorszép fejecskék pislognak a csupakék égre piróklevelek közül.

A föld minden élőlényt békésen befogad, csendesen a mélybe ölel: növényt, állatot, embert, magába issza az esőt, a harmatcseppeket és a könnyet is. A föld alatt minden és mindenki egyenlő.

A kert végében nyaranta friss hajtású virágok lehulló szirmai borítják el a felsejlő dombot.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dr. Fischer László az Irodalmi Rádió szerzője. Kecskeméti gyermekorvos, versíró vagyok. 1954-ben születtem Baján. Bácsalmáson töltöttem gyermekéveimet. Kecskeméten…