Nehéz idők 

 

Sokszor láttam, elmerengve üldögélt, révedezett. A 101. életévét nemrég töltötte be, jó egészség-nek örvendett. Kérdezgettem életéről, de most csak az élete legszebb korszakait említette. Óvatosan terelgettem beszélgetésünket az Oroszországban eltöltött hadifogságra. Gondolkozott, majd jöttek sorban a történetek, az átélt borzalmak.

„Nem nagyon beszéltem én senkinek, még a fiaimnak sem a hadifogságomról. Magamba zártam nehogy bajuk legyen belőle, sohase lehet tudni  mit hoz az élet.

Katonai szolgálatot teljesítettem a második világháború éveiben, 1944. november 2-án Kisgyőrnél hadifogságba estem több bajtársammal együtt. Akkor még nem gondoltuk, hogy annyi sok megpró-báltatás, szenvedés vár ránk.

Vagonokba zsúfoltak össze bennünket, szinte moccanni sem lehetett, víz és élelem nélkül. Nem tud-tuk hová visznek, csak azt tudtuk, hogy nagyon sok napig tartott az út.

Volt, aki már szenvedett a szomjúságtól, nehezen bírta a vízhiányt. A vagon lyukas padozatába dugtak madzagot és ott tartották  lelógatva, amíg  be nem deresedett a kinti hideg levegőtől, azt szopogatták le  mert az legalább pár csepp vizet pótolt. Én jól bírtam a szomjazást, mivel soha nem ittam sok vizet, de engem is nagyon megviselt . Erőtlenekké váltunk . Hosszú napokat  töltöttünk a vagonba, amikor megérkeztünk  a Szentpétervár melletti Bokszitogorszkba. Én a 157/2 táborba kerültem.

Embertelen körülmények, hideg fogadott bennünket. Barakkokban  voltunk elszállásolva, több százan egy helyiségben, egyetlen rossz kályhával, ami inkább füstölt sem hogy melegített volna.

Kegyetlen hideg orosz telek voltak. Munkára fogtak bennünket, fákat vágtunk ki az erdőben és azokat cipeltük le a folyóhoz, hogy úsztatással szállítsák el. Pihenni nem lehetett, az éhségtől sokan összerogytak. Ha csontot találtunk a földben, eldugtuk a zsebünkbe és később elszopogattuk.  A madár fészkéből tojást szedtünk ki, de kis madárfiókát is megettük. Egyre több lett a beteg fogoly, sokan haltak meg, szinte naponta fordult a szekér a halottakkal, akiket ruhátlanul tettek ki az erdőben temetetlenül a vadaknak.

Silány élelem volt a táborban, de mindig ügyeltem, hogy megegyem azt a keveset is, mert csak így élhetem túl ezeket a borzalmakat. Mindig az járt a fejemben, hogy otthon a családom és látni szeretném őket még ebben az életben.

Egyik nap egy ló jelent meg soványan, betegen a tábor udvarán. Mindenki lélegzet-visszafolytva azt leste mikor esik össze.  Megtörtént, a gebe holtan rogyott össze. Tetemét pillanatok alatt szétszedték a foglyok és nyersen ették meg. Szinte őrjöngtek a maradékokért is.

Katonai lábbelink egyre csak kopott és nyári időszakban bizony kemény viselet volt . Sarut csináltunk fából , de abban is kínszenvedés volt minden lépés.

Egyik nap borzalmas dolog történt velem. A latrinán voltam. Az orosz katona meglátta a jegygyűrű-met az ujjamon. El akarta venni, én nem engedtem, ezért bosszúból belehajított a fekáliába. Ha a baj-társaim nem húztak volna azonnal ki, akkor pillanatok alatt megfulladtam volna. A ruhám átázott teljesen, büdös volt a bőröm is. Valahogy törölgettem, szárítgattam, de másnap már ebbe kellett mennem  dolgozni. De a kapocs a feleségem és köztem a kezemen maradt ebben az embertelen világban. Levelet nem tudtunk írni haza, mert nem volt papír. Semmit sem tudtak rólunk odahaza, csak remélhették, hogy még életben vagyunk és valaha még hazajutunk.

Kezemet fertőzés érte a munka során. Az orosz orvos le akarta vágni a karomat, de nem engedtem neki. Úgy gondoltam teljesen mindegy már mi lesz velem. Volt a táborban egy német hadifogoly, aki katonaorvos volt. Megműtött. Egy bicskával levágta a mutatóujjamat és így megmaradt a karom. Hálás vagyok érte, míg élek. Minden nap átkötözte és közben ő is elmondta az élete borzalmait.  A bombázás az egész családját megölte, senkije sem maradt. Állandóan imádkozott, már nem érdekelte az élet, nem érdekelte, hogy haza jut-e még valaha. A sebem szépen begyógyult, nemsokára dolgozni kellett menni. Egyre kevesebben voltunk a táborba, most már közös sírba temették a halottakat az erdőben,de a ruhájukat átadták azoknak, akinek szükség volt rá.

Vonszoltuk magunkat, erőnk fogyott. Az én jó Istenembe vetett hitem tartotta bennem a lelket.

1947.jan.29. Szabadulásom napja.

Vagonokba raktak bennünket az oroszok és azt mondták szabadok vagyunk. A vonat elindult Magyarország felé. El sem akartuk hinni, hogy vége talán ennek a rémálomnak, a szenvedésnek. Végtelennek tűnő út után újra szülőhazám földjére léptem. Néha felejteni akarok, soha nem álmodok a megélt borzalmakról.

Hálát mondtam az én Istenemnek, a Szűzanyának, hogy hazavezetett a családomhoz. Megbékéltem mindennel és mindenkivel. Szívemben harag és gyűlölet nincs. Háború volt. Végtelenül nyugodt vagyok. Hosszú út van mögöttem. Egyetlen nap sem telt el úgy az életemben, hogy ne imádkozzak a családomért, másokért és magamért.

Örök hála neked Istenem! Ha majd az Istenem magához szólít, örömmel megyek, és akié lesz majd a lelkem  elmondhatja, hogy jó lelket kapott.”

  1. június 14. Temetésének napja. Hófehér virágkoszorú borítja koporsóját. Leteszem én is a búcsú virágait. Utolsó útjára kísérjük. A kántor éneke még sokáig zeng fülembe.

„Boldog nyugalmat és örök emléket…”

Ámen

Kozma Barnáné Dandé Valéria vagyok,  három éve írok verseket, novellákat  és meséket. Az irodalom szeretete végig kísérte életemet.…