18 éves voltam, amikor apám meghalt. Polgári temetést rendeztünk neki. Sokan eljöttek. A feketébe öltözött embertömeg hatalmas tintapacává olvadt össze a mély gödör mellett. Csak a virágok, egyedül azok voltak színesek mindenfele. Átütöttek a novemberi ködön, elűzték a szürkeséget gyönyörű pompájukkal.

Apámat mindenki gyűlölte. Még én is. Mégis itt vagyok. Eljöttem a temetésre, mert kötelezőnek éreztem, mert úgy illik, mert anyám is mondta… mert mégis csak az apám.

Tudom, hogy a többiek sem azért jöttek el, mert búcsúzni szeretnének. Mindenki látni akarta, hogyan temetik el. Mindenki égett a vágytól, hogy a saját szemével láthassa azt, amit már évek óta látni akart. Látni apámat meghalni.

A koporsót lassan eresztették a gödör mélyére. Az összes szem feszülten figyelt, hátha csak a bolondját járatja velük, hátha ez is egy rossz vicc, és biztosan mindjárt nevetve fog apám kiugrani, és azt kiabálni, hogy bevettétek, nem is haltam meg, csak vicc volt az egész. Megrendezett kis komédia, hogy végre jót szórakozhassak rajtatok.

Anyám szerette apámat. Ő volt az egyedüli, aki végigbőgte a temetés minden másodpercét. Akkor szakadt el nála a cérna, amikor a koporsót elkezdték betemetni, és rákerült az első lapát homok. Anyámban ekkor tudatosult, hogy nincs visszaút. Az eddiginél jobban rázkódott a sírástól, könnyei patakokká duzzadtak. Annyira hangosan sírt, hogy valaki gyengéden megfogta, kiterelte a tömegből, és megpróbálta halkan megnyugtatni

Más nem sírt. Az a sok ember mind azt várta, hogy az utolsó porszem is a helyére kerüljön. Végignéztem az arcokon. Néhányan tartották magukat, néhányan felsóhajtottak a megkönnyebbüléstől. Mosolyogtak. Mosolyogtak egy temetésen. Apám temetésén.

Amikor kisebb voltam, én sohasem mosolyogtam apám jelenlétében. Amikor hazaért, erősen csapta be maga után a bejárati ajtót, és mi anyámmal máris tudtuk, hogy hosszú este elé nézünk. Apám először betántorgott a konyhába. Puff. Elesett. Anyám segített neki felállni. Apám ilyenkor mindig szitkozódva tápászkodott fel. Puff. Megint visszaesett. Négykézláb elmászott a konyhaasztalig. Anyám mindenfélét elé pakolt; kenyeret, szalonnát, kolbászt, sajtot, mindent, amit otthon talált. Apám mohón falni kezdett, meg se szólalt, nem köszönte meg a vacsorát sem.

És amikor inni kért, anyám reszkető kézzel, de készségesen nyújtotta oda az üveget. Minden áldott este.

A sírásók befejezték a munkát. Most következtek a virágok. Egy emberként indult a tömeg, hogy a frissen beásott sírhalomra rátegye a virágokat. Egyedül én maradtam a helyemen. Szótlanul álltam, és vártam, hogy mindenki befejezze a tiszteletadást. Voltak, akik nevetve távoztak, beszélgettek, és boldogan jegyezték meg, hogy az élet ismét megoldott egy problémát.

A temető kiürült. A kora novemberi est fátyla kezdett a temetőre telepedni. A levegő lehűlt, az ég beborult, és ahogy ott álltam, mint egy szobor fekete kabátban és kalapban, egyszer csak a kabátomra szállt valami fehér. Egy hópihe. És felnéztem, és láttam, hogy ezer, meg ezer hópehely száll felém, és apám sírjára, hogy betakarja. A hó belepte a homokbuckát, az egész temetőt, és a fekete kabátból fehéret csinált. Lehunytam a szemem. Csak egy pillanat volt az egész, hogy érezzem a friss hó illatát elegyedni a tél szagával. De amikor kinyitottam, egészen más lett minden. Eltűntek a sírok, a temető… csak a friss, puha hó maradt meg, és egyre sűrűbben, és sűrűbben hullott alá.

A távolban megpillantottam egy alakot. Magas, szövetkabátos alak volt, aki háttal állt nekem. Közelebb mentem hozzá. A hó ropogott a lábam alatt, de ahogy a hátam mögé néztem, nem láttam lábnyomokat. Mikor odaértem, megszólalt, anélkül, hogy hátra pillantott volna.

-Szervusz fiam.

– Apa…?

– Búcsúzni jöttem.

Éreztem, hogy idegesség lesz rajtam úrrá. Tudtam, hogy apám ezt direkt mondta, hogy bosszantson, még most is, amikor valószínűleg utoljára látom.

-Igazán nem kellene velem úgy bánnod, mint…

– Mint régen? – vágott hirtelen a szavamba. – Ezt akartad mondani, ugye?

Nem feleltem. Néma hallgatásba burkolódzva hallgattuk együtt a szél süvítését. Arca fiatal volt, sokkal fiatalabb, mint amikor meghalt. Bőrén nem látszottak a ráncok, és egyáltalán nem volt olyan sovány, mint amire emlékeztem. Mintha teljesen kicserélték volna tetőtől talpig.

-Miért nem anyától búcsúzol inkább? Ő volt az egyetlen, aki megsiratott…az egyetlen, aki kicsit is szeretett.

– Tudom.

– Dehogy tudod! El sem tudod képzelni, hogy mit tettél velünk! És anya képes volt hinni benned! Képes volt hinni abban, amiben már legalább 10 éve senki! Ő volt az egyetlen, érted? Ő!

Az indulat felfűtött, de meg kellett állnom levegőt venni. Apám kifejezéstelen arccal bámult rám, és egy cseppnyi megbánás se látszott rajta. Teljesen közömbös maradt.

Már megint hiába jártattam a számat.

-Hallgatnom kellett volna rád.

– Elcseszted a gyerekkoromat.

– Tudom.

– Dehogy tudod!

Szabadulni akartam tőle, és szabadulni akartam az összes emlékképtől, ami vele kapcsolatos.

-Emlékszem arra az estére… – Kezdte halkan, éppen úgy, hogy csak egyedül az hallja, aki közvetlenül mellette áll. – amikor beleittam az üvegbe, és víz volt benne.

-Felordítottál.

– Igazából örültem.

– Mégsem tetted le a piát.

– Mert nem tudtam.

Hallgattunk. Megint a csönd, és megint a szél zúgása. De érdekes módon nem fáztam. A virágok, amiket a temetésre hoztam, még mindig a kezemben voltak. Már teljesen elfagytak szegények. Belepte őket a hó.

-Vége van már a búcsúnak? Tanulnom kéne… Egy hét és zh.

– Persze… Ne haragudj… csak látni akartalak, fiam.

– Semmi gond… Igazából kösz, hogy utoljára meglátogattál.

– Sosem fogom megbocsátani magamnak, amit veletek tettem.

– Ne aggódj, én sem.

A kép halványodni kezdett, és apám közen végig engem nézett. A szája nem mozdult, fapofával bámult engem, de a hangja mégis megszólalt a fejemben.

-Menj be a dolgozószobámba fiam, és vedd el az asztalról, ami téged illet.

Apám dolgozószobájáról tudni kell, hogy sosem dolgozott benne. Életemben összesen kétszer néztem be, és sosem fogadott bent szívderítő látvány. Koszos üvegek, szemét, és papírok a földön. Anyám is nagyon ritkán járt csak be oda.

Amikor felébredtem, nem a temetőben voltam. Először nem értettem, miért van olyan meleg. Kinyitottam a szemem. Anyám hajolt felém aggódó arccal, mögötte a nagyszüleim, a szomszédok, és anyám legjobb barátnője. Mindenki úgy nézett rám, mint egy halottra, aki föltámadt.

-Mi az? Hol vagyok?

– Hát nincs baja! – kiáltott az egyik szomszéd.

– Azt hittük, megfagytál! – harsant fel a nagyapám.

– Elájulva talált rád a gondnok. Még jó, hogy volt nálad telefon! Azon értesítette anyádat!

Mindenki éljenzett, és megkönnyebbült. Mosolyogtak, és megölelték egymást örömükben. Egyedül anyám maradt csendben, némán ült az ágyam szélén, és mosolygott.

-Jól vagy, kincsem?

Sírva a nyakába borultam. Olyan szorosan öleltem, olyan hosszan, mint eddig még soha. Azt akartam, hogy ne érjen véget a pillanat, hogy örökre így maradjunk.

De véget ért.

Eszembe jutott apám, a látomás, a temetőben történt dolgok. Eszembe jutott, hogy csak tőlem búcsúzott, hogy megbánta, és eszembe jutott az íróasztala és a dolgozószobája.

Villámgyorsan pattantam ki az ágyból, majdnem felestem a paplanban. Pizsamában indultam az ajtó fele. A család és mindenki, aki a kis szobában volt, tátott szájjal bámult utánam. Én céltudatosan lerobogtam a lépcsőn, át a nappalin, és megálltam a hatalmas ajtó előtt. Pont úgy, mint régen, amikor az ajtó sokkal hatalmasabbnak látszott, sokkal sötétebbnek. Lassan a kilincsre helyeztem a kezemet.

-Mit csinálsz?

Anyám rémült arccal állt mellettem. Már nem a régi. Lihegett a futástól, és hallani lehetett, milyen gyorsan dobog a szíve. Biztosan ráijesztettem.

-Be kell mennem oda.

– Azt hittem, még kell egy kis idő…

– Anyu… Muszáj. Légyszíves, engedd el a kezem!

Anyám félt, rettegett, hiszen nem értette. Nem értett az ég világon semmit, hogy mit akarok, de nemhogy ő, még én magam sem.

Benyitottam.

A szobában égett a lámpa, és bevilágította a tágas szobát. Megvilágította a rendet és a tisztaságot.

-Mikor raktál itt rendet? – kérdeztem halkan, mert még mindig nem hittem el, hogy ez ugyanaz a szoba, mint amire én is emlékszem.

– Utoljára öt éve. De akkor is csak az üvegeket vittem ki innen.

Percekig bámultunk, kapkodtuk a fejünket, megsimítottunk minden bútort, de por egyiken se volt. Katonás rend a könyvek között, a vitrinben, és a hatalmas íróasztalon. Anyámmal többször egymásra néztünk, de egyikünk se fogta fel igazán, mit lát. Közelebb mentem az íróasztalhoz, és végigsimítottam a sötétbarna tölgyfán. Igazi antik darab. És akkor megláttam az asztal közepén egy nagy, fehér színű borítékot. Amikor felemeltem éreztem, hogy súlyos, hogy van benne valami. Megfordítottam. A boríték hátulján egyetlen mondat állt.

’Az összes pénz, amit alkoholra költöttem.’

Lerogytam a székbe. Remegő kézzel bontottam ki a borítékot, hogy megnézzem a tartalmát. Azt hiszem, a szám még jobban tátva maradt, mint amikor beléptem ide. Soha életemben nem láttam még annyi pénzt egyszerre. Amikor anyámnak szólni akartam, már ott állt mögöttem. Mikor ránéztem, könnyes volt a szeme, és tiszta szívéből mosolygott.

Hát ezért szerette annyira apámat. Látta benne azt, amit senki más: a megbánást.

Magyar Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Hogy ki vagyok én?Ránézésre egy hétköznapi, gimnazista lány, aki kívülről szemlélve egyáltalán…