Tulajdonképpen egyáltalán nem indult rosszul az a vasárnap. Úgy terveztem, hogy végre sziesztázom egyet a nyugágyban. Semmi sem lehetett volna tökéletesebb; Nyár közepe volt, perzselő forróság, én pedig éppen a” kötelezően egy hét a nagyinál” nevezetű börtönbüntetésemet töltöttem. Ami nem lett volna rossz, ha nagyi nincs ott, és Sári, szeretett ikrem, nem hagy egyedül arra a hétre.

Merthogy a nagyiról azt kell tudni, hogy imád betegeskedni. Betegség nélkül egyszerűen nem tud élni. Mondhatni napi rutin már nála, hogy sorban beveszi azt a hat bogyó gyógyszert. Az egyik a fejfájásra való, a másik a térdére, a harmadik pedig a fejfájás-csillapító mellékhatásaira, és így tovább.

Sáriról pedig röviden és tömören annyit, hogy a konyhában utólérhetetlen, és sokkal jobban főz mindenkinél a családban

Anya szerint a nagyinak jót tesz, ha nála vagyunk. Azt mondja, hogy ilyenkor sokkal egészségesebb, de én személy szerint napról-napra úgy érzem magam, mintha kórházi ápoló lennék, és nem unoka. Hála neki, fiatalkorunk ellenére tudjuk a város összes patikájának a nevét, címét és telefonszámát, sőt, még recepthamisításban is tökéletesek vagyunk Sárival.

De az a vasárnap volt életem leglehangolóbb vasárnapja. És egyáltalán nem a gyógyszerek, vagy a betegségek miatt.

A drága nagyi ugyanis reggeli előtt kitalálta, hogy ő annyira influenzásnak érzi magát, – nyár közepén, –  így nekem kell főznöm ebédet. Hiába magyaráztam, hogy annyira tudok főzni, mint matekozni – abban az évben sikerült kiharcolnom, hogy elégséges legyek, – meg sem hallgatott. A nyakáig húzta a takarót, és jajveszékelt, persze orvost nem engedett hívni, mondván, hogy itt rossz a körzeti, úgysem ad normális gyógyszert.

Mit volt mit tenni, odaálltam a konyha közepére, nagy levegőt vettem, mert tudtam, hogy ez egy újabb mérföldkő az életemben, egy újabb lehúzandó dolog a bakancslistáról. Kitártam a hűtőt, elővettem a kést, és megkentem egy szelet kenyeret vajjal, életemben talán másodjára.

Én igazán meglettem volna vajas kenyéren aznap. Nem hiányzott sem a húsleves a tetején úszkáló zsírpacákkal, sem pedig az olajban tocsogó rántott hús. De a nagyi egyáltalán nem így gondolta. Miközben a kisszobában pihentette a nyári influenzát, képes volt engem kiabálva irányítani, hogy mit csináljak, és mit hol találok.

Nem sült ki jól.

Először is, a liszt-tojás-zsemlemorzsa ételpanírozó kombinációt sikerült megújítanom zsemlemorzsa-tojás-lisztre, így a csirkemellek fele a kukában landolt. Sári biztosan a fejét fogná, ő hozzám képest Jamie Oliver a konyhában. De nem kezdhettem el hisztizni. Nekiálltam inkább krumplit pucolni, melyben olyan hadisérüléseket szenvedtem, mint a vízszintes, és függőleges irányú vágások, ennek a következményeképp újra kellett mosnom a krumplikat, hogy ne véresen főzzem meg őket. A nagyi továbbra is rendületlenül kiabált, nekem pedig igazán jól jött volna a kettéosztódással való szaporodás.

A húsrántás kívülről könnyűnek tűnhet, de ha az ember csak a kész kajáért jár a konyhába, egyáltalán nem az. A nagyi valami nyeles, fehér alapon virágos edényről magyarázott, de mivel nem találtam, megfogtam a legszimpatikusabbat – a kupac tetején, – és fél liter olajat öntöttem bele, legalább is azt hiszem. A nagyi valami olyasmit magyarázott, hogy az olajnak el kell lepnie a húsokat, de az én húsaim egyáltalán nem lubickoltak kellőképpen. Hát persze, hogy a palacsinta-sütő volt a kupac tetején!

Délután négy órakor az ebéd még mindig nem volt kész, és a hasam erősen követelte rajtam, hiszen még csak egy szelet vajaskenyeret kapott. De nem csak a hasam éhezett, a drága nagyi is szeretett volna enni. Volt egy pillanat, amikor majdnem kijött, de szerencsére meggyőztem, hogy minden jól halad. Még a végén tényleg lebetegszik, ha meglátja, mit műveltem a konyhájával.

Akkor először néztem körül.

A tűzhely olajban úszott, a pulton ott várakozott a panírmaradék, és a tojáshéjjak. A konyhakő földes volt a krumpli miatt, mintha valaki koszos cipővel trappolt volna végig rajta. De készen lett minden; A fél adag belül nyers rántott csirke ízetlen, agyonfőzött krumplival. ’Remek’ kombináció egy ilyen fárasztó nap után.

A takarítás simán ment; Mindent a mosogatóba dobáltam, de tudtam, hogy az bizony már nem az én reszortom, az mosogat, aki akar, én még egyszer be nem teszem a lábamat egy konyhába se!

Végül elővettem a nagyi kedvenc virágos tányérját, kedvtelen hangulattal beleszedtem neki a kései ebédet. Még az evőeszközt is gondosan választottam ki, nehogy a nagyinak csorba villával kelljen ennie. Beléptem a kisszobába, és feltálaltam a nagyinak a kaját.

-Jaj, Sárikám, mi lenne velem, ha nem főznél rám ezekben a beteg időkben!

– Nagyi, én a Luca vagyok, Sári táborban van!

– Azt hiszem, már nem is vagyok annyira beteg. Inkább megyek, és majd én főzök magamnak valamit.

Amikor Sári hazajött a táborból, könnyekkel küszködve nevetett a történten. És megígérte, hogy a zsemlemorzsa-tojás-liszt panírozási módszert szabadalmaztatni fogjuk.

Magyar Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Hogy ki vagyok én?Ránézésre egy hétköznapi, gimnazista lány, aki kívülről szemlélve egyáltalán…