Szohner Gabriella: Átkönyörgött évek (részlet)

 

Csak feküdtek csendben, és görcsösen szorították egymás kezét. A sötét, pici szobában semmi sem hallatszott az óra ketyegésén kívül. Foszforeszkáló mutatói gyorsan haladtak előre. Az idő ezen az éjszakán a fiatal pár ellenségévé vált. Nem beszélgettek, már nem volt mit mondaniuk. Csak erősen kapaszkodtak. Róza a férjébe, Jani pedig Rózába, miközben szenvtelenül peregtek a félelem és a bizonytalanság másodpercei…

Olyan boldogok voltak pedig ma reggelig! Jani csókkal vált el feleségétől, Róza pedig, mint jóllakott kismacska, még nyújtózott egyet. Kifeszítette erős karját, megropogtatta formás ujjait, eligazította csinos lábán a harisnyát. Rakott a tűzre, meleg legyen, mire ébred és indul munkába Papa is. Számba vette a teendőit. Ma nagymosás lesz. Friss kávét főzött, majd reggelit készített. Mire megterített, mindenki felébredt. Jó hangulatban reggeliztek, a Papa még barackot is nyomott asszony lánya és kamasz fia feje búbjára. Miután a férfinép útnak indult, ők ketten, a Mamával készülődni kezdtek a nagymosáshoz. Róza összerámolta a konyhát, itt lehetett csak helye a mosóteknőnek, a falatnyi helyiségben, amit fürdőszobának rendeztek be, nem fértek volna vele. A víz melegedett a mosófazékban, zúgásával jelezte, közel van a forrásponthoz. Róza a szobájukba ment, összeszedni a szennyest. Jókedvűen dudorászott. Valamelyik ruhájából a földre pottyant egy zsebkendő. A habkönnyű kelme egyik sarkában aprócska virághímzés díszelgett. Janitól kapta ezt a szépséget, és azon a napon szipogta tele először, amikor a férfi megkérte a kezét. Róza arcához emelte, beleszimatolt az illatos anyagba. Az illat, amit érzett, az a tiszta virágillat, melyben benne volt az egész boldog nyár, merengésre késztette. Három hónapja volt még csupán, amikor ő, a nagyon fiatal, és nagyon szerelmes leány, talpig fehérben állt a kedves kis templom oltára előtt, és a körülményeket nem mérlegelve, kábultan, igent mondott annak a férfinak, akit nemrégiben munkába indított.  Náluk összeillőbb pár aligha akadt a világon. Róza, a polgári családba született, kedves, mosolygós, illemtudó és művelt leány és Jani, a jóvágású, kicsit régimódi úriember, aki tanítóként dolgozott a polgári fiúiskolában.

Róza vékony, de nem sovány testalkatát anyjától örökölte, sötét hajkoronáját meg inkább a Papától. Laza kontyba tekerve viselte derekáig érő, természetes hullámokat vető haját, így az kiemelte világos bőrét, hatalmas, barna szemeit, amelyek mindig vidáman és kíváncsian tekintettek a világra. Jellemét még a fiatalság felhőtlensége jellemezte, olykor kissé szertelenül viselkedett, szerette, kereste is a cinkosságot, önfeledten nevetett, folyton mosolygott. Jani jóval magasabb volt Rózánál. Szőke haját rövidre vágatta. Sötétebb bőrrel áldotta meg az ég, arca férfiasan szögletes formájában mélyen ülő, meleg, kék szemek álmodoztak a boldog jövőről. Jóval komolyabb és józanabb volt, mint Róza, de felesége bájos humora, pajkossága, ami soha nem ment túl a jó ízlés határán, minduntalan megnevettette, lazította amúgy szögletes karakterét. A fiatalok egy iskolai rendezvényen ismerkedtek meg, Róza öccse, Károly révén, aki abban a fiúiskolában diákoskodott, amiben Jani tanított. Hamar megtalálták a közös érdeklődési pontokat. Majdnem mindenről egyformán gondolkodtak és vélekedtek. A két okos fiatal hamar egymásba habarodott. Jani néhány hónap udvarlás és alapos megfontolás után megkérte Róza kezét. Illedelmesen, szabályosan a Papától. Nemsokára megtartották az esküvőt is, meghitten, egyszerűen, pár közeli rokon részvételével. A városi bérlakás két szobájának egyikét a szülők átadták a fiataloknak, amíg saját lakást nem tudnak szerezni. Róza öccse átköltözött a szülői hálóba, olyan természetes szeretettel tette, nem lehetett visszautasítani. A szép gesztuson még Jani is meghatódott.

A fiatalasszony úgy érezte, gyönyörű napokat éltek! Ő, és a Mama ellátta a családot.  Megértették egymást, így a háztartási teendőket közösen, gyorsan, délelőttönként elvégezték. Mire hazaértek a férfiak, frissen főzött étel gőzölgött az asztalon a patyolat tiszta lakásban. A másnapra szánt, ropogósra vasalt ingek is ott sorakoztak a vállfákon. A fiatalok délutánonként nagyokat sétáltak, vagy barátaikkal találkoztak, elmentek egy moziba, vagy a szomszéd kisvendéglőben hallgatták a zenét, és összebújva táncoltak. Károly szorgalmasan tanult, a Mama kézimunkázott, olvasott, ruhákat javítgatott, néha csendben kártyázott. Papa kedvenc foteljében délutánokon át olvasgatta a napi újságokat, mert minden betűjük érdekelte. Délután íródtak a családi levelek, üdvözletek, miközben kéjesen szívta el egyetlen pipáját, amit engedélyezett magának. Vasárnap reggel elmentek a templomba, ebéd után pedig összeültek a nappaliban, megbeszélték, megvitatták a világ dolgait. Társadalmi státuszukhoz képest egyszerűen, mégis tartalmasan éltek. Róza úszott az örömben, ezért nem vette észre a körülötte ólálkodó baljós jeleket. Saját létükön még nem érezték a világ hisztériáját, és mindannyian hárították is kicsit az aktuális híreket, mert más volt a világ történelme, és más a család belső boldogsága. Tudták az igazságot, csak nem akarták elfogadni. Minden nappal egyre kiszámíthatóbb bizonyossággal kúszott közelebb feléjük a gonoszság. Minden vasárnap többet beszéltek róla, hogy szépre alakított életük, a nyugalmuk hamarosan elmúlhat. Feltételes módban folytak a beszélgetések, gondolni sem mertek rá, hogy valósággá válhat. Jani és a Papa mindig közölte az asszonyokkal kik kaptak már behívót. Róza érezte legkevésbé vészesnek a helyzetet, attól sokkal boldogabb volt, hogy objektív legyen, ifjan, szerelmesen csüngött komoly férjén. Az igyekezet, hogy boldoggá tegye őt, betöltötte egész valóját.

-Ez velünk nem történhet meg – lépegetett apró ujjaival Jani karján, miközben nyugodtan szuszogott az ölelésében.

Jani azonban láthatóan nyugtalankodott, és ha nem is mondta otthon, hetek óta azon riadozott, mikor kerül majd ő sorra. Nem is magáért ijedezett, Róza járt az eszében, milyen fájdalom és szomorúság vár rá. Európában évek óta vérszomjas szörnyeteg őrjöngött, és eszeveszett módon tömte magába ártatlan emberek ezreit.  Az Úr 1943. évének késő nyarán szinte már mindenhol tombolt a háború.

Róza gondolatai visszatértek az aprócska, de ízlésesen berendezett szobába. Karján a kimosandó ruhákkal, kezében az emlékeket felidéző zsebkendővel, odasétált az ablakhoz. A reggeli párát pillanatok alatt felszívta a felhők alól kibújó aranysárga napsugár. Máris felmelegedett az idő. Szeptember közepe volt, nemsokára beköszönt az ősz. Róza nem szerette az őszt. Az elmúlásra, a minden nap egyre közelebb lévő halálra emlékeztette, szürkének és barátságtalannak látta, akármilyen színesben érkezett is. Rácsodálkozott ő a levegőben uralkodó illatokra, a gyönyörű levelekre, de tudta, nemsokára elszürkülnek, elhervadnak, meghalnak. A gondolat is rosszul esett a fiatalasszonynak. Róza a tavaszt szerette, a tavaszt, ami éppoly szertelen, éppoly huncut, éppoly csacska és bohókás, mint ő. A tavaszt, ami szanaszét szórja a minden színben pompázó virágokat, ami feltámasztja a szoknyák alá bujkáló szél fiakat, és langyos esőt permetez a földre. A tavaszt kedvelte.  A melengetőt, a bizsergetőt, a szerelmest.

Mama és Róza már a nagymosás kellős közepén voltak, beszélgettek, tervezgettek, milyen felsőbb iskolába kellene mennie Károlynak, mi érdekli leginkább.

– Nagyon sokba kerül a tanulása majd – mondta nagy sóhajtással Mama.

– Igen- vette át anyjától a mosott ruhát öblítésre Róza – Ne aggódj emiatt. Segítünk mi!

Ekkor kopogtatták meg a bejárati ajtó ablakát. A Mama keze ijedten megmerevedett a mozdulatban, Róza összerezzent, baljósnak, követelőzőnek, türelmetlennek érezte a koppantásokat. Erőtlenül, remegő lábakkal ért az ajtóig, s mire kinyitotta azt, teljes valóját átjárta a félelem.  A gangon egy idősebb, egyszerű ruhába öltözött bácsi álldogált. Kezében mappa, válláról keskeny szíjon, kisebb postástáska lógott.

-Erdős Jánost keresem. Itt lakik? – kérdezte tettetett morcossággal.

A bácsi szigorú arca nem illett össze emberséget sugárzó pillantásával. Zordsága, keményre sikeredett hangja inkább a hivatását volt hivatott hangsúlyozni, meleg szemei együttérzést, sajnálatot sugároztak.

– Itt lakik – nyögte a fiatalasszony.

– Az ő kezébe kell adnom a levelet- hangsúlyozta az öreg. Igyekezett közönyösnek maradni.

– Nincs itthon – mondta halkan Róza.

– Magácska kicsodája ennek az embernek?

-A felesége vagyok – válaszolta alig hallhatóan, bátortalanul Róza.

A bácsi valahonnan nagyon mélyről sóhajtott, kinyitotta a mappát. A mozdulattal láthatóvá vált a benne sorakozó borítékok nagy része. Róza abban pillanatban megérezte a rettegés első jeleit. Az érzés, ami végigszánkázott a testén módfelett idegen volt, soha nem tapasztalt. Szédülni kezdett, gyomra görcsbe rándult. Megérkezett hát! Kifejezéstelen szemmel nézte hol az öreget, hol a kezében tartott dossziét.

-Hát nekem aztán egyre megy ki veszi át azt a nyomorultságot! Alá legyen írva, oszt kész!  – rántotta meg a postás a vállát – itt tessen aláírni! Mutatóujjával egy sorra bökött. Kabátja ujjával megtörölte könnyektől fénylő arcát. – Allergia – magyarázkodott – késő őszig gyötör!

Róza előtt hullámokat vetettek a sorok. Nehezen írt, gyöngy betűi gubancossá, olvashatatlanná váltak.  Átvette a borítékot, amit az aláírás után az idős, kidolgozott, ráncos kézből kapott.

-Bocsásson meg nagysád! Ez a kötelességem, de végtelenül sajnálom – búcsúzott. Bokáját katonásan összeütötte, jobb kezét tisztelgésre emelte, de a mozdulat elakadt, valahol a kötelesség és az emberség határán.

Róza mereven bámulta a levelet.  Könnyes szeme előtt elmosódtak a rányomtatott betűk. A nagy S, a nagy A betűt könnyei homályán át is rögtön felismerte. Többre már nem is volt szüksége. Tudta, hogy még van egy nagy S.

A reggelije már a torkában volt, a tenyérnyi fürdőszobában aztán attól is feljebb csúszott, utat tört magának, és egy lavórban kötött ki. Zsibbadt a szája, szeme előtt fényes karikák ugráltak. Feszült a dobhártyája, hajszálnyira volt az ájulástól. Tudatában egészen hirtelenül értékelődött át az idő fogalma, érezni kezdte a múló perceket, a száguldó másodperceket. Huszonnégy óra. Huszonnégy óra, és minden megváltozik. Már csak huszonnégy óra… Soha nem érezte még ennyire, milyen kevés is egy nap. Egy délután, egy éjszaka, ami még megadatott. Férje holnap reggel felszáll egy vonatra, elhagyja őt, mások akaratából, valami olyasmiért, amiben nem is hisz, és ő, az ez idáig boldog fiatalasszony, talán soha többé nem láthatja. Iszonyodott, borzadt, és sírt. Vele sírt a Mama, később Jani, és a többiek is.

Ezen az estén nem volt étvágyuk a vacsorához. Minden olyan valószínűtlen volt, mintha nem is velük történne, mintha csak egy filmen látnák. Ósdi filmen, ósdi, értelmetlen drámát. Mire a fiatalok ágyba kerültek, Róza minden könnyét elsírta már. Szerette volna még egyszer, talán utoljára nagyon szeretni Janit, de képtelen volt átadni magát. Rémes képeket látott, robbanó bombákat, lángoló, széttépett embereket, oszló hullákat, síró özvegyeket. Jani hasonlóan érezhetett, nem erőltette a szerelmet, nem akart felszínesen, kényszeredetten búcsúzni, ettől sokkal mélyebben érzett. A reá váró, fájdalmak, veszteségek és szörnyűségek, az aggodalom Rózáért és a családért, megbénították, testestül, lelkestül.

Csak feküdtek csendben, és görcsösen szorították egymás kezét. A sötét, pici szobában csak az óra ketyegése hallatszott, foszforeszkáló mutatói gyorsan haladtak előre. Az idő múlása most a fiatal pár ellenségévé vált. Nem beszélgettek, már nem volt mit mondaniuk. Csak erősen kapaszkodtak. Róza a férjébe, Jani pedig Rózába, miközben szenvtelenül peregtek a félelem és a bizonytalanság másodpercei…

 

 

 

 

 

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…