A két ács

Kórházba kerültem pár éve a szívemmel. Vizsgálták, keresték az okot, melyre hosszú évek óta nem találtak magyarázatot. Amilyen gyorsan, alattomosan támad, oly hirtelen szűnik is panaszom, ezért kivizsgálásra benn tartottak. Hatágyas kórterem, nyolcvanon felüli, frissen műtött betegek. Gyorsan megkedveltek, hisz könnyedén segítségükre voltam, én a kis ötvenes. Az orvosok nem találták az okot, s bosszantotta őket, milyen fürgén matatok. Segítettem a fürdőben a lábadozó „lányoknak” mosakodni, vagy felvenni a leejtett holmit. Éjjel vizet kértek, s ha álmatlanul forgolódtak, én felolvastam vagy meséltem. A félelemmel teli lelkekkel könnyen hangot találok, ebben jó partner vagyok. Beszélgettünk mindenről.

A szellemileg friss, kilencvennégy éves nénike panaszkodott, hogyan akartak bejutni házába, és pénzt kicsalni tőle. Még szerencse, hogy a szomszédja éppen nála volt.

– Magának nincs ilyen baja, igaz? Még fiatal, nem kell félnie – sóhajtott felém.

– Mesélje csak el, kedves, azt az esetet. Azt, tudja melyiket – biztatott egy földim, kit régóta ismertem, s kivel a közös baj most egy kórterembe fektetett.

– Fiatal voltam még, gyesen a kisfiammal – kezdtem a történetet, miközben a „lányok” elhelyezkedtek, s érdeklődve figyelni kezdtek. Szemükben ott volt a hálás öröm, hogy gyorsabban telik majd a kórterem falai közt oly lassan járó idő.

– Az udvaron voltam, fiam benn aludt a házban – folytattam a mesét. – Akkoriban kihalt volt a környék, mindenki dolgozott. Pulikutyánk jelentette az egyedüli védelmet és biztonságot.

Váratlanul jelentek meg a kapu előtt. Hangosan, sürgetően köszöntek. Feléjük fordultam. A gyümölcsös tál majd kiesett a kezemből, ahogy megláttam őket. Két ismeretlen férfi a nevemen szólított. Erős tájszólással, sietve beszéltek. Kezükben egy-egy hatalmas fejsze. Sürgettek, eresszem be őket. Megjöttek. Én csak néztem, gondoltam biztosan eltévedtek.

– Várjanak már, ne heveskedjenek, mondják el inkább, hogy kit keresnek, hátha segíthetek! – kértem ijedten. De ők csak fújták a magukét. Nincs tévedés, ide jöttek ebédre és szállást is majd én adok estére. Férjem húga nekik ezt ígérte. Jobban megnéztem őket, és tényleg megijedtem. Derekukon öv, mint az ácsoknak, benne oldalt egy szekerce. Mi ez a fából készült kapu? Az egyik a zárat veri le, a másik velem bánik el! Riadt arcomat látva, végre türelmesebbek lettek. Hamar kiderült Erdélyből jöttek, és a Dunántúlra mennek. Férjem házában félúton megpihennek. Ételt, kvártélyt kapnak, mielőtt tovább mennek, így szólt az ígéret. Nyissam már a kaput, fáradtak, éhesek.

Ide be nem jönnek! Nem ismerem őket. Miért nem a húgnál szállnak meg, apósom házába? Tíz percre laknak innen, mondtam a nevet és már magyaráztam, hogy merre menjenek, de félbeszakítottak:

– Ez az! Ő az, akihez jöttünk, engedjen már be! – mondták diadalmasan. Kutyám a hűhót megunva, őrjöngve ugatott, ugrált a kapura. Egyre nagyobb lett a hangzavar, de dűlőre nem jutottunk.

– Még jó, hogy volt a háznál kutya, nekem még az se volt! – szólt közbe a megtámadott néne.

– Nem, nem jöhetnek be, ez tévedés. – folytattam lendülettel a történetet. – Apósom és férjem neve valóban egyezik, de ez nem a férjem háza, hanem özvegy anyámé, s mi csak egy kis szobában lakunk itt. Nincs hely, menjenek tovább! – ordítottam, mert éreztem, hogy félelemmel vegyes haragomon már nem tudok uralkodni. Aggódtam, hogy fiam a lármára felébred, de bemenni nem mertem, rettegtem, hogy mégis rám törik a kaput.

– És? Felébredt? – kérdeztek közbe kíváncsian az anyai szívek a paplanok alól.

– Nem. Jó alvó volt a szentem, hála a finom anyatejnek! De mondom tovább. Az utcán, a távolban emberek tűntek fel, s talán emiatt a két férfi hirtelen elhallgatott. Egyikük papírt húzott elő a zsebéből, orrom elé tolta, olvassam, kérte, jussunk már dűlőre. Felismertem sógornőm kusza betűit, s fájdalmam nagyobb lett, mint a félelmem. Ezt a címet adta meg! Apjáról, s hogy ők is a közelben laknak, szó sincs. Hogy tehette! Ide küldte a két idegent, és valóban, anyám házát, mint férjemét kínálta fel. Engem nevezett szó szerint, engem keressenek, én mindennel ellátom őket. Addig maradhatnak, míg kedvüket lelik.

– Kedvüket lelik? Kiben, miben?- hüledeztem. – Talán sógornőmben már kedvüket lelték? – kérdeztem epésen és már nem féltem. Kutyám is elhallgatott, érezte hangomon elmúlt a vész, a helyzetnek már ura vagyok. Határozottan adtam tudtukra ez nem vendégház ismeretleneknek. Menjenek ahhoz, aki meghívta őket. Ez tisztességes ház, becsületes, őszinte emberek lakják. Akkor már el mertem mondani, hogy egy apróság alszik odabenn, a környék elhagyott, s igen csak kiszolgáltatott helyzetben vagyok, mellyel sógornőm durván visszaélt. A kerítésen át szívesen adok ki vizet és szendvicset, hogy éhüket elcsapva a vonathoz visszajussanak. Hallgattak, úgy láttam ők is becsapva érezték magukat és a kialakult helyzettel nem tudnak mit kezdeni. Tétován elindultak. Már sajnáltam őket. Mi a fenét kezdenek most, vajon hova mennek?

– A férje mit szólt ehhez, aranyoskám? – szakította meg mondókámat az egyik beteg. – Remélem a hugicát jól helyre rakta! Na, de mondja csak tovább!

– Bementem a házba és estig nem mozdultam a gyerekem mellől. Mikor mindenki hazaért, csak akkor meséltem el feldúltan, remegve a történteket. Férjem nagyon dühös lett. Elmentünk apósomhoz. Nem tudta, kik lehettek. Sógornőm tagadta az egészet. Sírva bizonygatta apjának, ő ezt nem tette, közben lopva körbe-körbe tekingetett, vajon meggyőzött-e mindenkit az álnok hisztije. Apósom tudta, hogy hazudik. Hányszor volt kinn a lánya Erdélyben, s boldog boldogtalant meghívott vendégségbe. Férjes asszony létére, nem saját házába hívta, hanem apja nyakára küldte, és a szerencsétlen öreg, mindig nálunk kötött ki, főzzek már valamit a váratlan vendégnek. Férjem is emlékezett, hányszor vártam sírva a fizetést, mert a kosztpénz nem volt elég a sok hívatlan vendégre. Mekkora áldozattal járt ez, s az áldozat most megint én vagyok. Apósom súlyos beteg volt, nem akartuk felzaklatni, nem vitatkoztunk, hagytuk a fenébe az egészet. Mikor sógornőm látta, hogy tettének nem lesz következménye, felbátorodva támadt ellenem:

– Elmondom a férjemnek, hogy mindig bántasz. Majd kapsz tőle, ne félj! – sziszegte felém.

Apósom és a férjem hallgatott. Ismerték őt. Nem nyitottak vitát, nem volt értelme. A butaság ellen szélmalomharcot vívni felesleges.

– És maga? Maga sem szólt? – kérdezték leplezetlen felháborodással a betegek.

– Nem – mondtam nevetve – nem, míg haza nem indultunk. A sógornőm kísért ki a kapuig. Mikor már kívül voltunk és a zárban elfordult a kulcs, akkor néztem vissza és kértem képzelje el a helyzetet, milyen gonoszságot művelt, s hogy a gyermekemre miért nem gondolt, már meg sem kérdezem.

Hanyagul, flegmán nevetett. Ő mindenkit át tud verni, itt úgy táncolnak, ahogy ő fütyül. Neki senki nem mer ellent mondani. Fenyegetett, nem ajánlja, hogy a két ácsot a férjének szóvá tegyem.

– Mindent le fogok tagadni és ő nekem fog hinni – fröcskölte felém.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem és a zsebemből előhúztam a levelet. Rögtön felismerte.

A két ácsban volt a becsület.

Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal.…