A tiltott gyümölcs csábít,

felmászol, s érte nyúlsz,

de arról is, csak miután beleharapsz,

derül ki, hogy savanyú.

 

– Osztozhatnánk egyen,

hátha a következő nem lesz az. –

 

Mert tudod, ha én teát főzök,

két bögre közül az egyik mindig neked meleg,

mesélek, s valahogy nem tudom, hogy

most velem, vagy éppen rajtam nevetsz.

 

Én szeretnék játszani,

úgy, hogy nem nézel gyereknek,

szeretnék munkát is, anélkül,

hogy az üzlet vérre menne.

 

Akkor tán nőhetne még

abban a bizonyos kertben rózsa.

Olyan.. igazi, minek szirma

halkan hull a hóra…

aztán elolvad.

 

Elolvad a  is, 

s benne az alagutak sorra;

az egymás közti szavak.

Vajon mennyi marad,

hogy a lyukakat befoltozza?

Mennyi marad, s vajon mennyi kel majd útra?

Költöző madarak hangosan huhognak.

 

Baglyok gyűrűjében sikolt a dáridó;

lilás alkony után ezüstszín rádió

füstje lépdel lassan az éjjeli szélben.

Halk cseppek tánca zizzen a diófalevélen;

özvegyek könnyei, temető és ében…

Egy elmúló pillanat, s hit

a következő eljövetelében.

 

Felhők;

gomolygó, suttogó, osonva szaladó,

gyermeteg panaszok –

gyermeked maradok.

Olyan, kivel lehet a sötétbe menni,

kivel elindulnál, s ha félnél, visszajönnél,

de sohasem nélküle, mert vele játék az élet;

egy játék, mely ha valóra vált,

többé soha nem lesz vége.

 

– S akkor majd mi dönthetjük el, hogy ki nevessen a végén.

 

2017. 01. 06.