Milyen új életet kezdeni 26 év után? Persze, ez a 26 év nem mindig boldog, voltak vívódások is, mi több, az utolsó tíz csak az volt… Na de, ennek vége. Oszkár úr ugyanis elvált a feleségétől, és elköltözött. Új ház, új szomszédok, új környezet, új élet. Persze, ezt, mint olvasó, könnyen fel lehet dolgozni, de mikor az életben kerülsz szembe egy ilyennel… Azért nem olyan egyszerű az. De most már majd csendesek lesznek a dolgok… Mínusz egy házisárkány, így kell felfogni.

Amint az öregúr benyitott, szeme elé tárultak a már átköltöztetett cuccok. Minden apróság, amit ő vett, hozzá tartozott, vagy amit nem sajnált elhozni: az előszobában már ott volt az a puha, fehér szőnyeg, ami régen a hálószobában volt, és mikor rálépett, úgy csikizte a talpát. Aztán, mikor a nappaliba lépett, már ott volt a kis tévé, ki tudja, hány éves kütyü már, de még mindig hűen sugározza az adásokat. Most sem volt ez másképp, vacsora közben a finom ételen kívül egyetlen szórakozása volt ez a tévé Oszkár úrnak. Szokatlan volt még, hogy nincs, aki az ételt elé tegye, aki beszélgessen vele, és senki sem táncolt el a képernyő előtt a tányérokkal, fogásokkal a kezében. A frissen készült vacsora viszont megszokott volt, s ez valamennyire megnyugtatta az öreget. Lassan fogyasztotta a rakott krumplit, s bár ez ebéd szokott lenni, Oszkár úr megkívánta, hát csinált magának. Az evés közben minden figyelme a tévére irányult, nem volt meglepő ezek után, hogy néha leesett a falat a villáról.
Még csak fél kilencet mutatott az óra, de Oszkár úr már az ágyban volt. Szokása volt ugyanis, hogy hamar feküdt le aludni. Nem ez volt már az első este, hogy egyedül volt, de még mindig nem szokta meg, hogy a kétszemélyes ágyon egyedül osztozik. Forgolódott ő annak reményében, hogy mikor legközelebb hátra pillant, lesz mögötte valaki, azonban ez megragadt a remény szintjén. A ház üres volt, s a békés csendet csak az öreg néhai csoszogása törte meg. Mindent kitalált már, mert nem tudott aludni: lefóliázta a rakott krumplit, elmosogatott, ivott egy pohár vizet, minden, ami lehetséges, s amire Karak, a róka is azt mondaná „Mit tudsz még kitalálni?!”. Végül aztán csak lefeküdt, és nehezen bár, de megtalálta őt az álom megváltó pillanata.

Ha egy új helyen vagy, két lehetőség van: vagy mindenki téged zargat, vagy senki sem kíváncsi rád. Oszkár úr esetében ez utóbbi volt, legalábbis ezt hitte. Ugyanis a reggeli ébresztő nem a kakas volt, nem a vekker, és még nem is telefon, hanem a csengő. Oszkár úr álmosan morogva vette fel a mamuszát, magára kapta a köntösét, úgy csoszogott ki a konyhába, hogy a konyhaablakból meglesse, ki keresi annyira, hogy ráfeküdt a kapucsengőre. A kapuban azonban nem látott senkit, no nem mintha a szorosan egymás mellé helyezett lécek sokat engedtek volna láttatni. Az öreg kiment, kinyitotta a kaput, de amit látott, arra egyáltalán nem számított: négy tíz éves forma kisfiú állt előtte, akik nagy szemekkel pislogtak fel a magas, ősz hajú Oszkár úrra.

– Mit akartok, kölykök? – kérdezte mogorván, de a hangján még hallatszott a reggeli rekedtség. Mély hangjára a gyerekek összerezzentek, majd az egyik, amelyiknek piros baseball-sapkája volt, előre lépett:

– Csókolom, bácsi, mi csak a bunkerhez jöttünk. Be tetszik engedni minket? – kérdezte halkan, az öreg pedig egytől egyig végigmérte a gyerkőcöket, mégis mit akarnak az ő házában, milyen bunker? Végül – miután semmi kivetnivalót nem talált – biccentett egy aprót.

– Gyertek, de ha bármit tönkretesztek, annak meg lesznek a következményei! – mondta fenyegetően, majd elállt az útból, a fiúk pedig befutottak, át a teraszon, be a hátsó udvarra. Oszkár úr is utánuk ment, hogy lássa, miről is van szó. Nem túloztak a gyerekek, tényleg kész bunker, nem is, grund volt a hátsó udvarban. A kertben lévő fáknak deszkák voltak döntve, kész akadálypályává alakítva ezzel a helyet. Oszkár úr figyelmesen vezette végig fekete szemét a „bunkeren”, és eszébe jutott, hogy mikor nézte ezt a házat, észrevette ezt is, csak nem tulajdonított neki nagy figyelmet.

A nap hátralévő részében a gyerekek játszottak, Oszkár úr pedig beköltözött a konyhaablakba, és onnan figyelte őket. Az érdekes a dologban az, hogy nem azért, hogy ne törjenek vagy vegyenek el semmit. Hanem mert szórakoztatónak találta a fiúkat, mondhatni időutazásra ment, amihez a konyhaablak volt az időgép. Nem is kellett mondania, mind a négy fiú pontban hat órakor elhagyta az udvart, sőt, a telket is, egy szót nem szólva az öregúrhoz. Ő pedig visszatért a csendes, magányos, tévés vacsorájához, amit még az ablakban elkezdett.

Másnap reggel Oszkár úr megint nem szokásosan kelt: ismét a kapucsengő szakította meg az édes álmát. Ránézett az órára: reggel nyolc. Tegnap is ekkor kelt. Kicsoszogott a kapuhoz, ahol a fiúk várták, egy-egy zacskó chipsszel a kezükben. Az öreg csak nézte őket. Már épp mondta volna, hogy „ha elszórjátok az udvarban, baj lesz”, de megint előre lépett a piros sapkás fiú, s Oszkár úr orrához dugta a zacskót:

– Köszönjük, hogy be tetszett engedni minket! Tessék csak elvenni, ez mind a bácsié! – nyomta a kezébe a Pombert, a másik három pedig követte a példáját. Mielőtt az öregúr észbe kaphatott volna, a srácok már a bunkerben játszottak indiánosat, míg Oszkár úr ott állt a kapuban, négy csomag chipsszel, meg egy nagy adag meglepettséggel. Végül aztán bement, és letette a nassolnivalót a konyhapultra, hogy most mégis kit csináljon ennyi fölös étellel. Végül kiöntötte a felét egy piros tálba, majd – akárcsak a madáretetőknél – kitette az ablakba a tálat. Nem kellett sok, már jött a „találtam élelmet!” a „lecseréljük a békepipát!” és a „mától békechipset használnak az indiánok!” kiáltások. Oszkár úr mosolyogva hallgatta őket, míg ő bent majszolta a másik két zacskó tartalmát.

Olyan délután négy fele, mikor az öregúr éppen felsepert, kopogtak az ajtón. Nem volt meglepetés Oszkár úr számára, hogy a négy fiú állt az ajtóban:

– Bácsi, kérem, segíthetünk? – kérdezte a legbátrabb, a piros baseball sapkás. A „bácsi” megnézte a fiúkat: ruhájukba beletört a fű, csöpögött róluk a víz, de egytől egyig vigyorogtak. Tetszett ez az öregnek, és szélesen elmosolyodott:

– Van kedvetek füvet nyírni? – kérdezte végül egy ravasz mosollyal a fején. A srácok összenéztek:
– Az indiános munka?

– Hohó, de még milyen munka! Csak a legerősebb indiánok tudják megcsinálni! – nevette az öreg. A fiúk mosolya még szélesebb lett, hiszen eddig csak morogni hallották, most pedig jóízűen nevet.

– Mi megcsináljuk! – lelkesedett a piros sityakos, a másik három meg haptákba vágta magát, egy „Igeeniss!” kiáltással. Érdekes egy indián társaság, az biztos…

Fél órával később már Oszkár úr kertje a gyerekzsivajtól és a fűnyíró motorzúgásától volt hangos. Az öreg tolta a fűnyírót, kettő mellette markolta a fogantyút, egy tologatta a bácsit, hogy merre menjen, a negyedik meg az ablakpárkányra ülve majszolta chipset. Összességében mindannyian remekül szórakoztak, s egy órával később már Oszkár úr nappalijában ücsörögtek mind kifulladva. Ment a tévé is, azonban most háttérzajként funkcionált, pont, mint régen, hangját azonban nem egy hölgy, hanem négy kis kölyök kiabálta túl, amit az öreg egyáltalán nem bánt. Volt társasága, akikkel jól érezte magát.

Este kivételesen álmosan feküdt az ágyba a bácsink, hisz nem csak füvet nyírt a fiúkkal, ő lett a törzsfőnök is, aki a békechipszet osztogatta, attól függően, ki milyen szorgos indián volt. Elmosolyodott az emlékre, ahogy a szomszéd néni csirkéinek elhullajtott tollaiból csináltak neki fejdíszt, és ami most kint pihent a nappaliban, a fotel karfáján. Boldog volt, hogy nem olyan rég került ide, de már ilyen jó társaságra tett szert. Aznap este Oszkár úr a fiúkkal álmodott, hogy együtt lesznek örökké, és mindenkinek békechipszet ad, hogy boldog indián lehessen, beleértve a volt feleségét is, hogy ő is boldog legyen.

Lázár Diána az Irodalmi Rádió szerzője. Lázár Diána vagyok, 14 éves, és a Hatvani Általános Iskolába járok Debrecenben.…