Ez minden

Nem sok, s mégis, rengeteg.

Apró gyermekkéz, melybe, 

ahogy nő, egyre több fér bele;

gyöngyök, üveggolyók.. 

Sokszor kalács, olykor viszont

éppen hogy csak kenyér,

az első szál cigaretta,

– a kiváncsi izgalom, mely előtte ég,

s a bűntudat, mely utána

még sokáig, oly sokáig belülről emészt.

 

Ez minden.

Virágok sóhaja, az otthon melege.

Egy bögre tea, s a sárga páragőz,

bíborszín ágak, s az avar alattuk –

aranyló lombokon táncoló idő.

 

A fű illata egy futó zápor után.

Az édesanya öröme,

mikor gyermeke először lábra áll.

Egy szó, melyet nemzetek nemzedékei

egymásnak, egymás után adnak át,

– s egy másik, melyet nem hallott,

és senki nem is hallhat már.

 

Ez minden.

Az a bizonyos érzés a nyáresti szélben,

mikor bortól s örömtől ittasan zenélve,

– akár egy bolondos, kócos utcazenész –

szabadság – szárnyon útra kél a szív,

s csak repül, repül, míg repülni bír.

 

Hogy merre jár? Még nem látni.

Várni kell, míg újra jő a tél, s a lélek

mosolygva csodálhatja 

éjszemét az égnek…

Csillog. 

Akárcsak otthon,

a falakra függesztett,

fakeretes polaroid képek.

Ez minden.

ha bújik a nap,

s gyűlik a felleg,

s lassan peregnek,

majd hullnak a cseppek

fekete mozaik-

kövekre csendben,

– mint ha kattan a gép,

s villan a kép –

a régi szerelmek lábnyoma lép.

Kandeláberek bűvkörében

hallik, hogy suttognak még.

Ez minden.

 

Nem sok, s mégis, rengeteg.

Egy élet, s mi abba belefér.

Egy idős, de boldog,

munkától barázdált,

kemény tenyér,

melynek ujjai között

már ott hamvad halkan

az utolsó, mézszínű cigarettavég.

 

Egy idős, de boldog,

munkától barázdált, kemény tenyér,

melynek ujjai közül

az utolsó cigaretta füstjét is

messzire fújja egy nap majd a szél.