Elengedni

 

Remegő kezem már régen nem érzem,

kabátom alatt velem fázik a szél…

Csak a fehér köd szól; egy elhaló frázis,

mely éppen oly hamis, mint amilyen szép.

 

Egyedül nézek most szét, a messzeségbe.

A láthatár írisze halovány kék –

színe már megfakult, de gyönyörű így is;

tükrében sejlik még a tavaszi ég.

 

Az elmúlt tavaszé, s azé mi eljő,

míg a szitáló eső halkan csak hull…

S cseppjei között még hópihe rebben –

régi emlékek… április volt.

 

Tüdőmbe szívom a fagy csípős illatát –

lehunyt szemhéjam mögött egy kép:

egy édesbús, fájó, égszínkék pillanat;

hagyom, hadd fújja messze a szél.

 

 

– 2017 nyara –