Mikor fáj a szó, és nem vezérel az ész,
akkor már rég kevés ide a józan ész.
Mikor ernyed a test, és reped a szív,
érzed, hogy a pokol magával szív.

Csukott szemek, összetört lélek,
egyre csak rettegek és félek.
Rettegek az örök magánytól,
és félek a csalódások árnyától.

Botlottam már el elégszer,
most várom, hogy hasson a szer.
Sorba rendeztem a lelkem utcáit,
hogy felszippantsam az ördög álcáit.

Már látom a jövőm, a szerelmet,
de az illúzió gúnyosan rám nevet.
Gyorsan ellegyintem a szörnyű képet,
bárcsak kaphatnék már valami szépet.

Lényem szenvedett már eleget,
kezdem újra érezni a lényeget.
Kinyílt a szemem, felnyílt az elmém,
most már a képességeimet fejteném.

Két kulcsra zárt szívet sodor össze a szél,
miközben mindkét lényben tombol még a tél.
Itt utat már csak a szív mutat,
hisz sebzett lelkünk egymásért kutat.

Szépen lassan olvad Bennünk a jég,
kívánom hogy áldjon meg Minket az ég
Benned megtaláltam a nyugalmat, a békét,
újra érzem a szívem lüktetését.

Te vagy a menny s a pokol,
Te vagy az egyetlen ki birtokol.
Benned akarok forrni s égni,
és közben üdvösséget kérni.

Küzdelmeim végre célba értek,
hisz a Mindenható segít, ha kérek.
A csókod oly szenvedélyes, tiszta s őszinte,
hogy tudom Te vagy sorsom egyetlen kegyelme.

Vincze Teodóra az Irodalmi Rádió szerzője. Vincze Teodóra vagyok, 23 éves. A vendéglátásban dolgozok, szakácsként. Minél többet tapasztalunk…