Tükrök között
Aranyló kondenzcsík a hófelhők alatt.
Huncut mosoly, mit alig félig takar
egy sietve felkapott, szőke szalmakalap.
Félúton megáll, int, mielőtt tovaszalad.
Szeme már nem rád néz, de szép emlék marad.
Hisz tudod, a legszebb esték után
sem mindig kell aspirin és kávé.
Sárga vászonkabátom zsebében
csilis csokoládé
olvadna össze a sorokkal;
egy helyben szaladó, szótlan szótagokkal…
Ha hagynád.
Ha most leülnél ide mellém, szépen, csendesen,
tenyeredbe vennéd két reszkető kezem,
a szemembe néznél, s azt mondanád “mesélj”.
“Arról, hogy milyen volt,
s hogy milyen lehetne még”.
Lehetne még…
Szemeid tükörlabirintusában elveszni.
Elveszni, veszni hagyni… s élvezni.
Bóbita, Bóbita szólít,
csábít a lég, s a mélység.
Fal nincs – se ablak, se ajtó –
a retúrjegy költséges. Váltó –
nincs.
Bóbita… Bóbita…
Táncolni hívja a sokszínű kép,
ezerszer botlik, ha tán rosszul lép.
Egy a zene, más csak a ritmus…
A dallama ugyanaz.
Canzone. Potresti riconoscerlo?
És énekelni? Velem?
Lehetne még…
Bóbita, Bóbita… ne menj! Nézd!
Éjjeli fényben a csillagos égbolt:
mint szemei mögött e furcsa kép volt.
Tündöklő cirkusz, egy átváltozás…
illúziók közé zárt, vibráló látomás.
Kigyúl,
s dalát hallja tán unokád.
Kihúny,
S te még mindig szikrázó kámforát
csodálod, mintha csak neked égne.
Eszedbe sem jut,
hogy a trükkben talán nem is
a cilinder volt a lényeg.
Lehetne még nézni, hátha egyszer rájössz,
lehetne még várni a csodát.. Ja nem, kösz.
Várni azt, hogy szólj,
hogy mondd el, ha már vége,
hogy ne csak, miután a jégeső elvonult,
jöjjek rá, hogy köpönyeg is kéne –
hogy kellett volna.
Kellett volna.
Lehetett volna…
Már rég nem lehetne.
Tükrök közé zártak a jeges esőcseppek.
Ehhez is csak gratulálni tudok. Ez is ízig-vérig líra. Helyenként érzek olyan elemet, ami tud(na) lenni nemcsak lírai, de ügyesen be van illesztve a költemény gondolati ívébe.
Egy hatalmas érzület, élmény, részeire bontva.
Egy a zene, de más-más a ritmus: én ezt az emberek egyszerre azonosságának és különbözőségének tömör kifejezéseként fogom fel.
No és a tükör. Önazonosságunk és mégis-másságunk szimbóluma, egyszersmind fenntartója vagy inkább mondjuk így forrása.