Tükrök között

 

Aranyló kondenzcsík a hófelhők alatt.

Huncut mosoly, mit alig félig takar

egy sietve felkapott, szőke szalmakalap.

Félúton megáll, int, mielőtt tovaszalad.

Szeme már nem rád néz, de szép emlék marad.

 

Hisz tudod, a legszebb esték után

sem mindig kell aspirin és kávé.

Sárga vászonkabátom zsebében

csilis csokoládé

olvadna össze a sorokkal;

egy helyben szaladó, szótlan szótagokkal…

Ha hagynád.

 

Ha most leülnél ide mellém, szépen, csendesen,

tenyeredbe vennéd két reszkető kezem,

a szemembe néznél, s azt mondanád “mesélj”.

“Arról, hogy milyen volt,

s hogy milyen lehetne még”.

 

Lehetne még…

Szemeid tükörlabirintusában elveszni.
Elveszni, veszni hagyni… s élvezni.

 

Bóbita, Bóbita szólít,

csábít a lég, s a mélység.

Fal nincs – se ablak, se ajtó –

a retúrjegy költséges. Váltó –

nincs.

 

Bóbita… Bóbita…

Táncolni hívja a sokszínű kép,

ezerszer botlik, ha tán rosszul lép.

Egy a zene, más csak a ritmus…

A dallama ugyanaz.

 

Canzone.  Potresti riconoscerlo?

És énekelni? Velem?

Lehetne még…

 

Bóbita, Bóbita… ne menj! Nézd!

Éjjeli fényben a csillagos égbolt:

mint szemei mögött e furcsa kép volt.

Tündöklő cirkusz, egy átváltozás…

illúziók közé zárt, vibráló látomás.

 

Kigyúl,

s dalát hallja tán unokád.

Kihúny,

S te még mindig szikrázó kámforát

csodálod, mintha csak neked égne.

Eszedbe sem jut,

hogy a trükkben talán nem is

a cilinder volt a lényeg.

 

Lehetne még nézni, hátha egyszer rájössz,

lehetne még várni a csodát.. Ja nem, kösz.

Várni azt, hogy szólj,

hogy mondd el, ha már vége,

hogy ne csak, miután a jégeső elvonult,

jöjjek rá, hogy köpönyeg is kéne –

hogy kellett volna.

 

Kellett volna.

Lehetett volna…

Már rég nem lehetne.

 

Tükrök közé zártak a jeges esőcseppek.

 

2017. 12. 02.