„Tavaszi szél”
szépirodalmi, képzőművészeti pályázat és antológia
Nőnap, Március 15., Húsvét és a 2018. évi Tavasz alkalmából

A pályázat beadási határideje 2018. március 15-én lezárult.
Köszönjük szépen a beküldött alkotásokat!

Beszámoló az eredményhirdetésről

Az eredményhirdetés időpontja: 2018. április 14., szombat, 13:00-16:00
Helyszín: Miskolci Egyetemi Könytár, Miskolc-Egyetemváros

A rendezvény előadói: Zsoldos Árpád, Glonczi Péter, Kocsisné Heiler Éva, Balázs Zsófia, Jacsó Pál, Mitiner Mária, Zsoldos Adrienn

Most került sor “Az év trubadúrja 2018.” pályázat díjainak átadására is. A nyertesek közül személyesen átvehette elismerő oklevelét Szűcs Ilona (hölgyek – 2. helyezett), valamint a férfiak kategóriájában az első helyezésért járó díjat Huszthy Bálint Elképzelehtetlen című alkotásáért.

A teljes Valentin-napi műsorunk visszahallgatható YouTube csatornánkon:

A tavaszi versek közül először a sikeresen szerepelt alkotások hangzottak el. Benedek Erzsébet munkáját a rendezvény legfiatalabb előadója, Károlyi Zsófia tolmácsolta.

Benedek Erzsébet • Mi a legszebb?

Mi lehet a legszebb ezen a világon?
Sorra veszek mindent, s tudom, kitalálom.
Szépek a tavaszi rügyet bontó erdők,
Szépek az ég kékjén barangoló felhők.
Szépek a csillagok forró nyári este.
A rohanó folyók morajló zúgása,
A búzatáblák sárguló termése.
A zöldellő rétek tarka virágzása,
Madarak csicsergése, galamb búgása.
A csend, a nyugalom és a béke,
S akkor meglátod Istent az égbe’.

 

A folytatásban februári szavalóversenyünk egyik nyertese, Glonczi Péter mondott el három verset, Kapusi Edit, Császár József és Szabó Edit egy-egy tavaszi munkáját.

 Kapusi Edit • Tavasszal

Tavasszal minden újra feléled,
nagy lélegzetet vesz a természet.
Olyankor mindig pezseg a világ,
ontja illatát, fű, fa, bokor és virág.
Gyönyörű színekben táncol a Föld,
zöld kabátot vesz fel udvarunkon
az az egyetlen fa is, az öreg Tölgy.
Tavasszal mindenki szerelembe esik,
minden élőlény boldogságra vágyik.
Nem baj ha villámlik, ha épp esik,
mert aki szerelmes, nem érzi, hogy
körülette a világ hogyan változik.
Tavasszal néha, ha felnézek az égre,
teliholdat látok,cselesen rámosolygok.
Egyet olyankor mindig kívánok.
Mert tavasszal én is csodára várok.
Tavasszal én is szerelmes leszek,
csak hogy teljesüljön a kívánságom,
mindent megfogadok és megígérek.
Sosem lehet tudni! Talán teljesülnek.
Tavasszal én is boldog akarok lenni,
a napsütésben felétek nevetni,
hogy jobb legyen a kedvetek, hogy
szebb legyen és vidám a napotok!
Tavasszal én is pezsgek, bezsongok,
és egy kicsit megbolondulok.

Császár József • Húsvét előtt

Glonczi Péter előadása

Árok partján csodafű,
abban ül a nagyfülű.
Arra mennek a tyúkok,
vajon mi dolguk van ott?
Kis kosárkát cipelnek,
bennük vajon mi lehet?
Nem más az, mint tyúktojás.
De hisz mi lehetne más?
A nyúlnál egy nagy ecset,
tojásokat festeget.
A róka épp ott sétál.
A sok szép tojásostál
látványa oly izgató,
neki is ront a mohó.
Tyúkok hada rikácsol,
rókánk meg csak bukdácsol,
piros festék ráborul,
menekül már, mint a nyúl.

Szabó Edit • Húsvéti népszokás

Húsvét napján ragyogjon a napsugár,
Uram, véled örüljünk az Ünnepnek,
Engesztelő ajándékod kegyelem,
Lelkeket jár által a várakozás.

Locsolkódás, régi ősi hagyomány,
Tojás piros, ajándéka legénynek,
Vízzel veder ifjítja az életet,
Kölni cseppek, illatozhat a rózsám!

Vasárnapján Istené a dicsőség,
Hamar ébred hétfőn a locsolónép,
Rózsabimbók kapuban kukucskálnak.

Titkos szívek szerelme még itt köszönt,
Hajtsd fejedet, szívemre, had öntözöm,
Szép szerelmem, ajándékod kívánom!

Budai Zsuzsa és Kapusi Edit sikeresen szerepeltek egy-egy tavaszi versükkel. Oklevelüket és ajándékkönyvüket személyesen vették át a helyszínen.

A sikeresen szerepelt alkotók közül megtiszteltek jelenlétükkel: Szabó Edit, Pocsai Piroska, Császár József és Kozma Barnáné szerzőink is.

 Kozma Barnáné • Köszöntelek tavasz

Köszöntelek szép tavasz,

Kozma Barnáné és Pocsai Piroska verseit Kocsisné Heiler Éva olvasta fel.

Már nagyon vártalak,
Kitárom ablakom előtted,
Hogy lássam érkezésed.
Fújd el a sértődött telet,
Visszatekinteni sem engedd,
Fesd kék színűre az eget,
Kergesd el a fellegeket.
Daltól zsongjon a határ,
Párt válasszon minden madár,
Zöld színű legyen a mező,
A rét virágos, lombos az erdő.
Fényesítsd fenn a csillagokat,
Patakoknak igazítsd útjukat,
Engedj a gondolatnak teret,
Reménnyel tápláld lelkemet.
Csokorba kötött, tarka vadvirág,
Bódítóan ontja az illatát,
Én ezzel köszöntelek, tavasz,
Remélem, hű maradsz.
Most, tőled valamit kérek,
Ha teheted, add meg kérlek,
Teremts csodát és szépet,
Melegítsd, a sok fagyos szívet.

Pocsai Piroska • Tavasz

A természet illegeti magát,
kezd megújuló formát ölteni.
Avarszín jelmez nem nyerhet csatát.
A fákat új színbe öltözteti.

Rügyező bokor, színesedő rét,
felhőszegélyeken bodor fodor.
Mint nő, bársonyruháján ékkövét
mutogatja: mily’ ékes e csokor.

A nap kivonja aranylándzsáját
– hitet ébresztve a szemlélőben –
meg-megdöfködi a köd palástját.

Zöldbe öltözik az egész világ
– összesimulnak a gondolatok –
új remények íve a kisvirág.

A ‘tavasz’ kategória helyezettjei és nyertesei:

Próza:
1. helyezett: Guti Csaba: Szirmok
2. helyezett: Gy. Szita Zsuzsa: Tavaszi emlék
3. helyezett: Kégl Ildikó: A szőkelelkű nő

Vers:
1. helyezett: Balázs Szabolcs • Kikelet
2. helyezett: Deák Mária • Tavaszi pentameter
3. helyezett: Krassói Karolina • Tavasz vágyás
3. helyezett: Mitiner Mária • Hívogató természet

 Mitiner Mária • Hívogató természet

Hív a természet, integet,
érzem lehúznám ingemet.
Zöld levelekkel játszanék,
vidám gyermeknek látszanék.

Lopakodó csend kacsingat,
szél dúdol múltról titkokat.
Fák között sétálsz énfelém,
egy üdén friss nap reggelén.

Napfény párában integetsz.
Várom, szaggasd le ingemet!
Csiklandozd selymes bőrömet,
míg szellő, álmot söpröget.

Fűben hempergünk Te, meg Én,
vágyad cseppjeit szeretném.
Faágak között vágy remeg,
szerelmi mámor egyveleg.

Háborítatlan természet,
ecsetre hívó csendélet.
Tested, testembe akarom,
kék madár rikolt valahol.

Vele sikítok szüntelen,
ezért megérte születnem.
Meztelen vagyok, nem zavar.
természet öle betakar.

Krassói Karolina • Tavasz vágyás

Rózsaszínben játszó virágszirom,
tekergőző indás,
karnyújtásra vágyó olajág.
Huzatos erkélyű bérház,
nincs sehol sem virág
elszálltak a madarak,
bepiszkítva az ablakokat.
Mit kezdesz te virág nélkül,
béke nélkül a nyárra néző ablakon,
havat fújó fájdalom?
Gyere vissza szép selymű,
rózsaszínű virágszál,
hozd a nyarat és vele együtt,
tárd ki ajtód, ablakodat,
engedd be az illatokat,
olajágat kígyózva
öleld át a tavaszt ma.

Deák Mária • Tavaszi pentameter

Szép kikelet gyere már! Fújd el a föld ridegét!
Szél ha zenél, az idő is muzsikál tefeléd.
Fénylik az ég. Veled itt most csepeg, olvad a jég.
Jöjj ide! Törjön a tél. Pirkad az új tavasz, él.

Égnek a fények, a tél megy, s az idő viruló.
Part köve fény peremén, csendesen elsimuló.
Víz bugyog, itt tör utat, mily fecsegő a patak.
Hab locsog és csobogón fut tova, fodra kacag.

Sápad a tegnap, a mával ragyog, és kel a fény.
Fák töve már mohazöld, tündököl itt a remény.
Rügy fakad és ibolyák bújnak a cserje alatt.
Hordja a szél, belekap s illata hátramaradt.

Egymaga táncol a tündér, hideget visz az ár.
Nem menekülhet a szív, ég aki majd vele jár.
Lépte nyomán kivirul, sarjad a rét. Szerelem
szikra ha lángra kap itt, lobban a tűz, ma velem.

A ‘tavasz’ kategória harmadik helyezettjei: Mitiner Mária (vers), Kégl Ildikó (próza), Krassói Karolina (vers)

A tavasz kategória nyertes alkotásait, Balázs Szabolcs versét és Guti Csaba prózáját Jacsó Pál olvasta fel.

Balázs Szabolcs • Kikelet

Mi moccan ott, sötétkamra éjben?
Ékszerdoboz mélyén ki lapul?
Hűs takaróját magáról ki rántja le,
rugdossa vadul?
Ki nyújtózik hát hosszú álmából?
Zöld köntösében a kikelet!
Rezzenő cseresznyeágait
Meglobbantják a szelek.
S gyermekeit, a fákat, a réteket
s unokáit is mind, ahány van,
megcsiklandja melegével,
hogy múljon, mi boldogtalan.
Huncut, kacagó napkorongja
Megneszeli, most lehet
Sárga lángra lobbantani
A cserfes aranyeső fejet,
Jácintillattal szórni tele
Az utcákat, tereket, tavat
Bolondítani lányt, fiút
Cselt szőni sem kell – most szabad.
Szeretni, élni, jobb perc nem lehet,
Összedolgozni sem kellőbb óra
A haragos-köves szíveket
selyemfonál finomra,
s meglesni titokban a világ
nagyszerűségét,
palackjából kiengedni
zsongó tündöklését!

 Guti Csaba • Szirmok

Öreg Tóni csak ült a padon, és a kacsáit etette. Kérges ujjaival apró darabokat tépett a kenyér beléből, gyúrt rajtuk egyet, majd erőtlenül a vízbe dobta a galacsinokat. A kacsák habot vertek a partközelben, ahogy megküzdöttek a vízbe hulló falatokért. Aztán amikor elfogyott az öreg kezéből az áldás, még néhány pillanatig ott maradtak vele, majd csöndesen tovaúsztak, és máshol próbáltak szerencsét.
Csak öreg Tóni nem ment sehova. Pedig az idő hideg volt még, csípős, ha úgy jobban tetszik. Áthűlt benne gyorsan a test. Az idős ember annyit tett ez ellen, hogy mélyen a fejébe húzta a kalapját, és ballonkabátja gallérját felhajtotta a nyakára. Aztán csak ült tovább, nézte a vizet, és emlékezett a régi időkre.
Nem szerette, ha ilyenkor zavarták. Egyszer egy kislány odasétált a padhoz, és dobott néhányat ő is a kacsáknak. Öreg Tóni haragos lett, és elkergette onnan azt a lánykát.
– Eredj innen, ezek az én kacsáim! Etess máshol! – mondta dühödten.
A kislány elszaladt, és többé nem ment ahhoz a padhoz. Az öreg sokszor látta a szeme sarkából, ahogy a parton föntebb hozzá úsznak a madarak, miután tőle elmentek. Nem bánta ezt, csak azt szerette volna, ha ott a padon ülve békén hagyják. Néma hallgatásban az emlékeivel.
Mert valójában ezért jött, nem a kacsák miatt. A madarak a felesége kedven-cei voltak. Vele kezdődött minden itt a parton. Rég volt, haj’ de nagyon rég. Csak az öreg pad tudta ezt, ami oly sok mindent látott már. Az idő minden emléket belevésett a deszkáiba, amitől az repedezett, roskatag darabbá vált. Nem is szerettek rajta ülni, mert a lapja durva volt, és ha az ember nem vigyázott, kihasította a kezét.
Csak öreg Tóni szeretett rajta pihenni. Akkor is rajta időzött, amikor megis-merte a feleségét. Tavasz volt, csodálatos tavasz. Illatos és lágy, édes és anda-lító.
Tóni lekéste a buszt, hát gondolta lesétál a partra, és ott várja meg, amíg majd jön a következő. Akkor látta meg először azt a padot. Kényelmesen leült rá, és élvezte az április összes csodáját. Hamarosan elnyomta a korán jött meleg, és elszenderedett. Egy idő után kacagásra ébredt.
Azt hitte álmából jön a kedves dallam, amely mintha angyalok csengettyűi által szólalt volna meg. Félt kinyitni a szemét, attól tartott, hogy egy szempil-lantás alatt tovatűnik, és soha nem hallja már többé. Aztán valami mégis arra ösztökélte, hogy felébredjen. S akkor meglátta azt a lányt a szikrázó áprilisi napsütésben, akit később feleségül vett.
A nő a kacsákat etette. Szórakoztatta őt fürdőzésük, mosolya nekik szólt. Tóni nem avatkozott bele játékába, áhítattal figyelte a lágy mozdulatokat, és a kedvességet, ahogy a madaraknak enni adott. Teljesen rabul ejtette az ifjú hölgy.
A nő észrevette, hogy figyelik, és felajánlott egy darab kenyeret Tóninak, hogy segítsen neki.
– Ha szeretné, próbálja meg maga is!
– Hogy én? – kérdezett vissza Tóni izgatottan.
– Miért is ne, ha van kedve hozzá? – hívogatta a lány.
Tóni úgy ugrott fel, mint egy kisiskolás, talán még el is pirult, de beállt a nő mellé, és aztán együtt dobálták a falatokat a vízbe.
Sok délután telt el így. Május volt, amikor először megcsókolták egymást, itt a padon, a tónál. Gyönyörű volt minden. Zöld pompába öltöztek a fák, a virágok egymással versengve bontották szirmaikat. A madarak ezernyi torokból mondtak köszönetet a Napnak, hogy akkor reggel ők is vele ébredhettek. Hirdették a tavasz birodalmát. Muzsikáltak a fákon, bedaloltak az üregekbe, és befütyültek a kövek alá.
A két fiatal bódultan állt a parton, megrészegítette őket a tavasz, és a szere-lem. Aztán alkonyodni kezdett. A Nap méltóságteljesen vonult le bordó pa-lástjával a horizonton. A szerelmesek a padról figyelték útját. Lassan elhall-gattak a madarak, a kacsák elúsztak éjszakai szállásukra, a part csöndes lett, és hallgatag. Csak a két fiatal csókja hallatszódott, ahogy az ajkaik finoman összeértek. Visszhangjuk finoman fodrozódott a víz felszínén, és a fák törzsei dobálták őket ágról-ágra, mintha az egész világ szerelemben élne. Ott történt mindez, azon a padon.
Tavasz volt akkor is, amikor következő évben Tóni megkérte a felesége kezét.
Talán soha két olyan boldog ember nem volt még a Földön, mint akkor nap ott a tó partján, a kacsák mellett, egy erdei kis ülőkén.
Olyan volt körülöttük minden, mint egy szentély. Mintha egy templom emelkedett volna ki azon az erdei kis tisztáson. A fák ünnepélyesen meredeztek az ég felé, mintha csak áldásért hívnák az Istent. A virágok szemérmesen lehajtották fejüket, a tó fénye ezüstösen csillogott, amikor Tóni térdre borult, és kedvese ujjára húzta a gyűrűt.
Még azon a tavaszon egy rózsatövet ültetett Tóni a pad mellé, hogy azzal kedveskedjen feleségének.
– Neked ültettem ezt a rózsatövet, hogy illatával bókoljon, amikor csak itt ülünk majd mellette. Legyen ez szimbóluma a szerelmünknek, és ha majd csodálod szirmait, gondolj arra, hogy én itt vagyok neked! – mondta Tóni szerelmesen.
– Köszönöm Kedvesem! Vigyázok majd rá, és ápolni fogom! A lelkemből egy kicsit beleszövök az ágaiba, virágaiba, akárhányszor csak meglocsolom, vagy kigyomlálom a tövét. Ameddig csak élek, szeretni foglak, és veled maradok. A rózsa vérvörös szirmai lesznek rá a tanúim – vallotta meg érzéseit az ifjú asszony.
Onnantól közös volt az élet, közös a jövő, és közösek voltak a délutánok, amikor lejöttek a partra, megetették a kacsákat, és gondozták a kis rózsatövet. Amikor elfogyott a kenyér, leültek, egymásba karoltak, nézték a vizet, és mé-lyeket szippantottak a rózsaillatból.
Sok év telt el így. Nagyon sok. Egyre öregesebbek lettek a mozdulatok, ami-vel a kenyeret dobálták a vízbe. Egyre korhadtabb lett a padocska, és egyre görcsösebbek lettek a rózsafa ágai. Virágai azonban ugyanolyan vörösek, és pompásak voltak, mint az első évben, amikor elültették a tó partjára, a kis padocska mellé.
Talán egy emberöltő is eltelt azóta, és ismét tavasz volt. De ez a tavasz más volt, mint eddig az összes többi. Öreg Tóni, aki időközben bácsika lett, soha nem gondolta, hogy egy május ilyen rideg, kegyetlen, és szomorú is lehet. Asszonykája, aki időközben néni lett, megbetegedett.
Különös nap volt az, amikor a néni magára hagyta öreg Tónit.
A Nap szürke fellegek mögé bújt, mintha érezte volna, hogy pompája nem való oda, ahhoz a reggelhez. Hideg volt a hajnal, megdermesztette a lelket. Tóni csak ült felesége ágya mellett, és fogta a kezét, amikor a néni átadta lel-két az Úrnak. A csöndes, borongós reggelt öreg Tóni zokogása rázta fel.
Harmadnapon, amikor a temetés volt, öreg Tóni kiment a tó partjára, a rózsatőhöz. Levágta a virágait, koszorút font belőle, és azt tette a felesége sírjára. Hogy a vesszőkért cserébe hagyjon ott valamit, öreg Tóni a könnyeivel öntözte meg a rózsatövet. A cseppek lecsorogtak a tő aljáig, és ott örökre nyomuk veszett.
A virágok, amikből a koszorút fonta, az utolsók voltak, amik nyíltak azon a rózsatövön. Soha nem bontott újra szirmokat. Jöttek tavaszok. Újak és újak. Sütött rá a nap, a tövét áztatta a bőséges májusi eső, de mindez hasztalan volt. Az öreg rózsatő nem borult virágba többé. Tóni azután is kijárt még a tóhoz mindennap. Leült a padra, megetette a kacsákat, gondozta a rózsatövet, aztán csak pihent, és merengve nézte a vizet. Olykor emberek mentek el mellette, és a rózsatő titkát fejtegették, ami szomorúan meredezett tüskéivel a levegőbe.
– Biztosan féreg rágja a gyökerét! – találgatták, míg mások a korára fogták dicstelenségét.
Tóni hallgatta az üres beszédet, de nem mondott semmit. Pedig csak ő ismerte a rózsa titkát.
A napok nehezen, fájdalmasan, és magányosan teltek egyedül. Tóni mogorva lett, nem látott szépséget a világban. Azon a napon, amikor a felesége elköltözött, egy darabot magával vitt Tóni lelkéből is.
Talán öt év is eltelt így. Öt hosszú év, de Tóninak ez sokkal többnek tűnt. Naphosszat ült a padon a tónál, a száraz rózsatő mellett, és a régi dolgokon merengett. Nagyon hiányzott neki a felesége.
Ismét tavasz volt. Május. Tóninak ez volt a legnehezebb időszak az évben. A régi májusokra gondolt, a vidám, boldog, szerelemmel teli tavaszokra. Azokra az időkre, amikor annak idején a közös életük elindult. De mostanra nem maradt vissza ebből semmi, csak egy vénember, egy roskatag pad, és egy dísztelen rőzsehalom. Tóni elkeseredett. Úgy, ahogy talán még soha ez idáig.
Elhatározta, hogy véget vet ennek. Kimegy a tóhoz, és belevesz. Nem bírja tovább egyedül.
Sötét volt még a hajnal, amikor elindult. Csöndes és sötét, cinkosává vált a gondolatainak. Tóni lépései részvétlenül kopogtak bele az éjszakába. Az eső halkan siratta útján. A tó felszínéről messziről látszott a felszálló pára. Vize melegnek tűnt, és hívogatónak. Tóni úgy érezte, megenyhült annak láttán. Mégsem ment bele azonnal. Gondolta, még egyszer leül a régi padra, és meg-nézi a rózsatövet. Irányukba fordult, és odatipegett.
Mikor a rózsatőhöz ért, szinte megszédítette a látvány. Lábai elgyengültek, meg kellett kapaszkodnia a pad támlájában, hogy el ne essen. A rózsatő ugyanis gyönyörűen kivirágzott. Hatalmas szirmokkal tündökölt, illata édes volt, mint a méz. Száz és száz virága mosolygott régi barátja felé, kedvesen, oltalmazóan, csak úgy, mint egykoron!
– Hát te? – kérdezte rekedtes hangján öreg Tóni, ahogy megállt a rózsával szemben. Egyebet sem tudott mondani, mert hangja elcsuklott. Leroskadt a padra, és zokogni kezdett. Régi érzések szakadtak fel benne, és ömlöttek ki belőle. Közben egyre csak a rózsaszirmokat nézegette, kérges kezeivel egyi-ket érintette a másik után. A rózsatő pedig csak állt előtte, és vérvörös szirmaival virított felé, mint akkor nagyon-nagyon régen.
– Az nem lehet, hogy egy rózsatő megérzi az ilyesmit! Az nem lehet! Te… te tényleg ott vagy benne! – rebegte öreg Tóni, s tovább ölelgette a virágokat.
A felkelő tavaszi napfény szárította fel könnyeit. Tóni lassan a Nap felé fordította tekintetét, mely teljes pompájával vonult fel az égen. A férfi évek óta nem látott még ilyen szép napfelkeltét. Teljesen elvarázsolta. Talán még mosolygott is hozzá. Aztán ahogy csordogáltak a fénysugarak az égből lefelé, megvilágították a fákat, a virágokat, a bokrokat, amelyeket menyasszonyként díszített fel az örök megújuló tavasz kisasszony. A csöndbe madárdal furako-dott, vidám, trillázó. Hirtelen jött, mintha egy hosszú, mély álomból érkezett volna. Tóni megrázkódott belé. Aztán a férfi öregesen hátradőlt a padon, és tovább csodálta a reggelt.
Már délhez közeledett, de a rózsa mellől nem mozdult el, annyira örült neki. Szerette volna ezt az örömöt megosztani valakivel. Szétnézett a parton, s ar-rébb a kislány alakja tűnt fel, aki a kacsákat etetni szokta. Visszafordult a ró-zsatőhöz, leszakított róla egy virágot, majd odatipegett a lánykához. A kislány megijedt, ahogy öreg Tóni felé fordult, de az idős úr szelíd nézése megnyugtatta. Tóni egy pillanatig állt előtte, és csak nézett bele azokba a fiatal őszinte szemekbe, majd átnyújtotta a rózsát, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Aztán elhaladt a lányka mellett, és öregesen hazabandukolt.
A kislány egy ideig nézett utána, és arra gondolt, hogy gyógyító ereje van a tavasznak. Az öregembert akkor látta először mosolyogni.

A ‘tavasz’ kategória nyertesei: Guti Csaba (próza – 1.), Gy. Szita Zsuzsa (próza – 2.), Balázs Szabolcs (vers – 1.)


A pályázatban külön altémát és rádióműsort szenteltünk a nőnapi műveknek. A kategória helyezettjei:

1. helyezett: Váradiné László Mária: „Az a szép fényes, barna gesztenye…”
2. helyezett: Szohner Gabriella: A félrebillent glória
3. helyezett: Szűcs Ilona: Az asszony

 Szűcs Ilona: Az asszony

Az asszony Istennek
nyolcadik csodája
ifjú ember és vén
napestig csodálja

Alabástrom vállán
arany hajzuhatag
fénylő özönében
elvész az akarat

Pirosan mosolygó
csókos, pici ajka
bűnre csábítgató
éden-kerti alma

Nyakában lüktető
halovány kék erek
szaporán dobognak
éhes férfi szívek

Mellének gyöngy halmán
hamvas rózsa-bimbó
szilvafán hintázó
érett kicsi ringló

Erős férfi tenyér
leszakítni vágyik
mézét kóstolgatni
most és mindhalálig

Nádszál vékonyságú
derekát ölelni
vad vágyakozással
szeretni, szeretni

Minden férfi álma
a gömbölyű csípő
dimbes-dombos tája
bánatot felejtő

Hasa bársony bőrén
csiklandós örömök
szálldogálnak vígan
forró láva-rögök

Kies erdejében
a szemérem-dombnak
buja gondolatok
nyögve kavarognak

Fekete göndörség
sűrű bozontjában
pokol tüzén égő,
izzadt céda-vágyak

Szerelem-katlanban
lángot gyújtó hőség
bele temetkezik
fogadom és hűség

Asszonyi simaság
gyönyörű két térde
a férfi emberek
sóvárognak érte

Kezük közé venni
harmatos kalácsát
csókkal simogatni
mindkét lába szárát

Karcsú bokacsontján
hófehér pihécske
selymes puhasága
szerelem-ígéret

Isten teremtménye
örömöt fakasszon
tetőtől talpáig
csábítás az asszony

Váradiné László Mária: „Az a szép fényes, barna gesztenye…”

Váradiné László Mária nyertes prózáját Zsoldos Adrienn adta elő.

Listát készített előre. Fogkefe, fogkrém… Áhhhhh ez az! Elviszi a tele fogkrémet, a Kolynost! A drágát! Bosszúból! Ez fájni fog neki! Urának és parancsolójának. A férjének! Annak a zsugori, szarrágó lelkének – gondolta a feleség. Az fog fájni, a drága fogkrém, ami még tele van! Csak fájjon. Ezt kapja a három évért. A fillérek elszámoltatásáért. Amiért elvette a fizetését, de még 2 forinttal is elszámoltatta. A háztartási könyvért, amit naponta kellett vezetni! Azon a tetű fogkrémen dühöngeni fog! És milyen jólesik majd ez neki! Atya-gatya!
Nem fogja előre megmondani, hogy itt hagyja! Dehogyis! Szomba-ton fogja csinálni, amikor még a férje dolgozik. És nem mondja meg senkinek, hova költözik, mert akkor utána fog jönni. Nagyon jó! Nem lesz többé lamentálás déli egy órától este hétig. És nem lesz több méricskélés, hogy hány deka volt a paradicsom, mennyi volt a sárgarépa kilója… Nem kell tovább hallgatnia, hogy: „Úgy se mersz elhagyni, mert nem lesz, hova menj. A híd alatt fogsz lakni! Egyik férfitól a másikig fogsz csapódni, és ha tanulni akarsz, mondj le róla, mert úgyis minden tárgyból meg fogsz bukni. Mert egy kis butuska vagy! Különben se hidd, hogy mások boldogan élnek. Olyan nincs. A boldogság csak egy pillanat. Elröppen. Tovaszáll!”
Nem! Nem lesz több verés! Az első pofon már megvolt. Nem azért, mert rászolgált, vagy elköltötte a kosztpénzt. Azt ugyan nem is Ő kezelte, hanem az Ura. Nem járt fodrászhoz, nem vett rucikat a keresetéből, a fizetését bérszalaggal együtt leadta. Nem csinált semmi rosszat. Csak vitatkozni mert az Urával! A hites urával! Mert kinyílt a szeme, és nem hagyta magát. Azért! A miheztartás végett kapott verést. Hogy tudja, ki az Úr a házban! Ezért verte meg. És a második pofon se sokáig váratna magára – gondolta a feleség.
Azért se lesz úgy. Mert nagyon gondosan kell előkészíteni mindent. A lista is azért kell. Hogy ne kelljen felmenni a szökés után semmi-lyen fontos dologért. Megint a listára meredt.
Azért a lakáskulcsot meg kell tartani, mert a porcelánt, a tányérokat, poharakat, azokat most biztosan nem tudja elvinni, nincs hely az albérletben. Ott csak egy szekrény az albérlőé. Az ő lesz. Albérlő. Jó messze találta a szobát, busszal kell menni. Majd tanulni fog az úton. Mert jelentkezik az esti középiskolába. És azért se bukik meg! Ő szorgalmas és tanulni fog! Egyedül lesz, azt csinál, amit akar. Az albérletben lehet tanulni minden este! A könyveket is be kell pakolni. Bár a házasságában a férje otthonában, nem volt csak néhány könyve. Venni nem lehetett, mert sokba kerül. Azért is szorult, mert a karácsonyra kapott Passuth-könyvet volt mersze két nap alatt kiolvasni! Egy ilyen drága könyvet!
Újabb jegyzetelés. Hozzáír, kihúz valamit. Ott marad az ágya, a szekrénye, az intarziás asztal. Nem fontos. Semmi sem fontos, csak a menekülés. Hogy az sikerüljön. Ott hagyja a férjének a közösen szerzett kocsit is, meg velük a három év megaláztatást, az állandó méricskélést. A mindig okosabb férje naponta „vizsgáztatta”. Utálta ezt a számonkérést, a zsugorgatást. Ezt mind.
Vett egy nagy levegőt. Szombaton szökik, vasárnap már azt csinál, amit csak akar! Kimegy a Margitszigetre! Egyedül. És sétálni fog. És senki nem förmed rá, hogy hogyan ül a fűben, hogy veszi a levegőt, ne fújtasson, ne izzadjon, ne feküdjön hanyatt, mert a hajába hangya megy, ne lépjen oda, mert poros lesz a cipője, és és és…
Úristen! Mit fog szólni a mamma! Milyen büszke volt arra, hogy az Ő családjában nincs elvált asszony! Bitang sincs, egy se! Mindig, de mindig azt mondogatta, hogy a boldogsághoz elég, ha jó állása van a férjnek, nem iszik és hazaadja a fizetését. Akkor már minden rendben van. Nem lehet egy asszonynak panasza semmire.
Hogyan fogja ezt megértetni vele? Hogyan fogja elmondani az édes-anyjának? Még nem tudja. Még nem. Valahogy majd csak lesz. Ha már ott lesz az albérletben. Kicsit reménykedik. Az anyukája szereti őt. Nehezen, de meg fogja érteni, hogy a jólét… az még nem boldogság. És igenis létezik nyugodt és boldog élet. Amikor egy asszonyt olyan emberek vesznek körül, akik szeretik és olyannak fogadják el, amilyen. Nem ostorozzák örökké, nem nevelik szüntelen. Csak elfogadják és szeretik. Családban, vagy egyedül.
Mi van még a listán? Vinni kell majd magával olvasnivalót. A Margitszigetre! Egy vékony kis Poe kötetet. Azt fogja olvasni!
Szombaton egy óra alatt összepakolt. Kevés volt a bőrönd. Keresett egy dunyhahuzatot, meg egy párnahuzatot és abba hajigálta a ruháit. Kézitáskákba is gyömöszölt dolgokat a listáról. Nem számít, mibe teszi, csak a kocsiba beférjen. Egy óráig dolgozik a férje, addig el kell tűnjön a lakásból. Hívott egy taxit, és elmagyarázta, hogy titokban akar elmenni, és sok a csomag. A taxis megértő volt, segített elrendezni mindent. Még cipekedett is. Az albérletben a szombat délután rámolással telt. És este csend volt. Nyugalom. Egy rozzant egyszemélyes ágya volt csak, de a lelkére béke telepedett.
Megcsinálta! Nem tudja senki, hova költözött! Egy idő múlva biztosan kiderül majd, de ma este békében és csendben fekszik le. Nem liftezik a gyomra, hogy mit csinált ma rosszul, köhög-e vagy tüsszent, horkol-e vagy sem. Csak béke van és nyugalom.
A reggel nagyon furcsa volt, új hely, új ágy. Egyszer csak rájött, hogy ma vasárnap van! Mit is kell ma csinálnia? A Szigetre akart menni!
És a Margitsziget gyönyörű volt. Napsütés, gyerekzsivaj, biciklizők, szökőkút, békesség. Ez mind ott volt. Gesztenye volt a fűben, és katica. Felvett egy gesztenyét. A tenyerébe fogta. Meleg volt. Ezután mindig egyedül döntheti el, hogyan lesz tovább. Nem lesz belőle rosszlány, tanul majd, nem fog megbukni. A híd alatt sem fog lakni. És amíg boldognak és szabadnak érzi magát, gesztenyét fog szedni a fa alól. Ez így lesz! Megígérte magának.
Szeptemberben beiratkozott a középiskolába. Levelezőre. Az albér-letben lett egy kedves, okos és csendes szobatársa is. Megosztoztak a szobán, a költségeken is, és jó barátnők lettek. A lakótársa sokáig dolgozott, későn jött haza és nem egyszer találta a szobatársát az íróasztalra borulva. Negyedévenként 12 vizsga volt, előfordult, hogy 9 tárgyból kapott ötöst.
A harmadikat végezte, amikor a mamma kijárt neki egy tanácsi szoba-konyhát. Csináltatott bele fürdőkádat, konvektort. Egyszerű volt, de neki szép. Ha az ajtót becsukta, nem piszkálta senki. Nem kellett megfelelni. Nem voltak elvárások. Nem volt éjjelbe nyúló vita, ledorongolás.
Nyugalom volt. Most már – mint független asszony –, érettségi után főiskolára járt. Elvégzett számtalan tanfolyamot, és angolból nyelv-vizsgát is tett. Még ötven évesen is tanult.
Aztán megismerkedett a második férjével. Még 6 évig a szoba-konyhában laktak. Ott született a kislányuk is. A férje intelligens, csendes, halk szavú, és ügyes kezű volt. Megcsinált mindent a lakásban, még főzni is megtanult.
És lett egy édes, apró, pici lánya. Szemének fénye. Ő is halk szavú, csendes és szép. Okos, mint az apja, szeme zöld, haja világosbarna. Már két diplomája van. Szívének gyöngye, életének értelme. A büszkesége.
Idővel lett nagyobb lakásuk, meg egy kocsi is. A lakás csak panel, a kocsi Suzuki. De kit érdekel? A lakásban mindenütt meleg van, komfortos, nyáron hajnali négykor már világosodik. Ébredés után kiül az erkélyre, nézi a napfelkeltét, hangoskodnak a verebek, kávét iszik. Régebben hajnalban angolul tanult, most már olvas vagy novellákat ír. Rangos díjakat is kapott már érte. Irodalmi körbe jár, és ott jó tanárai vannak. A munkahelyén is sikeres volt, és szakmai titkárként ment nyugdíjba.
Amikor a lánya tizennégy éves lett, a férje váratlanul meghalt tüdő-embóliában. Ketten maradtak a lányával. Még majdnem tíz évig együtt laktak, azután a lánya a barátjával összeköltözött. A fiatalok vettek egy kutyát is, amit reggelente ő visz sétálni. Együtt töltik a napot, délután meg hazaviszi.
Saját otthonában egy cica várja. Tesz-vesz, mos, főz, takarít. Ülnök a törvényszéken. Filmklubba jár. A barátnőkkel pletyizik. Ha a testvérével tesónapot tartanak, beülnek az autóba és kikerekeznek a Duna partra. Útközben néha megállnak valahol ebédelni. Órákat tudnak beszélgetni. Együtt csavarognak, van hogy az egész napot együtt töltik, és a testvére finomakat főz. Otthon esténként olvas, tévézik. A lányával is naponta találkozik, csinálnak közös programokat.
Azután mikor eljön a szeptember, elmennek gesztenyét szedni. Az idén talán már hárman, mert eljön a lánya barátja is. Néha a Margit-szigetre, vagy a Gesztenyéskertbe. Ott békesség van, gyerekzsivaj, biciklizők, napsütés, szökőkút. Ez mind ott van. Gesztenye van a fűben, és katica. Felvett egy gesztenyét. A tenyerébe fogta. Meleg. Most már béke és a szeretet veszi körül. Elmúlt már a fiatalsága, de nem érzi sem öregnek, sem magányosnak magát. Csak boldognak. Mert a boldogság bennünk van.
Ujjaival átfogta a gesztenyét. Tüskés burkát ledobta magáról. Meleg volt. Megőrizte a nap melegét. Az a szép fényes barna gesztenye…

Teljes nőnapi műsorunk meghallgatható YouTube csatornánkon:

A ‘nőnapi’ kategória helyezettjei: Szűcs Ilona (3.), Szohner Gabriella (2.), Váradiné László Mária (1.)


Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emlékének is külön fejezetet szenteltünk az antológiában, valamint egy rádióműsort is készítettünk a sikeresen szerepelt és helyezett alkotásokból.

A kategória helyezettjei:
1. helyezett: Vukovári Panna: pirosfehérzöld
2. helyezett: Rosa Maria B.: A kordé
3. helyezett: Szedő Tibor: Háromszínű kokárda
IfiRádió különdíjas: Horváth Noémi Rebeka: Halljam a hangod!

A rendezvényen a sikeresen szerepelt alkotókat Szalkai Bálint István képviselte Forradalom egy közkatona szeméből című rövidprózai munkájával.

 Horváth Noémi Rebeka: Halljam a hangod!

Halljam a hangod, halljam úgy, mintha csak szárnya volna!
Csak, hadd halljam úgy, mintha a lelkedből szólna!
A némaságot hagyd meg a közönynek!
Kik még akkor is suttognak, ha ágyúk dörögnek.
Halljam, mind ki velem van, s mind ki ellenem!
Mind, ki a létezéshez elég eleven!
Halljak üvöltést, mi falakat omlaszt és kapukat nyit!
Csattogó vezényszót, mi parancsol, mi dicsér és mi irányít!
Sikolyt, ami még a holtakat is felveri!
Zsivajt és káoszt, melyben mindenki az eszét veszti!
Talpamban érezzem, ahogy morajlik a tömeg!
Azt, ahogy újabb és újabb népek jönnek,
S ahogy a himnuszok szép számmal szárba szöknek!
Hisz, ne feledd, a hősök most születnek!
Hadd hallja hát a jövő, s a múlt, mit is üzennek!
Hadd legyen hát, végre hangjuk a történelemkönyveknek!
Hadd halljam a hangod, mi most a széllel száll szabadon!
Hadd halljam a hangod, ami azt kiáltja: FORRADALOM!

Szedő Tibor: Háromszínű kokárda
Szonett

Piros vérben fuldokolnak őseink,
úttest töredezett kockáin könnyük,
vészjóslóan sóhajtoznak fiaink,
keresztre feszítve megsebzett lelkük.

Zöld fűtengerben elhagyott csatatér,
eldördült puskagolyó hangja sikít,
megtépázott nemzet vigasztalást kér,
kihűlt holttesten gyász virága virít.

Fehér tollú békegalamb érkezik,
levegőörvényt kavar szárnyaival,
díszes honunk ünneplőbe öltözik,

büszkén állunk mellükön kokárdával.
Himnuszunkat szél viszi oly messzire,
emlékezünk halált halt őseinkre.

Vukovári Panna • pirosfehérzöld

PIROS

pirosló parázs a nyelvhegyen
karmazsin zsarátnokod legyen
a szívem mámora
óborok bíboros bánata
vérezze át az életem
érezzem
te vagy a mindenem
március idusa
édesem
szerelmes szabadság
végzetem
vöröslő venyige-villanás
valóságvégi látomás
harang vagy
értem konduló
pernyéből korommá lángoló
tévút
vagy
tejútja kezdetnek
végnek
áldva is
verve is
elégek érted

FEHÉR

Fehér a mennybolt, de megnyílnak a mélyek.
Sötét a bánya a semmi peremén.
Zsarnokság van, ahol nem élet az élet:
Fehérfolt Ország. A közepében én.
Hiába kereslek: ködbe bújsz előlem
esőmosta múltunk hősi tavaszán.
Kárpát-medencében Pillangó kisasszony,
reménytelen rabság, árva Csocsoszán.
Káprázat voltál csak?
Lidérces lázálom?
Hazánkban bujdosó szívemet kitárom:
megnyílnak a mélyek, felbúgnak a tárnák,
magyarok istenét bakacsinba vonták…
Fehér a mennybolt, mert meggyúltak a fények.
Bányarigó rikkant: lesújt az ítélet.

ZÖLD

zöld a palánta
a csíra csodáját
őrzi a föld öle
még csak a vágy
hajtja
hogy égbe szökik
kikeletre
ha ébred a lélek
szunnyad az ágy
csöppnyi levélke
se sarjad a csöndben
hó alól életet
álmodok én
dudva
muhar
ugarán sugaraddal
bújj ki a földből
győzzön a fény

Szedő Tibor (3. helyezett) és Szalkai Bálint István (sikeresen szerepelt) alkotók.

A március 15-i ünnepi műsorunk teljes anyaga is elérhető YouTube csatornánkon:


A negyedik témakör a Húsvét volt, ahol az alábbi végeredmény született:

Verselők:
1. Sasváry Erzsébet: PIÉTA
2. Mihály Csilla: Egy farizeus virágvasárnapja
3. Kolarics Zoltán: Virágzó Golgota
3. Reichenbach József: Üres síron keresztül

A rendezvényen a sikeresen szerepelt alkotókat Papp Tünde Judit képviselte: A Mindenség Te Vagy című írásával.

Oklevéllel és könyvjutalommal megajándékozott alkotók a Húsvét témaköréből: Papp Tünde Judit (sikeresen szerepelt), Molnár Csenge (diák képzőművész – 3. helyezett), Kolarics Zoltán (3. helyezett verselő).

 Papp Tünde Judit • A Mindenség Te Vagy

Téged látlak fényben, árnyban,
Téged harmatos hajnalban,
Fényességes csillagokban,
Szikrázó nap sugarában,

Gyengéd őszi fuvallatban,
Üde tavasz illatában,
Mezőn pirosló pipacsban,
Erdő mélyén hűs forrásban,

Csöndes csermely-csobogásban,
Ölelkező fűzfaágban,
Szerelmesek lágy csókjában,
Meghitt, édes suttogásban,

Téged ünnepi gyertyában,
Téged megszentelt pászkában.
Lélekharang szólásáig
Téged óvlak önmagamban.

Kolarics Zoltán • Virágzó Golgota

Ébred a természet, búcsút int a Télnek,
fecskék s a gólyák újra visszatérnek.
Madarak víg dala töri meg a csendet,
mormoták s a medvék vidáman ébrednek.
Zöldül a fű, bokrok és fák rügye pattan,
hóvirág nyílik már az elmúló avarban.

Elvetjük a magot, mely búzát terem nekünk,
learatjuk s meglesz a mindennapi kenyerünk.
Fiókái születnek a turbékoló gerlepárnak,
Ó Tavasz, oly gyönyörű vagy, ámulva csodállak!
A kereszt is már csak árva szőlőkaró csupán,
újra virág nyílik a Krisztust vesztő Golgotán!

A végtelenül szerető Atya feláldozta Fiát nékünk,
mert mi emberek csak a véráldozatból értünk!
De feltámadt Megváltónk! bőkezű ajándéka az örök élet,
amelyet elnyerhet minden Istent félő tiszta lélek!
S ha majd újra együtt lesz ember, angyal, Isten,
rájössz majd, hogy jutalmad a csodálatos Éden!

Sasváry Erzsébet • PIÉTA

A pályázat első helyezettjei emlékéremben is részesültek. A képen Sasváry Erzsébet díja, amit a ‘Húsvét’ kategóriában nyert el PIÉTA című munkájával.

Az Anya áll…
Szíve összetörten
Reményt vesztetten
Éppen hogy csak dobog
Fiát nézi
Már nem mozdul a teste
Oldalából vér és víz csorog
Anyaszívben
A világ összes tőre
Leborul most,
Kereszt előtt a kőre
A domb fái is csendben meghajolnak
Lapul a kő, sír a fű s a homok
Sötét égből
Kis fénylő cseppek hullnak
Sír az Atya
Sírnak az angyalok
Leveszik most
Ölébe teszik a Testet
Utoljára hogy hadd ölelje még
Amint nézi
Fiát s a Keresztet
Két karjában
Mindnyájunk kínja reszket
Mit jövendöltek, így volt írva rég
De fény éled a tömlöc sötétségben
Gyötrelmen, és könnyfolyamon túl
A véráztatta szent Kereszt tövében
A Megváltás örök fénye gyúl

A ‘Húsvét’ kategória prózaírói is szép számmal részt vettek a rendezvényen. A sikeresen szerepeltek közül Bognár Mária • Vissza a kezdetekhez című alkotásával, valamint Nemeskéri Kis Zsigmond • Húsvét Dögén című munkájával.

A helyezések pedig a következőképpen alakultak:
1. Szabó Veronika • Tessék harapni!
2. Szohner Gabriella • Angyalok gyermeke
2. Kaluzsa Mónika • Mert úgy szerettelek…
3. Szolnoki Irma: Valahol Barabást kiáltottak
IfiRádió különdíjas: Szűcs Márta • Lindakút legendája

A húsvéti kategória rendezvényen megjelent prózaírói: Szabó Veronika (1.), Szohner Gabriella (2.), Szolnoki Irma (3.) Nemeskéri Kis Zsimgond (sikeresen szerepelt), Bognár Mária (sikeresen szerepelt)

 Szohner Gabriella • Angyalok gyermeke

Szohner Gabriella helyezett alkotását Balázs Zsófia olvasta fel a rendezvényen.

Nagy szegénység köszöntött a fiatal családra azon a tavaszon. Alig egy éve esküdtek örök hűséget egymásnak, a nászúton Márti teherbe esett, mire pedig megérkezett az újabb tavasz, a kiságyban egy tejföl szőke hajú, kék szemű kisleány nyitogatta ártatlan szemecskéit. Minden spórolt pénzüket a szükséges kelengyére költötték. Akkora már csak Józsi fizetése mellett az ő gyes-es forintocskái maradtak, ami bizony csak a megélhetésre volt elegendő. Még az volt a szerencséjük, hogy fedél volt a fejük felett, Józsi szüleinél laktak, itt kaptak egy szobát. Itt élt még a nagypapa is, Márti anyósának édesapja. A négy generáció jól belakta a házat. A konyha és fürdőszoba közös használatban maradt, egy fedél alatt éltek, azzal a szülői kikötéssel, hogy szigorúan külön háztartásban kell lenniük. Így Márti sütött, főzött saját maguknak, vezette kettőjük, majd hármójuk háztartását. Minden nehézség ellenére jól összhangba tudták terelni a mindennapokat, ha akadtak is apróbb súrlódások, hamar túlestek rajta.
Odakünn rügybe borultak a barkafák, szirmaikat bontogatták a jácintok, húsos zöld levelüket hizlalták a tulipánok. Tavaszi illatokat hoztak a böjti szelek, ünnep közeledett, húsvét ünnepe. Mártit nagyon bántotta, hogy nem tudnak méltó módon ünnepelni, úgy, mint régen, otthon, a szülőháznál. Kiszámított költségvetésükből nem futotta ajándékokra, locsolókra, vendégségre.
A húsvét vallásos része a fiatalasszonyt kevésbé foglalkoztatta, tudta ugyan, hogy mit és hogyan ünnepelnek a hívő emberek, de ő távol maradt mindettől. Otthonról nem hozott ilyen gyökereket, Anyósék sem voltak templomba járó emberek. Talán ezért is volt olyan furcsa Mártinak, amikor a pici születése után néhány héttel anyósa azzal a kéréssel, vagy inkább követeléssel állt elé, hogy a pici lányt meg kell keresztelni.
– A gyermeket minél hamarabb Istennek kell adni – mondta anyós-mama.
A fiatalasszony először azt hitte vicces kedvében van ez az asszony, de azt is gondolta, tán ő van egy másik bolygón.
– Még el sem felejtettem Józsi hülyeségét, tessék engem hagyni ezzel! – vála-szolt türelmetlenül.
Józsi ugyanis, hogy, hogy nem, öntörvényűen eldöntötte, hogy belép a pártba, mert szerinte, neki a mozgalomban van a helye. Márti akkor alig volt három hónapos a babával, tiltakozni sem tudott igazán. Bénította a tudat, eszébe jutottak olvasmányai, filmélményei a válogatott kínzásokról, a kommunisták családjait érő inzultusokról, zsarolásokról, válogatott kínzásokról. Akkor úgy gondolta, gyerekkel a hasában belehal a kínba. Úgy kúszott elméjébe a rettegés, ahogyan a nagyvadak settenkednek áldozataik felé. Mi lesz, ha megváltozik a rendszer? Mi lesz, ha Józsit is, meg őket is börtönbe hurcolják, és esetleg meg is kínozzák? Miért olyan jó kommunistának lenni? Megannyi kérdést tett fel a férjének, remegő hangon, idegesen.
– Itt nem változik meg a rendszer. Ettől nem kell félned! – bizonygatta Józsi, s mire a kis Ágica megszületett, büszkén mutogatta otthon a piros könyvecskéjét.
Volt hát Józsinak szép piros tagsági könyve, Mártinak folyton-folyvást visszatérő gyomorgörcse, anyukának pedig lett addigra komoly terve, hogy a kicsit megkeresztelik, ha a fene fenét eszik is. Az első óhajtása után szorgalmasan, néhány napos szünetekkel jelezte, hogy áll éppen a dolog, amit tervez.
– Józsi nem fogja megtudni – mondta egy napon nyugtatóan.
– Már beszéltem a pappal – mondta máskor.
– Már tudom az időpontot! – lelkendezett a következő alkalomkor.
Márti előbb gyengéden, majd egyre elszántabban tiltakozott, mindhiába. Fo-lyamatosan ugyanazt a rémületet érezte, amit néhány hónapja, amikor Józsi jelentette be a saját döntését.
– Mindent elvesznek tőlem! – kiabálta anyósa felé egy reggel, egészen kikelve magából. – Itt senkit nem érdekel, hogy én mit gondolok! Az uram pártkatona lett, a gyerekemet meg Istennek adja a nagyanyja! Azt hiszik ez így teljesen rendben van? Térjenek már észre! Hát megbolondítnak egészen!
– Neked nem kell tudni róla – válaszolta csendesen az anyósa. – Csak készíts ruhát a gyereknek, amikor szólok, a többit majd elintézem. Ez a mi csalá-dunkban hagyomány.
– Anyukáék hagyománya a gyerek egész elkövetkező életét meghatározza! Ez azért komoly dolog! Nem szerencsés a mai időkben kereszténynek lenni. Meg egyáltalán mi az, hogy nem kell tudnom róla, ha máris tudom? Mitől kell jobban félnem mostantól? A párttól, aki nem tűri Istent, vagy az Istentől, akinek a hatalmát meg nem is ismerjük? Melyik ujjamat harapjam, ha mindkettő fáj?
Anyós-mamát cseppet sem izgatta Márti kiborulása. Nem is beszélt minderről attól kezdve, pláne nem Józsi otthonlétekor, tudta ő pontosan, mikor, mit szabad mondania.
Egy vasárnap délelőtt, amikor Józsi dolgozott, anyós-mama ünneplő ruhát kért a babának, gondosan felöltöztette, kocsiba tette és indulni készült.
– Elviszem sétálni – mondta.
Márti nem hitt neki. A fiatalasszony érezte, most aztán igazán megtörténik. Az ő dédelgetett kincsét Isten kegyelmébe ajánlják, szentelt vizet öntenek a fejére, és ezzel egész életére isteni jegyet kap. A kislánya Istené lesz. Kifosz-tottnak érezte magát. Férje oldaláról a párt riogatta, a lánya oldaláról pedig a felfoghatatlan isteni hatalom. Rendszerek jönnek és mennek, ő meg mindkettőjüket elveszítheti. Záporoztak a könnyei, olyan vigasztalhatatlanul sírt, mint még sohasem azelőtt. A férje el is zavarja őt otthonról, ha megtudja.
Nemsokára aztán megérkezett anyósa a picivel, aki a jó levegőtől álomba szenderedett. Márti csak nézte, nézte a gyermeket, vadul zakatoló szívvel va-lami másságot, valami változást keresett rajta. Nem látott semmit.
Mindennek jó néhány hete már. Márti megszokta a gondolatot, hogy a gyer-mekét angyalok karjaiba tette az anyósa. Nem is nagyon tehetett mást, az élet ment tovább. Ezekben a napokban sokkal inkább az izgatta, mivel lephetné meg saját családját, szüleit, akik elég messze laktak tőlük. Aztán valami kósza gondolat ütött szöget a fejébe, arra gondolt, hazautaznak pár órácskára, meglepik az ő szüleit. Este megbeszélte a férjével is, Józsinak is tetszett a gondolat.
– Felrakjuk a babakocsit a vonatra, és kiruccanunk egy kicsit – lelkendezett Márti. Ágica elég nagy már az utazáshoz, anyáéknak meg ajándék lesz. Más ajándékra most úgysem telik.
Miután egyeztették a tervüket az anyós-mamával, és ő sem volt ellene, Márti húsvét vasárnapján gyönyörűen felöltöztette a kicsit, büszkén tette a zárt ko-csiba. Elindultak az állomás felé. Ebéd előtt meg is érkeztek a másik nagyi-hoz, ahol nagy volt az ámulat, mindenki örvendezett, régen látták egymást.
Az idő hamar elszaladt, délután a fiatalok szedelőzködtek, hosszú búcsúzko-dás után indultak visszafelé a vonathoz. Ugyanúgy tettek, mint odafelé. Az akkor még nem összecsukható, mély babakocsit felrakták a peronra, Ágica, a sétától mélyen aludt benne. Márti szerette volna felvenni, és magához ölelni a kicsit, de Józsi megállította a mozdulatban.
– Ne keltsd fel! Olyan jól alszik. Nem lesz semmi baja, majd figyeljük!
Márti hallgatott a férjére, a kocsi a peronon maradt az alvó gyerekkel, ők be-ültek a fülkébe. Fáradtak voltak, csendben várakoztak az indulásra.

Uriel arkangyal és Zadkiel arkangyal egy felhőfodor szélén ücsörgött. Ünnep volt a mennyben, és ünnep volt a földön, a sok feladat után pihenni készülődtek. Szórakozottan figyelték a lenti nyüzsgő életet.
– Milyen kár, hogy alig-alig van öröm a szívükben. Látod? Én meg hogy elfáradtam! – szólt Uriel. – Szomorú, hogy olyan hideg a lelkük. Nem értenek semmit! Elmegyek én egy kis frissítőért. Hozzak neked is Zadkiel?
– Kedves tőled Uriel, de én nem kérek, és ha jót akarsz, te se menj sehová. Nemsokára dolgod lesz.
– Ne már Zadkiel! Ki az a könnyelmű?
Zadkiel angyalszárnyával a vonat felé mutatott, amiben Mártiék várakoztak.
– Látod? – kérdezte Zadkiel. – Nézd! Kinn hagyták a gyereket a peronon. Kocsival együtt. A vonat már elindult. A vagon ajtója nyitva. Nemsokára kanyarhoz ér a szerelvény. Uriel csinálj valamit, a babakocsi előre-hátra görög! Ó Uram!
– Szerinted észrevesznek ők bármiféle jelet is? – kérdezte nyugtalanul Uriel.
– Az asszonykával próbálkozz, de siess, siess, mindjárt a kanyarba ér a vonat! Segítek Uriel, de igyekezz!

A kocsiban a fiatal pár egy nagy döccenésre lett figyelmes, a szerelvény las-san elindult. Márti, aki rezzenéstelenül ült a helyén, valami furcsa, ismeretlen nyugtalanságot érzett. Ahogy gyorsított a vonat, egyre inkább szorította a tor-kát, a gyomrát valami, bőrén milliónyi hangya apró lábainak karmolásait érezte, egész lénye egy fájó görcsbe rándult. Gondolataiba bekúszott csöppnyi lánya, akit kinn hagytak a peronon.
– Behozom én Ágicát! – mondta a férjének, aki egykedvűen, egy szemrebbe-néssel helyeselt.
Mártit belül nagyon sürgette valami. Gyorsan kilépett a peronra, karjaiba nyalábolta a takaróba csavart gyereket. Amint az üléshez visszaért, a vonat megérkezett a kanyarba, az egész szerelvény megdőlt, Márti a gyerekkel a karján belehuppant az ülésbe.
Egy szempillantásnyi idő sem telt el, a házaspár egy babakocsit látott az abla-kon át, amint az nagy ívben repült a levegőben, majd jó messzire zuhant egy elhanyagolt, elburjánzott patakpartra, többször is megpördülve a földre érke-zése előtt. Az ő kocsijuk volt.
Márti eszelősen szorította magához a csecsemőt, Józsi szája szólásra nyílt, de nem jött ki hang a torkán, csak bámulta a feleségét, aki iszonyattal, ijedten ölelte a közben felsíró lányát.
– Isten jele van rajta. Isten fia ma feltámadt. Ő segítette – mormolta Márti.
Nem volt egészen magánál, azt sem tudta, honnan érkeztek kimondott szavai. Józsi fejéből kiszöktek a gondolatok, semmit nem értett az egészből, riadtan bámult a semmibe.

– Huh! – törölgette izzadt homlokát hófehér szárnyaival Uriel arkangyal.
– Nem sok hiányzott! – pihegett Zadkiel is. – Nézd csak Uriel! A kicsinyen rajta van az Úr jele! Az ő gyermeke. Az anyján is ott van, csak nagyon halo-vány. Vigyázz rájuk, terelgesd őket Uriel!
– Már minden rendben van – igazgatta glóriáját Uriel. – Látom a jeleket Zadkiel. Ígérem, rajtuk tartom a szemem. Most viszont valóban ránk fér va-lami frissítő. Tudod mit? Ma ünnep van. Hozok én kettőt!

 
Szabó Veronika • Tessék harapni!

Szabó Veronika nyertes munkáját Zsoldos Árpád olvasta fel a rendezvényen.

Örömtáncot lejtve érkezett meg a sorára váró tavasz. Már a lustább hófoltok is világgá mentek, semmi sem mutatta a tél nyomát. Eltette magát jövőre a szerényen fejet hajtó fehér hóvirág, hogy átadja helyét az álmukból magukhoz térő fák dús rügyeinek és a sokféle színes virágnak. Az itthon telelő madarak víg nótákra keltek, s hosszú, kimerítő útjuk után végre hazatértek a költöző szárnyasok is. Családalapításon törték fejüket a közeli erdő lakói, jókedvet árasztott a tavaszi szél.
A párutcás falucska hideg, szürke hétköznapokat élt polgárai felszaba-dultan vették tudomásul, hogy nem kell sokat fagyoskodniuk a tüzelő hiánya miatt a gyerekzsivajtól hangos parányi házban. Elég lesz már egy kis száraz gally, meg a földből kicibált kukorica- vagy napraforgótő a spóron való főzéshez. Levethetik kopott téli kabátjukat, amit az ezután hordásra szánt ujjas és szvetter helyett a fejük alá tehetnek párnaként. Cipőjükből kikerülhet a sokszor átnedvesedett szalma és kapca, s rövi-desen mezítláb járhatnak gyerekek, felnőttek a szekérkerék-nyomos, poros, akáccal szegélyezett utakon.
Izgatottan készültek a jeles ünnepre. Szigorúan betartották a hamvazó szerdától húsvét vasárnapjáig tartó, meghatározott szabályokra kötelező nagyböjtöt: nem ettek húst, nem tartottak lakodalmat, nem nevetgéltek, csúnya szót véletlenül sem ejtettek ki a szájukon. Mérhetetlenül fontos volt számukra lelkük megtisztulása a bűneiket bevalló gyónás, majd a tisztelendő atya vétkeik alóli feloldozása, a szent áldoztatás által.
Az asszonyok sárból, szalmatörekből, s lehetőség szerint elpottyantott tehénürülékből kevert masszával mázolták, frissítették fel házaik földjét, melyre száradás után, seprés előtt félkör alakú mintákat locsoltak egy bögrényi vízzel.
Kikormozták a tűzhely füstelvezető csövét és a kéményt, vasporral megtisztították a vályogspór vasból készült felületét. Fehérre meszelték a házat, kívül a tornácot, s ragyogóra pucolták a kicsiny ablakokat. A férfiak a télen fűtés céljából foghíjassá tett kerítésekbe serényen pótolták a napraforgógórét. Rendet tettek az udvaron, az ólban és az istállóban.
Veres András gyalog járt be naponta a Városi Kertészetbe, ahol megke-reste családja számára a kevéske betevőre valót. Hangyaszorgalommal ültette a fákat, virágokkal szépítgette a település parkjait. Barátságos ember lévén munka közben el-elbeszélgetett munkatársaival, köztük a főnökével, Denk úrral is.
Az utóbbi esztendőkben vágásra való disznót nevelt, melynek húsát nagy becsben tartotta a család. Hétköznap nem igazán ehettek belőle, azt a kis padláson tartott, hosszú időre szánt füstölt élelmet hamar el lehetett volna fogyasztani, ha nem vigyáznak rá.
Márta, a háziasszony óriási gonddal és féltéssel csomagolta be nemrég egy kiürült cukros szütyőbe a kolbászt, majd többszörösen áttekerte rongyokkal, átkötötte madzaggal, s úgy akasztotta fel a padláson lévő tartórúdra, hogy az ünnepre szánt csemegéhez a négy gyerek véletlenül se férjen hozzá, nehogy megdézsmálja valamelyikük. „Ezt húsvétra kell. Ne egyetek belőle, mert akkor nem fogok tudni nektek mit adni!”– magyarázta sóvárgó tekintetű apróságainak.
Minden héten sütött kenyeret a pitvarban elhelyezkedő boglyas kemen-cében. Mielőtt megszegték volna a friss, puhára sütött, jó illatot árasztó ennivalót, hátoldalára késsel keresztet vetettek. Egyetlen étkezés sem múlhatott el ima és Isten áldásának kérése nélkül.
A családfő igyekezett kimaradni a közös imákból, hitt a Mindenhatóban, de nem szeretett fohászkodni.
– Legalább egy imát mondjál el András! – noszogatta az asszony.
A férfi ökölbe szorított kézzel háromszor megérintette csendesen, de összehúzott szemöldökkel mellkasát a szíve fölött, mint mikor a katolikus miséken az „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem!” szövegű imát szokták mondani.
– Na, jól van már, adjad! – sürgette kényszerű kötelességét letudva And-rás a feleségét.
Márta megvető pillantást vetett rá, fejét csóválta, nem tudott hites urával mit kezdeni.
A Húsvét előtti napon tisztességgel beáztatta a sonkát, hogy a só és a füst ízét ne lehessen nagyon érezni, ha megfő a belőle készített leves, amibe kevéske zöldség is került. A kolbászt külön főzte meg, majd egy biztos helyre téve alaposan betakarta. Cifra pászkát és puha, foszlós kalácsot készített. Lányával együtt piros és kék színű porfestéket vásárolt, azokat meleg vízben feloldva színezték a hímes tojást a locsolkodók számára.
A nagyhét napjain minden Istentiszteletre ellátogatott. Különösen fon-tosnak tartotta a pénteket, amikor az Atya felolvasta a Megváltó halálával kapcsolatos írásokat, a passiót, leleplezte a gyászlepellel bevont keresztet, majd stáció járás során felidézte Jézus szenvedésének állomásait.
A vasárnap felcsendülő, faluszerte hallható harangszó a feltámadás megünneplésére szólította a jámbor hívőket. Márta asszony már kora reggel előkészítette a kis kosárkába rakott ételeket és egy butellányi bort.
Kendőjét csinosan előre kötötte, megigazította magán és csemetéin az egyetlen ünneplő ruhát, emberén is végignézett, s útnak indult családjával. A templom teljesen megtelt. Az asszonyok és a gyermekek a pad-sorokban, a férfiak a kóruson foglaltak helyet, a nagyobb lányok a padok szélénél, az egyházi lobogók mellett álltak. Mielőtt beléptek, mindannyian belemártották kezüket a szentelt vízbe, majd az oltárral szembeállva keresztet vetettek. Az ünnepi szertartás alatt szebbnél-szebb énekek hangzottak el. Meghatottan, mély átéléssel énekelték: „A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek.”
A mise végét követően a résztvevők az udvaron egymás mellett vártak türelemmel a maguk elé rakott kosarakkal ételeik, italaik szentelésére. Megindító látványt nyújtottak.
Nyugodt, megtisztult lélekkel tértek haza. Az anya megterítette az asztalt. Tálra helyezte a megáldott, kisebb darabokra szeletelt kolbászt, sonkát, kalácsot. Megpucolt, s karikákra vágott két főtt tojást, s kitette kosarából a bort is. A szokásos imádkozás után kezdődhetett az evés. Márta mindenkinek a kezébe adta a neki járó falatokat, s felhívta figyelmüket, hogy a többihez ne nyúljanak, mert azokat későbbre és másnapra kell meghagyniuk, na meg hátha eljön valamelyik rokon, akit illik megkínálni.
András bizonyára imponálni akart azzal, hogy néhány nappal az ünnep előtt neje tudta nélkül meghívta magukhoz főnökét.
Rövid időre letették a kapát és a gereblyét, s pihenésük közben a Hús-vétról váltottak néhány szót.
– Jöjjön el hozzánk, locsolja meg a feleségemet meg a lányomat! Egy kis étel és bor mellett legalább elbeszélgetünk.
– Szívesen elmegyek. Csak jó idő lenne, ne fújna a szél!
– Úgy bizony! Akkor várom! – hangzott el a kettőjük közötti párbeszéd.
A városban élő Denk úr nagyokat nyelve képzelte maga elé a jókora zsíros falusi falatokat, s örömmel fogadta el a meghívást. A családfő csak az ünnep második napján, a locsolkodásból fiaival hazatérve közölte feleségével, hogy délután vendégük lesz. Másnál nem nagyon ettek, csupán a hímeseket fogadták el a megöntözött leánykáktól. Éhesek voltak. Vágyakozva néztek az asztal irányába.
– Jaj, minek hívtad ide? Most mit csináljak? Nem tudom odaadni nektek ezt a kis ételt, mert akkor mivel kínálom meg a főnöködet? – sopánko-dott Márta.
Feszengve járkált fel-alá. Kezeit tördelve reménykedve nézegette a faliórát.
– Már 3 óra van. Hátha nem jön!
Lassúnak érezte az idő múlását. A gyerekek szeme egyre gyakrabban akadt meg az ennivalót mutató tálon.
Denk úr a városban biciklire pattant, s a napsütötte időben, a madarak csicsergését háta mögött hagyva vidáman tekert a falu felé. Magában elhatározta, hogy most alaposan belakmározik.
– Alig várom, hogy odaérjek! Az a jó kis kolbász, sonka, sütemény, rán-tott hús! Lehet, hogy még töltött hús is lesz! Talán még otthonra is ka-pok belőle! – elmélkedett.
– Na, már 4 óra! Már biztos nem fog jönni! – örvendezett Márta. Most már szétosztom ezt a kis ételt, végre nyugodtan ehetünk!
A család tagjai mohón küldték le kiéhezett gyomrukba az edény tartalmát. Fél szelet kalácson kívül semmi nem maradt a tálon. Éppen csak leért a torkukon az utolsó falat, mikor kerékpárját a kerítéshez támasztva megérkezett Denk úr. Kalapját leemelve lépett be a házba.
– Feltámadt Krisztus!
– Valóban feltámadt! – hangzottak el a húsvéthoz illő köszönések.
– Üljön le nálunk! – mutatott a székre meglepetten Márta.
Ő maga állva maradt. Zavartan nézett az asztalra, forgolódott, verejté-kezett, arcán a szégyen pírja gyorsan megjelent.
Ura lehajtott fejjel ült a karos lócán. Nem tudott szólni. Végül a csendet az asszony törte meg:
– Tessék harapni! – kínálta Denk urat a csöppnyi maradékra mutatva, s iszonyúan restellte, hogy a kis kalácsdarabkán kívül nincs a tálon semmi.
– Köszönöm, nem vagyok éhes! – válaszolta illedelmesen, de csalódottan a vendég.
Gondolta: „Na, ebbe a harapni valóba biztos nem fog beletörni a fogam!”
Ültek ott egy ideig, nehézkesen ment a beszélgetés. Látszott, érződött, hogy mindannyian ugyanarra gondolnak, csak másképp. A család szomorú szemében a nincstelenség szégyene, Denk úréban a sajnálat tük-röződött. A vendég maradt még egy keveset. Nem akart rögtön elindulni, nehogy azt feltételezzék róla, hogy azért megy el olyan hamar, mert nem kapott enni. Végül útnak eredt. Márta szótlanul üldögélt, a gyerekek a locsolkodás élményeiről társalogtak.
András egész este a meggondolatlanságán bánkódott. Lefekvés előtt párjának ösztökélése nélkül, két kezét összekulcsolva, tekintetét az ég felé emelve magától mondott el egy Jézushoz szóló imát.


Ezen a pályázaton is teret adtunk a képzőművészeti alkotásoknak. A kategóriában a felnőtt és a diák alkotók közül is választottunk három-három helyezettet:

Diák 1. helyezett: Patai Dóra – Feltámadás!

Diák 2. helyezett: Patai Anna – Matyó Húsvét

 

Diák 3. helyezett: Molnár Csenge – Matyó Húsvét

Felnőtt 1. helyezett: Nyul-Donka Judit – Krisztus, virágunk, szép termő águnk

Felnőtt 1. helyezett: Nyul-Donka Judit – Nyitnikék

Felnőtt 2. helyezett: Répásiné Kozma Lenke – Budapest tavasszal

Felnőtt 3. helyezett: Zilizi Réka – Ébredés

 


Köszönjük a részvételt az előadóknak, pályázóknak és hozzátartozóiknak!

A ‘Tavaszi szél’ című pályázatunk teljes eredménylistája letölthető innen:
2018-tavasziszel-eredmeny (pdf fájl)

A tavaszi művekből készült Zsongó tündöklés című antológia borítója:

 

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…