18 éves voltam, amikor először szembetalálkoztam a Halállal. Érdekes tapasztalat volt, mely azóta sem ismétlődött meg.

Pedig egy kicsit megszerettem. Egy kicsit még máig is hiányzik.

Egy kátyúkkal teli, graffitis falakkal körülvett, szűk utcában történt. Emlékszem, mert a csatorna bűze össze-vissza csavarta az orromat. Azt hiszem, oda jártak inni a csövesek, mert rengeteg üvegszilánk hevert mindenfele a földön. Virágok helyett arrafele midig az volt, de ha az ember szerencsésebb napon járt arra, műanyag reklámtáskák tucatjával és ételmaradékokkal is találkozhatott.

Anyám mindig elkerülte azt az utcát, és nem volt nap, hogy ne figyelmeztetett volna engem is.

Anyám szerint sosem voltam normális, szerintem meg éppen annyira voltam hülye, mint mindenki más körülöttem. Összességében tehát átlagos kamaszsrác voltam, átlagon felüli problémákkal, és átlagon aluli életkedvvel.

Hétfővel kezdődött a január. Amikor a hét első napján haladtam el a sikátor mellett, csak egy fiú álldogált ott egyszál magában. Másnap már ketten támasztották egymást, harmadnap már voltak öten is. Nem tudom biztosan, mindig csak a szemem sarkából figyeltem, nehogy észrevegyenek. Sosem szerettem azt a helyet.

Legalább egy héten keresztül mentem el előttük úgy, hogy levegőnek néztem őket. Egy darabig legalább is azt hittem, nem figyelek oda, hogy teljesen ki tudom zárni őket. Még zenét is bömböltettem a fülemben annak érdekében, hogy ez hatásosabb legyen. A zene majdnem mindig segít.

De nem jött össze.

Arra lettem figyelmes, hogy hallom, mit beszélnek. Akkor torpantam meg először, és láttam, hogy nem az út tulsó oldalán sétálok, hanem a sikátor felőli részen, jobb oldalt. Egy hét alatt több, mint tíz méterrel kerültem közelebb ahhoz a bandához. Pont úgy éreztem magam, mint a kis herceg, aki napról napra közelebb került a rókához, de akkor még nem tudtam, hogy ennek a találkozásnak milyen végkimenetele lesz. Próbáltam lenyugodni, hogy nem, én nem akarok oda bemenni, semmi szükség rá, pusztán amiatt a kátyú miatt jöttem ezen az oldalon, igen, az lesz a baj. Hiszen vigyáznom kell… Ha elesek, nem lesz otthon senki, aki anyámra vigyázhatna.

Ezt diktálta az agyam, sőt, ordított, toporzékolt, a fejem majd’ széthasadt a gondolatoktól.

A gondolatoktól, amelyek évek óta nyomták már a fejemet, tolongani kezdtek az érzések, nem tudom pontosan, talán egyszerre vagy ötféle… Akkor ott rájöttem, hogy felejteni akarok végre, igazából felejteni, boldog lenni, olyan boldog, mint eddig senki más ebben a rohadt világban, el akartam menni, de igazából húzott a vágy, az élmény és húzott egy kar is erősen visszafele, a kabátomnál fogva.

-Kérsz, öcsi?

– Vegyél, ha mersz!

– Naa, csak egy kicsit!

– Nyugi, nem fogsz belehalni.

Tulajdonképpen igazuk volt. Nem haltam meg, úgy éreztem magam… leírhatatlan. Kimondhatatlan. Minden, ami néhány perce még nyomasztó volt, megszűnt, a helyébe boldogság lépett. Amikor felnéztem arra srácra… Majdnem elállt a lélegzetem.

A haja szőke volt, és jól fésült. Bőre ápolt, szeme szikrázott a boldogságtól. Felsegített, én pedig nem győztem kapkodni a fejemet.

Az ég csodálatos kék, a fák zöldek, pedig tél volt, még kabát is volt rajtam. A sikátor többé nem volt sikátor, az ablakból muskátlik lógtak ki, és az a csapat fiú, mindannyian rendesek voltak, jól öltözöttek, pont, mint az egyetemen, ahová akkoriban jártam. Beszélgetni kezdtünk, és végre felszabadultnak éreztem magam, elfelejtettem az összes gondomat, fájdalmat, és egyszerűen csak boldog voltam végre.

Beszélgettünk volna tovább, de a levegő hűlni kezdett, a társaság feloszlott, és egyedül maradtam. Hirtelen fáradtság lett rajtam úrrá, fejfájás, hányinger… hívni akartam a mentőket, de a telefonomat nem értem el. Összeestem, mint egy krumpliszsák.

Nem álmodtam. Az ember azt hinné, ilyenkor álmodik valami furcsát, valami érdekeset, ami észhez téríti. De igazából nem…Nem tudom, mennyi időt feküdhettem ott eszméletlenűl. Mikor felkeltem, nagyon fáztam, de ez nem meglepő, ha az emberre ráesik másfél centi hó.

Soha többet… soha többet nem fogok arra járni, mert akkor ki lesz otthon az egyetlen, aki anyámra vigyázhatna…

Akkor azt hittem, sikerült. Napokig kerültem, inkább mentem a nyolcas busszal, és inkább fél órával többet utaztam, csakhogy elkerülhessem azt az átkozott helyet mindörökre. Nem mentem arra, kizártam az agyamból azt a részt, mintha soha nem is létezett volna. Elkerültem, mert kötelezőnek éreztem, és mert nem akartam még egyszer ilyen áron boldog lenni.

De miért van az, hogy ha valamit nem akar az ember, mégis megteszi?

Erre akkor sem tudtam a választ.

Mire észbekaptam, már megint ott voltam közöttük. És ahogy ott nevettünk, álltunk és beszéltünk, az utca túloldalán megjelent egy feketekabátos alak. Szó szerint belerondított a képbe, hiszen a táj ismét élettel telt meg. Lassan megállt a járdaszegélyen, és felénk pillantott. Egyenesen az én szemembe nézett

-Ti is látjátok? Ugye ti is látjátok, fiúk?

Értetlenkedve bámultak hol rám, hol az idegen férfi felé, akire mutattam. Átnéztek rajta, mint mások a ködön. Nem látták.

És akkor történt valami megmagyarázhatatlan. Úgy éreztem, az a pillantás beleégett a lelkembe. Annyira szúrósan bámult engem az az idegen, hogy képes volt puszta tekintettel visszarántani az igazi jelenbe, az életembe. A télbe.

Egy szóval eltűntek a zöld levelek, a színek, és minden, ami kicsit is a nyárra emlékezteti az embert.

Amíg én már a valós világban botladoztam, a többieken nem látszódott semmiféle változás.

-Hé! Péter, vagy hogy hívnak! Hé!

Felém fordult. Annyira megijedtem, hogy hátrálni kezdtem, egészen ki az útra, ahol egy kocsi majdnem elütött. Péter szeme vörös volt, szája habzott, fojt belőle a nyála. Jobb kezében görcsösen egy tűt szorongatott. Úgy fújtatott, mint egy bika, ami viadalra készül. A többiek sem festettek jól; a látvány visszataszító volt, és a jövőben éreztem tőle magam, egyedül egy csapat vérengző zombi ellen. Majdnem el is hánytam magam, de szerencsére csak majdnem.

-Segíthetek, kedves, fiatal barátom?

Egy ősz hajú, kedves úriember hajolt felém, és készségesen a kezét nyújtotta. Egyből felismertem a szemeit, melyek éppen annyira eltéveszthetetlenek, mint az Eiffel-torony, vagy a Parlament Budapesten

-Maga…maga…

-Én?

– Maga… Az előbb…

– El tudnál kísérni a lakásomig? – kezdte kedvesen, mit sem törődve a kérdésemmel, ami az ijedtségtől végül nem jött a számra. – Egy ilyen öregember egyedül már nem tud felcipelni ennyi mindent.

– Persze, igen… ez csak természetes.

Nem tudom pontosan, miért mondtam neki igent. Mintha nem is én beszéltem volna, az a szó csak úgy jött, és mivel kimondtam, nem akartam visszautasítani.

Szótlanul ballagtunk egymás mellett. Néha még vissza-vissza néztem a többiekre, de nem követtek. Az öreg egy kiló kenyeret lóbált a kezében, én pedig két megpakolt szatyrot vittem. Nem mentünk messzire, csupán az utca végéig kellett elgyalogolni, egy kis, rozoga bérházhoz.

Én mindig is szerettem hasonló kis házakban élni, ahol szép, nagy a gang, és kevés a szomszéd. Ezzel a házzal sem volt különösebben semmi problémám, csupán annyi, hogy tegnap még nem állt ott. Tátott szájjal álltam a derékig érő kiskapu előtt, mert egyszerűen nem akartam hinni a szememnek.

-Ez a ház tegnap még nem állt itt…

– Hogy mondta?

– Semmi, gondolkodom.

Az öreg ment elöl. Felment a lépcsőn, én pedig egészen addig vártam, amíg el nem érte a lépcsőfordulót. Mivel a lépcsők nem estek szét, én is nekivágtam az útnak.

A legfelső emeleten lakott, a negyediken. A bejárati ajtó is teljesen hétköznapi volt, még nyikorgott is, amikor kinyitotta az öreg.

A lakás is hétköznapi volt, de amikor betetettem a lábamat, éreztem valami furcsát, valami megmagyarázhatatlant… Mintha az embert ezer szem figyelné, minden falról, minden sarokból… Mit ne mondjak, kicsit berezeltem. Na jó, nagyon berezeltem.

-Kérsz egy kis csokoládét? Én nem szoktam enni, tudod, az ilyen öregembereknek vigyázniuk kell.

– Köszönöm, de én inkább megyek, mert tetszik tudni, várnak…

– Ki? A banda? Ugyan, ülj csak le! Beszédem van veled!

Az ajtó magától bevágódott, egy szék pedig villámgyorsan alám gördült. A lendülettől kénytelen voltam leülni.

-Most megöl?

– Én? Úgy nézek én ki?

– Hát…

– Nem én végeztem volna veled előbb-utóbb, hanem az a szemét…

– Péter?

– Nem, fiatal barátom, nem Péter, hanem az, amit bevettél. Te nem tartozol oda! Nem vagy odavaló, neked más feladatod van… Te teljesen más vagy!

Összezavarodtam. Ott ültem egy vadidegen lakásában, ami ráadásul két napja nem is létezett, de valahogy mégis azt éreztem, hogy igazat beszél. Olyasmit, ami már tudat alatt nagyon régen foglalkoztatott engem is.

-Tudod, engem nem mindenki lát. Csak kevesen. Nagyon-nagyon kevesen. Te is köztük vagy.

– De miért?

– Majd egyszer biztosan megtalálod a választ. Az én feladatom az volt, hogy megmentselek. Megtettem. Rajtad múlik, hogy eljövök-e újra érted, és magammal viszlek, vagy nem… Rajtad múlik, fiatal barátom. Csakis kizárólag rajtad!

A kép megremegett, hullámzani kezdett, mint egy háborgó óceán. A bútorok, a falak, az ablakok, egyszer csak minden eltűnt, én pedig megint elájultam.

A telek, ahol felkeltem, ismerős volt. Nem állt rajta bérház, nem állt rajta furcsa öregember. Egyedül a kezemben maradt csokoládé emlékeztet a mai napig arra a találkozásra, és persze emlék, hogy megismerhettem. Sok-sok évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, ki is látogatott meg.

Kedves Halál!

Lassan ismét meglátogathatsz, és magaddal vihetsz. Most már tényleg.

Magyar Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Hogy ki vagyok én?Ránézésre egy hétköznapi, gimnazista lány, aki kívülről szemlélve egyáltalán…