A szimuláns

A nyálkás köd mindenhová betolakodott, az időnként szemerkélő eső cseppjeinek pedig nem esett nehezükre, hogy ráfagyjanak az olajfoltokkal tarkított beton burkolatra. Zimankós téli éjszaka volt, amikor két, őrségben álló katona beszélgetni kezdett.  A Varsói Szerződés akkori egyik legmodernebb, Magyarország talán legnagyobb laktanyájában voltunk és 1980-at írtunk.

A négyes és az ötös őrhely viszonylag közel esett egymáshoz, s bár „fakabátos” (értsd nyitott őrbódé) volt mind a kettő s nem fűthető őrtorony, de annyi előnye mégis volt, hogy mivel a gépjármű telephely két szélén álltak, a kötelező járőr útvonal pedig a terület közepééig volt kijelölve, az éjszakai őrség idején az őrök találkozhattak félúton. S legalább egy kis trécseléssel siettették az időt és oldották a hideg, a fáradtság és az éjszakai sötétség okozta nyomasztó feszültséget. Nem szerettünk őrséget adni. Nehéz, fárasztó, unalmas tevékenység volt, ha pedig ez utóbbi netán egy-egy alkalommal nem volt igaz, abból komoly baj is származhatott, de fogda szinte egészen biztosan.

Ott álltunk hát az elhagyott telephely közepén, bezárt kapuk, és magas kerítések mögött, a sötét, téli, ködös, esős éjszakában. Elhúzódva a térvilágításra hivatott reflektorok fénycsóvája elől. Még csak az kellett volna, hogy valaki – például az őrparancsnok vagy az ügyeletes tiszt – meglássa, hogy mi őrszolgálat alatt kedélyesen beszélgetünk.

Pedig azt tettük, hiszen igyekeztünk – minden kötöttsége, szigora és esztelensége ellenére is – nem túl komolyan venni „a sereget”. Ez nagyobbrészt sikerült is, de az őrség azért az más. Az harci feladat éles lőszerrel, vagyis olyankor a kis hiba is könnyen nagy hibává tud hízni. De egy beszélgetés azért még az őrségben is belefért – gondoltuk.

Jó cimborámmal, Zolival osztottak be a két posztra minket. Zoli nagy zsivány volt, együtt vonultunk be, s ő állandóan spekulált valamiben, és mert intelligenciája meghaladta felettesei szellemi színvonalát, az esetek nagy részében sikerült is kibúvót találni a feladatok alól. Hol beteg lett, hol – remek érzékkel – bevállalt valami beosztást, csak, hogy egy nehezebbet megússzon, de olyan is volt, hogy inkább megfenyíttette magát, csak ne kelljen elmennie egy többnapos gyakorlatra, s még számtalan leleményes ötlettel élt, hogy elszabotálja a népi demokrácia hadseregével való együttműködést. Leginkább még a civil életből magával hozott orvosi papírokkal operált, melyek:„…hitelt érdemlően és visszavonhatatlanul tanúsítják, hogy olyan állapotban van a térdem, ami teljességgel alkalmatlanná tesz a katonai szolgálatra” – mondta gyakran némi iróniával, s a hatás kedvéért közben még betyárosan kacsintott  is egyet. Szavait alátámasztandó, tényleg sok minden alól kapott felmentést, noha ahhoz azért kevésnek bizonyultak leletei, hogy megússza a sorkatonai szolgálatot. Pedig megpróbálta, de úgy tűnik besorozáskor, az egészségügyi bizottság előtt nem sikerült „eladnia a trükköt”, ám a  laktanyában egész jól üzemelt. Emiatt felettesei előtt ugyan nem volt túl nagy becsülete – igaz nem is vágyott e kétes dicsőségre, – de elvitathatatlan, hogy kényelmesebb szolgálatot szerzett magának.  Most is csak kivételesen – és kiszúrásból – osztották be a legtöbb állóképességet követelő legnehezebb őrhelyre, hiszen pár napja jött vissza egészségügyi szabadságról, néhány nap múlva pedig egy újabb hazautazás várt rá. De addig – gondolták felettesei – majd megmutatjuk neki…….

Addig azonban mi békésen beszélgettünk, kezünkkel közben eltakarva a cigaretta parazsát, amely – bármilyen kicsi is – meglepően jól észrevehető sötétben messziről is mondjuk, egy a szabálytalanságokra vadászó, dörzsölt, rosszindulatú őrparancsnokok által.

–     Nézd, mi van nálam – szólt egyszer csak Zoli – majd a kezembe nyomott egy, az öltözéke rejtett zugából kikotort kisméretű, vastag, műanyag borítású könyvet.

Óvatosan felnyitottam a fedelét s a fény felé fordítva elkezdtem kibetűzni a szépen kaligrafált címet. Bib-li-a. Nem jutottam tovább, mert azzal a mozdulattal, amellyel átvettem – mintha forró vasat nyomtak volna a markomba – vissza is adtam neki.

Te hülye vagy? Bibliát hordasz magadnál? Félre ne értsd, én tök jó fejségnek tartom, de tudod, hogy nem csak olvasni tilos, de még a szekrényedben sem őrizhetsz ilyet. Ha meg őrségben megtalálnák nálad, mehetsz a futira. (katonai bűntető század)

Nyugi!  Bicska is van nálam, pedig az is tilos – vigyorodott el Zoli. Ezt pedig mindig mindenhová magammal viszem, s az elmúlt egy év alatt még soha nem buktam meg vele.

De őrségbe minek hozod? Hiszen úgysem tudsz olvasni, na, nem mintha nem nézném ki belőled, hogy lazán leheveredsz valami zugba egy csereruha kupacra, ha találnál a közelben ilyet. De az őrség azért mégis csak más, itt van nálad 90 éles lőszer, s tudod, hogy vadászik rád az ügyeletes tiszt!

Persze, hogy nem tudom olvasni – válaszolta. Nem is azért van nálam. Ebben van az én erőm! Bevonuláskor a lelkészünktől kaptam azzal, hogy kéznél legyen, s tudjam olvasni, ha lesz rá módom, lehetőségem, de főleg igényem.  S tudod hányszor jól jött? Amikor a gyengélkedőn – szívatásból – minden létező olvasnivalót elvettek tőlem, miközben a hely színvonalához illő humorral hozzátették: „A beteg katona ne olvasson, hanem gyógyuljon! hö-hö” Ezt akkor sem találták meg! De ez adott erőt, amikor már úgy éreztem elég, nem csinálom tovább, feladom, inkább beállok én is a sorba és megpróbálom a többiekkel együtt kibekkelni a maradék időt.  Másrészt meg: szeretem olvasni. Majd ahogy elővette egy szempillantás alatt eltűntette a katonai gyakorlóruha egyik – csak általa ismert – rekeszében.

Zoliról valamennyien tudtuk, hogy hívő, egy keresztény kisegyház tagja. Soha nem titkolta, bár a szolgálati szabályzat tiltott a katonáknak minden vallási tevékenységet. Sokszor gúnyolták, megvetették, lenézték, kinevették, talán még meg is alázták, a politikai tisztek pedig egyenesen agitáltak ellene, de megtiltani, főleg megtörni soha nem tudták a hitét. Zoli az alkotmányban biztosított lelkiismereti szabadságra hivatkozott – és hívő maradt. Ez persze nem zárta ki, hogy szemrebbenés nélkül sunnyogjon (értsd: úgy csinál, mint aki dolgozik, pedig valójában nem teszi) ha a legkisebb alkalom adódott rá. Többször latolgattuk, vajon hogy számol el saját maga felé a lelkiismeretével? Vajon hogy éli meg, hogy linknek, megbízhatatlannak, csalónak, lógósnak tartják? Tény azonban, hogy nem látszott megkeseredett embernek.

Leszerelésünk után, több évtized elmúltával találkoztunk egyszer véletlenül. Egy rendelőintézetben állt egy idősödő fess ember, s akkor sem ült a többiek közé, amikor lett volna hely. Elkülönülten várakozott. Olyan ismerősnek tűnt, s nem bírtam ki, hogy meg ne szólítsam.

–   Ne haragudjon, ha azt mondom: MN 2131 mond ez önnek valamit? Lassan felém fordult, szeme összeszűkült majd elvigyorodott és hangosan felkiáltott: Pubi te vagy az? Megöleltük egymást, s a fásult arcú betegek érdeklődő tekintetétől kísérve beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy megnősült, már nagyok és kiröppentek a gyerekei, s hogy nagyon várja már, hogy nyugdíjba mehessen. Aztán szó, szót követet, s előkerült a történet a közös őrségről és a Bibliáról. Kiderült, hogy – egyebek közt – hittanár-lelkész lett belőle, s bár nem ebből él, de tanítani, sőt olykor prédikálni is szokott. S – igaz, már nem használja – de még mindig megvan a kalandos életű, műbőr kötéses, puha fedelű Bibliája.

Aztán szólították a következő beteget. Kezet fogtunk, elköszöntünk egymástól, s ő elindult a rendelő felé. Én pedig csak ekkor vettem észre, hogy Zoli bottal, bicegve jár. S nem úgy nézett ki, mint aki most kapott rá a járóbotra. Sokkal inkább, mint aki fiatal kora óta rá van kényszerülve.                                                                                             Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…