A történet három, számomra nagyon közel álló emberről szól: az édesanyámról, a nagybátyámról és a nagyapámról. Ez a megtörtént esemény az idők során családi legendává változott, amelyet sokszor felemlegettünk. Az itt leírtak a családtagok visszaemlékezésein és a nagybátyám elbeszélésén alapulnak. Azonban a történet részleteit és az emlékfoszlányok homályosságát jómagam, a történet főszereplőjének unokája, saját képzeletemmel egészítettem ki.

A fiatal kisbíró dobpergetve közeledett a kereszteződéshez, arcán a hivatalnokok komolyságával. Tudatában volt feladata fontosságának, az összegyűlt emberek szemében ő most a hivatalos közeg, annak minden jelképével, a vállán lógó dobbal, a katonai sapkára emlékeztető fejfedővel és a lepecsételt hirdetménnyel, amit a sarokhoz érve komótosan ki is bontott.

A könnyű szél magával hozta az édes akácvirág és orgona illatát, de nem az a tavasz volt ez, amikor az emberek elkérgesült lelke megnyílt volna a természet ébredése, a megújulás ígérete előtt. Gyanakodtak. Csendesen és komoran hallgatták, amint a kisbíró mondókáját kántálva rákezdte:

­– Közhírré tétetik…

Ugyan mi jóra is számíthatnának? Az elmúlt évek megpróbáltatásai mindenükből kifosztották őket, az utolsó tartalékaikat, ami még megmaradt, a váratlanul, de rendszeresen megjelenő, kósza portyázásra betérő orosz katonák vitték el. A lakosság rettegett és bujkált előlük. A férfiak azért, mert vagy partizánnak, vagy németnek, vagy csak egyszerűen magyar ellenségnek nézték őket, akiket bármikor elvihetnek egy „kis munkára”.  A menyecskék arcukat bemaszatolva, fejkendőjüket a szemükig húzva, hátukat meggörbítve bújtak meg a ház valamelyik zugában, ha hírét vették, hogy orosz katonák járnak a közelben.

Mégis… az ütközetek elkerülték őket, orosz csapatok nem vonultak be a faluba. Az ágyúdörgést is csak a közeli nagyvárosból hallották, ahol a németek legnagyobb ellenállást tanúsítottak, és emiatt elkeseredett harcok folytak. Talán ez is volt a szerencséjük. A késésben lévő, Debrecen felé vonuló orosz csapatoknak már nem volt alkalma betérni szabad rablásra a határ menti kis faluba. De a főutat, ahol elvonultak, a párhuzamosan futó vasútvonallal szemben még egy utolsó házsor szegélyezte, amelyet egy széles, vízzel megtelt ártéri terület szigetelt el a falu többi részétől. Ebből az irányból hallották a tankok csikorgását és a gépfegyverek ropogását. Aztán minden elcsendesedett, vége lett az egésznek, vége a háborúnak, de még nem merték elhinni, hogy igaz. Senki sem merészkedett odáig, hogy megnézze, mi történt ott kint, a falu kieső, utolsó utcáján.

A kisbíró éppen a hirdetmény végére ért, összetekerte a paksamétát, amikor meglepetésszerűen egy géppuskás orosz katona bukkant fel az egyik mellékutcából. Eleinte csak néhány fej fordult felé, de mire közelebb ért, már mindenki őt nézte szótlanul, moccanni sem mertek.  Szlávosan lágy arcvonásai és sapkája alól kibukkanó szőke haja nem tévesztette meg a falusiakat. Szemükben félelemmel követték mozdulatait, és ahogy közeledett feléjük, a katona is gyanakodva, bizalmatlanul pásztázta az összegyűlt embereket. Előretartott fegyverével utat nyitott magának, és egyenesen a középen álló, egy fejjel a többiek fölé magasodó férfihoz tartott, majd puskájával oldalba bökdöste, és oroszul többször kurtán felszólította, hogy induljon. Az erős felépítésű, harmincas éveinek vége felé járó férfi dús, fekete hajába már fehér hajszálak is vegyültek, és orra alatt sűrű kis fekete bajuszt viselt. Mellette egy tízéves körüli kislány és pár évvel fiatalabb cingár kisfiú téblábolt. A férfi a felszólításra kezével gyengéden eltolta magától a gyerekeket, és szó nélkül, a katona pillantását kerülve, semmiféle ellenállást nem tanúsítva, elindult az országúton, mögötte a gépfegyveres orosz katonával, kifelé a faluból.

Az egész jelenetben volt valami álomszerűen valótlan és kísérteties, ahogy a néhány orosz vezényszón kívül egy pisszenés sem hangzott el, és ahogy az emberek dermedten néztek az országúton távolodó két alak után.

Ekkor, mint egy gonosz varázslatból felocsúdva, az egyik asszony kivált a tömegből, és egyenesen a második ház felé futva hangosan kiabálni kezdett:

­– Ilonka! Ilonka! Jöjjön gyorsan! Viszik Ferit az oroszok!

Mire a fiatalasszony kifutott a házból, már a két gyerek is ott állt rémülten a kapunál. Az anyjuk ijedten elkapta a kezüket, és magával húzva őket szaladt velük az országút felé. Fejében erének lüktetésével együtt dobolt a gondolat, hogy a gyerekeket nem bánthatják. Az idegességtől remegve, levegő után kapkodva biztatta őket:

­– Feru, Ica, hamar! Fussatok utánuk! Sírjatok, könyörögjetek, ahogy tudtok, hogy engedjék el az apátokat!

A gyerekek futásnak eredtek. Ahogy kiértek az országútra, a távolodó két alak messziről szinte egybeolvadt, amint egymás mögött lépkedtek. Magasan, egyenes tartással elöl az egyik, nyomában, hátának puskát szegezve a másik. A civil és a katona.

A két gyerek akkor érte utol őket, amikor azok az út két oldalán húzódó árteret már majdnem elhagyva készültek befordulni a főútra, a falu utolsó utcasorába. A fiú a katona lábába csimpaszkodott, és hangosan zokogva ismételgette:

­– Ne bántsa az apukámat! Engedje el az apukámat!

A kislány is hangosan sírt, és ugyanezt kiabálta, a katona karjába kapaszkodva, csókolgatva ott, ahol érte, a karját, a ruháját, a kezét, úgy könyörgött, hogy engedje el az apját.  A katona időről időre lerázta, de nem bántotta őket.  A férfi, az apa, csak ment egyenesen előre, szótlanul, hátában a gépfegyverrel, egyszer sem fordult meg, és nem könyörgött az életéért. Már legalább egy kilométert tettek meg így, és a katona egyre idegesebbnek látszott, kezdte elveszíteni a türelmét. Végül, amikor a kövesút jobb oldalán egy fasor mellett haladtak el, leterelte őket egy ösvényre.

Ahogy eltávolodtak az úttól, a fák közötti kis tisztáson az orosz, mint az űzött vad a rajta csüngő kutyákat, újra lerázta magáról a két gyereket, aztán ellépett az előtte álló férfi mögül, és néhány méterrel eltávolodott tőlük. A két gyerek már nem a katonához, hanem az apjukhoz futott. Szorosan mellé állva két oldalról átölelték a lábát, szótlanul összeforrtak vele. Már nem kérleltek, és nem sírtak. Az apa is néma maradt. Pillantása még mindig úgy kerülte a katonáét, mint az állatok az emberét, amikor nem akarják ingerelni, felbőszíteni a náluknál hatalmasabb kétlábút.

A katona most a hármas csoporttal szembe került, rájuk szegezett fegyverrel, néhány lépés távolságban tőlük megállt. Másodpercek teltek el így, amíg fontolgatott. Ő van egyedül és azok ott hárman.  Ők a család, ő pedig az ellenségük, és az övé a hatalom.  Azok ott ellenséges család és ő a katona, akinek meg kell büntetnie az ellenséget. Pillantása most a lány blúzára tévedt, a két apró, szimmetrikus csúcsra, ahol annak bimbózó nőiessége alig észrevehetően domborította az anyagot. Ajkának puha érintését még a bőrén érezte. Lassan nyakától felfelé, egészen a halántékáig elöntötte a vörösség. Ekkor fegyverét hirtelen fel-le mozgatva hadonászni kezdett, felváltva az ösvény felé, majd rájuk mutatva, egy kurta orosz szót ismételgetve. Azok hárman megértették. Hátat fordítottak, és kézen fogva, szorosan egymáshoz simulva elindultak visszafelé az ösvényen, ki a főútra.

Már mentek egy jó darabon, amikor a kisfiú pillantása megakadt az út bal oldalán, az árokban szanaszét heverő tárgyakon. Mi ez a sok holmi? Ezeket észre sem vette idefelé jövet! Összetört bútorok, ruhák és edények egymás hegyén-hátán, még órák is vannak!                   És az meg mi ott? Egy kéz? Kezek és lábak? Megtorpant.

Az apja szorosabban fogta a kezét.

­– Ne nézz oda, fiam! Csak egyenesen előre nézz!

Így mentek tovább együtt, hárman a falujuk felé.